Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 175. szám

Bosnyák István

Hétezer nap Szibériában

Avagy egy történelmi paranoia jugoszláv kritikája (II.)

1979. november 15.

3. Fantasztikus számok, fantasztikus méretek

Odüsszeája főbb megállóin – Szolovjetszk-szigetek, Dugyinka, Norilszk, Irkutszk, Bratszk, Tajsety, Maklakov, Uszty-Kem, Jenyiszejszk – a leendő memoár-író a saját közvetlen tapasztalása segítségével is fölbecsülhette a GULAG-rendszer dimenzióit. Egy-egy megálló egyetlen tábori osztályának fogoly-létszámából például következtetni lehetett a hozzávetőlegesen pontos összlétszámra, a más táborokból érkező újoncok pedig magukkal hoz­ták és továbbadták saját előzetes poklaik méretének valós kép­zetét is.

És segítették szerzőnket e fölbecslésben az ilyen, látszólag apró-cseprő megfigyelések is:

A vasúti szerelvények állandó, természetes tartozéka a postako­csikhoz hasonló „sztolopin vagon”, ami nem más, mint az NKVD börtönhálózatának valóságos „mozgó tagozata": tíz – kisebb vagy nagyobb típusú – fülkéje van, amelyek „rendes” körülmé­nyek között 80, illetve 160 rab befogadására képesek, ám gya­korlatilag e létszám kétszeresét is beléjük préselik...

S ugyancsak a viszonylag valószerű fölbecslést segítette az a személyes tapasztalás is, hogy a fogolyszállítás gyakran kimon­dottan e célra létesített hatalmas szerelvényekkel történik, amelyek valóságos „guruló börtönvárosok”: 50-60 vagonjukban (amelyek közül egy-egy áramfejlesztő-, illetve konyha-vagon) mintegy 6-8000 elítélt, 2-3 kocsi a fegyveres kíséreté, minden vagonon őrtorony (s telefonkapcsolat a szerelvény parancsnokságával), a kompozíció élén és hátulján pedig nagy, az egész szerelvényt bevilágítani képes reflektorok...

A fantasztikus méretek felbecslésében azonban Karlo Štajnert leginkább egyik különös sorstársa, a szovjet GULAG-rendszer egykori, ugyancsak lebuktatott és Norilszkba hurcolt főnöke, a már említett Firin segítette.

Ő vallotta be Štajnernak, hogy saját főnöksége idején, pontosab­ban: 1937-ben, a harmincas évek „csisztkáinak” tetőzésekor a GULAG fogolyállománya 21 millió fő volt... Huszonegymillió férfi, nö és gyermek!

Ehhez a fantasztikus számhoz aztán az empirikus tapasztalásra alapozott arányos hozzászámolással Štajner még hozzáad mint­egy nyolcszázezer „szabad”, ám szintén a GULAG kötelékébe tartozó polgárt: a lágerhatóság és adminisztráció, a börtön- és táborőrség, illetve rendőrség személyzetét...

S bár maga is „fantasztikus feltevésnek" tartja, mégis rögzíti a félelmetes fölbecslést: a GULAG intézménye nélkül a Szovjetunió ma mintegy 50 millió emberrel lenne népesebb!

Történt már rá utalás, hogy az irracionális fogolylétszám változá­sába lényegesen belejátszott a külpolitikai tényező is. Voltakép­pen: a harmincas évek végére kulmináló s az újabb világháborúba torkolló nemzetközi erőpolitika alakulása. Egyes európai államok és államrészek történelme pedig hatványozottan is: Lengyelország, Ukrajna, Finnország, Litvánia, Lett- és Észtország, Bukovina és Besszarábia története például közvetlenül is összefonódott a GULAG-birodalom történelmével... „Ugyanazon napokban, ami­kor valamely néppel vagy országgal valami jelentős dolog történt, mi a táborokban ezrével, olykor százezrével is kaptuk az illető nép köréből való új foglyokat" – emlékezik vissza Štajner, s többször is utal rá, hogy a sztálini bel- és külpolitika eme sajátságos „dialek­tikája” a régi fogolyállomány animális létfeltételeinek az alakulásá­ra ugyancsak kihatott. Legtöbbször negatív értelemben – például a németek szovjetunióbeli előrenyomulása idején –, de olykor po­zitív módon is. Miután például Amerika is belép a háborúba, a GULAG-ban csökken a halálos ítéletek száma, a tömeges ki­végzések pedig voltaképpen a háború egész tartama alatt szüne­telnek. Vagyis, a fogolyállomány-csökkentésnek ezt az eszközét átmenetileg nem alkalmazzák...

A kül- és belpolitikának e sajátságos „dialektikája” azonban épp akkor mond csődöt, amikor ezt Štajnerék a legkevésbé várják. Nevezetesen: 1945. május 9-e után, amikor is nem lép életbe az eladdig oly sokat rebesgetett s okkal remélt tömeges amnesz­tia... Annak bizonyságaként, hogy a külpolitikai, illetve nemzet­közi tényezők csak részesei voltak a GULAG-intézmény módo­sulásának, ám nem a létrehozói és fenntartói is; e legfőbb szere­pet maga a sztálini rendszer vállalta önnön „természetrajzának” belső kényszeréből, s tartotta meg teljes következetességgel egé­szen a XX.-XXII. kongresszusig.

