EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996392. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

ILIA TANÁR ÚR

Brassai Zoltán

Ilia-tanítványnak lenni vagy...

2007. április 2.

Legutóbb három évvel ezelőtt magánlevélben gyürkőztem neki, hogy tisztázzam magamban, mit is kaptam az akkor éppen hetvenesztendős Ilia Mihálytól, mi maradt meg bennem, mi az, ami beleépült az egyéniségembe.

Három esztendő múltán ismét számvetésre készülök. Ami ugyanis az emberben jó harminc év múltával is megvan, az már visszavonhatatlanul az egyéniség részévé vált. Ha nem is halhatatlan, de csak a személlyel együtt múlik el. Ennyi jutott a tanárembernek az örök életből: meghal, mikor tanítványa elhagyja, azaz minden nyár kezdetén, és él mindaddig, amíg diákjaiban működik tovább, amit beléjük plántált.

Az Ilia-tanítványok például fölismerik egymást. Ezt a magam példáján tanultam meg.

Jó tíz évvel ezelőtt Veszprémben rendezett a Művészetek Háza egy sorozatot Szellemi műhelyek címmel; több folyóirat szerkesztősége is meglátogatta a várost, beszélgettünk, tervezgettünk. A Jelenkor csapatával megérkezett Balassa Péter, és nekem jutott, hogy sétáljak vele a városban. Beszélgetés közben egyszer csak megállt, és azt kérdezte tőlem: Észrevetted, hogy mennyire egyformán forog az agyunk? Erre azt feleltem, hogy megtisztel, amit mond, és hozzátettem, hogy a gondolkodásomat Ilia Mihály határozta meg. Mire azt válaszolta, kevesen tudják, de ő is tanítványa.

Talán még azt is mondhatnám, hogy rajtunk a jel: nem a homlokunkon, hanem belül. De észrevehetően. Hamar megtaláljuk a hangot a megismerkedés után. Mert ugyanaz a fontos számunkra, az irodalom, a művészet és mindenekelőtt a nyitottság és a megértés - nem történhet meg, hogy bármely eszme, politikai irányzat vagy egyéb megosztó tényező ettől eltántorítson. Nem azt mondom, hogy nem tévedünk, nem vitatkozunk, hanem hogy az érvek közé nem lopakodhat be az elfogultság. A minőséget keressük, azt próbáljuk felmutatni.

És tudjuk, ezt kinek köszönhetjük. Azt is, mekkora dolog, hogy megadatott nekünk, hogy Mesterünk lehetett. Mert ez a boldog kevesek szerencséje. Mikszáth írta, hogy a vajda hiányát az oláh cigányok megérzik, szükség van rá. Géczi János pedig azt mondta egyszer, ha ő nagybetűvel írja a Mester szót, azon mindig Ilia Mihályt kell érteni. És verset írt, melynek címében ott szerepel, hogy „egy ilia"; ha köznevesül egy név, akkor már biztos, hogy fogalommá vált.

Sorolhatnám a neveket, akikkel éppen Ilia okán beszélünk egy nyelven, de nem teszem. Sajnos, sokan már nincsenek köztünk. És sorolhatnám azoknak a nevét is, akik úgy tartoznak közénk, hogy nem az egyetemen kerültek kapcsolatba a Mesterrel, hanem íróként, a szerkesztővel. Egy interjú végén, amikor A tű foka című kötetét dedikálta nekem Páskándi Géza, meg is kérdezte, hogy ugye, Ilia-tanítvány vagyok.

De nem kell ide névsorolvasás, hiszen a „szegedi hadak", bármerre járjanak is, valamelyik folyóiratban, konferencián vagy éppen magánbeszélgetéseken úgyis össze-összefutnak. Legalábbis jó részük, el is mondja, vagy el fogja mondani a maga emlékét, értékelését. Ezért is említettem két olyan alkotót, Balassát és Páskándit, akik ezt már nem tehetik meg. A harmadikként említett író és Ilia-tanítvány - akitől a szegedi hadak kifejezés származik - Veszprémben él, ír és tanít.

Nehéz megidézni azt a percet, amikor megkaptam a felkérést, készítsek életpálya-interjút a Mesterrel (mert számomra is az ő, és számomra is nagybetűvel). Örültem, persze hogy örültem, hogyne örültem volna. De volt bennem egy kis feszültség is, ami természetesen kell is egy ilyen feladat elvégzéséhez. Mit, hogyan kérdezzek tőle? Sokat tudok róla, kapcsolatunk majd négy évtizedes, ha beleszámítom azt az időt is, amikor csak láttam, tudtam, ki ő, legfeljebb néha váltottunk pár szót, megkérdezte, mivel foglalkozom, mit olvastam, írok-e valamit. És mégis nagyon keveset tudok, ez sok mindenből kiderült. Nemrégiben találtam meg azt a cikket, amelyben a tápai gyékényszövésről és szókincséről írt (társszerzővel). Eddig csak annyit tudtam erről, hogy édesanyja dolgozott gyékénnyel is, hiszen Weöres Sándor verse harminc éve a fülemben zsong: „Jó barátom, Ilia Miska! / A sás-fonásnak mi a titka? / A tápai szatyorért hála, / Édesanyád keze munkája." Sás vagy gyékény? Érdekes ez most? Hányan tudják megkülönböztetni; a lényeg most is a vers.

