Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Vajda Gábor

Hintázástól a koponyatörésig

Podolszki József: Koponyatörés. Forum, Újvidék, 1974.

1975. április 1.

Kevés elsőkötetesnél észlelhető akkora bátorság, a pózokban is annyi eredetiség, mint Podolszki József első könyvében, a Hintában. A rend, a forma és a megállapodott életvitel ellen tiltakozott itt a legkü­lönfélébb módon a primer indulatokból, az ösztönök gyermetegen szabad játékából könnyeden kiugró ma­gatartás, a (részben) magateremtette béklyókat tör­delő hedonizmus és a neki megfelelő ellenesztétika. Az életérzésnek e töménységében, a meglevő értékrendszerek erőszakos tagadásában, a rombolásnak és a tagadásnak abszurd azonosításában a kezdők szo­kásos gyámoltalan tapogatózása döbbenetesen ide­gen volt e — szarkazmusukat chaplini pózokba átját­szó — soroktól, melyek mögött a mai számos életle­hetőség között feszülő, saját ellentmondásainak tuda­tában vergődő egyéniség szívós önkontrollját, költői önkritikáját éreztük. — Íme, én kiélem, ki kell él­nem, amit ti gyávaságból (»okosságból«) lefojtatok, ugyanakkor racionalizmusom alapvetőbb látszólagos romantikámnál, így lehetek tőletek mélyebben és ugyanakkor magasabban is — e bűvészmutatványt olvasom ki most az öt évvel korábbi versek és pózok fekete mosolyaiból, mikor még a lehorgadás és a harcvágy egymást erősítő motívumokként hatottak költészetében, novelláiban, esszéiben és publicisztiká­jában egyaránt.

Akkor a szélsőségek kiegyenlítődése, az egyéni létél­mény és a társadalmi tudat közös egyensúlyra talá­lása, egy kollektív líra, a társadalmi ember frontális szembehelyezkedése volt kialakulóban a külső és bel­ső ellenséggel szemben. A Koponyatörés versei nem mutatják ezt az ívet, irányváltást szenvedtek: innen is a címük. Az agy, az értelem, a magánélet és a tár­sadalmi cselekvés bomlásának dokumentumai, de nem formájukban, mint a tipikus mai versek hanem tartalmukban. Podolszki versének hőse figyeli önmagát és helyzetét. Lehetőségeinek köre bezárt, fö­lényének szabadsága mégis megmarad. »Higgadt bé­naság« — bukkan fel első könyvében; nos, az akkor leütött hang azóta alapmotívummá erősödött. Látá­sának jellemzésekor hadd idézzük az egyik Faulkner-hős belső monológját: »Mán inkább olyat látok én, mintha minden emberben ott lakozna egy valaki, túl van észen és embertelenségen, oszt ez a valaki úgy figyelné egyre az ember minden cselekedetét, eszest is, esztelent is, egyforma borzadállyal, egyfor­ma megrökönyödéssel.« Podolszki versének énje nem »túl« van, hanem »között«, az ész és az embertelen­ség malomkövei között. Többször lendül a hit felé, kísérlete azonban mindig meghiúsul, mégis van ereje világosan és fegyelmezetten — de ekkor már »túl« — beszélni a bomlásról, a rendezhetetlenről. Íme az ars poetica, a vallomás a világról, a versről, a személyi lét súlytalanságáról: a »túl«-ról, az egyértelműség képtelenségéről:

Megszűröm a szót.

Az Igéig.

Egyértelmű salak hámlik rólam.

És kibontakozik lassan

a rendezhetetlen.

Utak mindenfelé.

Fordul a szellem

és forgolódik.

Megadatott a végső bizonytalanság.

Arkhimédészi pontom idegen.

Kételkedem.