Mindezek ismeretében, vagyis a szovjetunióbeli polgárokkal, né­pekkel és nemzeti kisebbségekkel – Štajner szerint elsősorban az ukránokkal, Volga-menti németekkel és a kaukázusi nemzeti­ségiekkel meg a zsidókkal –, valamint a külföldiek sokaságával – mindenekelőtt a balti államok polgáraival s a lengyelekkel, néme­tekkel, osztrákokkal, besszarábiai és bukovinai románokkal és magyarokkal meg az európai államokból való zsidókkal – szem­ben elkövetett tömeges gonosztettek, milliós emberáldozatok tu­datában egyáltalán nem mondható túlzásnak szerzőnk interjúbeli általánosítása: „Sokszor magam is szemtanúja voltam, máskor pedig mások tanúskodása révén értesültem arról, amit a legna­gyobb bűnténynek nevezünk: a genocídiumról. Arról az esetről, amikor nem az ártatlan egyes emberek, hanem egész népek el­len vétenek."

Méghozzá a szocializmus és a nemzetköziség nevében.

4. A gazdasági bázis

Karlo Štajner emlékiratainak a megjelenés idején az volt az egyik felfedezés számba menő tanulsága, hogy az eladdig jobbára csak represszív rendszernek vélt GULÁGIA egyidejűleg igen szi­lárd, önellátó, sőt tetemes állami hasznot hozó gazdasági rend­szer is.

Az emlékirat lapjain hatalmas, a táborlakók milliói által létrehozott és fenntartott bányászati, ipari, mezőgazdasági és közlekedési létesítmények vonulnak fel. Például:

A Kreml, a Szolovjetszk-szigetcsoport első lágere az állattenyész­tés, mezőgazdasági termelés, erdőirtás és tengeri halászat egyik góca is egyúttal, amely például a híres karéliai nyírfa és a fehér­tengeri hering kivitelével jelentős külkereskedelmi forgalmat bo­nyolít le.

A norilszki, cseljabinszki és vorkutai táborokban pedig: a hatal­mas szénbányák; utóbbiakban jobb a szén minősége a Don-medenceinél is...

Továbbá: ón-, réz-, nikkel-, kobalt- és urániumbányák Norilszkban.

Mintegy másfél millió foglyot alkalmazó aranybánya Kolymában. Olajkutak erdeje Embaneftben.

Fakitermelés, deszka és vasúti talpfa gyártása az Ural-vidék, Szi­béria, Karélia és Észak-Oroszország lágereiben; e legfontosab­bak közé tartozó szovjet kiviteli cikkeknek mintegy 95 százalékát a táborlakók milliói állítják elő.

S a gigantikus nyersanyag- és érctermelésre is hasonló méretű feldolgozó ipar épül: olajfinomítás, fémkohászat, könnyű- és ne­hézipar...

Štajner emlékirataiban különösen a norilszki táborrendszer gaz­dasági mechanizmusának a körvonalai rajzolódnak ki erőtelje­sen. Ennek az önmagában is hatalmas rendszernek a kialaku­lása pedig azzal indul, hogy a bányák feltárásával egyidejűleg mintegy tízezer fogoly – a legprimitívebb munkaeszközökkel – a feldolgozó ipar leendő létesítményeit is megalapozza. Így jön létre először egy kisebb fémöntöde, majd az óriási, belső vasútháló­zattal összekötött kohászati rendszer, a BMS („Bolysoj metalurgicseszki zavod”). Ezt követően pedig a BEZ („Bolysoj elektrol’ityni zavod”), huszonöt gyárral... (A huszonötödikben Štajnerék kobaltot állítanak elő, amit aztán kis hordókban szállítanak el tő­lük...). A norilszki első GULAG-létesítmények tehát valóságos bányászati-kohászati-ipari mammutrendszerré fejlődnek – a po­tom árú fogoly-munkaerő exploatálása révén...

A szibériai folyókon pedig ugyanígy jönnek létre az újabb és újabb vízierőművek.

És a fehér-tengeri csatorna...

Meg a Norilszkot és Dugyinkát összekötő keskeny-, illetve a Jenyiszejszki-Acsinszk közötti széles vágányú vasút.

S a dél-szibériai – Cseljabinszktól Abakánon át csaknem a mon­gol határig terjedő–, illetve a Tajsety-Bratszk-Léna közötti va­sútvonal.

Mindenekelőtt pedig a legjelentősebb: a BAM (Bajkál-Amur Vas­úti Fővonal).

E gigantikus GULAG-létesítmények a korabeli szovjet nemzetgazdaság szempontjából is rendkívül jelentősek voltak; Štajner szerint épp ezek alkották a legfontosabb nagyvállalkozások alap­vető támaszát. Sőt, a harmincas-ötvenes években ezekből folyt le a szovjetgazdaság különleges tartalékalapja is: „A Szovjetunió ökonómiája [ezekben az évtizedekben, B. I.] a lágerrendszerre alapul. Az oroszországi táborok ugyanis nemcsak hogy kifizető­dőek, de csaknem az egyedüli létesítmények is, amelyek profi­tot hoznak. Az ország ipari üzemeinek nagyobb része ezzel szemben veszteséggel dolgozik, hogy a mezőgazdaságot ne is említsük. Az ipar és mezőgazdaság ilymódon milliárdokat emészt fel szubvenciók formájában. És honnan? – A lágerokban felgyü­lemlő profitból."

