EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996349. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Tompa Andrea

HALIDA

2007. október 1.

Jó lenne még világosban elérni a hídig, biztatta magát lihegve, még egyszer, utoljára, mert utolsó estéjét töltötte itt, pedig már sokadszor látta a régi kocsiút végén, a kanyargó patak fölött a Kecske hidat, ezt a véletlenül felfedezett kis, háromlyukú kőhidat, a híres történelmi Latin híd kicsinyített mását, aminek tövében ott állt a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet poros és néptelen múzeuma, benne két életnagyságú, viaszfejű, de a valóságosnál karcsúbb bábú, az utolsó útjára induló császári pár kissé groteszk másolata: a férfi égszínkék katonai egyenruhát és kis csizmát, az asszony vajszínű, súlyos selyemből készült szoknyát, hímzett felsőt és valamiért rikító citromsárga kalapot viselt, kanáritollakkal körberakva, mindketten könnyedén, karon fogva, gyanútlanul lépkedtek egy keskeny, három fokos lépcsőn, mert ez volt a Monarchia utolsó lélegzetvétele, a golyó előtti pillanat, a múzeum falait pedig a háború kitörése előtti utolsó percek békés utcaképei díszítették, bugyogós, napbarnított, hunyorgó férfiak, meg fejkendős, szégyenlős nők néztek az egykori fotográfus lencséjébe, de a Latin híd most egy másik háború nyomait viselte, a szétfröccsenő ágyúgolyók kisebb-nagyobb krátereket hagytak, az egyikben a futó nő tegnap majdnem elvágódott, akkor is már szinte sötétben ért haza, ma pedig azt hitte, korábban indul és a színházi fesztivál utolsó napján, amelyre eredetileg érkezett, kényelmesen fogja megtenni a kijelölt távot, de az októberi, vasárnapi idő összeborzolódott, a nő elszámolta magát, mert épp most álltak át a téli időszámításra, ötkor tehát már erősen szürkült, így már a szállodából való elinduláskor azért kellett fohászkodnia, hogy bárcsak el tudjon érni a hídig világosban, hogy még egyszer, másnapi elutazása előtt láthassa a hegyek közé zárt, sokat szenvedett várost, a nők városát ebben az éles alkonyi fényben, ahogy a késő ősz utolsó napsugaraiban egymásnak feszülnek a mély, telt színek, a sárgák, barnák és maradék zöldek, az út menti platánok, nyárfák meg a tölgyek, mielőtt végleg éjbe meg fehér télbe fordulnának, még egyszer meglátni, ahogy a szürke hegyek közt a kihúnyó nap sugaraiban felszikrázik a fémesen kék patak és a kőhíd puha, évszázados szürkéje, és talán visszafelé még a maradék fényben megpillanthatja a fehér, domboldali temető utolsó fényfoltjait, a temetőét, ahol mintha egyforma magas, fehér lepelbe öltözött kamaszfiúk és férfiak állnának vigyázzban, mert mindannyian 1995-ben költöztek oda, és ott állt egymás mellett a két Bojadži-fiú sírja is, Aliké (sz. 1980) és Erminé (sz. 1981), ahogy egy igazi tábornok, a szerb Jovan (aki egyébként boszniainak tartotta magát), mutatta meg a nemzetközi színházi fesztiválra érkezett maroknyi csapatnak (I am not Bosniak, I am Bosnian, hangsúlyozta Jovan Divjak tábornok, a Sarajevo, mon amour könyv szerzője), aki a város szerbekkel szembeni védelmét szervezte meg, amikor föntről, a hegyekről körbezárták, a Bojadži testvérek hárman voltak, meséli, de a kis Zeynep sírjáról nem tud semmit, talán mert az itt férfitemető, találgatja a nő, a szüzeket máshová temetik, közelebb a muzulmán paradicsomhoz, vagy talán az anyja ott tartotta magánál, és egy hímzett fehér lepedőben elásta domboldali kertjében?, tűnődik, Olvastál Ivo Andrićot? – kérdezte egy másik Jovan, nem a tábornok, hanem egy kikindai születésű idős szerb színikritikus, röviddel később megismételte: Ivo Andrićot olvastál? Tisztára mintha az ő kertjében lennénk: két korhadt pad, horgolt rongyszőnyeggel letakarva, a rozoga kerti asztalon viaszosvászon, hullámlemez a pagoda fölött, a kertben szilva-, alma- és mandulafák, odébb egy vánnyadt gránátalmafa, meg szőlő, rendetlen virágágyások, a konyhakertben hagyma, fűszerek meg krumpli, és néhány eperinda – Ezt az epret a belgrádi balkonodon is termesztheted, Jovan, mondja egy alacsony, hatvan körülinek kinéző, fekete hajú férfi, szintén Alik, a három gyermek apja, és kis műanyag tálba epret szed a szótlan külföldi vendégeknek, Hamarosan jön a kávé is, közli a megilletődött látogatókkal, akik nem