Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Brasnyó István

Herceg János elbeszélései

1966. február 1.

Mielőtt munkához látnék, mindenesetre meg kell világí­tanom azokat az elveket, me­lyek az elbírálás módszerét fog­ják igazolni, és azt, hogy miért oly kurta és elmarasztaló a vé­leményem Herceg János elbe­széléseiről.

Eredménynek sohasem: an­nak az elégedettségnek kell minden alkalommal a mű mé­rőfokává lennie, amely az alkotóban az utolsó pont után árad széjjel, az alkotói produk­tumnak teljes minősítését, mintegy osztályzatát szolgál­tatva; annak az elégedettség­nek a megnyilvánulási formája és pátosza érdekli elsősorban a kritikust, melynek ösztönzésé­re a művész kiadja kezéből a kész remeket.

Az értékre csak felhívhatjuk a figyelmet, meg nem teremthet­jük. Az érték közkincs. A köz­kincs biztosítéka a feltétel nél­küli hódolat mindenki részéről.

E két megállapítást kell va­lamelyest összhangba hoznunk, egy harmadik céljából: a művész viszonylagosan (re­latíve) remekbe szabott munká­ja, mielőtt közkézre adná, ré­széről alapos vizsgálatnak vet­tetik alá: megfelel-e a mű maj­dani rendeltetésének, tudniillik, hogy értékké legyen? Ha a mű­vész meg van elégedve a mun­kával, bárminemű is legyen az, akkor áruba bocsátja pl. a ké­pet, kiadja regényét stb., már az ágazattól függően. Tehát mindenképpen ízlésének meg­felelő remeket lát benne abban a pillanatban.

A kezdő vagy alig tapasztalt művészek ízlése változó. Az idősebb művészek ízlése csont­jaikkal együtt elveszti elaszti­kusságát — megkövesedik, vég­sőnek azt az alakot veszi fel ál­talában, amely végzetesen kö­rülhatárolja, meghatározza; ha­sonlóan a cementhez.

Ez lenne hát a harmadik.

Most pedig térjünk át a konkrétum által adott lehető­ségek kihasználására (meglehet, hogy többen elítélik majd naivságomat, mivel olyasmit té­telezek fel, hogy Herceg János, amikor könyvet ad ki, csak azokat az írásokat gyűjti egybe, melyek legbensőbb meggyőződése szerint érdemesek arra, s azokat már nem, melyek csak azt a bizonyos „mércét" ütik meg; ez a húzás semmi esetre sem nevezhető fair play-nek).

Annyi bizonyos, hogy az írá­sok esztétikai gerinciránya megegyezik holmi nem hivata­los, lokális tollforgató hagyo­mány hamis pompájával, amelynek színtelenségét sokan már hosszabb ideje a közérthe­tőséggel igyekeznek azonosíta­ni. A hercegi elbeszélés nem új, ahogy jó szomszédja, az adoma sem az, sem a színes írás, sem a hírlapi karcolat vagy tárca, de nagy affinitás fűzi őket össze; mondhatnám: szeretkez­nek. Impressziók. Az elbe­széléssel talán nagyon is el­vetettük a sulykot. De ha vé­­letlenül formabontó? (ezt az ol­dalt sem szabad szem elől té­veszteni) ‒ nem azért, és nem is formát bont, hogy építsen, inkább fordítva: azért épít, hogy bontson, kispolgári ideo­lógiával, szentimentális családeszmével stb. Az egocentrikus ember egyedül védekezik, és csupán önmagát védi és igazol­ja, tehát... az intenzívnek nem mondható problémalégkör az aktív témák hiányára enged következtetni, miután a kom­pozícióban is több helyütt a „befekvő” részletek dominál­­nak, leheletnyi alkotóindulat nélkül.

Végül pedig elnézést kell kér­nem véleményemért attól a kollégától, aki Herceg János el­beszéléseit a mai „vajdasági” elbeszélő irodalom kiteljesedé­sének nevezte ismertetőjében, mivel én úgy gondolom ‒ hisz egyre kevesebben istápolják ezt a műfajt ‒, hogy a régi vajdasági irodalom temetkezési műfajáról kellett volna érte­keznie.

(Herceg János: Gyaloghintó, el­beszélések, Fórum Könyvkiadó, Novi Sad, 1965. 182 lap)