Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NŐ - VÉR

Lángh Júlia

HIDEGSZOBA

1998. május 1.

Összehajtogatott, barna, bagolyszem mintás selyem zsebkendő apám homlokán. Mozdulatlanul fekszik a hidegszoba díványán, lépteim zajára - pedig megpróbáltam hangtalan lenni - erőtlenül fölemeli jobb kezét és int, hogy ne zavarjam. Ferde sövényű, keskeny orra áttetsző fehéren, élesen ugrik elő arcából. Lehunyt szemét félig eltakarja a bagolyszemű borogatás.

Kilopakodom a szobából - azért hidegszoba a neve, mert télen, hogy takarékoskodjunk a tüzelővel, lezárva tartjuk -, megyek a hallon át az előszoba felé, annak az ajtaját még igyekszem halkan becsukni, de a konyháét már becsapom mérgemben: apám megint kényeskedik, nem viseli el a zajt, de könyörgök, nem lehet folyton csak lábujjhegyen lépkedni és tapintatosan suttogni, azt akarja, hogy ne mozogjak, ne beszéljek, ne éljek, csak azért, mert kicsit fáj a feje, vagy nyom a szíve, vagy mittudomén mi baja?

Meg-megállok leselkedni rá a hidegszoba ajtajában, amelyet résnyire nyitva kell tartani, hogy a ki-be csukás zörejével se gyötörjük őt, ezért aztán a hallban és a másik szobában is ájtatos csöndben kell maradnunk. Ott fekszik elesetten, szeretném, ha megérezné a jelenlétemet, kinyitná a szemét és elmosolyodna kicsit, egyáltalán, történjen már valami. Nem szól, de int, hogy cseréljem homlokán a borogatást. Boldogan. Máris szaladok, kezemben a zsebkendővel átdübörgök a lakáson a fürdőszoba felé, hirtelen magam is meghallom - mintha az ő fülével -, ahogy döng alattam a padló, elszégyellem magam, el is keseredem, soha, soha az életben nem leszek olyan, hogy neki megfeleljek.

Ha nem, hát nem, akkor inkább másoknak akarok tetszeni, például egyik anyai nagybátyámnak, aki evezni és kirándulni jár, súlyos hátizsákját könnyedén cipelve többhetes túrákat tesz a hegyekben, hosszú, barnára sült lábszárán feszülnek az izmok, levisz a Dunára, a stégről belök a vízbe, utánam ugrik, és minél nagyobbakat csapkodok, fröcskölök és kurjongatok, annál elégedettebben nevet rám.

Szerettem azt a titokzatos férfit is, akiről otthon azt mondták, senkinek nem szabad elárulni, hogy a barátunk, mert ebből talán baja lehetne. Nem értettem, miért, hiszen valamilyen nagyon magas hivatalban, fontos emberként dolgozott. Sötét szeme, bozontos szemöldöke, tekintélyes, húsos orra volt, és nagyon jó szaga. Apám biztonságos és mozdulatlan szagához képest az övé ismeretlen izgalmakkal bódított: a férfizakó, dohány és borotválkozás illatához nála még valami sötét is keveredett, mintha homályba burkolt, fülledt szobáé lenne, amelyben sok növény lélegzik, vagy talán mintha egy lövészároké, ott a hajdani spanyol polgárháborúban, amelyről körülbelül olyan elképzeléseim voltak, mint Csingacsguk és az irokézek harcairól.

Féltékenyen tapasztaltam, hogy nemcsak én várom kíváncsian a látogatását, de mindenki más is a családból. Szerettem, amikor lehajolt hozzám és átölelt, és reméltem, hogy ő is szeret engem. Egyszer húsvét előtt hatalmas darab füstölt sonkát hozott, ünnepélyesen a kezembe nyomta, alig bírtam el, olyan nagy volt, az egyik végén csont állt ki belőle. Nem tudtam, mi az. Kérdeztem, ezzel hogyan kell játszani, erre anyám majdnem elsírta magát, azon is, hogy a kislányának mekkora ismerethiányai vannak a normális életről, és azon is, hogy milyen zavarba ejtően bőkezű az ajándék. Zavarban inkább nekem kellene lennem, dörmögte a látogató, tudjátok jól, hogy minket mindennel ellátnak...

Mindig a hidegszobában beszélgettek, behúzott függöny mögött. Télen, ha előre tudtuk, hogy jön - mert néha váratlanul állított be, és rövid suttogások után eltűnt -, anyám befűtött az egyébként lezárt szobában. Egyszer kihallgattam a függöny mögül, hogy ez a nagyszerű ember, ez a rettenthetetlen hős, aki mindig mindenkin segíteni akar, bármilyen tájon is legyen baj a világban, a félelemről beszél, és ha jól értettem, de nem akartam igazán elhinni, olyasmit mondott, hogy ő maga is fél. Akkor kezdett valamilyen homályos képem kialakulni arról, hogy félelem és bátorság összefér.