tudják, hogyan viselkedjenek a Bojadži-házban, ahova azért jöttek, hogy lerójják tiszteletüket az anya iránt, aki mindhárom gyermekét elveszette, de volt bátorsága – She had the courage and the strenght, ahogy a szigorú szerb tábornok fogalmaz, mert ezt a várost a nők mentették meg, állítja –, hogy szüljön egy negyediket, a most tíz éves Muhamedet, aki a paradicsomágyások közt épp egy napon sütkérező lusta macskát gyámbász, az asszony, gondolta a látogató, egy harmincas évei közepén járó színikritikus nő, nyilván nem fog előttünk mutatkozni: feketébe öltözött, sovány, szenvedő arcú Mater Dolorosának képzelte, márvány pietának, aki nem egy, de három holt gyermekét tartja mozdulatlan ölében, amikor bentről, a házból egy mély hang elkiálja magát, hogy Kafa, mire a kis Muhamed felpattan és beszalad, kafa, mondja, nem kava, ahogy a horvátok, nem is kahva, ahogy a turistákra hajtó, muzulmán múltat hangsúlyozó belvárosi kávézókban, a kafanákban írják ki, hanem csak kafa, ahogy a szerbek meg a bosnyákok hívják, és Muhamed már hozza is az apró csészéket, a cukrot meg egy tálkában kis közönséges porcukros rahátot – amilyet Kolozsváron is kapni, gondolja az egyébként kolozsvári születésű nő, csak nálunk nagyobb –, mögötte pedig egy rózsaszínbe öltözött, kövérkés, ötvenes évei közepén járó asszony egyensúlyoz két gőzölgő zománcozott ibriket, nem a bosnyák fanyelű, vörösréz džezvát, amilyet a festői piacon, a csarsiján a kovácsoknál lehet látni, hanem olyan egyszerű, zománcos, nyeles kávésibrikeket, amilyenben Kolozsváron, a közeli, jellegetelen bányászvárosban, Kakanjban, amiről az útikönyv sem ír, és nyilván a Jovan-féle Kikindán is főzik a török kávét (bár Kikindán a nő sohasem járt, nevéről is csak egy kortárs magyar író regénye jut eszébe), az asszony rózsaszín, műanyag fejkendőt visel, aranykeretes szemüveget, súlyos aranyláncokat és legalább öt gyűrűt, mind olcsó török arany, pulóvere is rózsaszín, szűk nadrágja bézs, mosolyogva közeledik, óvatosan leteszi az asztalra a két ibriket, addigra a kis Mohamed már szétosztja a tíz csészét, az asszony pedig tölteni kezdi az illatos kávét, aztán mindenkinek átnyújt egy kis alumíniumtálkában egy nagy kockacukrot meg egy darab rahátot, ahogy mosolyog, kivillan arany szemfoga, Muhamed pedig mögé áll, és hátulról átöleli a mamát, akinek olyan nagy a hasa, hogy a kisfiú át sem éri, szinte csak fogja a szent hasat, Halida Bojadži, mutatkozik be, majd hozzáteszi: született Parla, mondja az asszony, és ahogy a kis tálkákat odaadja a vendégeknek, mindenki fele biccent, és egyenként elmondja: Szenkjuforkamin, Muhamed nevet, mert a mama többet nem is tud angolul, aztán Halida odafordul a tábornokhoz és megkérdezi, hogy hallotta-e már a nagy újságot (novost), hogy a kis Muhamed elkezdett tanulni zongorázni, Jovan pedig, aki nem csak Halida és talán a város megmentője, de a kisfiú keresztapja is (godfather, magyarázza, de mindenki fölöslegesnek érzi tisztázni, hogy az itt mit is jelent), biztatja Muhamedet, hogy meséljen a testvéreiről, mire a fekete hajú, összeérő szemöldökű, sötét szempillájú kisfiú az asztal végére állt, a mama mellé, végignéz a kávéját kevergető, rahátot meg epret rágcsáló olasz, szerb, magyar és horvát vendégeken, és hibátlan angolsággal mondani kezdte, hogy I have two brothers and a sister, Alik, Ermin and Zeynep, akiket megölt egy lövedék, a két fiút egyszerre, 15 és 14 évesek voltak, a kis Zeynepet pedig, aki 7 volt, a kertben ölte meg egy eltévedt sniper, és Muhamed úgy beszél róluk, mintha ismerte volna őket, mintha most is itt lennének, a házban, A halottak velünk vannak, magyarázta a fesztiválszervező bosnyák Nihad, a fehér temetők azért vannak itt bent, a városban, a házak szomszédságában, hogy mindig emlékeztessenek a halálra, Muhamed pedig folytatja: A tábornok úr talált rá a mamára, Halidára, aki most jobb kezével átkarolja a vigyázzban álló kisfiút, baljában hosszú, vékony, rúzsos végű cigarettát tart, és mire a történet végére értek, elfogytak a kávék, Halida megsimogatta Muhamed csillogó fekete fejét, újratöltötte a csészéket, Jovan, a tábornok a hátuk mögül intett az őt fegyelmezetten követő színháziaknak, hogy már ideje szedelőzködni, mire szinte mindenki egyszerre pattant