Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NIETZSCHE

Kunszt György

Heidegger Nietzsche nihilizmus-felfogásáról

1994. december 1.

A nihilizmusprobléma Nietzsche gondolkodásában és a mai világhelyzetben

Freiburgban Nietzschéről 1936 és 1944 között tartott előadásait a második világháború után két kötetben publikáló műve egyik kiugróan fontos helyén Heidegger azt állítja, hogy Nietzsche gondolkodása öt fő címmel ragadható mag. Ezek a következők:

- nihilizmus,

- minden addigi érték átértékelése (Umwertung aller bisherigen Werte),

- a hatalom akarása (Wille zur Macht),

- ugyanannak örök visszatérése (Ewige wiederkehr das Gleichen),

- az embert felülmúló ember (Übermensch).

E sor elejére Heidegger a ``nihilizmus"-t állította, s az Nietzsche művének és életének ismeretében sokszorosan és mélységesen indokolt.

A prenáci és a náci nietzscheánusok által Nietzsche főművének deklarált Wille zur Machtcíműkönyv a nihilizmus tényének és fenyegetésének lélegzetállító centrumba állításával indul:

``Amit elbeszélek, a következő két évszázad története. Leírom, ami jön, ami már elkerülhetetlen; a nihilizmus feljővete-/e. [...] Európai kultúránk egésze régóta, s a faszültség évtizedről évtizedre növekvő kínzottságával hömpölyög valami katasztrófa felé."

``Aki itt szót kér, mást [...] sem tett addig, mint ezen gondolkozott, [...] mint Európa első totális nihilistája, aki azonban már végigélte a nihilizmust, aki maga mögött hagyta, fölébe karült, kivatatta önmagából."

Jól tudjuk, hogy Nietzsche sohasem írt Wille zur Macht cí-mű művet, s az ezzel a címmel publikált könyv csupán agy Elisabeth Förster (Nietzsche vulgárisan antiszemita húga) és Peter Gast (Nietzsche egyik legjobb tanítványa és barátja) által - a nietzschei hagyatékban talált szövegek és publikációs tervek felhasználásával - készített agyoldalú kompiláció. E kompiláció készítőinak több megtévesztő felületességét Heidegger már a háború alatt is ingerülten kritizálta, a kompilált könyvet megkerülni azonban nem tudta, s láthatólag nem is akarta, eltérően Jasperstől, aki azt megpróbálta. A teljes megkerülés azonban Jaspersnek sem sikerült, s Jaspers sem vitatta, hogy a nietzschei életmű lényegi kiindulópontja az Európát katasztrófa falé hengergető nihilizmus. S természetesen az sem vitatható, hogy a Nietzsche által magjósolt katasztrófa a két világháborúval, Auschwitzcal és a Gulaggal valóban bekövetkezett.

A mai kérdés az, hogy a katasztrófa amiatt következett-e be, amit Nietzsche a nihilizmus fő okának, illetve a nihilizmus fő ok-szövevényének tartott, vagy az okokat másban kall keresnünk. Elsősorban a Wílle zur Macht, a Der Antí-christ, a Zur Genealogíe der Moral Nietzschéjének felfogása szerint az európai nihilizmus fő oka a kereszténység, mindenekelőtt a keresztény morál, a kereszténység felbomlása, s a kereszténység bomlástermékei, nevezetesen a liberalizmus, a szocializmus, a demokrácia és a nacionalizmus meddő dominanciája, végül az azáltal kiváltott egyetemes szituáció, amely a dekadencia számtalan válfaját indukálja. A kereszténység falbomlása a nietzschei összfelfogás szerint a kereszténység legbelsőbb logikájából következik: az igazság, az igazlelkűség kifinomult és mag nem alkuvó keresztény szeretete fordul a hazugságoknak és hamisításoknak az ellen a konstrukciója ellen, amely a kereszténységben alkati, s Nietzsche szerint az az európai krízis legbelső magja, végső rugója.

A 20. század harmadik harmadában és a 20. század legvégén a hangadó gondolkodás a nihilizmust nem tekinti olyan döntő világproblémának, mint Nietzsche és Dosztojevszkij tették a saját korukban. Pedig a legfelső értékek elértéktelenedése semmivel sem kevésbé jellemzi a mai kort, mint a száz évvel ezelőttit, s Nietzsche azt mondta, hogy az utána következő két évszázadtörténetét vetítette elénk: ennek az időnek még csak a falén vagyunk túl. Mire kell ezért ma felfigyelnünk? Meggyőződésem szerint - filozófiai szempontból - az uralkodó mai, a posztmodernfilozófiára. A korszerű nihilizmusnak ma ebben kell megjelennie, amit példának okáért eklatánsan demonstrál A posztmodern állapot szerzője Lyotard, mikor azt az állapotot a ``nagy elbeszélések"-be (métarécits), vagy épp a ``nagy mesemondókba (les grandes narratives) vetett hitek (pl. a tudományba, vagy a szocializmusba vetett hit) felmorzsolódásával jellemzi. Amíg a posztmodern filozófia nem tud felmutatni az elvesztetteknél átfogóbb és erősebb hitet, nehéz másnak látni, mint valamilyen fajta aktuális nihilizmusnak, ami éppen úgy valamilyen fajta katasztrófa felé sodor bennünket, mint száz év előtti destruktív elődei.

A nihilizmusprobléma Heidegger

Nietzsche-könyvében ``Az európai nihilizmus" Nietzsche-képe

Heidegger kétkötetes Nietzsche-könyvéből a második kötet nagyobbik része - két főfejezete - foglalkozik a nihilizmusproblémával. A két főfejezet közül a lényegesen hoszszabbik, s 1940-ben tartott előadásokat tartalmazó főfejezet címe: Az európai hihi/izmus

A Wille zur Macht és különösen a Der Antichristszenvedélyes kereszténységkritikájának ismeretében azt várhatnánk, hogy ennek a Wille zur Machtból átvett című heideggeri főfejezetnek a főtémája szintén a kereszténység kritikája lesz, ezzel a várakozással azonban tévednénk, mert ebben a főfejezetben Heidegger nem sok szót veszteget a kereszténységre. A fejezet elején található ugyan egy elég undok megjegyzés a kereszténységről, amely szerint ez azokhoz a csillagokhoz hasonlítható, amelyek már rég kihunytak ugyan, fényük azonban csak most jut el a szemünkig, ezzel a megjegyzéssel azonban Heidegger le is zárja a kereszténység témáját, s áttér a filozófia - közelebbről a metafizika - témájára, pontosabban arra, hogy a nietzschei nihilizmusprobléma hogyan alakul ki a metafizika történetében.

