EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996361. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

ILIA TANÁR ÚR

Kontra Miklós

Hangoslevél Ilia Mihálynak Csikágóból

2007. április 2.

Fiatal szegedi tanársegédként 1978 őszén utaztam az amerikai Indiana Egyetemre magyar lektornak. Mielőtt útra keltem, láttam a Somogyi-könyvtárban a nemrég érkezett Vasváry-gyűjteményt. Karácsonykor megismerkedtem Csikágóban Szathmáry Lajossal (1919-1996), a hírneves bibliofil vendéglőssel, akiről tudni való, hogy mérhetetlenül gazdag magyar (és amerikai gasztronómiai) könyvgyűjteményét két kézzel szórta szét arra méltónak vagy méltatlannak bizonyult amerikai egyetemi könyvtáraknak (University of Chicago Library, University of Iowa Libraries, Johnson & Wales University Culinary Archives & Museum, Indiana University Library), de juttatott a kincsekből Magyarországra is, például a sárospataki Rákóczi Múzeumnak. 1993. május 31-én Szathmáry Lajos hangoslevelet küldött Ilia Mihálynak Szegedre, általam. Iliáról régóta az a hír járta az amerikai magyarok között, hogy hiába hívják, nem jön Amerikába. De sokakkal levelezik. Itt most annak a közel egyórás hangoslevélnek a részletei olvashatók, amelyet Miskának hoztam haza kazettán 1993 nyarán.


Kedves Mihály!

Mi már annyit ágaztunk-bogaztunk, és leveleztünk, hogy most, mikor Kontra Miklós közös jó barátunk megkérdezte, hogy akarok-e valakinek egy hangszalaglevelet mondani, például Ilia Miskának, úgy csaptam le rá, mint a róka a kiscsirkére. Vagy a magyar ellenzék a kormányra, és mondtam, hogy boldogan, örömmel. Tehát ez most az első levelem, amelyikben nem kell a hatvannyolc évvel ezelőtt tanult helyesírási szabályokkal törődnöm, nem kell izgulnom, hogy vajon azóta különböző rendszerek miket változtattak a helyesíráson. Hanem csak mondom, ahogy egy Magyarországról 1944. december 25-én eljött és azóta Magyarországra hivatalosan soha vissza nem tért magyar itt, Amerikában beszél. Amint tudod biztosan a levelezésünkből, én még mindig nem keverem a két nyelvet, pedig aránylag jól és sokat beszélek és írok angolul. Néha magyar zamattal ugyan, de azért igyekszem a két nyelvet elválasztani egymástól és a harmadiktól, a némettől, amivel már elég sok a kínom, de forszírozom magamat, kényszerítem magamat, hogy megtartsam.

Sokszor, sokat, sok szeretettel érdeklődök felőled, és bizony nagyon különbözők és nagyon változatosak a dolgok, amiket hallok veled kapcsolatban. De hát úgy szép az élet, ha zajlik, úgy érdekes az emberek véleménye, hogy ha azt mondják, amit a mondás pillanatában igazságnak éreznek. Én mindig egyféle embernek ismertelek, mindig emberséges embernek, kedves embernek, jó barátnak, és mindig úgy éreztem, hogy akármilyen messze van a két folyó torkolatánál lévő Szeged a két folyó torkolatánál lévő Csikágótól, azért mi mindig egy húron pendülünk, vagy nagyon közel vagyunk egymáshoz. Most egy hosszú beszélgetésem volt Miklóssal, hosszan elbeszélgettünk, és én rájöttem, azt hiszem, ő ugyanúgy rájött, hogy a legnagyobb baj a külföldön élő magyarság kapcsán az, hogy sokkal kevesebbet tudunk egymásról, mint amennyit illene, és mint amennyit kellene.

[...]

Bizony itt az első feladatunk mindnyájunknak az, hogy az ősi, régi, még Szlovákia megalapítása előtti tót főfoglalkozást űzzük. Mi, amerikai magyarok legfőbb feladatunknak tartjuk, hogy járjuk ezt a földrész nagyságú országot, és kiabáljuk, hogy „van-e valami drótoznííí, fótoznííí", és igyekszünk a magyar becsületet, a magyar nevet valahogy megdrótozni, megfótozni. Nagy szükség van erre, és nem lehet ezt politikával, nem lehet handabandázással, pofázással intézni, csak úgy, ha az ember szépen, csendesen végzi a munkáját, amit a munkájának érez. Soha nem mondtam el ezt sok embernek így, ahogy már nem félek elmondani Neked, bár fene tudja, hogy kell-e még félni vagy sem.