E fantasztikusnak látszó štajneri föltevést az emlékiratban és az interjúsorozatban tucatnyi közgazdasági adat és érv támasztja alá.

Már maguknak a táboroknak a létrehozása is – a leendő barakkok­hoz szükséges épületfa kitermelésétől a gazdasági létesítmények felépítéséig – a foglyok műve. S a voltaképpen önerőből létreho­zott táborrendszer jórészt önellátó is, ahogy azt például Norilszk esete igen meggyőzően tanúsítja: az élelmiszer a „szakosított” mezőgazdasági lágerekből érkezik, a sós hal a murmanszki fo­golytáborból, a fűtőanyag a norilszki szénbányából, a gyér ruha­nemű pedig a Patyma és Jaja nevű női táborból... S a Norilszk ellátását biztosító vasúthálózatot szintén a foglyok építették ki, s ők is üzemeltetik...

A kifizetődőség, sőt profitálás másik előfeltétele viszont a munkaerő-reprodukció rendkívül csékély összköltsége volt. A Norilszk-Dugyinka vasútvonal például 11 órás napi munkával épült, mialatt a foglyok három tagú munkacsoportjának 12 köbméter kavicsot kellett áttalicskázni – mintegy 25 kilométernyi össztávolságot megtéve! – a kavicsteleptől az új vasúti töltésig; e roppant mun­kaerő újratermelése pedig a lágerhatóságnak napi 700 gramm kenyérbe, 2 liter levesbe, 250 gramm köleskásába és 600 gramm sós halba került fejenként... És havi 700 gramm cukorba, meg 50 gramm szappanba... Természetesen: csakis a norma-teljesí­tés esetében... S nem kevésbé beszédes a másik norilszki példa sem: az ón-feldolgozóban Štajnerék 8-tól 20 óra hosszat robotol­nak naponta, miközben az érc-átrakása személyi normája 16 tonna, a munkaerő-reprodukálás mizérikus napi „ára” viszont 600 gramm kenyér, 1 liter leves, 200 gramm kása és egy hering... Ha pedig e nyomorúságos eledel nem volt elég a másnapi robothoz szükséges energia újratermeléséhez – mert legtöbbször erről volt szó akkor jött a hatalmi kényszer: a rab csakis magas lázzal vagy komoly sérüléssel lehetett munkaképtelen; az elgyengülteket viszont az ájulásig hajszolták a munkában.

Az „ösztönzésnek” – a munkaerő korlátlan kizsákmányolásának – e legvandálibb fizikai kényszerítés mellett létezett egy látszólag „tapintatosabb”, valójában pedig szintén animális módja: a saját­ságos „gazdasági serkentés”.

Aki például a norilszki ón- és rézfeldolgozóban nem teljesítette a napi normát, az az amúgy is nyomorúságos „fejadagnak” csupán egyrészét kapta meg, ugyanakkor pedig egy külön brigádban mindaddig folytatnia kellett a robotolást, míg a napi „kollektív nor­ma” meg nem valósult... S ugyanez volt a helyzet az épülő Dugyinka-Norilszk vasútvonalon is, ahol a kisebb mértékű alábbhagyás a kenyér- és kásaadag „mértékletes” csökkentésével járt, azok viszont, akik nem értek el hatvan százalékosnál nagyobb munkateljesítményt, csupán 300 gramm kenyeret és fél liter levest kaptak naponta... Kása és sós hal nélkül. A havi cukor- és szap­panadag pedig csak annak járt, aki folyamatosan, egész hóna­pon át teljesítette a normát – tehát gyakorlatilag senkinek... A „kollektív norma” esetleges napi túlteljesítéséért egy-egy fogoly 200 gramm szárított halat kapott, míg az őröknek, munkaveze­tőknek és más hajcsároknak ez pénzjutalmat is hozott... Szá­mukra tehát kifizetődő is volt a hajszolás, nemcsak kötelező... A részleg-igazgatók és más vezető beosztású polgári személyek vagy rendőrségi alkalmazottak viszont a posztjukat kockáztatták, ha a globális tervek nem teljesültek. Ez az egzisztenciális „ösz­tönzés” tehát az ő esetükben is természetszerűen váltott át a foglyok minden eszközt megragadó „serkentésére”...

Végül, a lágerbeli izzasztórendszer „gazdasági ösztönzői” közt kell megemlíteni azt is, hogy a hazulról küldhető havi 50 rubelt csak azok a foglyok kaphatták meg egészében, akik 100%-ban teljesítették a normát; a pénzküldemény egyébként a tábori kasszában maradt... A legperfidebb „anyagi” serkentésmód azon­ban – a mahorka-juttatás volt. Az ugyanis, különösen a háborús években, jobbára csak a napi norma kollektív túldobása esetében járt, a szenvedélyes dohányosok nagy többsége tehát önmagát és a nem dohányzók kisebbségét egyaránt hajszolta a munkában.Önkéntesen, és nem kisebb fanatizmussal, mint a „hivatásos” hajcsárok: „Nem is volt szükséges, hogy a felügyelő vagy brigád­vezető hajtsa őket. Az emberek egymást ösztönözték, sőt, a vég­kimerülésig hajszolták. A csöppnyi dohány kilátása rákényszerítette őket, hogy a maximumot facsarják ki magukból. Megállás nélkül dolgoztak, gyakran még az esedékes egyórás pihenőt sem használták ki. A falatnyi kenyér lenyelése után máris siettek a munkára. S e rohanásban a nem dohányzóknak ugyanúgy részt kellett venni, mint a dohányosoknak, s a haragosoknak is ugyan­úgy, mint a barátoknak. Mindezt azért a kis dohányért!”