A kereszténységprobléma kikerülésére Heideggert 1940ben több - részben politikai, részben filozófiai - ok is késztethette. A nácik Nietzschét anácizmus udvari filozófusává igyekezték torzítani, Heidegger viszont párttagsága megtartása mellett is igyekezett távol tartani magát ettől a visszataszító trendtől. Nietzsche keresztényellenességéből a nácik politikai tőkét kovácsoltak a nácizmusnak csak viszolyogva engedő egyházak ellen, s bár Heidegger régen elvágta diákkori katolikus indíttatásának fonalát, a velük való szolidaritás teljes megtagadását aligha nyelte volna le a lelkiismerete. Ugyanakkor még élete végén adott egyik interjújában is ingerülten emlegette, hogy a nácik sosem mulasztották el, hogy beültetett spiclikkel ellenőriztessék Nietzsche-előadásait. Ilyen körülmények között okosabbnak tűnhetett számára, hogy elkerülje a nagyon is kiélezett és nagyon is közérthető kereszténységproblémák tárgyalását, s a sokkal nehezebben követhető metafizikai problémákba vonuljon vissza; emellett erre filozófiai körülmények és kihívások is késztették. Fontos körülmény volt, hogy Nietzsche és a kereszténység viszonyának problémáját Jaspers már a '30-as évek végén igen kimerítően feldolgozta. Igaz ugyan, hogy nem minden akkor készült írását tette közzé, Heidegger azonban ezekről is tudhatott, s ezek is olyan irányban befolyásolhatták, hogy kevésbé feldolgozott kérdésekhez nyúljon. Erre végül maga Nietzsche adott számára elemi erővel ható kihívást azzal a felfogásával, hogy a kereszténység nem egyéb, mint popularizált platonizmus. Ha ez így van, a kereszténységgel feladott probléma elit-szintű tár gyalása a platonizmus és vele az egész metafizikaihagyomány elemzését kívánja, s Heidegger számára nem lehetett kétséges, hogy neki az elit-szintet kell választania.

Lássuk ezek után, hogy miként nyúlt hozzá Heidegger a problémához 1940ben ezen a szinten.

Az értékprobléma

Az elemzést a Förster-Gastféle Wiille zur Macht kompiláció 2. sz. tézisét idézve indítja. Ez a következőképpen hangzik:

``Mit jelent a nihilizmus? - Azt, hogy a legfelső értékek elértéktelrnednek. Hiányzik a cél; hiányzik a válasz arra a kérdésre, hogy &raquoMiértŤ,''

Heidegger ehhez kapcsolódó alapkérdéskötege az, hogy mi az ťértékŤ egyáltalán, mennyiben vannak &raquolegfelsőŤ értékek, s hogy melyekezek~. (Lásd Heidegger Nietzsche-könyve nihilizmus-főfejezeteinek önállóan is kiadott Der Europische Nihilismusc. kötetében, Neske, 1967. 22.o.) Ezt a kérdésfeltevést az értékprobléma közel 100 oldalas elemzése követi, amelynek során egyre nagyobb hangsúlyt kap a szubjektivitásprobléma, később ez válik a főtémává, míg az egészében több mint 200 oldalas elemzés a metafizika történetének és Nietzsche metafizikájának a karakterizálásában konkludál. Tegyünk kísérletet ennek komprimált bemutatására:

Az idézett 2. sz. tézisre támaszkodva Heidegger először érték, cél és alap (``Grund", ami a ``miért' kérdésre adható választ megalapozhatja) kapcsolatára hívja fel a figyelmet, majd a kapcsolat vizsgálatát annak a megállapításával zárja, hogy az értékgondolat (és vele a ``világnézeti" hangsúlyú gondolkodás) csak a 19. sz. második felének Európájában vált uralkodóvá; később ehhez hozzáteszi, hogy az antik gondolkodásban még teljesen ismeretlen volt, az európai gondolkodás történetében viszont nyomon követhető a kialakulása és az elhatalmasodása. Az európai níhilizmusc. főfejezet ezt kívánja végigvizsgálni és értelmezni.

Itt idézi a Wille zur Macht l2. sz., a nihilizmus létrejöttével foglalkozó fejtegetéséből a következőt: ``Mi történt itt lényegében? Az értékvesztettségérzésénél kötöttünk ki, amikor rájöttünk, hogy a létezés összkarakterét nem tudjuk interpretálni sem a &raquocélŤ, sem az &raquoegységŤ, sem az ťigazságŤ fogalmával. Ezekkel semmire sem jutunk; nem létezik az az egység, amely átfogná a történések sokszerűségét; a létezés karaktere nem &raquoigazŤ, ez hamis.. és végül is semmi alapunk sincs már rá, hogy egy igazvilág valóságos voltát bebeszéljük magunknak... Röviden: a &raquocélŤ, az &raquoegységŤ, a &raquolétŤ kategóriáit, amelyekkel eddig értéket vittünk be a világba, újra kihúzzukbelőle - s íme a világot értéktelenneklátjuk..."

Ezen a helyen Heidegger azonnal lecsap a Nietzsche által használt ``kategória" szóra, s a problémát rögtön visszakapcsolja Arisztotelész kategória-tanára, majd Kant kategória-táblázatára, végül pedig újra idézi Nietzschét, aki a szóban forgóWille zur Macht-passzusban ezeket a kategóriákat ész-kategóriáknak (Vernunft-Kategorien) nevezi, majd azt mondja: ``Az ész-kategóriákba vetett hita nihilizmus oka - olyan kategóriákon mértük a világ értékét, amelyek egy tisztán fiktív világravonatkoznak. Vég-eredmény: minden érték, amelyekkel eddig a világot értékelhetővé akartuk tenni, használhatatlannak bizonyulván leértékelődött - ezek az értékek, pszichológiailag utánaszámolva, emberi uralomképződmények fenntartásának és fokozásának hasznossági perspektíváiból származó produktumok: és csupán hamisan projíciáltuk őket a dolgok lényegébe. Mégmindig az ember hiperbolikus naivitása, hogy önmagát tegye a dolgok értelmévé és mértékévé." Ezt az értelmezést tekinti Heidegger a nietzschei nihilizmusfelfogós lényegének, s következő fejtegetéseiben visszatérően ebből indul ki.

A nihilizmus leküzdésének alapfeladata Nietzsche szerint az, hogy az egyetemes értékvesztés szituációjában megtaláljuk az új értékteremtés alapelvét (Prinzip einer neuen Wertsetzung). Ennek döntő támpontját Heidegger a Willezur Macht 715. sz. passzusának következő érték-definíciójában látja: ``Az ťértékŤ szempontja azoknak a fenntartási és fokozási feltételeknek a szempontja, amelyek az állandó változást jelentő élet egészén belül viszonylagos tartósságot adnak komplex képződményeknek." Heidegger megállapítja, hogy ezek szerint ``az értékek lényegének alapja &raquouralmi képződményekbenŤ (Herrschafts-Gebilden) van" (Neske, 65. o.), majd a nietzschei gondolkodás mélyrétegeiben szerinte végbemenő fejleményeket összefoglalóan és értékelően a következőképpen írja le: "Az eddig mondottak után úgy vélhetjük, hogy a fenntartási és fokozási feltételek esetében hatalom-fenntartásról és hatalom-fokozásról van szó. A hatalom az a &raquovalamiŤ, az a &raquodologŤ, ami a döntő szerepet játssza, a dolog, aminek a fenntartása és fokozása feltételektől függ (Neske, 78. o.)." A későbbiekben látni fogjuk, hogy Heidegger ebből a fogalmazásból eredezteti helyenként különösen éles Nietzsche-kritikáját, s ennek megítélése szempontjából kulcsfontosságú kérdés, hogy a nietzschei következtetéseknek és végeredményüknek ez a leírása teljesen korrekt-e vagy sem. Mindenesetre ebből a szemszögből intonálja a nietzschei értékfelfogás legprovokatívabb formulázásait, így a Willezur Macht 713. sz. passzusában találhatót, amely szerint ``érték az a legnagyobb hatalomkvantum, amit az ember még képes magába kebelezni - az ember: nem az emberiség. Az emberiség sokkal inkább eszköz csupán, mintsem cél. A típusról van szó: az emberiség csak kísérleti matéria, a félresikerültek képtelen méretű feleslege: romhalmaz".