Imre gazda is nagyon bátor volt, de ő másféleképpen. Megülte szőrén a lovat, két kézzel megmarkolta a bika szarvát és parancsolt neki, hihetetlenül kemény karjával - hagyta, hogy fogdossam az izmait - könnyedén hajigálta a kazal tetejére a szalmát. Csodálattal bámultam. Éveken át az ő házában nyaraltunk, a tisztaszobában, ő vette rá aggódó apámat, hogy engedjen éjszaka a szénapadláson aludni, nem fogok leesni a lovak közé, tényleg nem estem le, de megrészegültem a szénaszagtól, az éjszakai széltől, a tetőnyíláson benéző csillagoktól. Aztán a kisüstitől is: a gazda hátrahívott a gyümölcsös mélyén rejtőző bódéba, megmutatta, hogyan főzi titokban a pálinkát a rohadó szilvákból, amelyeket én is segítettem a földről összeszedni. Egy kisujjnyi vályúból csöppenként jött a kristálytiszta lé, pohárkát tartott alá, na kóstold meg, mit szólsz hozzá, először hápogtam, aztán csettintettem, tetszett a dolog, kemény gyerek vagy, mondta ő, büszke voltam a dicséretére

Szerettem volna, ha apám is olyan izmos lenne, mint evezős nagybátyám és Imre gazda, vagy olyan kalandos életű és merész, mint a spanyol polgárháborús, mindig titkolózó barátja. Vagy legalább olyan, amilyen néha Laci bácsi tudott lenni, amikor - föladva szokásos szigorát - jókedvében zongorázott és énekelt nekünk. Ilyenkor még az örökösen gondterhelt felnőttek is földerültek, mintha ezekre a röpke percekre visszatértek volna a boldog békeidők.

Laci bácsi a fölöttünk lévő lakásban lakott, ő fogadott be a három kicsi gyereke mellé engem is, a tífuszommal együtt, amikor anyám az ostrom alatt menedéket keresett. Lakásukban hatalmas, háromlábú zongora állt, a boldogság forrása kivételes napokon. Gyerekek, felnőttek körbeálltuk, vagy ültünk a kanapén, a fotelekben, és Laci bácsi, némi kéretés után, teljes erővel belecsapott a billentyűkbe, Jajjde csuszikeza banánhéj, öblös hangja betöltötte a szobát, a lakást, sőt - gondoltam némi büszkeséggel - talán az egész házat, még az utcát is. Táncolt a válla, erőteljesen pörögtek az ujjai, közben fölszegett fejjel énekelt, minden á-t meg í-t meg ó-t látványosan megformált a szájával, ó kvártett, ó szemeringi kvártett, a muzsikád a szívemben kááárt tett... Énekelt és nevetett egyszerre, időnként féloldalról ránk sandított, hogy lássa, boldogok vagyunk-e. Ha ilyenkor rám nézett csillogó szemmel, a feltörő vidámságtól duzzadó szájjal, úgy éreztem, átszáll belém az ereje, megtölt tetőtől talpig, mintha a hangja énbennem zengene. Hálás voltam neki ezekért a percekért, a gyönyörűséget csak az növelhette volna, ha még az ölébe is vesz, vagy legalább átkarol egy pillanatra. De ő ilyesmit soha nem tett.

Még csak egy árva, szóbeli dicséretet sem lehetett tőle soha kicsikarni, nem volt elcsábítható, nem is nagyon mertem vele próbálkozni. Úgy éreztem, kicsit lenézi a lányokat, néha ugyanis eléggé furcsákat mondott. Egyszer arról tartott előadást a feleségének és anyámnak, hogy a nőknek milyen csúnya a térdük, a férfiak térde sokkal elegánsabb; ezt a témát mély meggyőződéssel részletezte. Elképedve hallgattam. Ezután egy ideig lopva figyeltem mindenkinek a térdét, netán azon látható a nemi különbség? De már megint az derült ki, hogy nincs is különbség, hacsak az nem, hogy a férfiak térde gyakran szőrös, ami viszont egyáltalában nem szép, de ezt nem mertem volna Laci bácsinak megmondani. Gondoltam, kivárom, amíg megnövök, akkor majd bizonyítok, és megmutatom neki a térdemet. Igenis szép lesz, szebb, mint az övé.

Addig is nagy ravaszul megkérdeztem apámat, milyennek találja a térdemet. Ilyesmit, ha megfelelő választ akartam, mindig tőle kellett kérdeznem, mert arról, hogy milyen vagyok, vagy szeretnék lenni, a nőkkel a családban sosem lehetett komolyan beszélni. Ha elidőztem a tükör előtt, hogy tanulmányozzam, milyen az a személy, aki vagyok, és mások vajon milyennek láthatnak - nyugtalanító volt, hogy a két kép eltérő lehet -, és megkérdeztem, hogy szerintük milyen vagyok, anyám és nagyanyám, ezúttal teljes egyetértésben, azt válaszolta, nicht schön aber dumm. Ez elkeserítő volt, mert végül is eléggé hihetően hangzott.