Podolszi második verseskönyve már ritkán kerüli el a lírai költészet általános ismérveit, a rejtőzködő képi beszédet; verseinek többsége a költői én tárgyiasulását, alakoskodó játékát mutatja. Most is a hiány­érzet adja a hajtóerőt, de a költői én az egykori szik­rázás helyett merengéssel fúródik a dolgokba. Ami a legtöbb mai fiatal költőtől megkülönbözteti, az az, hogy Podolszki viszonylag közvetlenül mondja ki, vagy legalábbis képei révén egyértelműen sejteti, hogy nincs értelem. Verseinek nagy paradoxona: oko­san beszél az elhülyülés réméről; önfegyelemmel kí­séri a folyamatot, aminek oly sokan öntudatlanul adják át magukat. A vegetációt, az élet visszáját éli, ám a lappangó hiányérzeten egy méltóbb, egy életesebb élet szükséglete süt át. Lehúzó erői nem szédí­tik el, még kevésbé szórakozik a »csökevényesedés játékszerei között«, miként első könyvében írta. E verseknek a tudatosság az egyetlen fegyvere az ellényegtelenedéssel folytatott küzdelemben, midőn a tapasztalat minden területen a lényeg és jelenség hasadásáról hoz hírt. E legfőbb élmény a szavak kiürülésének metaforájában fejeződik ki a leghite­lesebben:

és a szó kiáradt medreiből

hullámokban jött nem akart lankadni

csak ömlött buzgott tengere

ellepte a szemhatár teljes körét

Űr van hát a megnyilatkozások mögött; a szó színte­len, szagtalan és közömbös, mint a víz. Teljes-e ez a nihilizmus? Némi menedéket a szerelem ad, de ezt is már fellobbanásában kitölti a lehorgadás hi­dege. Nem nyújt kielégülést, csak csömört. Hiába szökell az Énekek éneke magasságába, hirtelen lezu­han, mert »a te nyelved izlelőbolyhai / és az enyé­mek / hordják a vásott enyhülés / üres ígéreteit«. Van egy ígéretesebb lehetőség is: az átszellemült kitárulkozás a kozmoszba és az emberiség jövőjébe: a »ter­mészet-egység« és az »ember-isten« felé, még ha e perspektívának »az ember műve« is az ára. E kitűnő verse — a Közös kohóban — villantja fel a fénybe vezető nyílást:

vajúdik az ember kialakulóban

e megformálódás anyaga és öntőformája vagyunk

mikor szeretlek

amikor féllek

akkor is

mindig

mert ez a mi létünk és tart még a munka

A »megformálódás anyaga és öntőformája vagyunk« költői erejű, a »féllek« (ti. »félek és féltelek« jelen­tésű) kifejezése pedig majdnem olyan erős, mint Weöres »arcomod«-ja. Nem véletlenül, hisz e versek legszembetűnőbb affektusa, legerősebb hangulati színezője a félelem, ami olykor — tárgyiasulás helyett

— szecessziós játékra csábítja; s mint az ifjú Kosz­tolányi, a gyermekkorban találja meg szorongása okát, az életérzés folytonosságának első láncszemét (Három szorongók). Innen van az, hogy Podolszki költői érzékenysége a repülőgép röpcédulái láttán bombára asszociál (Röpcédulák), a vadászok, a haj­tok és a vad látványa pedig morális ítéletre, allegori­kus kettőségre ösztönzi. Egészen ártatlannak, könnyednek, már-már játékosnak tűnő pillanatképe pe­dig groteszk fordulattal fejeződik be, amikor az autó­buszból kilépő utasokról a vers utolsó sorában kide­rül, hogy a »gallérokat / és vastag prémeket« nem a fejükön »viselték«, hanem a »fejük helyén« (Ma lát­tam a telet). Podolszki ironikus költői racionalizmu­sa egy ízben invokálja is hű árnyékát: »félelmem ne hagyj el / járj helyettem is« (Fölösleges). Máskor látomássá növeszti: »az éjszaka állatai lassan előbúj­nak / csak szemük villan még / egyelőre csak orr­lyukaik tágulásán és remegésén / kísérlik lemérni / dús-e a préda« (Az éjszakára várva). Az olyan versek pedig, mint a Variációk késsel és a Mesterlövész a háztetőn, a borzadályból, a humánum veszélyeztetett­ségéből alkotnak mazochisztikusan groteszk játékot. Vannak költőietlen látomásai is, melyek riportszerűen és filmre emlékeztető gyors vágásokkal nagyítanak jelképes erejűvé és kozmikus méretűvé olyan esete­ket, amikor az ember csak rettegő szemlélője lehet hatalmas, szinte már monstrummá misz­tifikálódott gépeinek. A Baleset című versben a vonat kisiklása, a mindennapi életben fenye­gető egyedi jelenségek tapasztalata a »termé­szet-egység« vágyában és a jövő ember-álmában elért teljességet billenti fel. Egyfelől panteista-pánhumanista teljessége képzetének, másfelől elveszettség-érzetének pólusai cikáztatják elénk — itt immár a képek tobozódásában, a logika ellenére — Podolszki ambivalens vízióit a hit és a kétely kibonthatatlan elvegyüléséig. Ilyen a Munkaszervezés című kötetzáró ciklus első két verse, mely után az apokaliptikus-irra­cionális hang erősödik fel, s a Radnóti-i »rettentő sza­vak tudósa, Ésaiás« — Füst Milán a Tél című nagy versének hangnemére és képméretére emlékeztető hallucinációkban.