Ilia Mihály egyetemi szobájában fogadott, december 27-én. Ekkorra találtunk időpontot; én szabadkoztam ugyan, két ünnep között van, ilyenkor családi programokat szoktak tartani, mire annyit mondott a telefonba: az is egy nap. Hogy mennyire az, később láthattam is.

Az új szobájában találkoztunk, már ott volt a megbeszélt időpont előtt. Néhány percet beszélgettünk bemelegítésül, majd bekapcsoltam a diktafont.
Újra egyetemistának éreztem magam, és ez nagyon jó volt. Ugyanolyan pontosan fogalmazott, mint annak idején, mikor szemináriumot vezetett nekünk, régen, öt szemeszteren keresztül. Akkor is valamennyien azt éreztük, hogy személy szerint hozzánk beszél. Most is hozzám beszélt, nem a diktafonhoz, nem az olvasóhoz, nem az elképzelt közönséghez. Töprengtem is, hogy mennyit hagyjak az interjúban a megszólításokból, abból, hogy emlékszel rá, de te is tudod, láttad magad is. Vagy az ilyenekből: nyilván te is olvastad, a múlt évben jelent meg.

Úgy döntöttem, benne hagyom, amit lehet, amit megenged a műfaj és a szövegkörnyezet. Ilia Mihály így hiteles, így értheti meg, aki személyesen nem ismeri, honnan az őt övező nagy tisztelet és szeretet. Elvégre az olvasható életmű nem nagy, az életművét a tanítványainak mondta el az órákon, főként pedig a személyes beszélgetések során, a tanári szobájában, a folyosón vagy éppen a lakásában. Ez utóbbira sok tanúnk van, többen hallgatták talán, mint az egyes óráit. Kitágított halhatatlanság, értő fülek a falakon és a BM-irodákban. Eszembe ötlik Szilágyi István ironikus mondása (lehet, más mondta először, én tőle hallottam): a rendszerváltás után hány buzgó, értő olvasóról kellett lemondanunk... Igen, ma már tudom, hogy a tanári szobában is hallgatóztak. Vajon a folyosókon is? Valaki éppen közülünk? Bele is borzongok; és nem akarom tudni. A zsigereimben persze benne van, igen, közülünk is, de ne akarjam megismerni, ki volt, melyik barátom, évfolyamtársam, kollégiumi szobatársam.

Egy jó darabig beszélgettünk, majd megkérdezte, jártam-e már az új egyetemi könyvtárban, elvégre messzire vetődtem Szegedről. Mondom, nem, erre azt javasolja, kerekedjünk föl, menjünk át oda, nézzem meg. És megnézem; megmutatja, hogyan működik a beléptetőrendszer, mennyi polc, milyen elrendezés, hogyan lehet kijönni, mert ez sem olyan egyszerű. Megint tanulok tőle. Nagy a nyüzsgés most is a könyvtárban, vizsgaidőszak van. Liftbe szállunk, észre sem vettem, hogy közben egy kulcsot vett magához; csak akkor, mikor az egyik ajtón látom a nevet, Ilia Mihály. Elmosolyodik, kaptam egy örökös szobát, bár én inkább a Somogyiban üldögéltem, főleg míg a régi helyén volt. A szobában könyvek, lapok, az új idők jeleként számítógép; még nincs teljesen belakva, a polcokon itt-ott még van hely. A lakására úgy emlékszem ugyanis, hogy még a falat beborító, dugig tömött polcok előtt, a földön is rengeteg könyv hevert.

Beszélgetünk tovább, közben ki kell cserélnem az elemeket. Akkor sem állunk meg, ebben nem lehet elfáradni. Vagy mégis, megkérdezem, á, dehogy, a beszélgetés ma is földob, életelemem.

Két délelőttöt beszélgettünk végig, ennyi volt szükséges az interjú elkészítéséhez. Ezenkívül váltottunk néhány levelet, természetesen már az interneten; pontosítottuk a szöveget, illetve utólag megírta a végén található virtuális, álombeli folyóiratszámot. A második beszélgetés után a kezembe adott egy régi folyóiratot, érdekes adalékokkal, tedd el, vidd magaddal.

Most sem jöhettem el tőle anélkül, hogy ne kaptam volna valamit.

P. S. Örkénynek van egy egypercese, a Makacs sajtóhiba. Ez jár a fejemben a beszélgetés szövegének olvastán. Ugyanis van benne egy szó, melyet Ilia Mihály úgy ejtett: patyolgat. „Hogy patyolgatta azt a kis palántát, hogy valami legyen belőle." Nos, így írtam le, tetszett az ejtése. Miután leadtam a kész interjút, a szerkesztő átjavította a kéziraton pátyolgatra, hisz ez a köznyelvi alak. Visszaállítottam az eredetit. Megy a szöveg a korrektorhoz. Vajon hogyan jelenik meg a lapban?

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.