Mielőtt követjük Heidegger elemzését a szubjektivitásprobléma gondolatkörének bekapcsolásába, érdemes hangsúlyozni annak a jelentőségét, amit az értékprobléma filozófiatörténeti dominánssá válásának időpontjáról, a 19. sz. második feléről mondott. Nietzsche és az általa képviselt világtörténelem-felfogás tekintetében ennek az időpontnak a kiemelése egyértelműen indokolt, a jelentősége azonban még jócskán túl is megy azon, amit Heidegger ebben az írásában közvetlenül tárgyal. Arra gondolunk, hogyaz értékprobléma rendkívülien energikus centrumba állítása Nietz-schén kívül- egészen más szemszögből-Marxra is alapvetően jellemző", vagyis mind a két gondolkodóra, akik a 19. és a 20. sz gondolkodását és történelmét a legerősebben (s részben a legvégzetesebben befolyásolták.

A szubjektivitásprobléma

A szubjektivitásproblémát Heidegger Descartes révén hozza be a nihilizmusprobléma tárgyalásába. Azt állítja, hogy a nietzschei értékgondolat metafizikai eredete Descartes-nál található, Descartes-nak abban a lépésében, hogy ``cogito ergo sum"-jávai a szubjektumot teszi a létező alapjává. ``Ezzel az emberhez mint szubjektumhoz kerül a lényegi döntés afelől, hogy egyáltalán mi állhat meg létezőként. [...] A szubjektum azáltal, és abban válik &raquoszubjektívŤ-vé, hogy a létező meghatározása és ezzel maga az ember sem szűkül többé semmiféle korlátba, hanem minden tekintetben levet mindenféle korlátot. A létezőhöz fűződő viszony a világ meghódításának és hatalmunkban tartásának mesterségszerű gyakorlatává válik (Neske, 147. o.)." Nietzsche megérzi Descartes-ban ezeknek a perspektíváknak a lehetőségét, de úgy érzi, hogy Descartes-ot több szempontból is radikalizálni kell; ezt Nietzsche a hatalom akarása általa kidolgozott koncepciójával viszi végbe, többek között Descartes absztraktul meditáló ``ego"-jának helyébe az ösztönök tárházaként felfogott ``test"-et, a descartes-i igazság helyébe pedig a hatalomfokozáshoz szükséges ``látszat"-ot állítva (Neske, 166-167. o.). Nietzsche úgy véli, hogy a hatalom akarásának a koncepciójával küzdhető le a nihilizmus, Heidegger viszont azt mondja, hogy Nietzsche több szempontból is félreértette Descartes-ot, a hatalomakarási koncepció pedig a heideggeri szempontból végül is negatív előjellel ellátandó metafizika betetőzése, amivel az a végéhez (mert mintegy ad abszurdum) ért. Az írás hátralévő nagyobbik felében ezt a pozícióját építi tovább, egyre jobban kirajzolva a metafizika Platóntól Arisztotelészen, Descartes-on, Leibnizen, Kanton és Schopenhaueren át Nietzschéig vezető útját. Közben egyre jobban a figyelem előterébe állítja az ``ontológiai differencia" nevével jelzett alapgondolatát, amely lét és létező különbségét hangsúlyozza, azzal vádolva a metafizikát, hogy elfedi a létezővel a létet; a ``nietzschei metafizika" Heidegger szerint ezt a hatalomcentrikus akaratnak és magának a hatalomnak az eldologiasításával teszi.

A lét mint az üresség és a gazdagság

Áhítatával elüt az írás egészétől annak utolsó, tízoldalas része, amelynek címe: Alét mint az üresség és a gazdagság.Ennek az írásnak (Az európai hihi/izmus című főfejezetnek) már az elején is található egy elmélkedés a Semmiről és kapcsolatáról a nihilizmushoz. Heidegger ott (műveiben már sokadszor) felhívja a figyelmet arra, hogy a Semmi persze nem létezik, nincsen, de elkerülhetetlenül mégis úgy beszélünk róla, mintha lenne, létezne. Ehhez a kedvenc, visszatérő megfigyeléséhez azonban itt egy rendkívül érdekes gondolatot kapcsol. Azt mondja, hogy ``a nihilizmusnak talán abban rejlik a lényege, hogy nem vesszükkomolyan a Semmire vonatkozó kérdést (Neske, 29. o.)". ``Mi lenne akkor" - folytatja később - ``ha a Semmi nem lenne ugyan valójában létező, de nem is lenne sohasem a csupán csak Semmis?" (uo. 30. o.). Akárhogyan van is azonban mindez pontosan, ebből a perspektívából azt mondhatnánk, hogy ``a nihilizmus úgy írható le mint: lényegi eltökéltséggel nem gondolkodni a Semmi lényegéről. Talán itt van az alapja annak, hogy Nietzsche maga a - saját szempontjából nézve - &raquotökéletesŤ nihilizmusra kényszerül. Mivel Nietzsche felismeri ugyan a nihilizmus áradatát az újkor nyugati történelmében, arra azonban nem képes, hogy a Semmi lényegét elgondolja, mert nem képes rákérdezni, ezért klasszikus nihilistává kell válnia, aki kimondja azt a történelmet, ami most történik. Nietzsche felismeri ésátéli a nihilizmust, mert ő maga nihilisztikusan gondolkodik. Nietzsche nihilizmusfogalma maga is nihilista fogalom. Minden meglátása ellenére azért nem tudja felismerni a nihilizmus rejtett lényegét, mert eleve, csakis és egyedű/az értékgondolat oldaláról, mint a legfelső értékek elértéktelenedésének folyamatát fogja fel."

A Heidegger szerint Nietzsche által egyoldalúan látott nihilizmus két lehetséges változatát Nietzsche a Wílle zurMacht 22. sz. passzusában a következőképpen adja meg:

``A. Nihilizmus mint a szellem felfokozott hatalmánakjele: az aktív hihilizmus''

B. Nihilizmus mint a szellem halalmának hanyatlása és csőkkenése: a passzív nihilizmus."

A kettő összefüggése szerintem úgy látható, hogy a passzív nihilizmus a kiábrándulás nihilizmusa, az aktív nihilizmusban pedig a kiábrándulás előbb észrevétlenül átlényegül elvetemüléssé, majd egyszer csak átcsap mobilizált elvetemültségbe.

Heidegger A lét mint az üresség és a gazdagság című alfejezetben a Semmihez, a Nihilhez való viszony harmadik változatát mutatja be, a problémához a létezők léte felől közelítve.