De mi van a költői én mögött, ahonnan ez születik? Ennek figyelembevétele nélkül — szűkebb esztétikai alapon — aligha szólhatunk a költői fejlődés pers­pektívájáról. Egyfelől az önnön mélységeibe folyto­nosan visszahulló egyéniség, aki már-már létezése mi­nimumáról, a sziszüphoszi gesztusról, a helytállás ezt jutalmazó tudatáról is lemond; másfelől az »objektív valóság«: a megválthatatlanná görcsösült emberi vi­szonyok és a mechanika törvényei szerint a végtelen­ségig növelhető és szaporítható — s ezzel mértani arányban a lényeges emberi problémákat elkendőző — gépek: a termelő erők. Erről a rémet látó túlérzé­kenység, amarról a kiismerhetetlenségében emberte­len mai élet. A század első felével a költői én naiv­nak bizonyult lehetőségei is elviharzottak: az im­presszionista úszás a dolgok felszínén; a szecesszió álmélységekbe fúródó, nekilendülve filozofálgató ön­tudatlansága; a futurizmusnak — a géptől való nagy távolságából eredő félelmét ordítva-azonosulással kompenzáló — barbár akarnoksága; az expresszionizmus dolgokon és embereken átsugárzó misztikus — a világháborúkról el nem feledkezve: struccpolitikus — pánhumanizmusa; az emberek és a dolgok kozmi­kus értelmetlenségén »égberöhögő« (Illyés), őrültsé­gében is a legjózanabb — mert legbelül mindent új­raalkotni vágyó — dadaizmus, és ennek csendesebb, freudian elmélyültebb változata: a szürrealizmus. Po­dolszki átélte, megtanulta és végigbillentyűzte valamennyit, sőt, még mindig merít a kelléktárukból. De ez csak technika és csak a tudatos alakoskodásra, a költői én objektiválásához nélkülözhetetlen szitu­ációteremtésre jó, hogy formát kaphasson a sztoicizmuson, de még a nirvánán is túli lélekállapot.

Van egy újabb, s egyben klasszikusabb formalehető­sége is: a dalba-rejtőzködés, sorsunknak kellemes, balladás borzongássá szépítése. Ez is egy megoldás, s ha csak költő kívánna lenni Podolszki József, talán a legkézenfekvőbb. Nem hiába emelte könyve első helyére népköltészeti ihletésű verseit, melyek között talán a Zsombék rejts el a legtisztább beleérzésű:

zsombék rejts el

nádas nyelj el folyó

vigy el bánat lep el

s bánat ha elleptél folyó

kivetettél nádas

fölszabdaltál zsombék

rám szakadtál

tudom már tudom már

zsandár sosem voltam

betyár nem lehettem

Podolszki József költészete nemzedéke és bizonyos értelemben a mai ember válságának, s e válság fel­oldási lehetőségének dokumentuma. Nem állítja tudá­lékos labirintus elé a befogadót, de nem is hazudja az őszinteséget. Már nem tetszeleg az önpusztulás­ban és a kéjelgő naturalizmust is meghaladta, hogy puritánul hiteles emberi felelősségű dokumentum­ként harcolja ki helyét világunkat alakító szelle­münkben.