Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 126. szám

Karel Teige

Haladás, hanyatlás, avantgarde és dekadencia

1975. október 1.

Lenin joggal hangsúlyozta, el kell sajátítanunk, kritikusan fel kell dolgoznunk és tovább kell fejlesztenünk a tudományok, a művészetek és a technika csúcsteljesít­ményeit, magunkévá kel tennünk, marxista módon át kell értékelnünk és alkal­maznunk kell a kulturális örökség egészét. Ezzel szemben a proletár művészet nem­egy művésze és teoretikusa merev egyoldalúságáról tesz tanúbizonyságot, amikor csak a polgárság forradalmi korszakának művészete foglalkoztatja őket, vagy annak a kornak a művészete, amikor a polgárság még haladó osztályt képviselt, s javarészt elutasítják az utóbbi évtizedek avantgarde művészetét, melyet, általáno­sítva, a »hanyatlás művészetének« neveznek. Ezek számára, mivelhogy a maguk marxista művészetelméletét szemmelláthatóan Plehanov Művészet és társadalmi élet című könyvének konzervatív, impresszionista- és kubistaellenes támadásaiból merítették, nincsen kétség, hiszen ott szóról szóra ez áll: »Hanyatló kor művészete maga is csak hanyatló (dekadens) lehet. Nem lehet másképp.« Tehát, ha a forra­dalmi művészetnek a múlt értékeiből kell merítenie, akkor kétségkívül csak afe­lé a korszak felé fordulhatunk, amikor a polgárságnak még teljességgel haladó történelmi szerepe volt, főképpen azokhoz a periódusokhoz, amikor forradalmi osztályt képviselt: konkrétan a francia forradalom klasszicizmusához és az imperi­alizmus korszakát megelőző realizmushoz, ám semmiképpen sem hanyatló korsza­kaihoz, az imperializmusnak és a kapitalista stabilizáció végső lezárulásának a mű­vészetéhez. Rendben van, ám — láthattuk — Marx úgy tartja, hogy a kapitalizmus haladó szerepével maga is a szellemi kultúráik több oldalát támogatta kezdettől fogva, különösen a költészetet és a művészeteket. A dolog nyilvánvalóan eléggé összetett. A polgárság forradalmi korszakának művészetét venni mintául gyaikorlatilag annyi, mint az akadémikus klasszicizmust, a realizmust és a naturalizmust venni mintául: az az alkotó tevékenység, mely ezeknek az elavult irányzatoknak a letéteményese kíván lenni, s visszatér e túlhaladott formákhoz, épp az elferdült köz­ízlésre és a fejlődés által meghaladott régtől fogva kimúlt irányzatok kifényesített hulladékaira mutat rá, ezeket tünteti fel a proletár művészet mintaképének.

Az akadémizmusban és a kispolgári realizmusban nem kereshetjük a forradalmi proletárművészet kezdeteit, elemeit: történelmileg »kiszolgált« művészet ez. Dialek­tikaellenes lenne kísérletet tenni arra, hogy valamit is, de különösen a legutóbbi időszak haladó (vívmányait kirekesszük a művészetek fejlődéséből; a szocializmus művészete lépjen hatalmasat előre és újuljon meg, ne túlhaladott formákhoz tér­jen vissza, ne azokat támassza fel, fesse át, restaurálja és tartsa fenn.

Ahogyan Plehanov nem értette meg kora modern művészetét, úgy az ő művészet­elméleténeik mai követői is gyakorta elutasítják a jelenkori művészeti avantgardot, mint egy dekadens kor dekadens termékét. Plehanov rögeszméje a dekadens kor­ról alapja a mai poétika és művészetszemlélet és általában az avantgarde művészet téves értékelésének. Stanislav K. Neumann például forradalmi hévvel jelenti ki, hogy a modern költészetet és a »költők karteljét« nem érti és nem is akarja érteni, és punktum! Mindezekből az értékelésekből hiányzik egy apróság — a dialektika. A »hanyatló kor« művészettörténeti fogalma nem egyertelmű és nem is egészen meggyőző (bizonyítható). Érdemes megfigyelni, hogy erről Plehanov sem feledkez­hetett meg. A művészettörténet azt tanúsítja, hogy »hanyatló koroknak« is lehet virágzó művészetük, költészetük és filozófiájuk; s ezzel szemben a szociális és po­litikai felemelkedés ideje a művészet tekintetében lehet teljesen terméketlen is (kézenfekvő példája ennek a kapitalista Amerika). A gazdasági alap tehát nem egy­értelműen és mechanikusan hat a felépítményre. A művészetnek lehet saját alaku­lása, lehetnek saját válságai, melyeket a gazdasági és szociális mozgások alig vagy egyáltalán nem befolyásolnak. »Minél távolabb van a gazdaságtól az a terület, me­lyet éppen vizsgálatnak vetünk alá, minél közelebb van a tisztára elvont ideológiai területhez, annál több véletlent fogunk látni fejlődésében, annál zegzugosabb vonal­ban halad görbéje.« (Engels: Levél Heinz Starkenberghez, 1894. jan. 25.)

