EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996312. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Mihajlo Pantić

HÁROM TÖREDÉK ANDRIĆRÓL

2007. október 1.

I.

Minden ábécé vele kezdődik.

„Én, ha nem vagyok kétségbeesett, semmit sem érek” − mondja valahol a Jelek az út mentén elején, aztán, oldalakkal később, hozzáfűzi: „Őszintén szólva, én legjobban mindig egyvalamire vágytam: hogy le tudjak írni mindent, amit látok, és ki tudjak fejezni mindent, amit érzek.”

Mondható-e még bármi lényeges az írásról. Nehezen, aligha.

És mégis, a nehezen meg az aligha ellenére, mindegyre írunk valahogy, nem csak az életről, ahogy Andrić hirdette, hanem egyre inkább – az írásról is. De, figyelem, az írásról mint létezésünk lényegi tevékenységéről; az írás nem más, mint az élet nyelvi kicsapódása, törekvés arra, hogy leírjunk mindent, amit látunk, kifejezzünk mindent, amit érzünk, és kimondjunk mindent, amit gondolunk. És pont ezért, ebből kifolyólag, ezek miatt a láthatatlan szálak miatt kell feltenni a kérdést, hogy milyen kapcsolatban áll Ivo Andrić prózája a 20. század végi és a 21. század eleji szerb írók prózájával. Közvetlen kontinuitás valószínűleg nincs. (Andrić számára a történelem felvilágosodott nagy elbeszélés egyik formája, a posztmodern íróknak viszont nevetséges ideologikus illúzió) Ezek a szövegvilágok egyszerűen nagyon távol esnek egymástól, miként távol vannak egymástól a mai irodalom világai meg azok, amelyeket Andrić ábrázolt. Andrić nem kultikus figura, nem is direkt minta, hanem a nemzeti hagyomány megkerülhetetlen, központi tengelye, melyet kötelező ismerni, noha a mai irodalomban nem visz döntő szerepet. Ma sok irodalmi apa van, szétszórva térben, időben, úgy a szerb nyelvben, mint más nyelvekben, úgyhogy egész bizonyosan állítható: a mai próza mintaképeinek kollekcióját Könyvtárnak hívják. Idővel azonban fokozódik az igény arra, hogy folyton összemérjük saját poétikai nézeteinket a hagyománnyal, különösképp annak a nyelvnek a hagyományával, amelyen írunk.

Itt pedig, meg kell-e ismételni, az ábécé Andrićtyal kezdődik.

II.

A vízbe dobott kő koncentrikus köröket rajzol. Ez az egyszerű, már-már zen-mondat számomra az Elátkozott udvar megfoghatatlan formájának retorikai figurája.

Nem tudom, hányadszor olvastam újra Andrićnak ezt a regényét, megpróbálván, csak úgy magamnak, újra összerakni az agyamban, vagyis – ahogy mondani szokás – elmesélni (a parafrázis az értelmezésnek csak az első lépcsője), és egyszeriben egy teljesen másmilyen oldalára lettem figyelmes. Tényleg igaz, hogy minden mágikus irodalmi szöveg – márpedig Andrićé pontosan ilyen −, mindig felvillant valami kérlelhetetlen, lesújtó, univerzális igazságot, melyben, többek között, ráismerünk mindennapjaink csupasz jelenének minden nyomorúságára, siralmasságára és csömörére.

Az Elátkozott udvar is a történelem felé fordult, de másként, mint a višegradi vagy a travniki krónika. Ez a higgadt, szenvtelen tónusban elmesélt történet, mely mérsékelt tempóban és szuggesztíven tör a tárgyiasításra, ahogy ez már Andrićnál szokás és szabály, az Udvar, az elátkozott, a tökéletességig kiélesíti a világképet, melynél bölcsebb és igazabb ezen a nyelven nem született, amióta nyelv ez a nyelv. Mi vagyunk ez az udvar, kapu, kerítés, zárvány, sötét tartomány. Mi, senki más.