Apám tudta, mit kell ilyenkor válaszolni. Meleg tenyerébe fogta a térdemet, azt mondta, ez bizony gyönyörű, pontosan olyan, amilyennek lennie kell, gömbölyű és majdnem teljesen sima, az a kis varasodás pedig, amelyet nem lenne szabad állandóan piszkálnom, még külön szeretetreméltóvá teszi. Gyanakodtam, hogy most ezt komolyan mondja-e. Mert amikor nem kellett a telefon mellett tárgyalnia a szénszállítások rejtélyes útjairól még az esti órákban is, hogy aztán kimerülten ledőljön az ágyra, anélkül, hogy egy szót szólna bárkihez, vagy amikor éppen nem idegeskedett amiatt, hogy jönnek a népnevelők és neki úgy kell beszélgetnie velük, mintha újságból olvasná, pedig kézbe venni sem bírja azt a lapot, és amikor nem a hidegszobában gyengélkedett borogatással a homlokán, akkor szívesen tréfált.

Mindig tanulmányoznom kellett az arcát, hogy kitaláljam, komolyan beszél-e. Amúgy is foglalkoztatott, hogyan lehet rájönni, valójában mit gondolnak az emberek, mert az nyilvánvaló volt, hogy a szavaknak nem nagyon szabad hinni. Nagyanyám kegyesnek mondott hazugságai olyan átlátszóak voltak, hogy könnyen föl lehetett ismerni őket. Anyám szerint a vasárnaponként beállító népnevelők sem azt mondták, amit gondoltak, sőt, az iskolai orosztanárnő sem, csakhogy ők félelemből és kényszerből leplezték, mit gondolnak igazándiból. Engem nem ez érdekelt, hanem az, amikor a családban vagy közeli barátok között sejtettem meg valami gyanúsat. Hogyan lehet a szavak mögé látni? Apám néha elárulta magát: váratlanul megmozgatta a fülét. Ez volt az egyezményes jel arra, hogy nem kell elhinni szigorúnak mutatkozó szavait. Istenem, micsoda férfi. Még a fülét is tudja mozgatni, és ehhez váratlanul olyan képet vág, mint egy hintáslegény az Angol Parkban.

De ritkák voltak a vidámság percei. A reakciós osztályidegent és a nép ellenségét nemsokára kirúgták az állásából.

Munkanélkülivé vált apám otthon ült, reszketett a tehetetlenségtől, néha kiabált, többnyire magába roskadt, és várta a végzetes csöngetést. Anyám nem akarta, hogy szemtanúi legyünk apánk rossz állapotának, több hónapra elköltöztetett minket egy hűvösvölgyi, kertes házba, ismerős, háromgyerekes családhoz, csak hétvégeken látogatott meg, azt mondta, apánk beteg, majd akkor költözhetünk haza, ha jobban lesz.

Nem tudom, honnan veszem, ki suttogott erről kinek, és egyáltalán igaz-e, de állítólag apám idegösszeomlása odáig fajult, hogy egyszer teljes önkívületben, kezében késsel kergette anyámat az asztal körül. Ez kétségkívül nagyon nehezen elképzelhető, nővérem szerint egyenesen lehetetlen, ő sosem hallott erről, pedig tudnia kellene, ha csakugyan megtörtént volna. Ha nem igaz, miért képzelek ilyet apámról? Talán mert azt hiszem, egyszer belőle is ki kellett törnie a vadembernek. Egész életében csak engedelmeskedett, a zsarnok anya után kedves, de erős és határozott asszonyt választott, akinek az igájába jószántából hajtotta a fejét, akire teljesen rábízta magát, gondolkozzon, döntsön és cselekedjen helyette minden fontos és nem fontos kérdésben, ő bejár a hivatalba, igyekszik megfelelni elöljáróinak, eltartja családját, és a megérdemelt pihenés óráit ábrándvilágában tölti. Amikor úgy érezte, minden összeomlik körülötte, nem férfi többé, hiszen nem tud az övéiről gondoskodni, kicsúszik lába alól a talaj, és mint egy futószalagon, viszi egyenesen a kitelepítés, nyomor, megaláztatás felé, akkor végre, egyetlenegyszer, kezébe akarta venni a sorsát, és... egy kés került a keze ügyébe.

Bennem ez a hihetetlen kép él. Nem láttam a jelenetet, de mégis, mintha látnám, olyan eleven az emléke, pedig csak mesélte valaki, akinek a személye elmosódik. Talán az egyik gyerek - abból a hűvösvölgyi házból, ahol nem volt felhőtlen az ideiglenes beilleszkedés - ezzel a démonok sugallta rémtörténettel állt bosszút, amiért a mamája három gyerek helyett öt között osztotta meg a figyelmét. Mindenesetre a döfés sikerült: évtizedekig tartott a hatása.