A létezők találomra kiválasztott hosszú sorát, s ezek különböző, szintén esetleges tulajdonságait vagy tevékenységeit mutatja be, elismételgetve, hogy mindez ``létezik", ``van". Mi az, ami ezekben közös, ami mindezeket létezővé teszi? A lét. Ez, elvonatkoztatva az egyes létezők különösségétől, a lehető legáltalánosabb, legüresebb elképzelhető fogalom, ugyanakkor, a lehető legszédítőbben a lehető legszédítőbben a lehető leggazdagabb is, ha mindenre vonatkozhat. ``A lét egyszerre a legüresebb és a leggazdagabb, egyszerre a legáltalánosabb és a legegyedülvalóbb, egyszerre a legérthetőbb és a felfogókészségünknek a legellenállóbb, egyszerre a leghasználatosabb és a mégiscsak jövőbeli, egyszerre a legmegbízhatóbb és a legkiszámíthatatlanabb, egyszerre a legjobban elfelejtett és a legemlékezetesebb, egyszerre, amiről a legtöbbet mondtuk el és amit a legjobban elhallgattunk" - mondja Heidegger (Neske, 229. o.), majd magunkra fordítva a szót alább így folytatja: ``Nekünk a lét csak a legüresebb, a legáltalánosabb, a leghasználatosabb, a legmegbízhatóbb, a legelfelejtettebb, a legelbeszéltebb [...]. Számunkra a lét közömbös marad, és ezért alig ügyelünk a lét és a létező megkülönböztetésére [...]. De nemcsak mi maiak állunk kívül a léthez fűződő viszony még meg-nem-tapasztalt kettősségén. Ez a kívülállás és tudatlanság minden metafizika jellemzője; ennek számára a lét szükségképpen csak a legáltalánosabb, a legérthetőbb [...]. Mióta Platón a létező létező voltát idea-ként értelmezte, egészen addig a korig, amelyben Nietzsche a létet érték-ként határozza meg, [...] a léthez való viszony eltűnt a közönyben, s ezért a metafizika számára sem maradt méltó feladat a lét és a létező különbségének megkérdezése (...]. Ez a közöny a léttel szemben, s az egyidejű szélsőséges szenvedély a létezőért, ezek tanúsítják korunk keresztül-kasul metafizikai karakterét [...]. Ezen alapul, hogy csak a metafizika betetőzésének kezdetével vált lehetővé a létező fölöttitotális, feltételek nélküli, zavartalan és szédült uralom kibontakozása." (Neske, 230-232. o.)

A nihilizmus léttörténeti meghatározása

Heidegger Nietzsche-könyveAz európai hihilizmusmegnevezésű főfejezetének címe mögött 1940-es dátum olvasható, A nihilizmusléttörténetí meghatározása megnevezésű főfejezet címe mögött pedig 1944-46. Ez nyilván annyit jelent, hogy az előbbi 1940-ben tartott előadások közzététele, az utóbbi pedig 1944-ben tartottaké, amelyeket azonban Heidegger csak 1946-ban tudott lezárni. Ez a lezárás nem jelenthetett további előadásokat, hiszen 1945-ben és 1946ban Heidegger el volt tiltva attól, hogy előadjon.

A Léttörténeti meghatározás terjedelmileg alig több mint egynegyede az Európainihilizmusnak, a hangja azonban sok helyen egyenesen apokaliptikus fűtöttségű, szemben a korábbi, általában sokkal mérlegeltebb, hűvösebb hangjával. A világtörténelem nyilván befolyásolta a két írás hangvételét, bármily kevéssé volt is az előadások témájának közvetlen közük a II. világháború alakulásához. Közvetett módon persze nagyon is volt, s 1940-ben a németek katonai sikereik tetőpontján állottak, 1944-ben pedig már kezdetét vette a teljes német katasztrófa. A nácik (joggal vagy jogtalanul) Nietzschére is hivatkozó ``aktív nihilizmus"-ónak logikai konzekvenciái a harctereken és a koncentrációs táborokban váltak tanulmányozhatóvá.

A Léttörténeti meghatározásannak a sokrétűen árnyalt megállapításával indul, hogy Nietzsche nem volt képes magának a létnek az elgondolására, sőt, el is zárta maga előtt az ehhez vezető utat, a létezőt ``végső faktum"-ként azonosítva a hatalom akarásával. Heidegger tartózkodni akart azonban attól, hogy emiatt Nietzschét - tőle mondhatni idegen szempontok alapján, mintegy inadekvát módon - elítélje, hanem Nietzschét maguknak a nietzschei törekvéseknek a mérlegére kívánta állítani, s ezért azt a kérdést vetette fel hogy ``sikerült-e Nietzsche metafizikájában, amely elsőként élte át és gondolta el a níhílizmust, valóban leküzdeni a hihi/izmust, nagy sem?" (Neske, 234. o.).

Heidegger válasza erre a kérdésre kategorikus: ``nem". ``Nietzsche nihilizmusa sohasem küzdheti le a nihilizmust' - mondja a 238. oldalon -, mert ``Nietzsche metafizikája [...] a végső belegabalyodás a nihilizmusba", és éppen metafizika-volta miatt az, mert ``a metafizika mint metafizika a tulaj donképpeni nihilizmus" (241. o.).

E kategorikus tagadás indokolásában Az európai hihi/izmusból már ismert motívumokkal találkozunk, az értékgondolattal és a szubjektivitásproblémával, csak itt a megfogalmazások sokkal élesebbek:

``Nietzsche metafizikája nihilisztikus, amennyiben ez a metafizika érték-gondolkodás (Wertdenken), s ez a hatalom akarásában mint minden érték-állítás princípiumában alapozódik meg" - olvassuk a 240. oldalon, majd az ezzel a mondattal kezdődő elemzés végén azt találjuk, hogy ``Platón metafizikája nem kevésbé nihilisztikus, mint Nietzschéé, csak abban a nihilizmus lényege még rejtve marad, míg ebben teljesen megjelenik" (241. o.). A szubjektivitásprobléma a következőképpen exponálódik: ``A metafizika elismeri ugyan, hogy nincs létező lét nélkül. Ám alighogy kimondta ezt, máris ismét egy létezőbe helyezi a létet, akár úgy, hogy ezt a végső ok értelmében a legfőbb létezőnek tekinti, akár úgy, hogy azért tekinti kitüntetett létezőnek, mert a szubjektum szubjektivitása a feltétele minden objektivitásnak, akár úgy, hogy e két megalapozás összetartozásának konzekvenciájaként a feltétlen szubjektivitásban látja az abszolútnak gondolt legfelső létező specifikumát" (245. o.). (Nyilvánvaló, hogy ez a három változat egyben a metafizika történetének rövid összefoglalása is, hiszen az első változathoz mindenekelőtt Aquinói Szent Tamás, a másodikhoz egyértelműen Kant, a harmadikhoz pedig leginkább Hegel, illetőleg végül is Nietzsche asszociálható.)

