Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Deák Ferenc
Harangok és áfonyák
drámai kísérlet
1966. november 1.
SZEMÉLYEK:
Barnabás
Péter
Pál
János
Ágoston
Ambrus
Benedek
Simon
György
I. FELVONÁS
PÁL: (Ágostonhoz, aki a kolostor udvarán hason fekve hever)
A barom, melyet taglóval
sújtanak, nem marad
oly szívesen a napon,
mint te. Az még
dög korában is tudja:
a napon felforr, elrohad.
ÁGOSTON: (vissza se fordul)
Az áldásos fény a dögnek
temető. Az élőnek balzsam,
kivéve, ha számításba vesszük,
hogy vannak hozzád hasonlók,
élőhalottak.
Élőhalottak, akik már bűzlenek,
de még vánszorognak.
(Péter és Ambrus fejszét illetve (kést sikál, élez valami kődarabbal. Csend. Pálnak nincs szava, s kedvetlenül leül a kolostor homlokzati árkádjainak hűvöséibe.)
PÉTER: (feláll, suhint a fejszével)
Olyan ez, hogy hevenyén
tartani nem szabad,
saját fejed nyisszented le
vele, a hatásos fegyver
mind olyan.
ÁGOSTON:
Ne kínáld,
én használtam bőven.
Az idő tájt mind meghíztatok.
AMBRUS:
Vén ökröket hoztál csak,
jöttek veled szívesen,
a megváltójukat látták benned,
a vén barom szívesebben dől
késnek, mint igának.
Amaz irgalom.
BENEDEK: (épp jön, hallja az utolsó szavakat)
Láttam egyszer elaggot ökröket
éjjel holdvilágon kószálni,
az erdők felé tartottak mind,
mert érezték: ott laknak az ordasok.
PÁL:
Akkor verték agyon a parasztok
szegény Fabriciust,
aki annyit álmatlankodott.
AMBRUS:
Igen. Egyre nógatta az ökröket,
terelte éjnek idején
a kolostor 'felé,
így akadtak rá
a villás parasztok.
BENEDEK:
De ti másnap mégis jóllaktatok;
az éjjel két bárányt hoztam
kés és fejsze nélkül.
Nem öltem! Tiszta vagyok.
(Igénytelen csend, a beszéd fonala megszakadt.)
PÉTER:
Barnabás még mindig nem jelentkezik.
AMBRUS:
Harmadnapja már.
PÁL:
Bereteszelte celláját is.
ÁGOSTON:
Éhen döglik, vagy talán már halott.
PÉTER:
Mi nem tehetünk róla.
AMBRUS:
Persze: mi sem ettünk,
legfeljebb kökényt.
BENEDEK:
Nem mindenki aljasodik le
annyira, hogy bogyók után
csatangol, meg mint a vakond
furkál a földben,
és édes gyökereik után szimatol.
AMBRUS:
Aki haragja,
ám az legyen vértanú!
BENEDEK:
Dagadt az arcod
tán csalánbokorba tévedtél?
AMBRUS:
Édesebb fájdalom ez,
mézterhes faodú
tövén szereztem,
nem sért, ne félj,
leplezetlen utálatod,
teli hassal fennkölten gyakorolhatom
gyarlóságomat is, ha akarom.
PÉTER: (félbeszakítja)
Barnabás nélkül kell döntenünk.
PÁL:
Lejön az idejében.
PÉTER:
Döntenünk kell, hogy ki megy, mert menni kell!
BENEDEK:
Nincs mit dönteni, tanácskozás nélkül is erősen kirí egy patkány...
PÉTER:
Pál!
ÁGOSTON:
Pál!
AMBRUS:
Igen, Pál!
BENEDEK:
Persze: ez Pál!
JÁNOS: (épp most lép be)
Csak ő lehet.
PÁL:
De Barnabás nélkül?
Csak így?
Nem, én nem megyek!
JÁNOS:
Barnabás nélkül vagy vele ‒ te, Pál barát, fogd a ¡fejszét, és eredj.
PÁL:
Nem dönthettek nélküle!
In nomime dei én nem megyek
(nevetnek rajta)
JÁNOS:
Barnabást sokszor megfeküdted,
s ezért tele volt a bendőd,
de most már vége a szerelemnek,
éhen döglesz, ha nem fogod a fejszét,
és ... de legibus!
PÉTER:
Ha más megy el, tudhatod:
egy falatot se kapsz,
In nomine dei, te féreg.