Ez a famózus dekadens korszak, a hanyatlás kora, a valóságban egyúttal forradal­mi korszak is. A régi társadalom széthullásának és a régi kultúra felbomlásának a kora, ennek a régi társadalomnak a hanyatlása. Ám, ebből a felbomlásból kelet­kezik az összhang egy újabb lépcsőfoka is. A régi társadalmat és a régi kultúrát felbomlasztó tényezők egyúttal az új társadalmat és az új kultúrát segítő, megal­kotó erők. A dialektikus materializmus álláspontjáról különbséget kell tennünk a »dekadencia« fogalmának értelmezésekor, a visszahúzó és reakciós elemeket el kell választanunk a forradalmi és haladó elemektől. Gondoljuk meg: a XIX. század egyik leggazdagabb, legtermékenyebb és legerőteljesebb költői mozgalma, a szá­zadvég költői iskolája (a költő-communard Rimbaud utódaiként fellépők közé tar­tozik pályája kezdetén André Gide is) szántszándékkal nevezte magát hanyatlónak, »dekadensnek«. A múlt század hetvenes-kilencvenes éveinek e költői elfogadták a megbélyegző elnevezést, amit a maradi, botfülű kritika s az akadémikus giccsel összenőtt közönség arcukba vágott, és dacosan a jelszavukká tették: 1885-ben meg­hirdették a »dekadenciát« programszerűen Le Décadent-nek elnevezett folyóira­tukban.

A »dekadencia« jelszava, csatakiáltása a burzsoá kódex elavult esztétikai és erkölcsi normáit megtagadó és romboló jelszó. Remy de Gourmont mutatott rá, hogy a »dekadencia«, az elnevezés és a jelszó, kettős jelentésű. A művészet hanyatlása: az epigonizmus és az eklekticizmus, a gondolati kimerülés, a konvenciók; ám a szim­bolisták alkotómunkája a költői gondolat megújulását és felvirágzását jelenti. A művészeti dekadencia ideje, valamint a politikai hanyatlás és a szociális felbom­lás ideje nem mindig fedik egymást: Franciaország 1871. utáni politikai hanyatlá­sának idején (akárcsak a hanyatló római birodalomban is) a költészet értékdús felvirágzását tapasztaljuk. Mi több, Gourmont (éppígy Nietzsche) azt állítja, hogy a politikai hanyatlás igen kedvező időszaka az intellektuális felvirágzásnak: ezzel szemben (például) Németország Sedan után kulturális tekintetben szinte megszünt létezni. Az irodalomkritika és az irodalomtudomány ma a dekadens költészetet a múlt század művészetének legerőteljesebb és leggazdagabb korszakaként értékeli. A »dekadencia« a kispolgári ideológia legjellemzőbb és üres megnyilvánulásának, az akadémikus és hivatalos parnasszizmusnak az ellenzéke. Az úgynevezett dekadens, szimbolista és misztérikus költészet eszmei és érzelmi töltése tartalmában kibékíthetetlen ellenfele a burzsoá és kispolgári ideológiának, erkölcsnek, hazafiságnak és szépérzéknek, aminek szócsöve jórészt épp az akadémikus parnasszizmus volt. Vég­tére is nem véletlen, hogy a parnasszista vers és a másodrendű realista regény for­máit oly előszeretettel alkalmazza a fasizmus demagóg álművészete. A korszerű költészet minden lényeges formai és alkotói feltételét a dekadens iskola, a szimbo­lizmus és a miszticizmus teremtették meg: a szabadvers, a szabad képzettársítás, a költői anyagot alakító szenzibilitás, az érzéki és képzeleti gazdagság, az interpunkció elhagyása és a vers vizuális (tipográfiai) megformálása nagymértékben gazdagították a líra forrásait. Amikor Mallarmé, a »költők hercege« a »szépséget elutasító korról« beszélt, ezzel világosan kifejezte, hogy a dekadensek nagyon is tisztában voltak vele: a kor, vagyis a társadalom az, mely hanyatlásban van, nem pedig a költészet, mely épp ezért kivonul ebből a társadalomból. A dekadens és szimbolista iskola ellenzéki csoportosulás, a korlátolt kispolgáriság és az üres és hazug hivatalos kultúrával szemben. Az »elefántcsonttoronyba«, az »álmok kertjé­be«, a megálmodott keleti vagy egzotikus tájakra, a »függőkertekbe«, a mámorok mesterséges édenébe« való menekülés, a vágy, hogy elhajózzanak a sötét, burzsoá viliágtól távol, a messzeség költészete Baudelaire-nél és Gauguinnél — mindez a köl­tőnek és a művészetnek a polgári társadalomból való kiválását hirdeti, a lázadást a kormos gyárak és embertelen városok kapitalista valóságával szemben. A társa­dalomból kivonuló, a társadalomból kirekesztett költők nem tudtak birokra kelni a társadalommal, s ezek szerint egyelőre nem állhattak csatasorba a történelem küzdőterén. »A burzsoáziából és annak kultúrájából való kirekesztettségük értéke, az ő negatív lázadásuk értéke annak a társadalomnak az értéktelenségében gyöke­rezik, mely kihívta ezt a lázadást, s mely szükségessé tette a kívülállást.« (Balázs Béla)