De itt van például Budai Parmenius Istvánnak az ügye. Biztosan tudod róla, hogy ez a magyar tudós angol királyi szolgálatba került mint oxfordi don, mint oxfordi öregdiák, fiatal tudós, és királyi szolgálatban az első történész volt, aki elhajózott az Újvilágba. Visszament, írt egy csodálatos latin nyelvű klasszikus ódát az Újvilághoz. És mikor másodszor visszajött, Újfundland szigeténél tengerészhalált halt, de az írásai megmaradtak Angliában, az Oxfordi Egyetemen, a nagy londoni könyvtárakban. Budai Parmenius, hát nem lehetett letagadni, hogy magyar, mért hívta volna magát Budainak, ha Bukarestben vagy Bratislavában született volna? Bél Mátyást könnyű elvenni tőlünk, és Bartókot, legalábbis az elvételükkel próbálkozni a születési helyük miatt. De ha valaki Budapesten, akkor még Budán, született, az nyilvánvalóan magyar volt, mint ahogy saját írásaiban is itt-ott megemlíti. Éreztem, tudtam a 60-as években, hogy nagyon nagy szükség lenne rá, hogy egy jó könyv jelenjék meg erről a Budai Parmeniusról. De láttam, hogy mi történt a legjobb, legkitűnőbb rólunk írt könyvekkel az amerikai egyetemeken és a könyvtárakban. Amint egy jó könyv megjelent, és a könyvtárakba került, a csehszlovák brigantik, a Beneš-huszárok azonnal bementek a könyvtárba, kivették a könyvet, s két hét múlva sírva bementek, hogy „bocsánatot kérek, elvesztettem az autóbuszon a könyvet, itt van az egy dollár hatvan, ne tessék haragudni". Így tűnt el minden könyvtárból például Macartney professzornak a könyve,1 azután a Montgomery-könyv2 és más könyvek. Gondoltam, hogy ha egy magyar kiadó kiadja ezt a könyvet itt Amerikában, az el fog tűnni hetek alatt. A Jóisten megsegített annyira - engem, aki egy dollár tíz centtel, négy angol szó tudással érkeztem ide -, hogy munkám keresetéből (nem mint vendéglős, hanem mint szaktanácsadó) meg tudtam engedni magamnak, hogy pár ezer dollárt fordítsak egy ilyen szent magyar ügyre. Budai Parmenius Istvánra a figyelmemet Vasváry Ödön hívta fel, akinek a gyűjteménye ott van nálatok, Szegeden. Mindazzal együtt, amit én küldtem oda abból, amit Vasváry Ödön maga és a családja ajándékozott nekem. De tudtam azt, hogy ha mint magyar kiadvány jelenik meg, vége. Ezért a következő aljasságot követtem el: egy ügyvéddel, aki nem az én ügyvédem volt, és nem ebben a városban székelt, írattam egy levelet egy kanadai egyetemnek, hogy egy magát megnevezni nem akaró volt oxfordi diák, aki mint diák Parmeniusszal foglalkozott, hajlandó lenne (ami akkor nagyon nagy szó volt) ötezer dollárt adományozni egy vagy két olyan doktorandusz diáknak, akik az angol történelemből Parmeniust választanák, és róla írnának doktori disszertációt, és külön adna kétezer-ötszáz dollárt arra, hogy az egyetem ezt kiadja. Akkoriban olyan nehéz volt ötszáz dollárt kapni egy doktorandusz diáknak, hogy boldogan belementek, a kanadai egyetem kiadta, sehol magyar név, magyar vonatkozás nincs. A könyv3 ma is ott van minden egyetemen, amelyik megkapta, még utána rádobtam két darab ezrest, hogy megvegyem az egész könyvállományt, hogy szét tudjam küldeni mindenfelé, ahol én akarom, hogy a könyv ott legyen, de a szétküldés szintén ennek a New York-i ügyvédnek az irodájából történt, egy angol irodalmi alapítvány ürügye alatt. Tehát ez a könyv ma is él, ma is hat, ma is lüktet, most fogom megint kiállítani egy kiállításon, amelynek az lesz a címe, hogy Az amerikai-magyar és magyar-amerikai kulturális kapcsolatok kétszáz éve, bemutatva száz könyvben. És természetesen a száz könyv között előkelő helyen ott lesz Budai Parmenius Istvánnak az Amerikához írott ódája, amelyben már akkor megjósolta, hogy milyen hatalmas, lüktető jövője lesz ennek a földrész nagyságú országnak, az Egyesült Államoknak, és az egész nyugati féltekének, Észak- és Dél-Amerikának.

