Hamis tudatformák ellentudományosan

Hódi Sándor „A meghívott halál” című tanulmányáról (Forum, Újvidék, 1979.)

1979. szeptember 15.

„Az a sajátos körülmény – írja Hódi Sándor hogy az öngyilkosság jelenségének vitathatatlanok mind a személyi, mind a társadalmi vonatkozásai, egyben ki is jelöli e jelenség mélyebb összefüggései megértésének lehetséges és járható útját. ” Tanulmánya azzal nyit új utat e jelenség további vizsgálata felé, hogy következetesen végiggondolja mindazt, ami e tényből következik. Mindenek előtt azt, hogy az öngyilkosság okainak mélyebb összefüggései csak „a személyiség és társadalom viszonyának megismerésén, megértésén és adekvát értelmezésén” keresztül tárhatók fel.

Mi az, ami hangsúlyossá válik, s tovább árnyalódik ezekből az összefüggésekből Hódi Sándor tanulmányában? Abból indul ki, hogy az ember társadalmisága nem határozható meg oly módon, mint önmagában létező egyén és önmagában létező közösség között megteremtődő vagy meg nem teremtődő kapcsolat, minthogy „személyiség és társadalmi, individuum és szociális környezet ugyanazon létviszonyok eltérő megnyilvánulási formáinak absztrakciói csupán.” Még pontosabban: létezésünk, életünk nem más, mint, „objektív létformánk (társadalmiságunk) és alanyi viszonyú szerveződésünk (személyességünk) egymástól elválaszthatatlan dialektikus kölcsönösségének folyamata.” Sajátosan eltérő jelenségszférákként lehet csak adekvátan értelmezni a személyiségeket éppúgy, mint a társadalomhoz, közösséghez való viszonyát. Alapvetően fontos nézőpont ez az öngyilkosság jelenségének elméleti kutatásában, hiszen egyén és környezet dichotómiájaként értelmezve „az individuális megnyilvánulások, mint társadalmi sajátosságok értelmezhetetlenné válnak”. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a szubjektív és az objektív szféra között nincs, nem lehet szakadék. Ez a hasadás, más szóval az emberi elidegenedés egyik alapélménye a modem társadalmak emberének. De Hódi rámutat arra, hogy az ember társadalmiságának hamis elméleti-tudományos magyarázata abból fakad, hogy ezt a széthasadásból eredő „paradox léthelyzetet” mind a személyiség-, mind a szociálpszichológia „tovább nem elemezhető adottságként, törvényszerűségként, természetes állapotként kezeli”.

Hódi tanulmányának egyik nagy érdeme, hogy nemcsak az öngyilkossággal foglalkozó kutatások szemléletbeli és módszertani hiányosságaira és tévedéseire mutat rá, hanem felülvizsgálja magát a pszichológiát, mint tudományt is. Felhívja a figyelmet arra, hogy a további kutatások számára elodázhatatlanná vált a pszichológia és ideológia viszonyának tisztázása. A pszichológia válságtudata, de naiv önbizalma is épp abból a hamis tudatából ered, hogy függetlennek hiszi magát az ideológiától. S minthogy szerves összefüggésben van e kötet egészével, hadd idézzük erre vonatkozó átfogóbb megállapításait egy később közzétett tanulmányból: „Naivitás volna ezért – írja – a pszichológia minden formájában testet öltő ideologikus tartalmakat tagadni, mint ahogy naivitás volna azt remélni, hogy ez a tudomány pusztán a lelkiismeretes tudósok szorgalmas munkája által fejlődésének immanens útját járva szükségképp megtalálja adek- vát tárgyát. (...) Nem pusztán rajta múlik a szubjektív szféra meg nem értése. Mint ahogy a személyi sorsformálással szembeni tehetetlensége sem írható minden további nélkül a terhére. Elvégre a pszichológia, a társadalom ideologikus szférájának szerves részeként csak azt a szerepkört töltheti be, amit intézményesen ráruháznak, s csak úgy, ahogy azt tőle megkívánják!” Radikálisan kimondja: „Szükség van tehát a pszichológia ideológia-kritikájára. De Erős Ferenccel egyetértve azt kell mondanunk, hogy »a pszichológia ideológiakritikáját ama elembertelenedett társadalmi viszonyok kritikájával kell összekapcsolni, amelyeknek maga a pszichológia is integráns része; ama viszonyokéval, amelyek között ez a tudomány egyáltalán funkcionálni képes és hatékony lehet – akár mint a nyílt tömegmanipuláció technológiája, akár pedig, mint az uralmi viszonyokat igazoló rejtett legitimizációs apparátus.” (H. S.: Pszichológia és ideológia, Híd, 1979/9) Az egyén-társadalom merev dichotómikus felfogásának tényleges felszámolását csak az így értelmezett ideológiakritika végezheti el.

Hódi tanulmányainak egy másik nagyon lényeges tézise az, hogy az öngyilkosság nem tekinthető az emberi létezés egyedülálló jelenségének. Rámutatva a deviáns viselkedésformák közé való besorolásának elégtelenségére, valamint a társadalmi dezorganizáció koncepciójának fogyatékosságaira – megállapítja, hogy az öngyilkosság az önelpusztítás módozatainak jelenségtartományába tartozik ennek karakterisztikus, végletes formájaként. E kategorizációnak köszönhetően más mozzanatok válnak az öngyilkosság jelenségében hangsúlyossá. Mindenekelőtt az, hogy az önkezű halál nem cél, hanem eszköz, a segélykérés gesztusa benne a hangsúlyos, cselekvés (még ha lényegében álcselekvés is), amelynek mindenkor társadalmi tartalma van.