PÁL: (kényszeredetten nyúl a fejsze után, a többiek szorosan egymás mellett állnak, és figyelik, lassan a jobb oldali kijárat felé lépdel, egy pillanatra hirtelen visszafordul, és a fejszével csapni akar, de Ambrus kése villan, s Pál leereszti a fejszét. A kijárat felé fordul, és vinnyogva beszél)
Rövidek a lábaim, rosszul futok.
PÉTER:
Meditálj bőven
összfogyatékosságaidon.
PÁL:
Kifordul a belem a vér láttán.
BENEDEK:
Lesz alkalmad utálkozni egy nap
a sajátodon.
PÁL:
Inkább kést adjatok,
e dög fejszét
én nem bírom...
PÉTER:
Kést igen.
A bordáid közé.
Két percig nyugodtan elbírod.
PÁL:
Ezután
bogyót meg gyökeret eszem.
AMBRUS:
Meg mézet szopogatsz,
és hajtod hasadról
a keselyűket.
PÁL:
Nagy az erdő,
terem kettőnknek.
AMBRUS:
Nagy az erdő,
hűsében a dögök
gyorsan megmerednek.
PÁL:
Átkozott szerzetesek! (Elmegy.)
PÉTER: (kis csend után)
Úgy utálom,
hogy érdekel, mikor
s hogyan került ide.
BENEDEK:
Amióta az eszemet tudom,
itt lóg koloncként
marakodik. Zabál, kéjeleg.
AMBRUS:
Egy kis eltéréssel,
más esetben,
mindegyikünk ilyen lehet.
PÉTER:
De eddig senki sem ellenkezett.
AMBRUS:
Mert odajutott,
hogy nem volt
miért kockázatot vállalnia.
PÉTER:
A fordítottját értem.
AMBRUS:
Ennek a fonákja is
olyan, mint a színe:
egyforma senkiházik vagyunk.
PÉTER:
Miért mondod,
ha aggódni sem vagy képes
önnön szavaidon,
hát miért mondod!
AMBRUS:
Mert jólesik, hogy az vagyok.
PÉTER:
Valamikor rég
lakott itt valami kis ájtatosság,
egy kis szelídség is...
BENEDEK: Imádkoztatok.
PÉTER:
Rád nem vonatkozik.
Ez a töprengés kisajátított.
BENEDEK:
De imádkoztatok.
PÉTER:
Nem gyilkoltunk!
A fegyver idegen volt itt,
te meg végigszentelted
az egész világon
a fegyvereket, aztán
ideszöktél közénk.
BENEDEK:
Mert öltem, ezt akartad mondani.
PÉTER:
Csak közvetve, s ez elég.
BENEDEK:
Akkor hát azt kérdezem,
ki ölte meg nyolc évvel ezelőtt
itt a kolostorban azt a szédelgő érseket.
PÉTER:
Te aljas!
(Kést ránt, és rárohan. János és Ágoston enyhén visszatartja. Ebben a pillanatban az árkádok
alatt megjelenik Barnabás. Sápadt, de hatalmas ember. Csend áll be.)
(Az udvar közepén levő valamikori kőmedence szélére ül, nem néz Péterre, csak kérőn feléje
nyújtja tenyerét.)
BARNABÁS:
Ez a kés (Péter odaadja),
ez a kés itt volt száz évvel ezelőtt is.
Itt hevert a cellák hűvösében,
itt aludt és álmodott,
egy cseppet sem szelídebben,
egy kicsit sem ájtatosabban,
tőszomszéda a kereszt volt
vagy a biblia,
tőszomszéda az ember szíve volt,
hát tehetünk róla, hogy
lám, időközben felébredt.
Benedek barát,
kerüld e pengét,
mert száz éve keres,
száz éve vár...
(Visszaadja Péternek.)
Látom, együtt vagytok.
Ez gyanús ,...
ÁGOSTON:
Pál, a kegyenc, harapnivaló után
ment épp az előbb.
Simon meg fönn a toronyban olvas...
BARNABÁS: (fáradtan)
Tehát elment végre ő is.
PÉTER:
Hadd lássa, mit ér a falat.
BARNABÁS:
Az többé vissza nem tér...
PÉTER:
De igen, ha gyorsan szalad ...
BARNABÁS:
El se búcsúzott.
PÉTER:
De igen, akart.
BARNABÁS:
Nem azt akarta ő,
hanem maradni.
PÉTER:
Azt is módfelett.
ÁGOSTON:
Mióta él itt ez a féreg?
BARNABÁS:
Simon tudná azt csak megmondani.
PÉTER:
Kéjenced volt,
hát nem mondta soha?
BARNABÁS:
Simon tudná azt csak!
PÉTER:
Tudni akarom végre:
ki ez a dög, és mióta lakja e fészket?