Ha ugyan nem én találtam ki az egész jelenetet.

Apámat fél év múlva visszahívták az átszervezett és megtisztogatott hivatalba. Szükség volt a munkájára, évtizedes tapasztalataira a szénellátás szervezéséről, és talán titokzatos barátja is - nevét annyira nem volt szabad emlegetni, hogy el is tűnt az emlékezetemből - szólt valakiknek odafönn, hogy ez a szakember hatékonyan segítené a zavartalan energiaellátást, és nem fog szabotálni.

Ebben azért a néphatalom sosem lehetett eléggé biztos, úgyhogy apám fegyveres felügyelet alatt végezte munkáját. Erről otthon titkolózva beszéltek, talán féltek, hogy kikotyogok valamit az iskolában, és abból baj lehet, esetleg engem féltettek a valóság durvaságától. Annyi bizonyos - elharapott szavakból, véletlenül elkapott félmondatokból kiderült -, hogy éber fegyveres ellenőrzés mellett folyt az építőmunka az Erőművek Ipari Központjában. Talán csak a kaput őrizték, vagy a folyosón járkáltak fegyveresek, nem tudom, de bennem a sok titkolózástól az a kép alakult ki, hogy apám ül a telepakolt irodai asztalnál, iratokat vesz át és ad ki a kezéből, telefonál, számol, jelentést hallgat és javaslatot tesz, miközben mögötte állva minden szavát és mozdulatát éberen figyeli egy pisztolyos férfi, aki nem ismerheti ki magát a tonnák, vagonok, kilométerek és határidők kusza halmazában, mégis készen áll arra, hogy bármikor, amikor szükségesnek látja, használja a fegyverét.

Talán tényleg így is volt. Mindenesetre ebben az időszakban kezdődött, hogy otthon mindig csöndben kellett maradni, lábujjhegyen járni, folyton csak jó kislánynak lenni, látod szegény apádat, milyen állapotban van, légy tapintattal... Anyám minden rossz hírt elhallgatott, minden intőt letagadott előtte, csak ne izgassuk apádat, eridj, inkább bújj oda hozzá, cicáskodj kicsit, az jól fog esni neki. Mentem, hozzábújtam, fáradtan elmosolyodott, te vagy az én egyetlen vigaszom, virágszálam, meleg kályhám, mindenem, mondta, bevont bő, barna házikabátja alá, ringattuk egymást, csak ketten voltunk a világban.

De néha olyan elgyötörten tért haza a munkából, hogy meg sem lehetett közelíteni. Egyedül akart maradni, bevonult a hidegszobájába, én meg kushadtam a hallban, az ő nagy füles fotelje mélyére kucorodva. Nem kellek neki. Van élete rajtam kívül is, de arról én semmit sem tudhatok, kizár belőle, mit csinál most? Mire gondol? Mi az, ami annyira betölti, hogy nekem ott már nem marad hely, nekem, élete egyetlen vigaszának, az ő meleg kályhájának? Most nyilván szenved és fázik, úgy kell neki, miért nem enged magához? Fagyjon meg!

A budai hegyekbe is kettesben jártunk, legalábbis én csak az ilyen kirándulások emlékét őriztem meg. Hűségesen mindig ugyanazon az erdei sétányon ballagtunk végig, az út elején egy köves árokban csordogáló erecskén kellett átvágnunk. Már a városból kifelé döcögve a villamoson azon töprengtünk, lesz-e most víz benne, hiszen hetek óta tart a száraz meleg, vagy éppen az volt az izgalmas téma, hogy a hosszú esők után most talán, ha nem is ömlik, zúdul, árad, hömpölyög - apámmal a szavaknak testük volt, hosszan lehetett forgatni őket a szájban, már a zenéjük is elárulta, mit jelentenek -, de legalább patakhoz méltó módon viselkedik, és egymás kezét fogva kell majd egyensúlyoznunk a nagyobb köveken, hogy átkeljünk rajta.

A helyszínre érve sosem csalódtunk, kis vizesárkunk mindig tudott újdonságot nyújtani. Elüldögéltünk a partján, kettőnk titkos ligetében, ez a hely a mienk volt, és mintha erről mindenki tudna a budai hegyekben, soha arra sétáló nem zavarta meg idillünket. Bár az is lehet, hogy megtörtént ilyesmi, csak kiiktattam emlékezetemből, hogy érintetlenül maradjon a boldogság képe. Mert a boldogság olyan, mint egy giccses sanzon, nyár van, tündöklően vibrál a lombok között az édes verőfény, és átöleled azt, akit szeretsz.

