Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Utasi Csaba

Hit

Kell, hogy magad égesd el magad tulajdon lángodban: hogyan akarsz újjászületni, ha nem voltál előbb hamu!
(Nietzsche)

1966. február 1.

Vajon napjainkban periférikus jelen­tőségűvé vált-e a hit, vajon csak az ideggyenge és lázálmú félők végső fogódzója már, a megfáradtak egyetlen menedéke, vagy épp ellenkezőleg, múlhatatlanul szükséges, tettekre ösztönző szellemi fermentum, mely nélkül életünk nem töltheti be szerepét, elszivárog, szétporlad, s mert kiaknázatlan lehetőségek halálhidegét hagyja maga mögött végül, gyámoltala­nabb a tudatlan állat léténél is?

A dilemmát nem válaszolhatjuk meg általánosan, a hit minden változatának, komponensének elhanyagolásával, hisz úgy nem juthatnánk sokkal messzebb az egyház „hit, remény, szeretet” jelszavánál. Pedig bennünket, akik az Isten hervatag sírjánál nőttünk föl, nem a túlvilági erők büntető ereje és csodatevő jósága izgat, nem is a végső megbocsátás kancsal kép­zete, csak az, meg-megújuló imperativusszal, hogy ma, legendáktól és értelemalta­tó zsoltároktól fényévekre jutva, didergő egyedüllétünkben képesek leszünk-e kié­píteni magunkban a hitnek egy olyan új rendszerét, mely megóv az élet rövidségé­nek meggondolásából származó buta ré­mülettől, s további: üresen és olcsón elcsel­lengett napjainktól.

A vallásos hit, azzal, hogy egy abszolút lényt teremtett magának, akit önösen csak azért imád, mert „csontig járja” át a félsz, azzal, hogy a kárpótló „szép” jövőt egy lé­ten túli fantáziavilágba helyezi, pontosan fel is tárja mechanizmusának lényegét: halálosan gyűlöli a tudományos gondola­tot. Konzervatív társadalmi szigeteken nemegyszer hallani még ma is a panaszt: Tudod, nem, nem is vagyok én a „kom­munizmus” ellen, azelőtt is voltak hibák, most is vannak ‒ de mért szorították hát­térbe a hitet! A hívő nem ismer annyira lázító társadalmi anomáliákat, megalázó szituációkat, melyek miatt fel tudná rúgni az Úr oltárait. Bármennyit mozog is az emberek között, nincs organikus kapcso­lata velük, s nem is lehet, mert minden életmegnyilvánulást irracionális síkokra transzponál, illetve vezet vissza. A vak belenyugvás pozíciójáról vállalja az örö­kös taposómalmot.

A vallásos misztikumtól, s egyálta­lán a transzcendentális erők feltételezésé­nek a lehetőségétől is megszabadult lelki alkat csakis az embert választhatta és vá­lasztja ma is hitének tárgyául: az ember jövőjét, mely nemcsak anyagi jólétet biz­tosítana mindenkinek, de ugyanakkor le­hetetlenné tenné a nem szubjektív termé­szetű pszichikai megrázkódtatásokat épp­úgy, akár az egyén szellemi alakulásának ma még kényszerű gátjait. A heveny for­radalmi periódusokban a rendkívül súlyos, megsokszorozott erőt és kitartást kívánó életkörülményeknek mintegy ellensúlyo­zásaképpen olyannyira megduzzad és fel­erősödik a harmonikus emberi jövő hite, hogy szétlúgozza az idő szövetét, délibá­bos közelbe hozza a vágyképzeteket, pontosabban realizálhatóknak tudja őket közvetlenül a győzelmet jelentő „frontát­törés” után.

1945.

A falu körül hatalmas fémhüllők roncsai: végső kínjukban agyongörbedt, értelmetlen összevisszasággá bomlott alumíniumhullák, rozsdaette, tátott szájú vaskolosszusok. A meg­meredt, néma anyag görcse megállí­tani igyekszik az időt. D. József megtorpan egy pillanatra az ajtó előtt, már-már venné is le sapkáját, de végül még jobban a fejé­be nyomja, s erélyesen benyit:

‒ Többet nincsenek urak, érti ezt maga?! Nincs többet jegyző úr! Nincs többet gyógyszerész úr, a kutya iste­nit! Dolgozni fog maga is, meg mind a többiek! Érti?! ‒ Nekivörösödött arccal, tüzelő szemmel vonul kifelé, s övé az egész csatakos, sebesült utca.