Most az új évben nagyon nagy szerencsénk volt. Én tizenkét éven át egyik szerkesztője voltam a Travel Holiday nevű havi turista-folyóiratnak, a legöregebb, most már 97. évében levő folyóiratnak, amelynek óriási az előfizetői tábora. Tizenkét éven át az volt a szerződésemben, hogy évi hat cikket kell írjak nekik. A cikk akármiről szólhatott, amiről én akartam, de háromnak három idegen országról, háromnak pedig Amerikáról kellett szólnia, és a cikket egy könnyen megfőzhető, olcsó és ízes étel receptjével kellett befejeznem. Ezek a cikkek olyan sikeresek voltak, hogy a másodközlési jogukért sokkal nagyobb összegeket kaptam, mint az első közlésért. S most az egyik ügynökség, amelyik néha megvett tőlem másodközlésre vagy propagandacélra cikkeket, felhívott karácsony előtt, hogy szeretnének velem beszélni: írok-e még? Mondom: hogyne, írok, ha van kinek, de ingyen nem írok, csak pénzért. Mondták:

- Hát természetes, hogy pénzért.

- Hát miről lenne szó?

- Hát egy nagy utat kellene megtenni, és négy cikket írni, de olyat, amit senki más, csak én tudok megírni. A Cunard hajótársaságnak a vezérhajója, a II. Erzsébet királynőről elnevezett Queen Elizabeth végighajózza világ körüli útja során az egész dél-amerikai kontinenst. De nagyon rossz üzletnek bizonyult ez a kéthetes út, mert senki nem vett rá jegyet. Az ezernyolcszáz személyes hajón mindössze hétszáz utas lesz. A hajó nem hagyhatja el a kikötőt az angol szakszervezeti szerződés szerint anélkül, hogy 1023 szakszervezeti alkalmazott ne lenne a hajón. Tehát most is kénytelenek lesznek ezt az utat megtenni, több mint ezer alkalmazottal és mindössze hétszáz utassal. A dél-amerikai államok, Brazília, Argentína, Chile és a többi kisebb állam, Uruguay, Paraguay, hajlandók lennének nagyon nagy összeget áldozni az út propagálására, mert a tervek szerint jövőre már nem megy arra a Queen Elizabeth, de ők csendes munkával ezen akarnak dolgozni, ezért kéne tőlem négy cikk.

- És ezért mit fizetnek?

- Hát, uram, ön és a felesége a mi vendégünkként részt vesz ezen a tizennégy napos úton. Önöknek csak a biztosítást és a borravalót kell megfizetniük saját csekkjükkel és a kikötődíjakat. A másik tizenhatezer dollárt kettőjükért mi fizetjük. És a négy cikkért adunk háromezer dollárt, amiből bőven telik a biztosításra és egyebekre.

Természetesen elvállaltuk, mert mi soha életükben nem tudtuk volna megengedni magunknak, hogy két hétig a Queen Elizabethen, egy luxuskabinban és a legjobb étteremben étkezve utazzunk. El is mentünk az útra. Hála az amerikai államnak, tizenkilenc nap lett belőle, nem engedték ugyanis, hogy Limában, Peruban kiszálljunk, s onnan hazarepüljünk, mert féltek a perui állapotoktól, s ezért egészen Acapulcóig elhoztak. Tehát tényleg alkalmam volt arról a földrészről, amelyről Budai Parmenius írt, s amelynek egy-két déli országát s egy-két északi országát már ismertem, tapasztalatokat szerezni.

Ezen az úton nagyon sokat gondoltam arra, hogy milyen kár, hogy a Horthy-kormánynak, a Szálasi-kormánynak, a Kállay-kormánynak, a Rákosi-kormánynak, a teniszező pasas kormányának és a két t-s vagy két l-es vagy két n-es Antallnak, senkinek nincs pénze arra, hogy egyszer felfogadjanak jó utazási írókat, hogy írjanak Magyarországról. Én itt gyűjtöm évtizedek óta a marhaságokat, amiket rólunk írnak. És nem tudtam megérteni mindaddig, amíg most az új rendszer idején el nem jutottam Washingtonba, a magyar követségre, bocsánatot kérek, a magyar nagykövetségre, mert nekünk nincs magyar követségünk, nekünk köztársasági nagykövetségünk van, és mikor az ember telefonon fölhívja őket, akkor úgy jelentkeznek, hogy nagykövetség. Hát a nagykövetnek nincs sajtófőnöke. Nincs sajtóattaséja. Nincs sajtómunkása... Először is, akiket ott megismertem mint sajtóbeosztottakat, egyik se tud annyira angolul, hogy valamit értelmesen el tudjon rólunk mondani.