A sétaúton versengünk, melyikünk fedez föl eddig nem látott mintázatot a fakérgeken, gyöngyfát az ágakon, fészket a lombok közt, meg-megállunk madárfüttyöt hallgatni, vagy cserebogarat figyelni, őt mindig az érdekli, ami engem, és engem, ami őt. Rám néz, mosolyog, a napsütés kihozta a szeplőidet, mondja elragadtatva, két tenyerével közrefogva maga felé fordítja arcomat, micsoda kékség, a nap elvarázsolta a szemedet, ezt mondja, a fénytől hunyorogva nézek föl rá, fáradt arca minden ráncát és rezdülését ismerem, boldoggá simítom a vonásait, nagy békesség tölt el, maradjon minden így a világ végezetéig.

Gyorsan eltelt, és egyetlen másodperc alatt, egyetlen szó elhangzásakor elmúlt a gyerekkor.

Osztálytársnőim egyre többet sustorogtak egymás között olyan dolgokról, amelyek még mindig nem voltak világosak előttem. Azok a lányok, akiknek "már megjött" - így mondták -, külön klánba tömörültek, és fölényesen néztek azokra, akikkel még nem történt meg az a jelentős esemény, amitől ők szemmel láthatóan nagyobb öntudattal néztek a világba. Sértett hiúságon, enyhe bosszankodáson kívül - zavaró, ha az embert kirekesztik olyasmiért, ami nem rajta múlik - nem sokat éreztem. A sugdolózós lányok nem vonzottak.

Közeledett tizenharmadik születésnapom, november volt, föl kellett készülni a télre, az ünnepi ajándékozások mindig a szükségleteket követték. Apám mondta, hogy úgyis kell nekem meleg térdzokni, vagy esetleg harisnya, tette hozzá elgondolkodva, mit szeretnél inkább, térdzoknit vagy harisnyát, kérdezte, és fürkészően nézett rám.

Harisnyát csak a nők és az igazi nagylányok viseltek. Hozzá harisnyatartó is dukált, rejtelmes és rejtendő, izgalmas darab, az az egy-két lány, aki néha harisnyában jött be az iskolába, szerette eljátszani kis sikolyokkal, hogy jaj, kinyílt a harisnyatartóm, és félig a fal felé fordulva, de úgy, hogy láthassuk, mit csinál, babrálta egy ideig a kapcsát, mutogatta harisnyatartója gumifodrait. Ezt nevetségesnek találtam.

Apám ajánlata váratlanul ért. Nem is tudtam rá egyenes választ adni. Zavarba ejtett, miért tőlem kérdezi és miért nem ő dönti el, hogy gyereknek tekint-e még, vagy már elismeri bennem a nagylányt. Természetesen egy pár igazi, felnőtt selyemharisnyára vágytam, de ezt nem lehetett csak úgy, könnyedén kimondani, ezzel olyan jogot követeltem volna magamnak, ami nem járt ki, hiszen, tény ami tény, a nagylányság biológiai küszöbét még nem léptem át. Ettől azért apám elismerhetné női mivoltomat, rajta áll, tegye meg a gesztust, érezze meg, mire vágyom...

Miközben töprengtem és ő várta a választ, hirtelen az a kényelmetlen érzésem támadt: nem is szeretné, ha harisnyát kérnék, sőt, ezzel megbántanám, neki az a jó, ha ölébe fészkelődő kisgyerek vagyok, nagylányságom deklarálása azt jelentené, hogy elveszek tőle valamit, amit szeret. Erre nem bírtam rászánni magamat, döntsd el te, mit adsz, mondtam álnokul, nekem mindegy. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt elhiggye, de próbára kellett tennem: látja-e, ki vagyok, kivé lettem, szeret-e annyira, hogy megérezze titkos vágyamat, méltányol-e úgy, ahogy az nekem most már kijárna?

Mindebből ő semmit nem vett észre. Két pár térdzoknit adott, jó vastagokat, hogy meg ne fázzak. Méltóságomra mindig vigyáztam, most sem mutattam ki mélységes csalódásomat, azt mondtam, nagyon örülök a zokniknak, igazán szépek. És milyen jó melegek.

El voltam keseredve. Nincs fölavatás. Nem tekint nagylánynak. Nem érezte meg vágyamat: fölrúgta a szövetségünket. Nincs is szeme, nem látja, hogy nagy lettem, egyáltalán nem is figyel rám. Vagy ha igen, akkor csak akadályoz. Meg akar akadályozni abban, ami most nekem a legfontosabb a világon, még őnála is fontosabb: az, hogy végre nagy legyek. Meg fogom mutatni neki, hogy az vagyok. És akkor majd nézhet.

A születésnapi ünneplés után két nappal megint ágynak esett. Borogatással a homlokán, áttetsző arccal feküdt a díványon, nem mozdult, jó, jó, tudom, nem kell zajongani, nem is zajongtam, úgy gondoltam, túl vagyok már a szobákon átdübörgés gyermeki korszakán, miért szólnak ezek rám állandóan. Amikor másnap délben hazafelé mentem az iskolából, a sarkon befordulva távolodó mentőautót láttam, házunk kapuja előtt Lanta néni állt, drámai arccal, vastag könnyek gördültek a szeméből, Uramisten, hajtogatta összetett kézzel, megtört háttal, Uramisten, most láttuk utoljára.