1946.

Építkeznek a faluban. A tejfeldolgo­zó üstjeiben, az utcán, csordultig áll a mész.

‒ Mondd, Feri, nem vétek így tönk­retenni azt a jó berendezést?

‒ Á, ugyan, ócska vacak az már, szemétre való! Nemsokára olyan tejcsarnokunk lesz, de olyan. Majd meg­látja! ‒ Kézlegyintésből, elnéző-megbocsátó pillantásából kétséget nem ismerő hit sugárzik.

Eksztatikus állapot ez, lenyűgöző, mert a teljesség jellemzi. Maximálisan telítet­tekké válnak a napok, nincs egyetlen olyan perc sem, melyben az ember önma­ga sebeiben vájkálna, nem jut ideje, s szüksége sincs arra, hogy a maszkok vé­geláthatatlan sorában kutasson, hogy „in­dividuális” ruházattal vagy a tébolyt sú­roló tettekkel injekciózza magát, s hívja fel mások figyelmét: nézzetek, kutyául ér­zem magam, hányhatnékom van, ha min­dennap megjárt utaim sivár ketrece jut eszembe; hol a kiút; gyűlölöm az idomuló életet. Nem ‒ a múlt, jelen és jövő időt egyetlen izzó jelenné olvasztó hitnek nincse­nek efféle problémái. Az uniformis a megta­lált éden s a transzparensek és jelszavak hirdette célok nyájba vonzzák az embere­ket, örök álmot valósítanak meg, még ha csak ideig-óráig is: Kollektívumot. E kö­zösséget, legalábbis nagy részét, természe­tesen nem logikus következtetések rend­szere tartja össze, hanem a találkozások, az érzékszervek médiuma: a kézfogásokból, szempillantásokból, a szavak intonációjá­ból kicsapó osztatlan összetartozás és egymásrautaltság érzete.

De mi történik a hittel a „frontáttörés” után? Valami egészen hasonlatos, mint amikor lomha folyamok felgyülemlett energiája szétrúgja az idejétmúlt töltése­ket, hörögve zabálja, formálja a túloldal talaját, de ahogy távolodik a szakadástól, egyre inkább csendesül, szelídül, megbé­kél, s feledni látszik előbbi önmagát. Mert nem számított az anyag ellenállására, s nem tudta, mekkora tér vár betöltésre odaát. E hit a varázsigék erejét érzi ma­gáénak a türelmetlen várakozás idején, de miután szembekerül a változtatandó anyaggal, a makacsul ellenálló szigetmaradványokkal, s rádöbben, hogy a „sze­zám tárulj”-ra nem moccannak a sziklák, kiáltson bár torkaszakadtából, elveszti spontaneitását, fanatikus tüzét: tulajdon­képpen megszűnik hitnek lenni, önmagát emészti föl, s a lélek így sokkalta kopárabb, fakóbb tájakra ér, mint ahol hívő korsza­ka előtt mozgott: daccal, tétova vágyakkal, káromkodón.

1952.

D. József megáll a küszöbön, leveszi zsíros bőrsapkáját és belép.

‒ Jó napot kívánok, gyógyszerész úr! De régen láttam! Hogy szolgál az egészsége?!

A nagy darab ember a fekete-fehér kőkockák vonzásában álldogál, lelógó karral, s egyre mosolyog.

1953.

A rézüstökre ablakot rágott az idő. S. Ferenc le-lenéz a földre, a bokáig érő latyakba, s mintha a sár okain töprengne, lépeget komoran. Úgy me­sélik, megverte az Isten, kegyetlenül.