Míg Lenin annak a szükségességét hangsúlyozta, hogy a szocializmus magáévá te­gye a technikai fejlődés legújabb vívmányait, a tudományos eredményeket és a kultúra legjavát, és tegye magáévá az egész emberi műveltség (civilizáció) öröksé­gét, tehát hogy a tudományos, kulturális, művészeti és technikai fejlődés legfris­sebb, legtökéleteseb értékeire építsen, s fokozatosan, öntörvényűen és kritikusan fejlessze őket tovább, addig Plehanov egyszerűen hanyatlóvá nyilvánította a hanyat­ló kor kultúráját, és dekadenssé az imperializmus korszakának a művészetét: az akadémikus klasszicizmus, a realizmus és a naturalizmus a festészetben, szob­rászatban és az irodalomban Plehanov szemében nagy művészet, míg az impresszionizmussal kezdődő művészet úgymond üres, »eszmeietlen«, egészségtelen, dekadens. Jó tudni, hogy ez a Plehanov-féle ítélet teljes egészében megegyezik a Narodna Politika, a Zvono és más hasonló folyóiratok művészeti felelőseinek ítéletével, hogy a művészetről ugyanígy vélekednek az összes fasiszta ideológusok és a legreakciósabb kispolgárok, a filiszterek filiszterei. Egyébként fel kell hívnunk a figyel­met arra is, hogy Plehanov nézete a modern művészet dekadenciájáról hű a mind­máig fenyegető szociáldemokrata hagyományhoz. A német szociáldemokratáknak már az 1896. évi Gothai kongresszusa tiltakozott a jelenkor művészetének dekaden­ciája ellen. (A szociáldemokraták tiltakoztak még a kortársi naturalizmus ellen is, ám hogyan s miért! A nyárspolgári erkölcs vártájáról hadakoztak a naturalista re­gény ellen, »erkölcstelensége« okán számoltak le vele!) Olyannyira, hogy Mehring is, aki pedig a művészetelmélet és az irodalomkritika terén nem tudott következetesen modern és haladó elveket képviselni, s nem ismerte el a dialektikus materializmus módszerét, hanem az akadémizmus és klasszicizmus iránti hajlamának engedett, még ő is elhatárolta magát a művészet ilyen vulgáris, szűklátókörű értelmezésétől. »Nem fogadhatjuk el egyszerűen helyénvalónak — írta —, amit az 1896. évi pártkongresszus kimondott, hogy a modern művészet, mivel hanyatló korban egzisztál, csak e hanyatlás visszatükrözése lehet. A hanyatlás kora, melyben élünk, egyúttal az újjászületés kora is!« Mehring ez alkalommal összehasonlíthatatlanul helyeseb­ben látott Plehanovnál!

A hanyatlás művészete csakis dekadens lehet! — a plehanovi ortodoxia követői makacsul ezt hajtogatták. Marx A politikai gazdaságtan bírálata bevezetőjében fi­gyelmeztetett a gazdasági fejlődés és a művészet viszonyának változandóságára. Engels a Ludwig Feurbach-ban ugyancsak hangsúlyozza, hogy a németek kiváló érzéket tanúsítanak az elméletek iránt, épp a legmélyebb politikai megaláztatások idején, kiemeli a tisztán tudományos kutatások iránti tehetségüket...