ÁGOSTON:
Kéjenc volt örökké,
s az ilyenek évszázadokig élnek.
BARNABÁS:
Hagyjátok a fertelmet végre!
PÉTER:
Rólad a stóla lekopott.
Hiányát nem érzed,
de akarod,
ami vele járt: az erőszakot!
BARNABÁS:
Semmit sem akarok.
PÉTER:
Akkor ne Simont hívd tetemre,
magadon végy erőt.
BARNABÁS:
Erőtlenül, most már a vétek se vétek.
AMBRUS:
Látjuk, hogy fehér vagy,
de hát a coenaculum
számunkra se hozott
malasztot, se ürühúst.
(Csend. Barnabás enged.)
BARNABÁS:
Pál? Mit mondjak róla?
Deus dedit.
(Nevetnek, hosszan, fáradtan.)
ÁGOSTON:
Hogy mondod? Deus dedit?
PÉTER:
A koncíliuim küldte nyakadba
harminc éve ‒
tudták hova hallgat.
BARNABÁS:
Hozzatok nekem egy csupor vizet!
PÉTER:
Hozunk jó hideget.
BARNABÁS: (gyanakodva)
Keveset kértem.
PÉTER:
És túl sokat: Peccavisti!
BARNABÁS:
Lázas vagyok, azért jöttem elő,
fölforrott bennem az idő,
sebekké gyulladt a nyelvem,
lejöttem hát,
itt vagytok ti és a levegő.
AMBRUS:
A Divinitas nem így tanítja.
Böjtölni kell. Rászáradni az imazsámolyra!
BARNABÁS:
Ne beszélj jpp te,
ki Fabricius hullájából vettél örömet.
(Hirtelen csend, túl kemény volt ez a pár szó.)
AMBRUS:
Nem nehéz dönteni.
Hallgass inkább ‒
én vízért megyek.
(Elmegy, és az árkádok alól egy csuprot visz magával.)
BARNABÁS:
Tudom, hogy nehéz így tűrni,
de hát Pált akkor kellett volna
elküldeni,
mikor nem fenyeget bennünket éhhalál.
BENEDEK:
Credeimi: Simon a napokban
valahol cseresznyét talált,
tavaly ősszel meg behordott,
mint a hörcsög, a toronyba
néhány zsák férges áfonyát.
JÁNOS:
Rajta csodálkoztok?
Fölhordta a toronyba,
ami írás volt, könyv...
Rajta csodálkoztok,
kettőt se harapott
a dézsmáltból,
úgy szúr vissza a lépcsőkön
a hangja, mint
köröm alá a serény szilánk.
BARNABÁS:
Ő tiszta még,
s ez a tisztaság
az, ami belőlünk egyszer
mégis megmarad.
JÁNOS:
Ha mérjük magunk
a szennyben,
ő ellensúlynak mégis túl kevés,
az az érzésem:
egyszer közénk szakad
onnét a toronyból.
BENEDEK: (hirtelen más témába csap)
Valamikor az álom
üres gyomorral is
mint friss patak
vitt a hátán.
Zuhantam benne órákon át,
ösvényeitől mosolyogtam,
sodrától pihentem,
de most megállt velem.
Már napok óta olyan az éjszakám,
mintha ingoványba vinne
a szunnyadás.
Megállt köröttem minden,
álmom nincs, csak
ez a rettentő lidérc.
AMBRUS: (Átadja a csuprot, aztán félrevonul, s onnan figyeli az egészet, most félhangon odaszól)
Eljött az idő,
mikor már csak emlékezel,
nincs mit hozzáadni a múlthoz,
megvénültünk.
Azt hiszem, ez lesz...
PÉTER:
Napról napra elölről kezdődik,
zaklatjuk egymást,
sírunk. Bizonyos meggyőződéssel
mondjuk, hogy bennünk meghalt a Király.
Én azt mondom,
bennünk a sátán sem élhetne
egy percig sem talán.
A valóság és a semmi közé szorultunk,
s innen nincs se út, se irány.
Ambrus néhány éves bűne
innen most már csak aljas kíváncsiság.
Barnabás, ha egyszer innen elkerül,
nyugodtan felöltheti újra a stólát.
Bűnei ormán a Glóriáig jutott.
Nincs álmunk? És ez oly furcsa most?
Ébren ülünk, és várjuk be
az elénk járuló napot.
BARNABÁS:
Hazudtok! Napról napra
mind többet és mind tökéletesebben.
Különös Kameleon,
ez a hat-nyolc átkozott szerzetes.
Míg erejéből tellett,
felégetett akár egy egész falut,
most tüzet kiált,
fújja hitéből,
életéből a töménytelen hamut.