fel, Halida, az öreg Alik – akiket a kisfiú mellett inkább nagyszülőnek vélhetett a tudatlan látogató – és a kis Muhamed minden vendéggel kezett fogott, Halida ismét szélesen mosolyogva mondja az egyetlen angol mondatot, amit tud: Szenkjuforkamin, aztán kikíséri őket a ház sarkáig, Granat – mutat a ház sarkán lévő, két arasznyi kis ágyásba, amit a fal mellett szoktak hagyni, hogy néhány virágtövet ültessenek belé, rózsaszín őszi bánat nyílt most ott, Granat, mondja ismét, és gyűrűs ujjaival az ágyásra mutat megint, a mellette álló magyar nő pedig csodálkozva nézi az alig térdig érő növényeket, keresi a gránátalmafát, mert tegnap látott először igazi gránátalmafát egy kis mostari imaház kertjében: az apró gránátalmák úgy csillogtak a napsütésben, mintha a gondos kertész egyenként polírozta meg lakkozta volna őket fényesre, a kertész egyébként, aki OMW-s kezeslábast viselt (nemrég talán még Ausztriában dolgozott kőművesként), ráérősen meszelte a miniatűr imaházat, a kertben fényűző, valószínűtlen rend uralkodott: illatoztak a vörös, narancsszínű, fehér leanderek, vigyázzban álltak a mályvák, egy kis citromfa dézsában díszelgett, mandarin- és babérfa kínált árnyékot az októberi napsütésben, a sövény pedig, ahogy annak lenni kellett, rozmaringból volt, nyíladoztak tehát mind a Korán virágai, néhány szép, fényes gránátalma pedig kilógott a forgalmas utcára, egy kisfiú hosszan bámult utánuk, de anyja sietősen vonta maga után, Granat, mondta ismét Halida Bojadži, született Parla – aki nyilvánvalóan arra született, hogy parla: beszéljen, elbeszélje történetét –, a nő pedig, akihez szólt, csak meredt üres tekintettel lefelé az ágyás felé, Melyik lenne itt a gránátalmafa?, tűnődött, s ahogy lehajtotta fejét, egyetlen kövér könnycseppje hullott a szűk ágyásba, ahol a rózsaszín őszibánatok lengették könnyű fejüket, Erre a szűk helyre vajon minek ültettek gránátalmafát? Sose tud itt megnőni, mondta magában, és eszébe jutott a nemrég látott papír gránátalma a berlini zsidó múzeum emeleti termében, amire a látogatók ráírhatták kívánságaikat, aztán egy nagy makettfára akaszthatták, a nő többször elment a kosár mellett, ahol a színes kartongyümölcsök álltak, de nem volt bátorsága ráírni, amit magának kívánt, inkább eldöntötte, hogy gyerekes, nevetséges dolog, végül lopva, maga előtt is szégyellve mégis vett egy mély lélegzetet, és odaírt valamit, nem is a saját mondatát, hanem egy íróét, hogy Nem a fényt, hanem a nyugalmat, mert ezt kívánta magának Berlinben egy papír gránátalmán, a remény gyümölcsén, mint akinek sem saját szavai, sem saját kívánságai nincsenek, s ahogy most futott a szürkületben a magas, nemrég még frontvonalak határolta hegyek közt, amikor a színek, mielőtt felfalta volna őket a sötétség, még egy utolsó erőfeszítéssel egymásnak ugrottak, mégis egyre csak a fényt kívánta, nem a nyugalmat, hanem a fényt, a fényt, a fényt, a fényt, az őszi napsugarat megcsillanni Halida arany szemfogán, aki csak mosolyog, mert nem tud angolul beszélgetni a vendégekkel, és Halida most negyedszer is azt mondta: Granat, a kis Mohamed pedig a mama segítségére sietett, és mesélni kezdte, hogy a gránát itt csapódott be, megölte a testvéreimet, Alikot és Ermint, Halida pedig kedvesen mondta a magyar nőnek, hogy Budapest, Romania, ha?, mire a kisfiú nagyon izgatott lett, és komoly arccal megkérdezte a nőtől, hogy náluk, Romániában bemutatták-e már az új olasz Drakula-filmet, és vajon nagyon félelmetes-e, mert ő is szeretné látni, Is it very brrrrrrrr, kerekedett ki sötét szeme, scary?, sajnos nem látta, de nem fogja elmulasztani, válaszolta a most már magyar-román nő, s ahogy a kocsiból integettek, Halida szemüvege, aranyláncai a félholdas medállal, kövér kezén a vastag gyűrűk meg a szemfoga még sokáig csillogtak a napfényben, másnap este pedig ez a nő futás közben még egyre csak fohászkodott, hogy bárcsak fényben érne el a hídig, észre sem vette, és már ott is volt, a három lyukú Kecske hídnál, a fény pedig ígéretéhez híven bevárta, sőt, nemcsak hogy bevárta, hanem segítségére sietett, mert amikor már tényleg sötétedni kezdett, a régi, elhagyott kocsiút mentén a villanyoszlopokon váratlanul kigyulladtak a lámpák.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.