Aminek napi „fejadagját” a brigádvezetők és más bennfentesek gyakran önkényesen lecsökkentették, s az így szerzett „többle­tet” aztán méregdrágán árusították...

S jellemző, hogy a GULAG „teljesítmény szerinti javadalmazásá­nak” fenti eszközei, illetve a kizsákmányolás komisz, olykor való­sággal a pavlovi feltételes reflexek animalitására emlékeztető mó­dozatai részben még a „szabadulás” után, a száműzetés idején is érvényben maradtak; Štajnerék például Maklakovban bizo­nyos élelmiszereket csak akkor vehettek meg a mizérikus „fize­tésből”, ha a rönkfa-berakás „kollektív normája” maradéktalanul teljesült...

5. Profit, extraprofit – és gazdasági irracionalitás

A jórészt önellátó, a pauperizált foglyok millióit emberfeletti nor­marendszerrel terhelő, a munkaerő-újratermelést viszont a perfid „gazdasági ösztönzés” és a represszív „serkentés” révén cse­kély befektetéssel megoldó GULAG-rendszer tehát viszonylag könnyen lehetett nemcsak kifizetődő, hanem profitáló is.

Egy Norilszk esetében ez számszerűen így festett: a mintegy százezer fogoly eltartásába a szovjet kormány havi 240 rubelt invesztált fejenként; ebből fedezték a karhatalom, a tábori admi­nisztráció és a civil alkalmazottak létfenntartási költségeit és sze­mélyi jövedelmét is. E csekély befektetés ellenében pedig a szov­jet külkereskedelemnek, illetve államkasszának a norilszki réz, ón, nikkel, kobalt és uránium havi több száz millió dolláros bevé­telt hozott...

E kifizetődésnek, sőt profitálásnak azonban – magától értetődően – szörnyű volt az ára: az animális munkában kiszenvedő foglyok millióinak az élete. Konkrétan, egy Norilszk esetében: a GULAG helyi létesítményrendszerének, a bányászati, kohászati és ipari központnak a teljes kiépítése a külföldi forradalmárok ezreinek, s a hazai kommunisták és polgárok – főleg oroszok, ukránok, üzbégek és grúzok – százezreinek az életébe került. (A mindössze három éve fennálló lágerváros temetőjét Štajner már 1938-ban is akkorának találja, mint egy több száz éves igazi váro­sét...) Mert a famózus termelési terveknek muszáj volt teljesülni, az emberélet eközben nem volt „érdekes”. Jellegzetes ilyen szem­pontból a szerző tajsetyi példája: egy éjszakai farönk-berakás közben a meginduló rönk-hegy maga alá temet két foglyot; az egyik mindjárt kiszenved, a másikon viszont még segíthetne a kórház, ám a 45 vagonban megjelölt napi norma nem teszi lehe­tővé, hogy a szerencsétlen mellé kísérőket állítsanak és visszavi­gyék a táborba; így egyszerűen csak félredobják, hogy ne zavarja a munkát... Az áldozatok helyére beálló foglyok egyike még az éjjel szintén kidől a sorból, a másiknak pedig keresztcsontja tö­rik... Azonban a 45 vagon meglett! A GULAG-norma teljesült! Hogy aztán majd Štajner a Jenyiszejszk-körzeti Kuzminkában, az immár „szabad”, vagyis száműzött foglyok rokkant-otthonává alakított faluban elrettentő formában tapasztalja, hogy a holtak milliói mellett mi volt e fantasztikus „gazdasági racionalizmus” emberi ára: vakok, kéz- vagy lábnélküliek, skorbutosok, epilep­sziások és más nyomorultak agonizáló tömegei...

Ám a GULAG-gazdaság fokozta a rentabilitását egy termelésen kívüli forrásból is. Közgazdasági szóhasználattal élve: egy jelleg­zetes extraprofit révén. Amelynek egyik változata már a lebukás pillanatában aktivizálódik: az oktalanul letartóztatottakat az esetle­ges tartalékpénzüktől kezdve a lakberendezésig, dísztárgyakig, ékszerekig és műalkotásokig – mindentől megfosztják. S míg a pénzük közvetlenül folyik be az államkasszába, az elkobzott ér­téktárgyaik az állami régiségkereskedésekben kötnek ki s váltód­nak át – súlyos devizára... Hogy aztán e sajátságos extraprofit­szerzés a lágerben is folytatódjon. Például:

A BAM Vasúti Fővonal építőit – mintegy másfél millió embert! – a rendeltetéshelyre való megérkezéskor a lagerigazgatóság nyom­tatott szövegű levelezőlapja várja: „Kedveseim, tudatom veletek, hogy egészséges vagyok. Küldöm az új címemet: BAM, postafiók-szám 2131/161. Kérlek benneteket, havonta küldjetek e címre némi pénzt, mert az itteni boltban megvehetem rajta a leg­fontosabb élelmiszereket és a dohányt". Ezt a nyomtatványt az­tán a BAM-hoz vezényelt újonc sajátkezűleg aláírta, a hozzátar­tozók pedig – a hiteles életjel fölötti örömükben, s még akkor is, ha netán maguk is éheztek – nagy gyorsan összekapartak bizo­nyos összeget... Azonban a fogolynak a BAM-vonalon három hónapon át 100%-bán kellett teljesítenie a normát, hogy az így érkezett pénzből felvehesse a havi 50 rubelt... A küldemény egyébként – a lágerkasszában maradt... Štajner becslése sze­rint egy-egy nagyobb táborban ilymódon százmilliók is befolytak évente.