[...]

Persze azért csinálom tovább... Egyébként ez a kiállítás volt már három hétig egy kaliforniai egyetemen, kétszer volt kiállítva Washingtonban, egyszer a világhírű Cosmos Clubban, legutóbb egy hónapig Rhode Islanden, az ország legkisebb államának a főkönyvtárában, ahol én voltam az ünnepi szónok. A beszédemet nem tudtam elmondani, mert kórházban feküdtem betegen. Ugyancsak kórházban feküdtem, amikor a Johnson & Wales Egyetem könyvtárának a könyvgyűjtő akciójára adtam egy nyolcvanszemélyes magyar díszvacsorát, amelyre természetesen meghívtuk a Magyar Köztársaság nagykövetét, aki se el nem jött, se nem válaszolt, se egy üdvözlő táviratot nem küldött, pedig a Johnson & Wales Egyetemen 63 országból és 44 amerikai államból tízezer tanuló tanulja a szállodaipar, a vendéglátás, a főzés, sütés és az utazási ügynökség tantárgyait. Ezek lesznek azok az emberek, akik turistákat fognak küldeni Európába attól a repülőtársaságtól, attól a turistaügynökségtől, amelyik már másodéves korukban felveszi őket alkalmazottnak, és amelyik esetenként fizeti a harmadévi és a negyedévi tandíjukat, hogy minél előbb megkapják a diplomájukat, hogy elmehessenek utazási ügynöknek. De a magyar külképviselet nem ér rá, hogy ezekkel a diákokkal foglalkozzon.

[...]

Mióta én ott vagyok azon az egyetemen, eddig még, a Jóisten segítségével és a magyar állam teljes közönye, meg nem értése és rosszindulata ellenére, minden évben tudtam öt-hat diákot hozni Magyarországról, akik ott tanulnak fél évig, egy évig, egy fillér otthoni segítség nélkül. De remek gyerekek, nagyszerűen megállják a helyüket, és tudom, hogy büszkeségei lesznek a magyarországi szállodaiparnak, a magyarországi vendéglátásnak, a magyarországi turizmusnak. Nagyon nehezek ezek a dolgok, nehezen mennek, de azért mennek, Miskám! Minden megy, ha az ember mozgatni akarja.

Lassan be is fejezem, sok szeretettel gondolok Rád, nagyon örülnék, ha egyszer Tőled is kapnék egy ilyen elmondott levelet, közben, mikor van egy kis időd, menj be a Vasváry-gyűjteménybe, add át az üdvözletemet Kórász Máriának, és mondd meg neki, hogy megint itt áll egypár nagy doboz, várva, hogy találjunk valakit, aki elvállalja a diplomáciai szállítást. A nagykövetségre már nem merem bízni az ilyesmit, Miskám, tavaly adtam át nekik három ládát, összevissza hazudozott mindenki, azután kiderült, hogy elfelejtették a szállítmányt összeállítani, tavaly nem is ment el, csak az idén februárban. Ezt onnan tudom, hogy kaptam egy goromba levelet, hogy ne merjek Pesten érdeklődni a megbízóknál, hanem majd a megbízott fogja értesíteni az én megbízottamat, mikor a szállítmány megérkezik, s a csomagok átvehetők lesznek. Miskám, ezt a levelet most mondom gépbe, május 31-én. A repülőgép, az írásbeli értesítés szerint februárban elindult. Még nem érkezett meg! Azt hiszem, a magyar légitársaság vezetőjét Pató Pálnak hívják. Jó káderes volt, és így meghagyták az állásában.

Szeretettel ölellek, az összes ismerősökkel együtt, és remélem, hogy előbb-utóbb én is hallani fogom a hangodat.

1 Macartney, Carlile Aylmer. 1937. Hungary and Her Successors: The Treaty of Trianon and Its Consequences, 1919-1937. New York: Oxford University Press.
2 Montgomery, John Flournoy. 1947. Hungary: the unwilling satellite. New York: The Devin-Adair Company.
3 Minden bizonnyal erről a könyvről van szó: The new found land of Stephen Parmenius; the life and writings of a Hungarian poet, drowned on a voyage from Newfoundland, 1583. Edited and translated with commentaries by David B. Quinn & Neil M. Cheshire. Toronto: University of Toronto Press, 1972.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.