Az író közvetetten, az elbeszélés „koncentrikus körein” át vezet el minket a Dzsem szultán tragikus sorsáról szóló központi, 11. századi történetig. A zen-kép metaforikusan értendő; a kő eltűnik a mederben, a víz felszíne pedig megnyugszik. A centrális tudat azonban, mely egészen a regény végéig láthatatlannak tetszik, megállás nélkül közvetíti a történetet, mégpedig épp a belső, egyre szélesebb, pontosabban egyre szűkebb körök logikája szerint. Dzsem szultánról mesél a fiatal, fél-török Ćamil, aki sorstársát és előfutárát látja benne, Ćamilról pedig Haim, a rémült zsidó mesél, s ők mind csupán Petar atyának a sztambuli börtönben, az „elátkozott udvarban” eltöltött napjaira való visszaemlékezésében merülnek fel. Ezt a visszaemlékezést pedig még körülöleli egy névtelen fiatalember (az író?) emlékezése, aki, miközben egy téli napon Petar atya sírjára réved, felidézi magában az egész történetet.

Az Elátkozott udvar minden szereplője, bármily különbözőek legyenek, őrzik magukban a szolgaság tapasztalatát, és a világot, még ha csak tudat alatt is, de behatárolt, szorongató térnek érzik. Mintha maga a létezés lenne börtön. (A regény címe az olvasás kulcsa.) A zavaros börtönvilág, melybe beleömlik a hanyatló birodalom gonosz söpredéke, ám ahova, a véletlen játékának folytán, olyan emberek is bekerülnek, akik csupán másmilyenek, mint a többi, valamiféle világpótlékká válik – tart és tart, mit sem törődve az egyes emberi sorsokkal, amelyek alkotják. Ha egyáltalán észreveszi őket, hát csak azért, hogy megsemmisítse.

„Mind mellékesek és jelentéktelenek” – írja Andrić. „Az Udvar önmagáért él, folyton változik, és mégis ugyanaz marad.”

E mondatok után a parafrázis: pokol. Mert bármerre indulunk, ezen a helyen mindig megtorpanunk, és feltesszük a kérdést, vajon mondtak-e a mai napig súlyosabbat és pontosabbat rólunk.

III.

Bizony, nemsokára kerek harminc éve lesz annak, hogy egy napsütéses, ámbár hűvös márciusi napon, a frissen megnyitott, újbelgrádi Tizedik Gimnáziumban, belépett a tanár az irodalomórára. Felálltunk, mert akkoriban ez volt a szokás, felállással üdvözöltük a tanárokat. Ha jól emlékszem, márpedig jól emlékszem, mintha csak tegnap történt volna, a tanár száját ezúttal nem a szokásos „jó napot, üljetek le” hagyta el, hanem odament az asztalához, óvatosan letette a naplót, és olyan halkan, hogy alig hallottuk, azt mondta:

− Maradjatok még egy kicsit állva, meghalt Ivo Andrić.

Az eztán következő harminc év olyan korszakot hozott, mely (néha úgy érzem) felülmúl minden irodalmi képzeletet, még Andrićét is. Nincs az a könyv és nincs az az elbeszélés, mely megmagyarázhatná nekünk, hogy mi minden történt velünk, és miért. No de minek is. Hisz épp Andrićtól tanultuk meg, micsoda a történelem szeszélye, mely kénye-kedve szerint dobál bennünket, önkényesen és morbid cinizmussal − aztán utólag próbálunk ráébredni, hogyan is és miért történt valami. Ebbe a harminc évbe belefért azonban valami fényesebb, valami szebb is, amit − ismét Andrićtól vezettetve − az elbeszélésbe vetett bizalom növekedésének neveznék. Minél gorombább és közömbösebb a világ, annál kitartóbb az elbeszélés. Az elbeszélés a fény ellensúlya, mondom a fizikai törvények józanságával szemben. A fizika azt állítja, hogy a fénynek nincs súlya, a fizika azonban nem szól az elbeszélés fényéről – erről Andrić beszél. És ezért, ha ma Andricról beszélünk – ma, mindezek után, megannyi történelem és torz politika után, ami ebbe a szerencsétlen harminc évbe bele lett gyömöszölve −, akkor a fényről kell beszélni, sőt, még azt is ki merészelném jelenteni, hogy csakis a fényről. Azt írta egyszer Andrić: „a műveimben mindenképp vannak sötét tájak, de…” Ez a „de” több mint elég, ez a „de” azt sugalmazza, hogy az elbeszélés, mely a világ sötétségében fogant, szóljon bármiről, mindig a fény felé tör, a fény felé, ami mindig is lenyűgözte a nagy írót. Ki tudná összeszámlálni a szöveghelyeket, ahol Andrić megemlíti és leírja a fényt! Ugyanis folyton, mindenütt, kitartóan és csendesen emlegeti. Aki mégis összeszámlálná, három jótettet cselekedne: napvilágra hozná ezt a tényt, kegyes jószolgálatot tenne, és ledoktorálna.