S a GULAG-rendszer extraprofitálására – meg fekete humorára! – jellemzően a foglyok millióinak is „engedélyezték”, hogy népkölcsönnel járuljanak hozzá a szocializmus építéséhez... Akár­csak a szabad kolhoztagok, munkások és tisztviselők... Míg utóbbiak esetében ez általában egyhavi, tíz egyenlő összegben levonandó személyi jövedelmet tett ki, a foglyok esetében – sze­mélyi jövedelem híján – ezt az „önkéntes népkölcsönt” szintén a hazulról érkező pénzküldeményből vonták le... Ismétcsak sok milliós extraprofitra téve szert évente.

Az 1945 utáni első szovjet pénzreform, illetve kötelező pénzbe­váltás aztán még egy bőrt lehúz erről a sajátságos többletha­szonról: a foglyok milliói a lágerhatóság által visszafogott s nor­mateljesítés esetén havi 50 rubeles összegekben adagolt „taka­rékpénzüket” csak a lehető legrosszabb – 1:10-es – arányban válthatták be... Miközben a polgári életből is jócskán profitáló GULAG épp ezekben az években tesz „hasznos” ellenszolgálta­tást a civil nemzetgazdaságnak: az NKVD a kolhozok további fennmaradása miatt passzív rezisztenciába húzódó parasztságot, s a munkáséletszínvonal háború utáni időkre beígért emelésének elmaradása miatt ugyanezt tevő ipari proletariatust a táborba hurcolás rémével – tehát a GULAG puszta meglétével – „serken­tette” az intenzívebb munkára, nagyobb termelésre...

Mindezek alapján azt mondhatjuk tehát, hogy a GULAG rend­szerét pusztán nemzetgazdasági szempontból kétségtelen racio­nalizmus jellemezte. Emberileg esztelen és bestiális, ám a profitálás szempontjából letagadhatatlan racionalitás. Amelynek ese­tében – mint az egész sztálini rendszer esetében is – a célok ugyancsak szentesítették az eszközöket...

Az eddigiek során már említett példák mellett drasztikusan szem­lélteti ezt a norilszki gazdasági óriás története is.

A múlt század végén bizonyos Morozov, az akkortájt neves ke­reskedő és magánvállalkozó azzal a kéréssel fordul Jenyiszejszk gubernátorához, hogy támogassa őt a Norilszk környéki termé­szeti kincsek kiaknázásában. Néhány év múltán kiszáll a cári helyszínelő bizottság, ám az őfelségének küldött jelentés nega­tív: Norilszk körzete csakugyan rendkívül gazdag ércekben, azon­ban a kiaknázás lehetetlen, hisz ezen az északi vidéken mind­össze két hónapig tart a nyár, a másik tíz hónapban viszont a fagy és a hófúvás elviselhetetlenné teszi nemcsak az emberi munkát, de a puszta ottartózkodást is... Morozov projektuma tehát megvalósíthatatlan.

Ami azonban nem sikerült Morozovnak és a cári adminisztráció­nak, az sikerült – Sztálinnak. Štajner szerint imigyen:

1935/36 telén a Népek Boldogítója elrendeli az NKVD-nek, hogy kerítsen szakértőket és munkaerőt a norilszki bányák megnyitá­sához. Erre letartóztatnak pár száz bányamérnököt s néhány or­vost, az NKVD börtöneiből pedig kivezényelnek ötezer viszonylag fiatal, erős és egészséges munkást, parasztot meg értelmiségit – s irány az NKVD újonnan létesített norilszki tábora... Ez az első, 1936 nyarán érkező szállítmány a legprimitívebb szerszá­mokkal eltisztítja a hatalmas, fagyos hóréteget, s lerakja a majda­ni barakkok alapjait. Közben pedig a foglyok fele belehal a lehe­tetlen munkafeltételekbe és légköri viszonyokba... 1937-ben az­tán mintegy 20.000, a rá következő évben pedig 35.000 főt szám­láló utánpótlás érkezik, hisz az elhalálozás továbbra is tömeges. Az érckitermelés pedig kilátástalan... Ám a Népboldogító újabb intervenciójára – amiről még lesz szó a konkrét áldozatok tragikus galériájának vázolásakor – bekövetkezik a fordulat, s 1940 elején a szomszédos Dugyinka kikötőjéből elindul az első norilszki ón­szállítmány...

Norilszk esetében tehát egészen egyértelmű a láger létrehozá­sának indítéka: puszta nemzetgazdasági érdek és semmi más!