Nem ijedtem meg. Egy szavát sem hittem. Huhogó bagoly, ronda béka, gonosz áspiskígyó, gondoltam, menjen el innen ez a vészmadár - hüllőspecialista biológus nagynéném nemrég szabadult a börtönből, és kivándorló útlevelére várt -, tűnjön már el innen, és ne csinálja nekünk ezt a cirkuszt.

Anyám erősnek és higgadtnak mutatkozott, de azért eléggé fölpuhult állapotban lehetett, mert a szokásosnál könnyebben beleegyezett abba, hogy majd igazolja másnapi hiányzásomat az iskolából, ahol minden valószínűség szerint számtan dolgozattal kellett volna szembesülnöm.

Reggel nővérem elindult az iskolába, anyám pedig a kórházba, reménykedve, hogy látogatási időn kívül is beengedik. Lustán tettem-vettem otthon, ajándékba kapott idő volt, és ritka alkalom, hogy egyedül lehettem. Mégsem tudtam kihasználni, csak lézengtem, nagyon üresnek éreztem a lakást, a számtandolgozatra gondoltam és arra, hogy apám előtt a lógást titkolnunk kell.

Csöngettek. Hármat, lassan és hosszan, nem a megszokott ritmusban. Kinyitottam az ajtót. Nagybátyám, anyám és nővérem állt egymás mellett, ahogy rájuk néztem, az a szó jutott eszembe, hogy szamárlétra. Nem köszöntek, nem szóltak egy szót sem, csak álltak ott, csak álltak, és belőlem minden vér kiment. Tudtam, mielőtt kimondták volna, de aztán ki is mondták, mert el kellett hangzania a szónak, és anyám volt az, aki ki merte ejteni: meghalt.

Nem voltam hajlandó tudomásul venni a hírt.

Valami történt bennem az idővel akkor, amikor a halálhozó arcok láttán zsibogni kezdett minden porcikám, mintha egy gépet melegítenének be félelmetes gyorsasággal, hogy készen álljon a startra. Anyám kimondott szavára az időgép egy robbanással beindult. A pillanatot, mint egy kimerevített időtalapzatot, mindörökre megállította, de közben egyetlen, durva lendülettel végtelen messzire lökött, ismeretlen helyre, ahol úgy éreztem, százéves fejemre darabokban hullanak a szétesett világ törmelékei.

Megpróbáltam visszamenekülni a robbanás előtti időbe.

Évekkel később mesélte anyám, hogy reggelente kopogtam a fürdőszoba ajtaján, mintha apám ott lenne, megkérdeztem, bemehetek-e, miközben borotválkozik; mindig szerettem nézni, ahogy fehér habos arcával fintorokat vágott rám a tükörből. A kopogtatás után vártam egy kicsit, majd, mintha hallanám igenlő válaszát, bementem, és hosszan bezárkózva maradtam. Rémült anyám hallotta, ahogy félhangon magamban beszélek. Máskor beszóltam a hidegszobába, az üres dívány felé: jobban vagy? cseréljem a borogatást?

Mindebből semmire sem emlékeztem akkor sem, amikor anyám elmondta, és nem emlékszem most sem. A gyászidő a novemberi haláltól a következő év szeptemberéig, amikor gimnáziumba kerültem és új élet kezdődött számomra, homályban van még ma is. Határzónában imbolyogtam, az idő senkiföldjén, minden kapaszkodó nélkül, egyedül a semmiben.

Nem sírtam, egyszer sem, otthon sem, a temetésen sem. Az a kép él bennem, hogy az összes nő, anyám, nagyanyám, nővérem, nagynénéim, mind hangosan zokognak, nagyanyám az ágy mellett térdel a földön, hajlong és csapkodja két kitárt karjával a matracot, jajong, óbégat, sopánkodik, perli az istent, rossz nézni, rossz hallgatni. A komcsik ölték meg, kiabálja, ezt majd még sokszor elmondja, emlegetve a boncolást - az apám boncolását! - amelynél kiderült, hogy a halálos infarktust tíz másik előzte meg. Azok a rosszullétek, amelyeket semmibe vettem... állok a sárga cserépkályhához támaszkodva, végzetesen egyedül, tökéletesen idegen ezek között a nők között. Nem is értem, mit sápítoznak, a vesztes én vagyok, végérvényesen magamra hagyva, szétpattant körülöttem a meleg védőburok, mint egy kiszolgált luftballon, volt, nincs, most már mindörökre csak fázni fogok.

Nem tűrtem, hogy apámról mint halottról beszéljenek. Ha szóba került, és neve elé odabiggyesztették a halottakra szabott kötelező jelzőt: szegény, szó nélkül fölpattantam, kirohantam a szobából és a lehető leghangosabban bevágtam magam mögött az ajtót. Ez is anyám emléke, nem az enyém.