A személyiség és közösség viszonyáról vallott nézeteit, azt, hogy az ember mindenekelőtt „szociálpszichológiai fogalom”, még egy vonatkozásban, sőt azt mondhatjuk, döntő módon épp azzal igazolja Hódi, hogy az élményből, mint a lét evidenciájából kiindulva veszi szemügyre az önelpusztítás módozatainak jelenségtartományát. Sőt az öngyilkosságnak ebbe a kategóriába való besorolását is az élménynek, mint a lét evidenciájának központba állítása tette lehetővé. Az önelpusztítás módozatainak jelenségtartománya mint kategória magában foglalja az öngyilkosságon kívül az öngyilkossági kísérlet jelenségeit és a deviáns viselkedés különböző formáit is, csakhogy így, sokkal pontosabban, nem a rendhagyó viselkedés mozzanata fűzi egybe (többé-kevésbé mechanikusan) e jelenségeket, hanem lényegileg közös vonásuk: az önelpusztítás, önsorsrontás mély (tudatos vagy öntudatlan) belső késztetettsége. Minden embernek a tulajdon létezésében a személyes élmény közvetlen evidenciájával van része, s az emberi létben épp az élmény jelenti a lét evidenciáját Az önelpusztítás módozatainál valamennyi jelenségére jellemző egy általános pszichopatológiai állapot, amely abból ered, hogy az egyén képtelen személyi élményként elfogadni és feldolgozni a tulajdon életviszonyait...” Csak a tudatosodás fokában és mélységében különböző jelenségekről van szó az önelpusztítás valamennyi módozatának esetében. A személyiség önmegélése kerül válságba. S hogy az ember valóban mindenekelőtt szociálpszichológiai fogalom, s hogy ez semmiképp sem jelenti Hódi esetében individuális sajátosságainak egybemosását társadalmiságával – mi sem példázhatja meggyőzőbben, mint az, ahogyan Hódi a magányt, mint „a szuicidum veszélyét hordozó életfolyamat legérzékenyebb pontját” értelmezi. A magány nem kiszakadást jelent a személyiség számára, hanem önmegélésének ellehetetlenülését, egyfajta elviselhetetlenül jeltelen jelenlétet amikor az egyén „letagadott tartalommá válik az őt meghatározó »közössége« számára” .

„Az öngyilkos – írja Hódi – abban különbözik más alattvalói tudattal élő halandótól, hogy konfliktusai során rájön, hogy hamis életet él. S egy válságos pillanatban kiszakítja magát az elidegenedett lét gravitációjából, nem tud megbékélni tovább partikuláris létének abszurditásával, lázad lényének elnyomorodása ellen, de mivel nem ismeri fel a történelmi mozgási lehetőségeket, vagy egyszerűen nincsenek ilyenek, önmagát veszejti el.” Az öngyilkos önnön hamistudatát számolja fel. Olyan belső határ

helyzet teremtődik benne, amelyben önnön hamistudatát léte elviselhetetlenségének élményeként éli meg, s a pusztulás elkerülhetetlenségének élménye válik számára a „lét” evidenciájává. A lét evidenciáját jelentő élménynek, az autentikus önmegélésnek alapvető szükségét mi sem igazolhatja meggyőzőbben és tragi- kusabban, mint az öngyilkosság.

Ha figyelembe vesszük (s nem lehet figyelmen kívül hagyni) azt a tényt, hogy az öngyilkosságok száma évről évre növekszik, hogy előfordulásának arányszámára száz év óta változatlanul ugyanaz a területi megoszlás jellemző, hogy a „bölcs meggyőzés”, az „életre való rábeszélés” semmit sem segít meleg érdeklődés, személyes odafigyelés és rokonszenv nélkül, hogy az eddigi kutatások csak az öngyilkosság fenomenológiai meghatározásáig jutottak el, lényegében tehát kész tények alapján és csak post festum tudtak érdemében számot adni róla – végül is okkal s joggal merülhet fel a kérdés: mire jó tulajdonképpen a szuicidológia. Bizonyos, hogy az öngyilkosság okaira és előfordulásának terüle-tenként igen eltérő gyakoriságára sohasem lehet teljes magyarázatot adni. De talán épp az öngyilkosság-vizsgálatok tudnának „negatívban” egyén és közösség közötti kapcsolat hiányaként, a létezés megélhetetlenségének, elfogadhatatlanságának élményeként elemezve a legtöbbet felfedni abból, ami az ember alanyi és tárgyi kötődéseit közösségenként, társadalmanként, kultúránként egymástól részben eltérő módon jellemzi. Az eddigi kutatások eredményei alapján úgy tűnik, a társas együttélést meghatározó és szabályozó tudatformának, a merev és természetszerűleg nagyon lassan változó mindennapi tudatnak az átalakítása, elasztikusabbá tétele szempontjából lehet távlatilag a leginkább hathatósnak tekinteni mindazt, amit a pszichológia az öngyilkosság okainak felderítésében elérhet.

Mindazon túl, amivel Hódi Sándor tanulmánya az öngyilkosság elméleti-tudományos vizsgálatához hozzájárult, a legfőbb, s talán legtávolabbra ható érdeme, hogy növeli és fejleszti önmagunk és mások létezésére vonatkozó tudásunkat és érzékenységünket.