De vajon azt jelentené-e ez, hogy a GULAG-intézmény egészét is csupán közgazdasági okok hívták életre? – Štajner szerint: semmiképp. Interjúsorozatában elnagyoltnak, sőt naivnak minősíti a föltevést, hogy a „csisztkák” fantasztikus gépezetét csupán az olcsó munkaerő toborzásának, illetve csakis a rentábilis tábor­gazdaság létrehozásának a céljából indították be. Jóval többről volt szó: a sztálini rémuralom és represszió egész rendszeréről, a már-már patologikus méreteket öltő bizalmatlanságról, a vezéri programok és döntések sérthetetlenségéről, egy olyan rezsimről, amelynek alapja az ember ellen irányuló erőszak...

A memoár egésze viszont az tanúsítja, hogy a rendszer lényegé­hez tartozó erőszaknak általában nagyon is megvolt a közgazda­sági rezonja. Ami esetenként és atipikus módon nem zárta ki a gazdasági esztelenséget, irracionalizmust sem. Mohával borított fagyos föld-kockákat „bányászni” a vastag hó- és jégtakaró alól, csak úgy, öncélból, mindennemű gazdasági rezon nélkül, csupán a foglyok „foglalkoztatása”, azaz gyötrése „érdekében”: ez is megfért, például, a GULAG gazdasági mechanizmusával... Mint ahogy megfért vele – megtérésre kényszerült – az a zavarodott sztálini direktíva is, hogy Szibéria legészakibb, jórészt lakatlan és jégborította részén, a Kara-tenger partján, Vorkutától a tund­rákon át Igarkáig, majd egészen a Kolimáig – vasutat kell építe­ni... Kell. Muszáj. Elrendelem ... S a foglyok százezrei neki is láttak: milliószámra készült a talpfa, több ezer kilométernyi sínt öntöttek – s éveken át tömegesen hullottak az építők az örökös hó, jég és sarki éjszakák birodalmában ... Mire pedig az esztelen vállalkozásnak mintegy 60%-a elkészült, a Direktíva szent és korrigálhatatlan elrendelője – megboldogult... Ekkor – és csak ekkor – végre be lehetett látni, hogy a vállalkozás gazdaságilag is merő őrültség, kezdődhet tehát a felszámolása... Természe­tesen: ismét a hatalmas fogolytömegek bevetésével ...

6. A felépítmény: a GULAG „államrendszere”

A lágergazdaság méreteinek s állami jelentőségének ismeretében egészen valószerűen hat az emlékirat tézise, miszerint a GULAG voltaképpen – egy külön állam... Amelyet nem jelölnek ugyan a térképek, ám mégis létezik: állam az államban... Hisz külön­ben hogyan funkcionálhatna olyan eredményesen a bázis, a sok millió termelővel és más alkalmazottal?

Ez az állambeli állam a szervezettség tekintetében a Szovnarkomnak, vagyis a Népbiztosok Tanácsának a szerkezeti modell­jéhez hasonlatos. Külön-külön minisztériumai vannak – Bányásza­ti GULAG, A Színesfémek GULAG-ja, A Kőolajtermelés GULAG- ja, Faipari GULAG, Útépítészeti GULAG stb., s e szakosított GULAG-ok osztályfőnökei (miniszterei!) alkotják aztán az össz-GULAG, vagyis a Nemzeti GULAG Kollégiumát. Akárcsak a szovjet Minisztertanács esetében...

S mint ahogy a Népbiztosok Tanácsa mellett a belbiztonság álla­mi felelőse az Egyesített Állami Politikai Igazgatóság (OGPU) volt, a GULAG-ok Kollégiuma mellett – előtt és fölött! – e fogoly­rendszer zavartalan működéséért és „belbiztonságáért” elsősor­ban az NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyei - Belügyi Népbiztosság) felelt... Azaz: őrködött fölötte, hatalmas appará­tusával. Mert Štajner egyik, 1970-ben még élő, s ezért tapintatból meg nem nevezett informátora, az NKVD Kirov-ügyben lebukta­tott és Norilszkba hurcolt egykori osztályfőnöke szerint ennek a gigantikus hatalmi szervezetnek a harmincas évek derekán nem kevesebb, mint 1.200 000 tagot számláló független katonasága volt... Olyannyira független és mindenek fölött álló, hogy „metahatalmi pozícióját még a külön elnevezésével is hirdette: Az NKVD Hadserege...

Voltaképpen egy katonai alapon megszervezett, a közkatonától a tábornokig terjedő rangfokozatokat sorra átvevő, speciális rendőr­ség volt ez, melynek egységei és parancsnokságai behálózták az egész országot. Tehát az országon belüli „államot”, a GULAG-ot úgyszintén. S amelynek – a tapintatból meg nem nevezett egyko­ri NKVD-nacsalnyik norilszki bevallása szerint – még nehéztüzér­sége is volt... S amely nem tartozott felelősséggel sem a kor­mánynak, sem a Vörös Hadseregnek. Hanem és csakis: tulajdon hierarchiájának, élén – Sztálinnal...

