Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Gerusija

Használati útmutató a Gerusija olvasásához

2013. május 7.

Kísértet járja be a világot – a közösség, a közösségiség kísértete. Minden új és régi hatalom arra szolgál, hogy ellehetetlenítse ezt a kísértetet: az államapparátusok és a pszeudoközösségek neokonzervatív változatai (a nemzet, a polgári család, az egyház), a pénzügyi piacok és az önmagát értékesítő tőke későkapitalista áramlásai, a „szükségszerű megszorítások” és az elbocsátások, a profitábilis-menedzserszemléletű egyetemek és a bolognai rendszer, a föltámadott mizogínia és gerontofóbia, a látványmédia és a pacifikáló kultúra monopóliumai, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap… Semmi nem idéz elő nagyobb félelmet és gyűlöletet, mint a közösségiséggel kapcsolatos fogalmakra való hivatkozás: kommunizmus, common, kommuna, kollektivizmus, testvériség (nem csak a „fraternité”, hanem a „sororité” is!)–egység… Attól függetlenül, hogy az emancipatorikus törekvés egy új társadalom kiépítésére irányul, amelyben a közjavak szférája biztosítja majd a mindenki számára szükséges életföltételeket, vagy az internetokrácia megszabta virtuális járadék elleni harcban nyilvánul meg, esetleg a tudás árujellege megszüntetésének kísérletében, a közösségiség vállalkozása aggasztó – az uralkodó ideológia és az uralkodó osztályok számára. A közösségről szőtt álom egyszerre számít bűncselekménynek és minősül totalitárius fantazmagóriának, de ugyanakkor naiv elképzelésnek is, mert nem veszi figyelembe az „emberi természetet”, azaz az egoizmus magától értetődő robinzonádját.

A geruziánus közösség nem más, mint a közösségiség kísértetének egyik új formája. Mi, baloldali vének, egy elméleti-politikai-ideológiai teret építünk, amely a domináns előítéletek szemszögéből elképzelhetetlen. A valódi, kollektív szubjektivizációs folyamatok magukba foglalják a „mi” fogalmát, amely nem pusztán a kezdetektől létező egyéni preferenciák összessége, épp ellenkezőleg, a közösségivé válás munkájának következménye, túl az értelmiségi vállalkozók konszenzusain és a konkurens fallokrata menedzserek konfliktusain. A huszadik század nagy próbálkozásai (avantgárd, anarchista/kommunista csoportok, a Bourbaki-csoporthoz[1] hasonló kollektív tudományos projektek, a szerelmi kommunák) már a formájuknak köszönhetően egyfajta ellenirányú tendenciát mutattak. Hogyan jöhet létre egy közösség, különösen, ha a gondolkodás közösségéről van szó? Együtt gondolkodni, együtt írni, együtt olvasni, együtt szerkeszteni, együtt publikálni… ‒ mindez valami mást föltételez. A dividuumok úgy keletkeznek, hogy megosztják, share-elik ideáikat a közös térben. Erről a „mi”-szubjektivitásról szólva figyelembe kell vennünk a dinamizmust, a folyamatszerűséget, az új megalkotásának igényét. „A kollaboratív munka még ma is megbotránkozást vált ki: mi a helyzet az aláírás magántulajdonával, és vajon Brecht nem használta-e ki a vele együtt dolgozókat?” (F. Jameson) – Így igaz. A Gerusija botrányos. A hatvanas évek tömegfogyasztó társadalmának elemzésében Adorno azt állítja: a botrány akkor keletkezik, ha a partikuláris legyőzi az univerzálisat. Manapság, az olcsó individualizmusok neoliberális tengerében, épp ellenkezőleg, a Gerusija fölháborító módon kihangsúlyozza a közösségiség horizontjait. A Gerusija valóban elképzelhetetlen alternatíva. Kiélezi az elképzelhetetlen ereje és annak a valaminek az erőtlensége közötti konfliktust, amit egyébként megvalósíthatóként és lehetségesként adnak el nekünk. Kiáltványt írni, ami látszólag anakronizmus, de hű az igazság és a program eszméjéhez, a közös írás tetteként – vajon nem elképzelhetetlen vállalkozás ez? „Bevezetés a radikális elméletekbe”, mint olyan igyekezet, amely megpróbálja az összehasonlíthatatlannak tűnő kortárs elméletekben fölkutatni az emancipáló közös nevezőt – vajon nem megengedhetetlen vállalkozás ez? Előszót írunk, és egyre inkább közösséggé válunk… Meg kell teremteni azt, ami közös. Enélkül nem lehetne megérteni, mi köti össze, időről időre, Regensburg és az újvidéki Liman, Torino és Temerin, Marseille és a belgrádi Zvezdara lakásait…

