Haladék

1994. március 10.

A híres vulkánkitörést, a Helgaffel vulkánét,
Heimey szigetén, élőben közvetítette egy csomó,
köhögő tévésstáb; a kénesőben ott láttam
egy nadrágtartós öregembert, aki vállát vonogatva
és fittyet hányva a fergetegre, forróságra,
kameracsoportokra, hamura, tévénézőkre, (köztük
rám is, aki a kékes képernyő előtt, a szőnyegen ültem),
egy kertitömlővel a kezében, amely vékony, de mégis
világosan kivehető volt, előrenyomult a láva,
a szomszédok, katonák, tanulók, sőt a tűzoltók fecskendői elé,
miközben egyre több bevetett tömlőt lehetett látni a forró,
megállíthatatlan, megbolondult láva ellen, amely mind magasabbra tornyosodott s kihűlt, hideg
testéből egy falat képezett, amely hamuszürke ugyan, de
múlékony, így hát a Nyugat pusztulását
ideiglenesen el lehet halasztani, és hogyha az
emberek nem haltak meg Heimey-n, egy Izlandhoz közeli
szigeten, akkor ők ma is felébrednek színes házikójuk-
ban, és délután megöntözik, kamerák kísérete nélkül,
a nagyfejű, lávával trágyázott salátát, még egy ideig
tehetik és teszik ezt, de természetesen pánik nélkül.