A forradalmi művészetnek, a (lenini felfogással összhangban és Plehanov előítélete­ivel ellentétben, a művészeti fejlődés legutóbbi évtizedeinek legkorszerűbb, legmagasabbrendű értékeire kell alapoznia, s ugyanakkor marxista kritikával át kell ér­tékelnie a kulturális örökséget, és asszimilálni, ami javára lehet a szocialista fej­lődésnek. A forradalmi művészet határozottan elutasítja a szentimentális visszaté­rést a klasszicizmushoz és a neoreneszánszhoz az építészetben, a parnasszizmushoz, és a romantikához az irodalomban és a festészetben, a csillagos giccshez (made in USA) a filmen. Íme néhány találomra kiválasztott név: tehát a forradalmi alkotók az építészetben nem Charles Garnier, sem Poreier, Semper vagy a Vilmos császár stílus, hanem Eiffel, Loos és Le Corbusier; regényírásban nem Maupassant vagy Bourget, hanem Gide; a költészetben semmiképpen sem Silly-Prudhomme és Fran­cois Coppée, az első »szociális« vers szerzője (...), hanem Rimbaud és Apollina­ire, a festészetben semmiképp sem Brožik, hanem Picasso és így tovább. Egyéb­ként: Marx és Engels sem Kanthoz és Fichtéhez nyúltak vissza, hanem az idealista filozófia hosszú fejlődési láncának utolsó láncszeméhez, Hegelhez, mégpedig ahhoz a Hegelhez, akinek filozófiája a vulgármaterializmus idején mindenestől a resta­uráció és az ellenforradalom filozófiájának számított.

A jelenkor egész avantgarde irodalmát és művészetét dekadensnek nevezni, a szét­hulló kapitalizmus termékének, nem vall dialektikus kifinomultágra és éleselméjű kritikusi képességre, mert figyelmen kívül hagyja forradalmi mozzanatait, s azt, melyek is ezek a forrradalmi mozzanatok. A világ fasisztái hadd követeljenek a művészettől hősi realizmust és romantikus pátoszt, az építészettől klasszikus görög-római emelkedettséget (lásd: Hitler: Mein Kampf); a forradalmi művészet a ma­ga alapvető fontosságú feladatát abban látja, hogy letéteményese legyen a mai művészet legfejlettebb irányzatainak, alkotásainak és módszereinek, melyeket a burzsoázia elvetett, s melyeket a hivatalos burzsoá kultúrából kirekesztettek; hogy túl­nője e kultúra szűk és reakciós kereteit, sok értékes összetevőjét pedig, melyek a további termékeny és haladó, pozitív munkálkodásra alkalmasak, magába olvassza. Nem sopánkodni kell a dekadens kor dekadens művészetéről, hanem tanulmányoz­ni az erőteljes és progresszív művészetet, mely a dekadens és reakciós időben fo­gant, felfedni a forradalmi elemeket a dekadens polgári kor művészetében, felfedni az ellentmondásokat a jelenkor művészete és társadalma között — ez a kulturális örökség elsajátítása és átértékelése lenini tézisének alapja.

A kulturális örökség kritikai elsajátítása és lenini átértékelése — annyi, mint: meg­őrizni a polgári kultúra értékeinek javát, s ugyanakkor küzdeni a polgári kultúra és visszahúzó erői ellen, küzdeni e kultúra felülmúlásáért: felszabadítani a burzsoá kultúra dialektikusan független és pozitív értékeit a burzsoá kultúra elleni harc által, s bekapcsolni őket a forradalmi mozgalomba, szervesen beépítem őket a születő új szocialista kultúrába. A dekadens korszak és a burzsoázia deka­dens kultúrája dekadensek — mert minden erőteljes és haladó érték, mely a burzsoá kultúrkörnyezetben keletkezett, a burzsoá társadalom ellenében jött lét­re: az újabb kor minden valóban nagy művészi alkotása kiáltó vád a burzsoá ideo­lógia és kultúra ellen. Dekadens tehát az a kor és az a kultúra, mely nem képes a legérettebb, benne és belőle alakult alkotó erőknek termékeny talajává válni, s amely gátolja ezeknek az energiáknak a kibontakozását. A dekadens kor művészete tehát nem szükségszerűen dekadens művészet: Plehanov óvatos, hivatalnoki bölcses­sége ellenére, a haladó, avantgarde művészet (a hanyatló kor és a reakciós, kulturá­lis atmoszféra nyomására), a forradalmi művészet harcot indít a dekadens kor és a dekadens kultúra ellen.

(1933)

Fordította Danyi Magdolna