A Léttörténeti meghatározásban ez után a ``feltétlen szubjektivitás" válik Heidegger támadásainak legfontosabb célpontjává. Előbb azonban különösen fontos előkészítő lépéseket téve a következőképpen folytatja, amit az előbb a ``feltétlen szubjektivitás"-ról mondott:

``Az épp csak érintőlegesen gondolt létnek a leglétezőbb létezőben való megalapozása a létezőre mint olyanra vonatkozó metafizikai kérdésből indul ki. Tapasztalja, hogy van létező. Mintegy valami mellette elhaladót horzsolja a lét dinamikája (wird Javon gestreift, dass Sein West). A tapasztalás azonban ezzel mit sem törődve, a metafizikai kérdezősködés sodrában haladva azt a kérdést teszi fel, ami a későbbi leibnizi formulázásban úgy hangzik: Miért van egyáltalán létező, s miért nem inkább csak Semmi?

Ez a kérdés belekérdez a létező legfelső okába és legfőbb létező alapjába. Ez már a metafizika Platónnál és Arisztotelésznél található kezdetén, vagyis a metafizika lényege felől fölveti a &raquotheionŤ-ra (az istenségre) vonatkozó kérdést. Mivel a metafizikát, a létezőt mint olyant gondolva, megérinti ugyan a lét szele, de a létezőt csak a létező oldaláról, abból származóan gondolja, a metafizikának mint olyannak a theion-t kell megneveznie (legein) a legfőbb létező alap értelmében. A metafizika eo ipso teológia. Csak így lehet, ha a létezőről csak mint létezőről beszél. Az ontológia minden további nélkül és szükségképpen teológia. Ahhoz, hogy a metafizika onto-teológiai mibenlétét felismerjük, nem kell orientálódnunk a metafizika iskolás fogalmán; a metafizika iskolás fogalma csak tanszerű kialakítása a metafizika metafizikusan gondolt lényegének." (245-246. o.)

Egy bekezdéssel alább a következőket mondja: ``Nietzsche metafizikája mint ontológia, bármily messzelévőnek tűnik is az iskolás metafizikától, egyben teológia. Ez az ontológia úgy gondolja, hogy a létező lényege (essentia) a hatalom akarása. Ez az ontológia a létező létét (existentiáját) egészében teológiailag gondolja el, mint ugyanannak örök visszatérését. Ez a metafizikai teológia mindenesetre sajátságos változata a negatív teológiáknak. Negatív volta abban jelentkezik, hogy azt mondja: Isten halott. Ez nem az ateizmus szava, hanem azon metafizika onto-teológiájáé, amelyben beteljesül, végső stádiumára jut a tulajdonképpeni nihilizmus." (246. o.)

Hogyan válik láthatóvá ezek után Heidegger eltökélt, szinte fanatíkus anti-szubjektivitása? A 276-278. oldalakon a következőket olvashatjuk:

``Az ember maga - a lét kimaradásának ebben a történésében - a lét visszahúzódó igazságából a létező elszabadulásába vettetik. A létet csupán a létező értelmében elképzelve a létezőre roskad, hogy beléje-omlottságából majd olyan létezőként egyenesedjék fel újra, amely képzelő- és termelő erejével uralma alá hajtja a tárgyiasított létezőt. Az ember most önkéntelenül arra állítja rá önmagát, hogy biztonságát keresse a létezőben, a létező ellen és a létezőért. [...]

A kizárólagosan önmagát akaró akarat lázadásába lépő ember minden létezőt eltárgyiasít, s ez léttörténeti lényege annak a folyamatnak, amelynek révén az ember önnön lényegét a szubjektivitásban akarja megteremteni. Ennek megfelelően az ember önmagát és elképzelt világát a szubjektivitás általhordozott szubjektum-objektum kapcsolatban rendezi be. (Utóbbi két kiemelés: K. Gy.). A transzcendencia minden formája szubjektum és objektum viszonyához relativáltan képzelődik el az ontológiai éppen úgy, mint a teológiai A szubjektivitásba lépő lázadással a teológiai transzcendencia és vele a létező leglétezőbbike - amire elég jellemző módon azt a kifejezést használják, hogy: &raquoa létŤ - valamilyen fajta objektivitásba tolódik, nevezetesen a morális-praktikus hit szubjektivitásának megfelelőbe. Mármost az, hogy az ember ezt a transzcendenciát mint az ő vallásos szubjektivitásának kijáró &raquogondviselésŤ-t veszi-e komolyan vagy csak mint ürügyet önös szubjektivitása akaratának igazolására, semmit sem változtat az emberlénynek ezen a metafizikai alapállásán."

Heidegger világosan látta, hogy ezek az állítások milyen felháborodást válthatnak ki, s ezérta következő mondattal toldotta meg őket:

``Semmi alapja sincs annak, hogy valaki elképedjen, látva, hogy a gondviselésre vonatkozóan szöges ellentétben álló vélemények egymás mellett állva egyidejűleg uralkodnak; ugyanis mindkettő a szubjektivitás metafizikájának ugyanabból a gyökeréből származik" (kiemelés: K. Gy.).

Konstatálható, hogy ezzel a szemlélettel Heidegger - elvont filozófiai terminológiát használva - éppen úgy a kereszténységet okolja a nihilizmusért, mint Nietzsche, csakNietzschétől eltérően - nem a platóni ész-kategóriákat használja fel a kereszténység filozófiai lényegének megragadására, hanem - Kierkegaard-ral megegyezően - a szubjektivitáson-orientáltságot. Ugyanakkor az is elég nyilvánvaló, hogy Heideggernek ez az anti-szubjektivitása nagy támadási felületet ad a kierkegaard-i, vagy a buber-ember-rosenzweigi szubjektivitásigenlő perszonalizmus számára.

Religiózus emóciókkal is mélyen szolidarizáló fejtegetéseket találunk viszont a 292-293. oldalon:

``A lét el-nem-rejtettségének elmaradása utat nyit minden eltűnéséhez, ami gyógyító a létezőben. A gyógyítónak ez az eltűnése magával ragadja és elzárja, ami nyitott a szentségesben. A szentséges sötétbe zártsága elnyeli az istenséges minden világító sugarát. Ez az elsötétedés megszilárdítja és elrejti Isten hiányát. A sötét hiány hatására minden létező a barátságtalanságba kerül, miközben a korlátlan eldologiasítás következtében a tárggyá meredt létező biztos birtoknak és mindenképpen megszokottnak tűnik. A létezőt körülvevő barátságtalanság napvilágra hozza a történelmi ember hazátlanságát a létező egészében. Úgy látszik, elpusztult a létezőben minden hely, ahol lakni lehetne, mert maga a lét, ami minden hajlék lényegülése, megközelíthetetlen.

Az ember lényegiségének félig bevallott, félig letagadott hazátlanságát az pótolja, hogy berendezkedünk a bolygónak felfogott Föld meghódítására, és arra, hogy kinyúljunk a kozmikus térbe. A hazátlan ember-teljesítményeinek sikeressége és a hozzá hasonlók egyre nagyobb tömegeinek szervezéserévén - hagyja, hogy menekülésbe hajszolják saját lényege elől, s még arra is rávegyék, hogy ezt a menekülést a homo humanus valódi humanitásába való visszatérésnek tüntessék fel és így tegyék üzemszerűvé. A kézzelfogható és a hatékony tolakodása fokozódik. Egyre masszívabb, hogy senkinek sincs szüksége a létre, a létezőre irányuló és a létező által gerjesztett kereslet viszont egyre növekszik... Beteljesül az a nyomorúság, amit a lét el-nem-rejtettségének hiánya kelt a létezőben."