Nyilvánvaló, hogy a tökéletes belső lerongyolódás, a tragikus meg-meghasonulás okai a tudatlanságban vannak. Abban az egyénben, aki csak néhány évtizedre tud visszapillantani, nem nőhet fel az em­ber, hisz nem tud „kilépni” önmagából, képtelen „egyetemesen” szemlélni az éle­tet, szellemi mozgásának lehetőségei annyi­ra korlátozottak, hogy mindennapi anyagi problémáin kívül alig él át más valamit intenzíven. Hite meg egy erjedő időszak­ban, a tömörülő nyájjal, annak melegénél épül, okvetlenül abszolutizált, kétségek soha át nem járták, s összeroskadása épp ezért törvényszerű.

De az emberbe vetett hit elfonnyad, megkérgesedik akkor is, ha a lázat puszta meggyőződés váltja fel! Noha a meggyőző­dés előfeltétele, alapelme minden hitnek, mégsem egyenlíthetjük ki a két fogalmat. A meggyőződéses ember statikus: bizo­nyítható tények passzív, közömbös elfoga­dására alapoz, nincsenek ambíciói az em­beri viszonyok változtatására, s akkor megelégedett, széles a vigyora, ha nem kell a jövőről töprengenie, ha sikerül ügye­sen a jelenhez tapadnia, elhallgattatnia a lélek néha-néha még lázadni vágyó hang­ját, ha sikerül minden lelkiismereti megborzadását csírájában elfojtania. A meg­győződéses ember életbölcsessége e három szóra vezethető vissza: nyugalom, meg­fontoltság, taktika. Napjainkban pl. meg­győződése, ugyan, hogy az ember a szoci­alizmus útján juthat el a megtisztulásig, de mert hite már cserben hagyta, úgy áll a tehervivők közé, hogy vállát csak érintse a súly. Hányan csinálják így ‒ morfondí­rozik ‒, ennek így is kell lennie; „embe­rek” vagyunk; csak én legyek hülye álmo­dó!? S miután ily módon erőszakot követ el önmaga ellen, beáll a sorba, s ha szépen folydogál a pénz, ha jó a konyha ‒ kivi­rul, tökéletesen egyensúlyban érzi magát, s nem tudja, hogy tetszhalott.

A harmadik izgalmas eset az, amikor hit ki sem alakult, tehát nincs minek tra­gikusan szertefoszlania vagy elbárgyulnia. Ifjúságunknak arra a nem éppen jelenték­telen részére gondolok, mely már vagy még nem érti a világ változtatásának szükségességét, harsányan éli életét, tob­zódó energiával.

Rettenetesen unatkozom. ‒ Ááh! ‒ Állatian együgyű pofák. ‒ Mutter, hol a nadrágom!? Kivasaltad? Miért nem? Nem elég, hogy ilyen löttyöket adsz kajálni?! ‒ ... Eszi fene, le vagytok ejtve... Délután irtó klassz társaságba megyek. Magnózunk, pia­-kaja, ameddig jólesik. Na és az Er­zsi? ‒ Öreg, mikor nyersz már a lottón? Motort akarok! ‒ Ejnye, hol az a nadrág? ... Na végre! Kár, hogy tizenegyre vissza kell jönnöm. Doli... Versek ... aj-aj ‒ Ciao! ‒

Miért jutnak eddig? Azt hiszem, pon­tos feleletet adhatunk: azért, mert a meg­győződéses tanította meg őket beszélni, írni-olvasni, ő gyűlöltette meg velük köz­vetett úton a művészeteket, ő ébresztette fel bennünk azt a meghatározhatatlan, foj­togató félelmet, melyről maguk sem tud­nak számot adni, ő nevelte őket nyúlós frázisokkal, kölcsönzött álarccal, s üres­séget teremtett ‒ legextrémebb cselekedeteikkel. „grandiózus” húzásaikkal, még ha öntudatlanul is, azt az űrt akarják telí­teni.

A hit nélküli élet tehát szétforgácsoló­dik: csápkerózsika-álmú folytonosság, mely mákszemnyit se járul hozzá az ember éle­tének gazdagításához. Örül annak, hogy nap nap után láthatja a napot, a csillago­kat, hogy neki is jutott néhány köbméter levegő, hogy „elvegyülhet” és sodródhat: csendes súlytalanul. Mekkora seregek!