Egyetlen hatalmi partnere volt csupán az NKVD-nek, általában és a GULAG-on belül is: az MGB (Minisztersztvo Goszudarsztvenoj Bezopasznosztyi). Ez az újabb rendőrszervezet ugyanis a saját „speciális vonala” szerint őrködött az állambiztonság fölött, s idővel valóságos riválisává fejlődött amannak. „E két óriási ha­talom féltékeny volt egymásra, versenytársak voltak. Ha megme­nekültél az NKVD karmaiból, nem szabadulhattál az MGB-től. E két rendőrszervezet kölcsönös versengése szemmel látható volt számunkra, a közös és közönséges prédáik számára is. Tulaj­don sorainkban ugyanis mindkét szervezetnek külön-külön pro­vokátorai és besúgói voltak, mint ahogy a láger valamennyi szer­vében is külön meghatalmazottakkal képviseltették magukat" – emlékezik vissza szerzőnk, s hogy mekkora tényleges hatalma volt e két rivális szervezetnek az állam és társadalom fölött, sőt, a Vörös Hadsereggel szemben is, azt saját közvetlen tapasztalásá­val érzékelteti: a háború legnehezebb éveiben, amikor az ország a „Mindent a frontért!” jelszóval valamennyi szubjektív és objek­tív tartalékát mozgósítja, az NKVD és MGB herenépsége ravasz módon, „a GULAG-on belüli ellenforradalmi veszély”alibijével ki se szagol a harctérre; nagy részük azonban mégis kitüntetések­kel elhalmozva várja be a háború végét, „a honvédelemben ta­núsított önfeláldozó tevékenység” jogcímén...

A „belbiztonságát” két gigantikus rendőrszervezettel védő GULAG-rezsim kétféle „államformát” – lágertípust – alakított ki.

1948-ig csak egyetlen, egységes táborforma létezett: a politikai foglyok millióit a közönséges bűnözők millióival elvegyítö láger­hálózat. Amelyben tehát egy fedél alatt sínylődtek a mondvacsi­nált „politikaiak” és a tényleges rablógyilkosok, a férjük „politikai bűnözése” miatt táborba hurcolt feleségek és a hivatásos prosti­tuáltak, a lebuktatott egykori forradalmárok gyermekei meg a kis­korú bűnözők...

1948-ban viszont épülni kezd a „speclágerek” hálózata is, ahol immár elkülönítve tartják a „politikaiakat”. Ám közel sem azért, hogy könnyítsenek a tényleges bűnözőkkel való együttlétük- mint látni fogjuk: animális – terhein; az elkülönítés valódi célja az volt, hogy megszigorítsák a „politikaiak” elszigetelését a külvi­lágtól, a polgári élettől... E „cél” szellemében Štajnerék a „speclágerben” évente csak két levelet írhatnak a legközelebbi hozzátartozónak, az NKVD mellett pedig itt kötelezően a nyaku­kon ül az MGB is...

7. A felépítmény: a GULAG „jogrendszere”

Intézményes formáit tekintve a tábori „igazságszolgáltatás” a polgári, katonai és NKVD-bíróságokon alapult; ezek közösen, kö­zös éberséggel járultak hozzá a GULAG-állomány gyarapításá­hoz... Miközben a „politikaiak” esetében különösen az utóbbiak játszottak fatális szerepet.

Az NKVD katonai szervezetének ugyanis alkotó eleme volt a nyomozók, jogászok, bírák sokasága is, egy korabeli törvény pe­dig lehetővé tette, hogy az NKVD külön bírósági testületeket is létesítsen. Ezeknek viszont az volt a sajátsága, mintegy megkü­lönböztető jegye, hogy teljesen mellőzték azon jogi normákat, amelyeket a másik két bíróság-típus legalább formálisan tiszte­letben tartott. Az NKVD például a vádlott távollétében, bizonyíték és tanú, illetve védőügyvéd nélkül is ítélkezhetett, s legtöbbször így is ítélkezett.

Ennek a sajátságos „bíráskodásnak” az volt a „jogi” alapelve, hogy akit letartóztatnak, az eleve bűnös, az utólagos „tárgyalás” csak merő formalitás: mindössze tíz-húsz percig tart, védőügy­véd vagy államügyész jelenléte nélkül, előre elkészített ítéletszöveg (gépirat) alapján, amelyre utólag csak fel kell írni az illető „politikai bűnöző" nevét... E sztereotíp formula pedig azt is tar­talmazta, hogy fellebbezési jog – nincs. Nem is lehet, hisz e „jog­rendszer" íratlan szabálya, hogy az NKVD tévedhetetlen. Min­den esetleges hiba, pontatlan vétség-fölmérés – kizárt dolog. Így hát az alapvető „jogi” teendő közel sem az igazság keresése, firtatása ésmérlegelése, hanem az eleve garantált „vétség” utólagos bizonygatása. Ebből a jellegzetes „jogi” alapelvből aztán természetszerűen kö­vetkezett az „antropológiai” vezérelv: az egyes ember, az embe­ri egyed - quantité négligeable. Štajner vonatkozó jelképesnek is vehető példája: a Tajmir-félsziget nomád szamojédjei egy-egy szerencsés/szerencsétlen láger-szökevény beköpéséért annyi „prémiumot” kapnak az NKVD legközelebbi állomásán, amennyi egy rókabőr ára... S ha már így van, ha az egyes ember ennyit ér, akkor vajon mit számít egy vagy két tucat egyedi élet? – Štajner ugyancsak jelképesnek tekinthető példája: ledől egy új, az ENSZ-től kapott gépeket üzemeltető norilszki gyárrászleg, s maga alá temeti a bent tartózkodó foglyokat; az áldozatok szá­mát tudakoló kérdésre az NKVD-tiszt magától értetődő lezserséggel felel: „Semmi különös. Huszonhárom halott és hatvan se­besült” ...