A Léttörténeti meghatározása világhelyzet imént jelzett, filozofikusan apokaliptikus jellemzésével és elvetésével zárul. Az olvasó úgy érzi, hogy a legsúlyosabb kifejezések zöme a végkifejletbe került nácizmusra vonatkozik, itt-ott azonban mintha már a háború utáni szituáció hatalmasságai kezdenék jelenteni a céltáblát, ami az írás 1944/46-os datálása miatt elképzelhető. Ez az érzés felveti azt a kérdést, hogy Nietzsche nihilizmuskoncepciója foglalkoztatta-e Heideggert a második világháború után is, és ha igen, változotte benne az a Nietzsche-kép, amit a háború alatt adott?

Heidegger Washeísst Denken? című könyvének Nietzsche-képe

Háború utáni előadás-tilalmának feloldása után Heidegger 1951-ben és 1952-ben két féléven át előadásokat tartott Freiburgban Mit jelent gondolkodni? (Was heisst Denken?) címmel, amelyeket később könyv alakban is kiadott. Ennek első része behatóan foglalkozik Nietzschével, s bár nem fordul elő benne a ``nihilizmus" szó, szempontunkból is rendkívül lényeges.

A Mit jelent gondolkodni? korelemzéssel, a második világháború utáni kor elemzésével indul, annak a kérdésnek a felvetésével, hogy - aszó szigorú értelmében véve - gondolkodik-e ez a kor vagy sem. A válasz negatív, s úgy fogalmazódik, hogy ``Elgondolkodtató és aggasztó korunkban az a leginkább elgondolkodtató és aggasztó, hogy még nem gondolkodunk" (Niemeyer-féle kiadás, 1971. 3. oldal). Ehhez hozzákapcsolja, hogy ``mindenünnen a világ hanyatlásáról, rombolásáról és küszöbönálló megsemmisítéséről tudósítanak" és ``úgy találják, hogy a világ nemcsak kizökkent a kerékvágásból, hanem belegurul, belezúdul az értelmetlenség semmijébe" (11. o.).

Ez az a pont, ahol a Mit jelent gondolkodni? Heideggere bekapcsolja Nietzschét: ``Nietzsche, a legmagasabb nézőpontból mindezt messze előrelátva, már a múlt század nyolcvanas éveiben kimondta erre az egyszerű, mert átgondolt szót: &raquoA sivatag nő. Ť Ez azt mondja: a sivatagosodás kiterjed. A sivatagosodás több mint a rombolás. [...] A rombolás csak azt teszi tönkre, ami eddig nőtt és épült; a sivatagosodás pusztítása azonban lehetetlenné teszi a jövőbeli növekedést is és eleve megakadályoz mindenféle építést" (11. o.). A háború után uralkodóvá váló értékrenddel (értékrendekkel) való konfrontálódás szándékát rögtön jelzi Heidegger következő mondata: ``A Föld sivataggá válása éppoly jól egybeeshet az ember legmagasabb életszínvonalának elérésével, mint a minden ember egyforma boldogsági állapotának megszervezésével" (11. o.).

Ismeretes, hogy a „sivatag nő" idézet Nietzsche Zarathustrájának A sivatag lányai című epizódjából származik, s Heidegger többször is megismétli az idézett sor teljes szövegét. „A sivatag nő: jaj annak, aki sivatagot rejteget magában!" Ezután Heidegger a megkezdett korelemzés kibontásában is NietzscheZarathustrájához nyúl, az „utolsó ember" (der letzte Mensch) motívumával. Ezen a helyen nincs mód arra, hogy a részletekbe is belemenve kövessük Heideggert a nietzschei ``utolsó ember" motívum korelemzési adaptálásában; összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az ``utolsó ember" jellemzőit lényegileg azonosítja a fogyasztói társadalom ideális tömegemberének megkívánt és a megfelelő manipulációival tény legesen produkált tulajdonságaival. Heidegger azonban a Mitjelent gondolkodni? fejtegetésében ennél lényegesen messzebbre elmegy Nietzsche korelemzési bekapcsolásával: Nietzschére támaszkodva a világuralmi kérdést exponálja. A kérdést - egyik előadása végén - a következőképpen vezeti be:

„Nietzsche világosan látja, hogy a napnyugati (abendländische) ember történelmében valami végéhez ért, mégpedig az, ami eddig, és hosszú ideje befejezetlen maradt. Nietzsche látta annak a szükségét, hogy ez a beteljesületlen beteljesüljön. Ezt azonban nem valami eddig hiányzó darab beillesztése teremti meg, hanem olyan ki-egészítés, amely az egészet végre az egészben éri el, s így az eddigit az egészből kiindulva változtatja meg."

A következő órán így folytatja:

„Nietzsche a nyugati gondolkodás történetében a nála korábbiakhoz képest mindenkinél világosabban látta egy átmenet szükségességét, s vele azt a veszélyt, hogy az eddigi ember egyre makacsabbul rendezkedjék be eddigi lényisége felületén és szemtől szembe látszó oldalán, s egyben úgy tüntesse fel, mintha ezeknek a felületeknek a lapossága lenne az emberi tartózkodás egyetlen lehetséges tere a Földön. Ez a veszély annál is nagyobb, mert olyan történelmi pillanatban fenyeget, amelyet Nietzsche ismert fel elsőként, és metafizikailag mindeddig csak ő gondolta végig teljes horderejében. Ez az a pillanat, amelyben az ember hozzáfog, hogy a Föld feletti uralmát egészében átvegye.

Nietzsche az első, aki felteszi a kérdést: felkészült-e az ember erre a hatalomátvételre, felkészült-e erre eddigi lényiségének embereként? Ha nem, minek kell történnie az eddigi emberrel ahhoz, hogy &raquouralma al፠tudja hajtani a Földet; s ezzel beteljesítse egy régi testamentum felhívását? Gondolkodásának látómezejében Nietzsche ezt az eddigi embert &raquoaz utolsó emberŤ-nek nevezi. Ez a név nem azt jelenti, hogy az így elnevezett emberrel végképp abbamarad az emberi lény. Az utolsó ember inkább az, aki már nem képes arra, hogy túlnézzen önmagán, s hogy önmaga fölé lépve feladatának szintjére emelkedjék, és azt, a feladat lényegének megfelelve, magára vegye."

Ezen a ponton azután Heidegger áttér a nietzschei Zarathustra másik kulcsmotívumának: az „önmagát felülmúló ember"-nek, az Übermensch"-nek a II. világháborút követő korelemzési adaptálásába; ennek a részleteibe szintén nem tudjuk követni, csak a tetőzésére hívjuk fel a figyelmet, amely ennek a késő-heideggeri Nietzsche-képnek a korábbitól legjobban elütő specifikuma. Követjük azonban Heideggert abban is, ahogy ennek exponálását - igen sajátos módon - előkészíti, bevezeti.