S mégis a hit viszi előrébb a világot.

A továbbiakban e produktív hit forrá­sairól, elemeiről, jellegzetességeiről szó­lunk. Mindenekelőtt a szenzibilitás egy fajtáját kell előtérbe hoznunk, mely nél­kül csak szalmalángos, pusztán szubjek­tív érdekeltségű nekibuzdulások lehetsége­sek. Arra az érzékenységre gondolok, mely együtt nő fel az ember tudatával, gyer­mekkori magára eszmélésének kezdeteinél kezd lombosodni, majd a világ teljesebb át­élésekor fájdalmas alapszínnel jut kifeje­zésre. E szenzibilitás valójában veleszüle­tett prediszpozícióktól függően fejlődik ki, tehát az életkörülmények csak másodlagos szerepűek. Majdhogynem mindegy, mate­riális gondokkal terhelt környezetben alakul-e az ember, vagy a jólét kellős kö­zepén: ha megvannak a hajlamai, előbb- utóbb eljut a marcangoló kínokig.

Lehet csak anyagi javakért is intenzí­ven gyötrődni, mondjuk, nagyobb göröngy aranyért, tágasabb szobákért, csinos és te­kintélyt hozó automobilért, bundákért és nyakláncokért, mindennapi más ruháért de ez a sokszor tragikomikussá váló törtetés vajmi kevés rokonságot mutat az embe­rek egymás közti viszonya miatt kibonta­kozó szenvedéssel. Azok, akik elsősorban anyagi javak halmozására pazarolják energiájukat, sohasem érzik önmagukat, a tárgyak nem érettük vannak, nem kiegé­szítik, hanem uralják napjaikat, ők maguk pedig lassacskán az anyag „alkotó részei­vé” degradálódnak: életük az ember legcsúfosabb kapitulációja. Ők az örök „nor­málisak”, az „Élet” megáldott gyermekei. Antipódusuknak épp ott kezd izgalmassá válni a lét, ahol ők „jó éjszakát” kívánnak. A szenzibilis ember a „kétmilliárd páro­sult magány” meggondolásán, átélésén ke­resztül félelmes, sokszor kiúttalannak tet­sző labirintusba jut: hogy élje végig életét, ha a párhuzamosok csak a végtelenben ta­lálkoznak.

E nagy szakadékot gondolkodással egyekszik feltölteni. Végigpásztázza az em­beriség történelmét, és arra a meggyőző­désre jut, hogy a beláthatatlan, jövőbeli messzeségben kacérkodó párhuzamosta­lálkozás szükségszerűen meg is fog való­sulni, tehát láncszemnek tudja felfogni életét, szervesen és értelemmel telítet­ten, beilleszkedő téglának abban a befe­jezetlen, sokszor lerondított, megrongált épületben, melyet az ember közösségáhíta­ta építget lankadatlanul, évezredek óta.: az a vágy, mely ki akarja egyenlíteni a je­lent, az úgynevezett objektív valóságot” a lélek sokkal teljesebb birodalmával.

De az öncsalás szörnyetege nem hagyja nyugton sokáig. Mi lesz, ha egy nagy vi­har hamuvá porlasztja csontjaidat, és mi lesz évmilliárdok múltán, hová lesz akkor gyötrelmes harcaid annyi vélt eredmé­nye, a nagy pátoszú szavak, a célok ‒ vi­gyorog szemébe, s a szenzibilis ember lába alatt újra meginog a talaj.

Egyetlen kiútja marad: a hit. S mert két­kedések, meghasonlások sorozatán jutott el eddig, méghozzá kényszerűen, nem vá­laszt magának egy új bibliát, mely végső igazságok rendszerével ringatgatná, ha­nem konkrétumokra irányul, mindennapos harcot vív, s hiszi, hogy tenni, égni, elégni érdemes; csakis ez oldhatja fel fájdalmát.

Igaz, néha mégis öngyilkosságba tor­kollik útja, de ez nem hite kudarcát pél­dázza, csupán azt, hogy az anyag megfá­radt, eljáródott, s magával rántotta az éj­szakában önnön termékét, a soha meg nem nyugvó szellemet is.