Ha pedig az egyes ember „végértéke” ilyen mizerábilis, akkor az életéből elorozandó évek számának „jogi” meghatározásakor miért is kellene az árnyalatokon töprengeni? Tíz, tizenöt vagy hu­szonöt év – lényegtelen. A lényeg, a cél, a rezon: az NKVD „for­radalmi szigorának” érvényesítése. Hogy eközben egyesek a hajszálpontosan azonos (azonos módon megfogalmazott) „politi­kai bűntény” miatt „mindössze” tíz évet kapnak – mint első íz­ben Štajner is –, mások viszont ugyanezért, ugyanolyan megindoklással – ám az időközben módosult törvény alapján – kerek huszonötöt? – Nem tesz semmit, a GULAG igazságszolgáltatási rendszerében néhány ezer nap ide vagy oda...

Amit azonban kiszabnak, azt formálisan alá kell támasztani. Le­hetőleg konkrét „vétségekkel”. Holott – amint ezt Štajner is ta­pasztalja a Lubjankában, közvetlenül letartóztatása után az összefogdosott „politikai bűnözők” túlnyomó része amúgy álta­lánosságban sem sejti, vajon miféle „bűntény" terhelhetné egyáltalán, s első pszichikai reakciójuk a vizsgálati fogságban önmagában is a bűntelenség mellett szól: „Ez nem lehet, ez té­vedés, engem összecseréltek valaki mással, ennek csakhamer ki kell derülni” ...

Az NKVD „jogi” eszköztára azonban olyan gazdag, hogy a „bi­zonyító eljárás” ennek épp az ellenkezőjét deríti ki...

Mert adva vannak, mindenek előtt, a fiziológiai kényszerítő esz­közök, a „bevallás” kicsikarásának neo-inkvizíciós módszerei. Amelyek olyan animálisak, hogy adott esetben valóságos stigmatikus hatást váltanak ki: a mások kínzattatása mint saját kín hat. Mint például szerzőnk esetében a lefortovói katonai börtön van­dalizmusa: „Ez maga volt a megtestesült pokol. Minden éjjel iszonyatos jajgatás és szörnyű orditozás hallatszott. A folyosó egyik oldalán voltak a nyomozók szobái, a másikon a cellák. (…) az embernek nem volt egy pillanatnyi nyugalma sem. Ha nem téged kínoztak, akkor mások kínzását, ütlegelését és szidal­mazását kellett hallgatnod. Kimondhatatlan szenvedés volt ez. Különösen amikor nőket vallattak.”

S ott volt, továbbá, a végső létveszély gyakori és drasztikusan szemléletes előlegezése: íme, ez és ez a gyilkoló eszköz, s még ennyi és ennyi perc gondolkodási időd van, miután vagy aláírod az előregyártott „vallomás” szövegét – vagy likvidálunk...

Meg aztán az ideológiai zsarolás gazdag repertoárja: elismerő megjegyzések a vallatott személy elvhű mozgalmi múltjáról és forradalmári pályafutásának hőskoráról; gondterhelt hivatkozás a Szovjetunió súlyos nemzetközi helyzetére, az imperialistáknak a szovjetrendszerre törő – s lám, e gyalázatos műveletbe a JKP áruló vezetőségét is berántó – összeesküvésére, meg arra, hogy ilyen körülmények között mi a kötelessége az egykori forradal­márnak a szovjet kormánnyal és Párttal szemben... S a halálo­san komoly ígéret: beismerő vallomás esetén a megtévedt, de hibáját önkritikusan belátó kommunistát rögtön visszaveszik a Pártba, sőt az sincs kizárva, hogy igen magas kitüntetésben ré­szesül ...

És gyakori szerepet kap e fura „bizonyító eljárás” során az ér­zelmi zsarolás is. Például: a modern inkvizítor a fiziológiai „meg­győzés” szünetében azzal fenyegetőzik, hogy a további konok tagadás esetén letartóztatják az illető feleségét is, a gyerekeiket pedig az utcára vetik, a kiskorú bűnözők közé... Vagy: az áldo­zatot szembesítik az előzően ígéretekkel elhalmozott és megfé­lemlített, síró-rívó családtagokkal, akik szinte kórusban kérik őt, írja alá, amit kell, mert csakis így szabadulhat meg, velük együtt, a további szenvedéstől... Hisz megígérték...

S ugyancsak gyakori segédeszköze volt a „vallomás” kicsikará­sának a hamis tanúval – például: egykori megrögzött, ám időköz­ben NKVD-„munkatársnak” fölcsapott valóságos bűnözővel – történő szembesítés... Meg a személyi integritás szétzúzásá­nak, illetve a demoralizálásnak a kísérletei. Például: bizalmas ál­információ a feleség „hűtlenségéről”, „elkurvulásáról” ...

És így tovább, a fentiekhez hasonlóan, s hérosz legyen a talpán, aki előbb-utóbb meg nem törik e „jogrendszer” válogatott „bizo­nyító eszközeinek” súlya alatt!