Előadásainak több helyén is fejtegette, hogy milyen nehéz Nietzschét valóban megérteni, milyen nehéz a valódi Nietzschét megtalálni. Ennek illusztrálására azután idézte a megőrülő Nietzsche egyik jól ismert téboly-céduláját (Wahnzettel), s egy önéletrajzot, amelyet az érettségiző Nietzsche írt 19 éves korában. A szóban forgó téboly-cédula az, amit Nietzsche Brandesnek küldött, s amelyen az aláírás helyén az olvasható: „a keresztre feszített".

Az önéletrajz a következő mondattal kezdődik:

És így nő ki az ember mindenből, ami egykor átölelte; nem kell erővel széttépnie béklyóit, hanem azok észrevétlenül, mikor Istennek úgy tetszik, lehullanak róla; és hol van az a kar, amely végül még átöleli? Ez a kar a világ? Vagy Isten az?"

„És az a Nietzsche" - veszi át a szót Heidegger-„aki többátbillenés után, életének utolsó alkotói éveiben Az Antikrisztus iszonyú könyvét megírta, annak a számára, aki tud és akar olvasni, még mindig ugyanazt kérdezi" (75. o.). A továbbiakban Heidegger ennek a Nietzschének az Übermensch-koncepcióját kutatja, hogy saját - 1951-es - korelemzésébe beleépítse. Kutatása eredményeként a Wille zur Macht 983. sz. passzusában (és a hagyaték más helyén is) formulázott ideált adja meg: ;CézárKrisztus lelkével "Ezt a tömény kifejezést aztán azzal kommentálja, amit Zarathustra mond a bosszúról. A második rész A megváltásról című fejezetéből a következőt emeli ki:

,A bosszú szelleme:óh, barátim, ezen töprengtek eleddig az emberek legtöbbet; és a hol szenvedés volt; ott, szerintük, mindig büntetésnek is kellett lennie." (Wildner Ödön fordása)

Az embert felülmúló emberhez vezető utat Heidegger a Von den Taranteln (Wildner: A földi tarka pókokról)című fejezetben találja meg, a következő sorokban:

„Mert hogy az ember megváltassék a bosszútól:ez legmagasabb reménységem hídja és_..szivárványom hosszú viharok, cudar idők után." (Wildner O. ford.)

Ezen a ponton már azt gondolhatnánk, hogy Heidegger Nietzsche krisztianizálásával akar választ adni a második világháborút közvetlenül követő kor alapproblémáinak megoldására, gondolatban azonban itt más irányt vesz.

Először is azt állítja, hogy a bosszú témájában Nietzschét nem a morális és a pszichológiai kérdés érdekelte elsődlegesen, hanem a metafizika. Ennek igazolására idézi aZarathustra A megváltásrólcímű fejezetéből a bosszú következő meghatározását:

„Ez, csakis ez a bosszú maga: az akarat szembeforduló akaratossága (Wilderwille) az idő és annak &raquovoltŤ-ja ellen." (Fordítás Wildner nyomán)

Heidegger szerint Nietzsche itt az idő metafizikájával néz farkasszemet; ebben Heidegger próbálja követni, s arra a végkonklúzióra jut, hogy Nietzsche az örök visszatérés gondolatában keresi és találja meg a megváltást a bosszútól. Heidegger a következőképpen próbálja rekonstruálni, ami szerinte Nietzsche gondolkodásában végbement: „Az akarat azzal szabadul meg az idővel és annak pusztán elmúlt oldalával szembeforduló akaratosságától, ha az időben végbemenő mindenféle jövés-menést, benne a ténylegesen megtörtént jövés-menést is állandóan akarja. Az akarat csak akkor szabadul meg attól, ami ellenszenves vagy tűrhetetlen a &raquovoltŤ-ban, ha minden &raquovoltŤ állandó visszatérését akarja. Az akaratot az váltja meg a viszolygástól, ha ugyanannak állandó visszatérését akarja. Így akarja az akarat annak az örökkévalóságát, amit akar. Az akarat önmaga örökkévalóságát akarja. Az akarat őslét. Az őslét legmagasabb rendű produktuma az örökkévalóság. A létező ősléte az az akarat, amely örökké visszatérően akarja ugyanannak örök visszatérését. Az örök visszatérés az akarat metafizikájának legnagyobb diadala, amely saját akaratát örökké akarja. A megváltás a bosszútól az áttérés az idő és &raquovoltŤ-ja ellen viszolygó akaratból abba az akaratba, amely ugyanannak visszatérését örökké akarja, és ebben az akaratban önmagát mint önmaga alapját. A megváltás a bosszútól az áttérés minden létező őslétébe." (Niemeyer, 43. o.)

Ehhez a fejezethez Heidegger kiegészítésként még hozzáfűzi, hogy a keresztény hit felfogása szerint a „volt' újraakarásának más módja is van: a bűnbánat. Nietzsche azonban nem járja ezt a keresztény utat - mondja Heidegger-, összhangban a kereszténységnek azzal az interpretációjával, amit Nietzsche magában kialakított.

A Mit jelent gondolkodni? első része Nietzsche-elemzésének még több nagyon fontos más motívuma is van, amelyek közül különösen érdekes annak a kérdésnek a felvetése, hogy az örök visszatérés gondolatában csak fantasztikus misztikát kell-e látni, vagy mégis komolyan kell-e venni Nietzschének ezt az ideáját. Ebbe azonban itt már nem mehetünk bele, csak kell tennünk néhány megjegyzést arra vonatkozóan, hogy miben látjuk a Mit jelent gondolkodni? Nietzsche-elemzéseinek jelentőségét Heidegger Nietzsche-könyve nihilizmus-elemzéseivel összevetve. Öt megjegyzést teszünk:

1. A Mit jelent gondolkodni? -ból látszik, hogy - egyes amerikai népszerűsítőinek hiedelmeivel ellentétben - Heidegger Nietzsche iránti érdeklődése nem korlátozódott arra az időre, mikor Németországot a nácik uralták.

2. Heidegger alapvetően támaszkodott Nietzschére, mikor belevágott a II. világháború befejeztével kezdődő kor bíráló elemzésébe. A Mit jelent gondolkodni?-ban található elemzés Nietzschére támaszkodó legfontosabb motívumai:

- a kor emberét belülről pusztító lelki „sivatag"

- a globalizálódott világ vezetésproblémája

- a bosszú mint történelmi kategória.

3. A háború alatt Nietzschéről tartott előadásaitól eltérően Heidegger itt több kulcsfontosságú vonatkozásban érintette Nietzsche viszonyát a kereszténységhez.

4. Nietzschére vonatkozó újabb felismeréseit ebben a művében inkább csak megpendíteni tudta, nem tudta olyan mértékben végiggondolni, mint kétkötetes Nietzsche-munkájában; ez érvényes a nihilizmusprobléma itt található indirekt tárgyalására is.

5. A háború alatti elemzések hangját az egyre radikálisabb kritika jellemzi, a háború utániakét a szinte elfogódott elismerés.