A belső elhárítás mindent eltörölt bennem arról, hogyan akartam életben tartani a halottat, aki így már az enyém volt, csak az enyém. Valószínű, hogy sokat beszélgettem vele, mit is csináltam volna egyebet, amíg a fürdőszobában kuksoltam bezárkózva és néztem, ahogy a szellemarc borotválkozik. De erre sem emlékszem, csak arra, ami végül is az ép eszemnél megtartott: a lázadásra.

A konyhakredencen maradt egy vajas kifli, nagyanyám készítette elő, hogy majd délután beviszi a kórházba. Nagy kincs volt ez a zsíros kenyerek világában, ilyen finomsággal csak betegeket kényeztettek. Napokon át árválkodott a kredenc szürke márványán, senki nem mert hozzányúlni. Aztán egyszer csak fölkaptam, kettétörtem, megeszem a kiflidet, mert nem vagy, mondtam ellenségesen, és elkezdtem rágcsálni. A száraz morzsák szúrták a nyelvemet, szájpadlásomhoz tapadtak, undorító volt, köhögnöm kellett, hányni szerettem volna.

Ne szólj rám, ne tilts, ne parancsolj, ne várj el semmit, te már nem vagy, nem szólhatsz bele semmibe. Magam vagyok. Megkönnyebbülést éreztem, szabad lettem, végre felnőtt, talán egyszerűbb lett volna, ha zokni helyett inkább selyemharisnyát ad a születésnapomra, de attól mégsem váltam volna egy csapásra annyira nagykorúvá, amennyire most, végérvényesen és visszavonhatatlanul. Föl lettem szabadítva, felnőtté avatva, ezentúl járom a magam útját, azt teszem, amit akarok, olyan leszek, amilyen lenni akarok. Ő pedig maradjon meg magának a halottak hidegszobájában. Áruló.

A halálesetet követő vasárnap délelőtt nagy jelenetet csaptam a maradék család előtt. Fölkészültem rá, többször is megfogalmaztam magamban, mit kell majd mondanom, hogy földhöz vágjam őket és győzzek. Végre átvihetem az akaratomat: a sors jelezte, hogy eljött a lázadás órája. Amikor nagyanyám, kis retiküljével a karján, megjelent, hogy induljunk a templomba, kiálltam a szoba közepére és drámaian közöltem: fontos mondanivalóm van mindannyiuk számára. Ha jól emlékszem, kiabáltam is. Szakítok az Istennel, ha ez a ti istenetek olyan, hogy csak úgy elveheti tőlem az apámat, akkor én nem fogok többé szóba állni vele, nekem nem kell, nemlétezőnek tekintem, engem ezentúl mindenki hagyjon békén ezzel a témával, a templomba pedig soha többé nem teszem be a lábam!

A föllépés sikerült, elértem, amit akartam. Közben pontosan tudtam - és anyámnak is tudnia kellett, de nem árulta el -, hogy apám halála nem ok, csak ürügy. Eddig nem mertem föllázadni, engedelmes voltam, mint apám, kerültem a kínos helyzeteket, és nem is tudtam volna, mivel érveljek, hogy kivívjam függetlenségemet az ő vallásuktól, amely csak unalmat és kínos feszélyezettséget váltott ki belőlem. Most magától kínálkozott az érv, megfellebbezhetetlen, mert érzelmi. Erre nagyanyám sem tudott mit válaszolni. Lelkiismeretem nem volt egészen tiszta, kihasználtam apám halálát, de ő ennél sokkal nagyobb bűnt követett el ellenem azzal, hogy mindörökre eltűnt. Kicsikartam tőle egy utolsó ajándékot, és nem akármilyet: a szabadságomat.

Ezután éveken át hallhattam anyámtól és nagyanyámtól: bezzeg, ha apád élne, nem csinálhatnál ilyeneket. Kifested a szemedet, szádat, és hogy öltöztél föl már megint, úgy nézel ki, mint egy ká, mondták kétségbeesve, mi lesz belőled, nem olyan vagy, mint mi.

Ezt jólesett hallanom, éppen az volt a célom, hogy más legyek, mint ők. Egyre fontosabbá vált a családtól független életem. Fölfedeztem az életre szóló barátságokat, a külvilágot, belevetettem magam az eseményekbe, és lassanként elkezdtem várni, hogy fölbukkanjon az, aki majd betöltheti az apám helyén maradt űrt.

Negyvenkét évvel a halála után, és azután, hogy sorozatban próbáltam betöltetni nagyszerűbbnél nagyszerűbb férfiakkal a betölthetetlen űrt, majd pedig elfogadtam, hogy egyedül vagyok és megteremtettem magamnak kőből, fából, vasból, üvegből, selyemből, bársonyból, virágból és veteményből a teret, amelyet magányommal benépesítek, egy éjjel ismét vele álmodtam, vele, akire már régóta nem gondolok, legföljebb néha, amikor fölfedezem férfivá érett fiamon egy-egy rég eltűnt vonásának mását.