Aki itt elbeszélést ír, bárhogy, bármily modorban, az tudja, hogy Andrić a mérce és a kritérium. Aki pedig nem tudja, vagy úgy tesz, mintha nem tudná, az hiába iparkodik. Márpedig ez a tudás nem szerezhető meg máról holnapra, és nem is az égből hullik alá, hanem fokozatosan épül fel az évek során − miként ez a több ezer újbelgrádi gimnazista egyikével történt, aki az első, makogó, a semmiből jövő mondatai mellett, mivel élt benne az ember természetes vágya, hogy körültekintsen, sok más író mondatai közt Andricéit is másolgatta, inkább a hangzásuk, semmint értelmi erejük miatt, amit eleinte nem is értett valami nagyon jól. Fölösleges ez a köntörfalazás, inkább áttérek első személyre: igen, így tettem, és kopíroztam is Andrićot meg más írókat, mert meg akartam tanulni írni. Mert, mondom ismét, aki itt elbeszélést ír, bárhogy, bármily modorban, az tudja, hogy ezt csak úgy teheti, ha nem kerüli meg a törvényt, amit Andrić mondatának hívnak. Egy előadásán Andrić azt az észrevételt tette, mely szerint kultúránk alapparadoxona az állandó törekvés, hogy „valami módon felülmúljuk Vukot, és mégis hűségesek maradjunk hozzá”. Azt hiszem, hogy ami az elbeszélést illeti, ugyanez elmondható Andrić kapcsán is. Az irodalom mindig úgy alakul át, hogy elhagyja feltételezett alapvetését, de csak azért, hogy újra meg újra visszatérhessen hozzá. Az elmúlt harminc év alatt úgy írtam, hogy, megkerülvén a fizika törvényeit, egyszerre több irányba elkószáltam, ma viszont visszatérek, hogy bocsánatot nyerjek és mesterlevelet, mely véget vet az inaséveknek, s egy pillanatra megbénítja szívós meggyőződésemet a hiábavalóságról. Hogy hiába teszek mindent − kivéve, talán, a novellaírást.

Történetírás közben hajszálra ugyanaz történik velem, mint azokkal a szerencsétlen nőkkel a világ millió börtönének egyikében. Emlékezetből idézem Andrićot. Az egyik rabnő kislányt szült a börtönben, és Lejlának nevezte el a gyermekét, azt hívén, hogy ez a név arabul fényt jelent (ismétlem, Andrić nyomán: a fény és a történet utáni sóvárgásunk sohasem szűnik), csak az volt a baj, hogy épp az ellentétét jelentette, mert Lejla arabul annyi mint – sötétség. Ámde mire fény derült a tévedésre, már késő volt. Így jártam én is. Nekiálltam könyvet írni a szerelemről, és végül mindenről írtam, csak a szerelemről nem, a téma felülmúlta képességeimet, és letepert. Csak a vágy maradt, hogy a szerelemről beszéljek, meg a fényről. Jól van, vigasztalom magam, ez is valami, innen a kötet címe is: Ha ez szerelem. Mire megírtam a könyvet, és rájöttem a tévedésemre, természetesen késő volt; no de, mindent összevéve, jobb, hogy tévedtem, jobb, mintha nem írtam volna meg a könyvemet, mert így ebből a tévedésből legalább kijött ez a „ha”. Legalább ennyi.

Még csak annyit, noha nem szeretném túlzásba vinni az idézést, nincs is rá lehetőségem, mivel Andrić szívósan jelen van gondolatainkban, úgyhogy néha olybá tűnik, mintha ez a mai világunk csupán egy kis szűkre szabott idézet lenne az opusából, csupán egy déjà vu valamely elbeszélésének mondatára. Egy szűkszavú beszélgetésben 1962-ből – én, semmi sem véletlen, ebben az évben kerültem, ötévesen, Újbelgrádba −, Andrić egész mellékesen megjegyzi: „Megnőtt a város, nézzék csak, mekkora Újbelgrád”. Az elmúlt negyven év alatt nem csak ez a város növekedett tovább, hanem az író is, aki az újbelgrádi életről tanúskodik. Sorsok mindenütt vannak, még Újbelgrádban is, csak meg kell látni őket, és elbeszélésre méltóvá tenni.

RADICS Viktória fordítása


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.