2012 a Gerusija fordulatának éve volt. 2012-től új időszámítás kezdődik a geruziánusok számára. Megírtuk a kiáltványunkat (ami ez ideig szerbül=horvátul, angolul, olaszul és németül, mostantól pedig magyarul is olvasható), megszerveztük és belefogtunk a „Bevezetés a radikális elméletek” elnevezésű előadássorozatba, létrehoztunk egy honlapot,[2] volt egy nyári egyetemünk a Fruška gorán „Baloldal” címmel, részt vettünk a „Susreti” („Találkozások”) nevű összejövetelen („Találkozások: baloldali kritikus prespektívák”), fölvettük a „Bevezetés” előzetesét, együtt megírtunk több milliárd e-mailt, kommunizmusról szóló szövegeket fordítottunk együtt… Igen, aktívak voltunk, maga voltunk az aktivitás! De számunkra a (valójában stagnáló, a status quót fönntartó) társadalom lázas hiperaktivitása, a multitasking és a fogyasztói tornagyakorlatok ideológiája, a nem fölszabadító jellegű megszállott cselekvések, a munkaholizmus, a tudat filozófiáját vagy pszichológiáját erőszakoló vállalkozások vagy bármi hasonló, az „öntudatlan” vagy „tudattalan” tömegek „fölvilágosítására” irányuló tevékenységek, a mikropolitikai csoportok aktivizmusa, ami az univerzális Tőke mozgásához járul hozzá a saját kis kapillárisaival… ‒ ezek mind az aktivitás strukturális értelemben elégtelen aspektusai. A mai kor az öncélú aktivitás kora, a munka intenzívvé tételéé, az olyan aktivitások kizsákmányolásáé és margóra szorításáé, amelyek radikálisan megváltoztatnák a társadalom alapvető viszonyait.

A sebesség tudománya, avagy a dromológia, hogy Virilio[3] kifejezését használjuk, valamint a tőke által igényelt aktivitások delíriumos interpretálása a rossz végtelenként működő rossz aktivitás példája. Az idő benépesítésének aktivitása egydimenziós aktivitás, amely egydimenziós embert kíván, aki képes a gyorsított árufogyasztásra. A tőke diktálta strukturális korlátozás, mely a passzivitás állandó aktivizálásában jelentkezik (passzivitás alatt itt azt értjük, hogy akcióink a bolt polcain föllelhető „választék” sokaságának reprodukálásában merülnek ki), a szabadság illúzióját teremti meg, de vajon kinek a részére? Amennyiben szeretnénk megváltoztatni a termelési viszonyokat, akkor az egyébként magától értetődő aktivitást és passzivitást másként kell elgondolnunk. Ezért aztán az aktivitás/passzivitás vált a fő tematikává. A reálszocialista rendszerek negatív lecsengése és a baloldali politika eltűnése oda vezetett, hogy a kommunizmus eszméje a ködös köztudatban a legyőzöttség és a meghaladottság bélyegét viseli. Ezzel szemben a kortárs szerzők kommunista ideáról és annak lehetőségeiről szóló cikkeinek lefordítása azt a feladatot látja el, hogy fölvesse a politikai alternatívák és más társadalmi viszonyok újragondolásának lehetőségét. A kommunizmusról szóló cikkek lefordítása kísérletet tesz arra, hogy magát a kommunizmust tegyük lefordíthatóvá, magyarán kellő mértékben kifejtetté és szimbolikusan meghatározottá. E téren szükségünk van további harcostársakra – a filozófiatörténetben is. A német filozófia és a francia forradalom kora kulcsfigurájának számító Kant a lázadó szerepében jelenik meg, ezért a burzsuj kalap és a békés városi sétához szükséges sétapálca helyett kezében kardot és a forradalom zászlaját tartja. Amikor Kantról szóló szövegeket közlünk, szeretnénk fölhívni a figyelmet filozófiájának aktuális, termékeny, talán új és kreatív aspektusaira, amelyek igen fontosak lehetnek egy potenciális közösség átgondolásához, és a radikális társadalmi változások végbeviteléhez. A kommunizmus témáját körbejáró fordítások és a Kantról szóló szövegek mellett új teret nyitunk az interjúk számára is. Az írás–kérdésföltevés–válaszadás közösségét föltételező szövegformaként az interjú az elméleti harcok egyik leghálásabb eszköze. Újdonságnak számítanak a konkrét esetekre vonatkozó (politikai, történelmi, filozófiai, szociológiai) elemző szövegek, amelyek a Stvarban a „Közvetlen érintettség” rovatnevet kapták.

Mivel az ország, ahol kiadványunk megjelenik – Szerbia –, két domináns politikai blokkra oszlik – jobboldalira és liberálisra (az Első és a Második Szerbiára) ‒, az a feladat várt ránk, hogy egyértelműen a Harmadik lehetetlen szerepét, a baloldali elméletek világos megfogalmazását vállaljuk föl. A Gerusija most is és ezentúl is azokkal az elméletekkel foglalkozik, amelyek a baloldali-emancipatorikus gyakorlat számára fontosak. A geruziánus szubjektum tehát nem értelmezőként változtatja meg a világot, mint aki fölfedezi a társadalmi kapcsolatok alapelveinek a jelentőségét, hanem történelmi szubjektumként, az önmagunk megismerését eredményező elméleti-politikai-emancipatorikus aktivitással. Ha a társadalom alapvető formája az osztályharc, akkor ennek a formának az ismerete nem lehet pusztán külsődleges a küzdelmeink számára. A geruziánus alanyiság tudása önreferenciális, önmagára utaló, és nem semlegesen objektív. Geruziánusnak lenni annyit tesz, mint iszonyúan öregnek lenni, függetlenül az életévek vagy a ráncok számától. Igen, a Gerusija maga a botrány. Öreg ‒ politikai és elméleti értelemben egyaránt. Legyünk hát öregek, férfiak és nők, együtt, és változtassuk meg együtt ezt a nem-közös teret!

RAJSLI Emese fordítása