Az érdekel még,
csak azt szeretném tudni, ha lehet:
mire vagyunk képesek még,
hol van e fertő feneke-vége,
míg vizet iszom,
míg hallom a hangotok;
nem az életben,
a halálban bízom.
BENEDEK:
Pompás biztonság.
AMBRUS:
Kezdjük elölről:
és Barnabás felelj, ha már mindegy...
JÁNOS:
Mikor jött Pál barát?
BARNABÁS:
Talpnyaló volt, semmi más.
AMBRUS: És mi még?
BARNABÁS:
Besúgó is, de hasztalan.
BENEDEK:
Mit akart itt évek hosszú során?
BARNABÁS:
Azt hiszem, az én helyem.
JÁNOS:
Hogyan? Miért?
BARNABÁS:
Amikor jött, küldetése volt:
járomba szorítani ezt a bűntanyát.
JÁNOS:
Akkor még neked volt szavad,
hatalmad, és hittél is.
BARNABÁS:
Te legjobban tudod,
miért volt szavam.
És hatalmam. Te azt legjobban tudod.
Hogy lettél hívem, János barát?
Tapogasd meg bordáidat.
Most lázas vagyok,
s ti ijedten ugattok köröttem.
Egy lázas embertől féltek,
mert itt a kézzelfogható elmúlás,
a nevén nevezett, a csalhatatlan...
ÁGOSTON: (aki a kapufélfának dőlve nem is nagyon figyelt a beszélgetésre, most meglepődve néz ki a kapun, és elváltozott hangon mondja)
Ez lehetetlen! Itt valami történni fog.
Halljátok csak: Pál jön.
És még valaki.
Ez nem lehet igaz...
Itt valami történni fog!
(Csend, drámai mozdulatlanság.)
PÁL: (félretolja Ágostont az útból, és bevezeti Györgyöt, ezt a különös, nyúlánk fiatalembert, aki paraszti öltözékében magabiztosan lépked a kis szerzetes után)
ÁGOSTON: (felkiált, és a nyitott kapun kiszalad a színről):
Egy kost hoztak!
BENEDEK: (szintén kifelé igyekszik, be sem várja, míg Pál megszólal):
Egy kost?
Azt intézni kell.
Egy kost hoztak!
(Utána iramodik Péter is. A többiek is mennének, de a jövevény meglepi őket és maradnak.) PÁL:
Jöttem!
Itt a fejsze
és egy ember.
Ott kinn meg egy kos ...
Hatalmas.
Barnabás, nézd ezt a vitézt!
(Előretolja Györgyöt.)
Ő hozta, ő lopta,
és jött velem.
Ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön.
Most maradni akar.
Ha lehet.
Istennek szolgálni.
Ilyesmit mondott, vagy mit tudom én...
Barnabás, képzeld,
egy tulok.
Ehetünk végre,
és csak azt kérte, hogy
kámzsát öltsön,
meg maradni szeretne.
Ez igazán nem sok.
BARNABÁS: (iszik a csuporból, aztán int, hogy jöjjenek közelebb hozzá)
Pál barát... Hány éve már?
Számlálni sem lehet.
Bizony, sok esztendeje, hogy jöttél.
És nyomorgatsz.
Sok esztendeje fenyegetsz és zsarolsz.
Most lázas vagyok.
Már napok óta hiszem,
hogy kibírom a böjtöt.
Nem javulni akartam.
S te visszajössz.
S te előbb, mintsem hittem.
visszatérsz.
Húst hozol a nyársra,
s embert a kés alá.
PÁL:
Nem bánthatod!
BARNABÁS:
Én nem is,
de hadd lássam csak:
ti hányan vagytok?
PÁL:
Nézd, fiatal!
Látod: nyúlánk.
Szeretni való,
és akart jönni.
Mindenáron.
Nézd, lépte ruganyos.
Asztalunkat roskadásig rakja.
És nem kér semmit,
mert a kámzsának
itt nincs is ára.
Beszélj vele.
BARNABÁS:
Nem, már évek óta
nem beszéltem senkivel.
Mert veletek szóba állni,
nem emberi beszéd.
Nem, már évek óta
nem állt előttem senki,
már évek óta ...
Vezesd innen, Pál barát...
PÁL:
Ha te nem, hadd beszéljen ő.
Csak hallgasd.
Mint ahogy a tulkot hallgatnád.
BARNABÁS: (dühösen)
Igen, mint a tulkot,
ahogy torkába fut a penge,
ahogy szólna,
ahogy még lélegezne,
még gondolkodna és nézne,
ahogy még élne kiszakadó vére ...
PÁL:
Elég legyen!