Telefonon keresnek egy szerkesztőségi szobában, ahol véletlenül tartózkodom: mintha a hívó tudná, hogy éppen ott vagyok, mintha mindig tudná, mikor hol vagyok. Egy kolléga nyújtja a kagylót, mondja, ki keres, fogalma sincs, hogy rég meghalt apám nevét ejti ki a száján. Miközben nyúlok a kagylóért, tudom, hogy már vártam a hívását, de még nem merem elhinni, hogy csakugyan ő az. Halló, mondom, Julikám, mondja, beleremegek a hangja zenéjébe, egyetlen pillanat az egész életem azóta, hogy utoljára hallottam ezt az élő hangot, egyetlen pillanat, és most, hogy újra hallom, ez az örökkévalóság. Minden egyes sejtemet egyszerre remegteti meg az öröm, zeng, remeg, vibrál és nevet bennem minden csont, ér, ideg és izom, tetőtől talpig boldog vagyok. Édesapám, mondom, aztán, dadogva: apa, szeretlek, aztán, kis szünet után, halkan, szemérmesen: tatikám. Nem válaszol, de hallom, hogy még ott van, erre a szóra várt. Arra, hogy ki bírjam mondani, szívből, igazán, azt a nevet, amellyel ő, az osztrák nő fia, azonosult, a szót, amellyel őt illetni kellett, és amelyet a halálát követő órákban megtagadtam: német szó, idegen, hamis, édeskés, elfogadhatatlan, halott név, soha többé nem ejtettem ki a számon. Apám, így emlegettem hangosan is, így gondoltam rá magamban is, apám, ez volt a neve, rangja, címe, apám, ez olyan, mintha azt mondanám: uram, királyom.

De hogy a szerelmem is? Azt nem. Nem hittem, hogy férfiminta lehetne ez a sápadt, félénk, óvatos ember, a lehetetlen osztrák-magyar becenevével. Tatika, ez kiejthetetlen volt, szégyenletes és szemérmetlen.

Álmodni kellett ahhoz, hogy újra a számra jöjjön a hiteles neve. Álmodni, egy nyár végi éjjelen, a frissen vakolt terméskő házban, ahol madárdal és szúnyogcsípés ébreszt a keskeny parasztágyon, hív a napsütés a harmattól nedves fűbe, hogy megnézzem a legújabb vakondtúrásokat, hallgassam a csöndet és lassanként elhiggyem, hogy innen már nem megyek tovább, hogy talán tényleg vége a vándorlásnak, itt akár megnyugodva be is fejezhetném az életemet.

Befejezni. Az álom is erről szólt.

Apám nem válaszolt, megvárta, hogy kimondjam az őt megillető nevet, és újra elenyészett. Arra gondoltam, még ott, az álomban: azért telefonált, hogy jelezze: nemsokára meghalok. Arra is gondoltam: milyen nagyszerű, hogy még él, hogy örökké élünk, azt hittem, már rég eltűnt a világmindenségben szétszóródó atomokban, az se lett volna baj, így van rendjén, nem kell a szellemeknek körülöttünk kóborolniuk földi azonosságuk súlyát cipelve, menjenek Isten hírével, gazdagítsák részecskéikkel a mindenséget. Ott a helyünk, személytelenül is létezően. De apám negyvenkét évvel a halála után a földi hangján jelentkezik. Csak azért, hogy a nevemet kiejtse, olyan hangon, amitől egy szempillantás alatt földöntúli orgazmus árad szét a testemben.

Az álom következő képén dús mellű, erőtől duzzadó cigányasszony látható, ősanya, univerzális dajka, csillogó szemmel, meleg mosollyal. Félig mögötte, kicsit elmosódva egy férfi, aki nyilvánvalóan hozzá tartozik. Munkában vannak, talán sátrat vagy kunyhót építenek. Érzem, hogy itt nekem valamiben részt kell vennem, segítsek? kérdezem, igen, mondja az asszony, fond a rozsszálakat. Nekilátok fonni, közben a férfi, aki nem vett tudomást a jelenlétemről, izgatottan fogdosni kezdi az asszonyt, ölelgeti, aztán ledönti a földre, az asszony boldogan átadja magát. Fölszabadultan szeretkeznek, semlegesen állok a lábuknál, mint egy sátorrúd, tüllfátyol borít be mindhármunkat, tudom, hogy várnom kell, hiába hiszem azt, hogy kívülálló vagyok, valamiért, de nem tudom, miért, mégis rám tartozik ez a jelenet. Miközben várom, hogy megértsem, miért, árnyék vetül fölém, és azonnal tudom, hogy eljött az utolsó percem. Hátulról borul rám a halál, éppen abban a pillanatban, amikor a cigány és a cigányasszony együtt elélvez. Mielőtt a feketeségbe süllyednék, megköszönöm apámnak, hogy hívott, éppen akkor, amikor kellett. Jövök. És már nem félek: tudom, hogy létből létbe megyek.