Az agg Heidegger utolsó megnyilvánulásai

Emst Nolte írja le 1992-ben Heideggerről megjelent könyvében, hogy négy hónappal halála előtt - 1976 januárjában - Heidegger meghívta egy beszélgetésre Bernhard Wefte professzort, a freiburgi egyetem teológiai tanszékének katolikus vezetőjét, aki valamikor a tanítványa is volt. Megkérte, hogy mikor közös szülővárosuk temetőjében el fogják temetni, Wefte beszéljen a sírjánál; magától értetődött mindkettőjük számára, hogy Wefte vallásos szellemben fog beszélni. Ezt követően a beszélgetés Meister Eckehartra terelődött, s - ahogy Nolte írja -„a levegőben Iógott" Eckehartnak az a gondolata, hogy Isten és a Semmi azonos. Ez a beszélgetés ösztönözte Weltét arra, hogy Eckehartról könyvet írjon, s ezt - az 1979-ben megjelent könyv előszavában - mindenki számára fel is tárta.

1976. május 24-én Heidegger levélben üdvözölte Weltét, akit röviddel előbb közös szülővárosuk - Messkirch - díszpolgárává avattak. Ebben megemlékezett Conrad Gröber érsekről, akinek Heidegger is, Wefte is sokat köszönhetett, zárósoraiban pedig azt írta, hogy igencsak „szükséges arról elmélkednünk, hogy a technizált világcivilizáció egyformaságának korában lehetséges-e még és miként: otthon, szülőföld, haza".

1976. május 26-án Heidegger meghalt, s rá két napra Wefte eltemette. Beszédében a halál egyik heideggeri gondolatát idézte, megjegyezve, hogy ez vallásos csengése ellenére sem tanúsítja a keresztények bizakodó reménységét, mégis helyénvaló, hogy Heidegger sírjánál elmondják a „De profundis" zsoltárt és a jézusi Miatyánkot, mert Heidegger számára „Isten hiánya" mindvégig „a valamikoriság rejtett teljességének még elsajátítandó ittlétét" jelentette, és sohasem szakította meg kapcsolatát a hívők közösségével.

Heidegger sírkövén nem kereszt van, hanem csillag. Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak filozófiai - hogy úgy mondjuk: metafizikai-jelentőségét, ahogy Heidegger a temetését előkészítette és kialakította, s ahogy Meister Eckehartot állította mindennek gondolati centrumába.

Ugyanakkor ennek a centrumba állításnak az a különleges érdekessége, hogy Heidegger óriási méretű filozófiai pályafutásában mondhatni nincs közvetlen előzménye, utolsó hónapjaiban Heidegger mondhatni teljesen váratlanul állította Eckehartot a figyelem előterébe. Ezt a látszatot természetesen csak a kolosszális méretű heideggeri életmű egészének ismeretében lehetne végérvényesen vertifikálni, de még Heidegger talán legjobb ismerője - Hartmut Buchner - sem tudott eligazítani, mikor pár éve levélben kértem tőle helyeket Heidegger műveiben, ahol Eckehartról van szó.

Ilyen körülmények között megkockáztatható az a munkahipotézis, hogy ez az utolsó napjaira maradt Eckehart-opció döntő mértékben Heidegger Zen buddhizmuson orientált japán tanítványainak és követőinek visszahatása Heidegger gondolkodására.

Más helyen (az Atheneum folyóirat Kiotói Iskola-számában) megjelent egyik tanulmányomban már felhívtam a figyelmet arra, hogy a Kiotói Iskola néhány képviselője (elsősorban Nishitani és Ueda) szerint az európai nihilizmusprobléma feldolgozásának szempontjából kiemelkedően fontos Eckehart értékelése, méghozzá Nietzsche és Heidegger gondolkodásával egybevetve. Heidegger japán tanítványainak és barátainak erről a felfogásáról jól tudott, s igazuk jelentőségének felismerése kulcsszerepet játszhatott a halála előtt álló Heidegger orientációs fordulatában.

A heideggeri filozófia és a Zen buddhizmus rokon vonásainak tanulmányozása a mai filozófiai világszituációban a legfontosabb feladatok egyikének tekinthető. Ez annál is inkább így van, mert megítélésem szerint Heidegger legeredetibb és legfontosabb gondolata és a Zen buddhista meditáció alapmozdulata között sokkal gyökeresebb az egybeesés, mint azt eddig akárcsak a Kiotói Iskola részéről is felismerték és kimondották volna. Arra gondolok, hogy mikor Heidegger el akarja fordítani az európai gondolkodás figyelmét a létezők-ről és a (szerinte lassan két és fél ezer éve elfelejtett, s a létezők kivonása után „üres gazdagság"-ként átélhető) lét-re akarja összpontosítani, akkor ugyanazt próbálja, mint (az indiai forrásokig visszavezethető) Zen buddhista meditáció, mikor mindentől meg akarja tisztítani a tudatot, hogy abban már ne legyen más, mint a sunyata,az üresség.

A kiotóiak és más japán buddhisták hangsúlyozták, hogy a Zen legközelebbi európai rokona Eckehart, s különösen érdekes kísérleteket tettek arra, hogy Nietzschét is felfűzzék az analógiáknak erre a sorára.

Mindezzel egyidejűleg rendkívüli fontosságot kell tulajdonítani annak, hogy halála előtti Eckehart-opciójával Heidegger egy katolikus teológushoz, Bernhard Weltéhez fordult, aki egyike azoknak a katolikus teológusoknak, akik Heidegger tanítványai voltak. Ismeretes, hogy ezek igen tekintélyes együttest alkottak: közülük a világhír csúcsára Karl Rahner jutott, de jól ismert Johannes Lotz, Max Müller, Gustav Siewerth, Emmerich Guaret és Otto Muck neve is. Heidegger japán és katolikus követői Heidegger filozófiájának révén egypotenciálisfilozófiai világkoalíció bázisát jelenthetik, amelynek fontossága megint csak túlbecsülhetetlen.

Ennek a koalíciónak a legkényesebb belső problémája az lenne, hogy miként lehet egyeztetni résztvevőinek gyökeresen eltérő nézeteit a személyiség, a szubjektivitás kérdésére vonatkozóan. Az európai személyiség-gondolat mindig a legkeményebb dió az európai hagyományhoz a keleti gondolkodás felől közelítőknek, s a jelen tanulmányban is láttuk, hogy mennyire vörös posztó volt a szubjektivitás Heideggernek filozófiatörténeti elemzéseiben.

Heidegger sajátos, szubjektivitásellenes dühe indíthatta a Düsseldorfba emigráló Szabó Lajost arra a gondolatra,hogy egy tv-vitára hívja ki Heideggert a '60-as éveklegelején. Ebből a vitából Szabó Lajos németországi elszigeteltsége miatt persze nem lett semmi, de azt a Heideggert sem könnyűelképzelni, aki ehhez kötélnek állt volna.

A Heideggerrel folytatandó szubjektivitásvita azonban ma is aktuális világfeladat. Szabó Lajos az általa elképzelt vitában elsősorban Ebner, Rosenzweig és Buber szempontjait képviselte volna, akiknek döntő jelentőségét a katolikus teológia legnagyobbjai közül eddig csakHans Urs von Balthasar ismerte fel. Balthasarnak ez irányú érzékenységét Szabó Lajos és Tábor Béla nagy örömmel vette észre.

Szabó Lajos szellemi hagyatékára támaszkodva a magyar filozófia jelentős szerepet játszhatna az imént jelzett világaktualitású szubjektivitásvita lefolytatásában.