Gyanús erkölcsöd felélte véredet.
Nem kell már,
ami hangsúlyozhatja
remek szégyened.
Beszélj, jövevény,
hallgatni foglak,
és hallgatnak
a többiek is,
ha nekem beszélsz.
Meghallgat ez a sok-sok csuhás ördög is,
irántam érzett enyhe utálatuk
viszi rá őket,
hogy melléd szegüljenek.
GYÖRGY: (mindenki feszülten figyeli, a fiatalember hideg tekintettel méri végig a körülállókat, s aztán lefokozott, hétköznapi kedéllyel beszélni kezd. A beszéd világiasságával és szenvtelenségével különbözik az eddig itt hallott retorikától)
Két vagy három mérföldre innen
még szántásokkal vitatkozik az utas.
Aki tudja, hova megy,
annak ez hasznos unalom.
Mire elfogy
alóla az
ember- és állatnyomból
felépült, múltjában népes út,
akkorra megszokja az erdő
fekete ragyogását
meg azt a riadalmat,
amit önmagában
a biztonság ellen titkon koholt.
Higgyétek el:
nem álom és nem isteni jel
vettette vállamra ezt a kost.
Hetek óta izgat a titok:
hova jut egy ilyen ifjú
meg vele egy bárgyú állat,
vajon hova jut, mi lesz vele
ott az erdő határán túl.
Elindultam, s lám:
itt vagyok.
(Előbb feszültség, majd valami romlott derű sugárzik a csuhások mozdulatlan csoportjából.) AMBRUS: Tudod-e akkor:
vezérangyalod
mit vétett ellened?
Tudod-e, mi hogyan tartozunk
egymáshoz és egyáltalán:
van-e szégyened?
GYÖRGY:
Van egy vértem,
amit nem ver át
semmi gyanús szófegyver.
Nem bennetek:
magamban hiszek.
JÁNOS:
Szépek
az újonnan született
pártütő istenek.
PÁL:
Maradjon akkor:
Fabricius kámzsáját ráadom.
Válaszolj, Barnabás!
BARNABÁS: (előrelép, fellángol benne a régi nagyság)
Nem isten, hanem az én
szolgám leszel,
vigyázz magadra!
Látod, már minden
fonnyadt szem körüludvarol.
Nehéz lesz megszokni
a veled járó sok beszédet,
és az általad keletkezett
egyenletes új szelet...
GYÖRGY:
Van még néhány apróság:
itt a klastrom előtt
jutott eszembe:
kerestem itt ‒
hogy lássam ‒,
hol lelitek hasznomat.
Elvadult lugasok,
szőlősorok tűntek elő,
aztán: gyümölcsös volt
itt valahol.
Mindkét karom
adom nekik:
feléled velünk újra a klastrom.
Van-e ló, öszvér,
van-e eke, ásó?
BARNABÁS:
Igen, van itt egy öszvér,
valahol,
mióta éhezünk,
kerüli a házunk.
GYÖRGY:
Visszajön, biztos visszajön.
JÁNOS:
És ígéred: borunk is lesz?
GYÖRGY:
Bőven.
AMBRUS:
Valahol tehenet lopunk.
Sajtot, jó isten, sajtot kívánok!
GYÖRGY:
Hányan vagytok?
BARNABÁS:
Nem tudom. Kevesen vagy sokan ...
JÁNOS:
Maradsz, s ez most elég.
Nem érdekel bennünket,
amit kérdezel,
mi eztán nem válaszolni vagyunk itt,
hanem...
AMBRUS: (inkább magának)
öltözzön át, a kés
mindig incseleg kezemmel,
meg különben is unom az idegen bőrben
mosolygó s velünk azonosuló rémeket.
GYÖRGY: (Pál eddig megvetően figyelte a fejleményeket, most magával ragadja Györgyöt, aki kicsit vonszoltatja magát, s visszakiált, félig ijedten, félig örömmel)
Hova visztek?
Szurokba mártott arany-e
az, amit rám adtok?
Sajog utána és tőle
a vállam már előre (el).
BARNABÁS:
Semmit sem lehet megismételni,
íme, a bizonyíték.
Hogy mi éljünk, jóllakhassunk:
egy ember ‒ egy tulok...
Felsorakozhat így
az egész emberiség
AMBRUS:
Ne feledd el a tanítást, páter:
míg s már halott az ember,
életre készül, s a csenddel
ezer gonoszságot tárol.
Egy ideig mértékkel tartja
a NEMLÉT,
hittel a múltja,
vagy a megvesztegetett jövendő
istennel páros és istenverés,
ahogy kipattan háncsából
és méhébe veszi a bölcső.
(Függöny)