IMADORAREMEBOTÉRT

IV.

1965. május 15.

IV.

A szemei: ártatlan – így beszélnek,
és a fehér karban kéj láza vár.
Az ő kertjében egymásra talál
a rózsa-vér és a liliom-lélek.

A hangja bús, és a völgyeknél mélyebb,
hol kolomp csendül s visszakong a táj:
s ki mentene, mikor fojt a halál,
ha nem Holdfénye haja özönének?

A képe előtt térden kell maradni,
a fájdalmat s az álmot imaszóba
ejtvén, mert élő Jeruzsálem ő.

És sírni kell, és nagy hitet fogadni,
míg minden sóhaj egy-egy Vita Nuova,
és minden könnycsepp egy-egy drágakő.

Ács Károly fordítása