Gyere, gyűlöljünk együtt

"A téves eszmék elkerülhetetlenül vérontáshoz vezetnek, de az mindig más kiontott vére. Gondolkodóink ezért engedik meg maguknak, hogy kimondjanak mindent, ami csak eszükbe jut." (Albert Camus)

1994. március 10.

"A téves eszmék elkerülhetetlenül vérontáshoz vezetnek, de az mindig más kiontott vére. Gondolkodóink ezért engedik meg maguknak, hogy kimondjanak mindent, ami csak eszükbe jut." (Albert Camus)

Karl Jaspers Hannah Arendtnak szóló egyik levelében leírja, Spinoza kedvenc szórakozása volt, hogy legyeket rakott a pókhálóba, majd betett két pókot, hogy lássa, micsoda harcot vívnak a legyekért. "Roppant furcsa ügy, s nehéz megmagyarázni", állapítja meg Jaspers. Kiderült azonban, hogy a különben komor filozófus egyedül ezekben a pillanatokban nevetett.

Körülbelül egy évvel ezelőtt egy barátom felhívott telefonon Jugoszláviából, s azt kérdezte: "Charlie, miért nem jössz haza, s gyűlölködsz a népeddel együtt?" Tudtam, hogy tréfál, szavai mégis megdöbbentettek. Azt feleltem, hogy sohasem tudtam jól gyűlölni, itt-ott előfordult, hogy nem szerettem egyes embereket, de hogy egész nemzeteket gyűlöljek, ezt a képességet sohasem sikerült elsajátítanom.

"Akkor hát", válaszolta, "lemondasz a legnagyobb boldogságról, amelyet ember érezhet az életben!"

Csodálom, hogy még nem írták meg a Balgaság Történetét. Sokkötetes, enciklopédikus, összefoglaló műnek képzelem, terjedelmes mutatóval, mely nevek millióit tartalmazza. Mindössze két-három percig kell tűnődnöm a történelmen, máris oda lyukadok ki, hogy egy ilyen könyv bizony nélkülözhetetlen. Nem becsülöm le a vallás, a nacionalizmus, a gazdasági állapotok, a személyes ambíciók hatását az eseményekre, sőt, még a véletlenekét sem, ámde az a történész, aki nem állapítja meg, hogy az emberek, egyebek között, ostobák is, nem ismeri a tárgyát.

A széthulló Jugoszlávia látványa, például, ugyanolyan, mint azé az emberé, aki nézőközönség előtt végez öncsonkítást. Már sikerült levágnia a kezét, lábát, kivájnia a szemét, most pedig éppen azon ügyködik, hogy a fogával tépje ki a szívét. Két harapás között ordítja oda nekünk, hogy ő a szent cél mártírja, de mi tudjuk, hogy őrült és emeletes marha.

Nem kellett hozzá nagy ész, hogy az ember megjósolhassa ezt a tragédiát. Ha szakijaink, a nemzeti büszkeség specialistái itt az Egyesült Államokban azt kezdenék kiabálni, hogy az együttélés lehetetlen, ugyanilyen vérontásra számíthatnánk. Emiatt ejt kétségbe Jugoszlávia esetében az a készség, amellyel az amerikai értelmiségiek legitimként fogadták el minden honi nacionalistánk igényét. Azt, hogy egy 1918 óta fennálló ország, amelyet bonyolult belső és külső szerződések tartottak össze, most apró felekezeti és nemzetállamokra hulljon szét, a New York Timestól a német kormányig mindenki leplezetlen lelkesedéssel üdvözölte. Valószínűleg jóval tovább tart, hogy az ember engedélyt kapjon egy á la Kentucky grillcsirke étterem megnyitásához, mint amennyi időbe tellett az, hogy a világot meggyőzzék, hogy Jugoszláviát annyi államocskával kell felcserélni, amennyit a bennszülöttek óhajtanak.

Mi vagy te? - kérdeznek meg az amerikaiak. Elmagyarázom, hogy Belgrádban születtem, hogy 15 éves koromban eljöttem onnan, hogy mindig jugoszlávoknak tudtuk magunkat, hogy az utóbbi 30 évben szerb, horvát, szlovén és macedón költőket fordítottam angolra, hogy lelkesedve fedeztem fel közöttük a különbségeket, ha egyáltalán voltak, s hogy a legkevésbé sem érdekeltek ezek a nacionalista vezérek és programjaik.

"Á, szóval te szerb vagy!" - kiáltották diadalmasan.

A legutóbbi negyven év alatt rengeteg emberrel találkoztam, oroszokkal, jugoszlávokkal, magyarokkal, lengyelekkel, argentinokkal, kínaiakkal, irániakkal és tucatnyi más nemzetiséggel, valamennyien gyilkos rezsimek menekültjei voltak. Ők az egyedüli becsületes emberek egész bolygónkon. Az idei nyáron Párizsban és Amszterdamban más "árulókkal" is találkoztam, olyan férfiakkal és nőkkel, akik nem akartak azonosulni a különféle nacionalista csoportosulásokkal Jugoszláviában. Elrugaszkodtak a törzsi fétisektől, s ezért eretnekek lettek. Ők is ennek a polgárháborúnak az árvái. Ötödmagammal a párizsi Brassera Cluny kávéházban ültünk, és tiltakozó levelet írtunk Milo[evinek. Az egyes megfogalmazások körüli vita hevében valamelyikünknek eszébe jutott, hogy a háború előtt Tito ugyanebben a kávéházban intézte illegális ügyeit a Komintern számára. "Hát ennek a szarásnak már sose lesz vége?" - fakadt ki valaki hangosan.

A szerbeknek nem fogják megbocsátani Vukovár és Szarajevó megsemmisítését. Ha történelmük során szereztek is némi erkölcsi hitelt, ezzel eljátszották. Ez a két példa jobban érzékelteti a nacionalizmus mérhetetlen, önpusztító idiotizmusait, mint bármi más. Senki emberfiának és egyetlen embercsoportnak sincs joga ahhoz, hogy halálra ítéljen egy várost. "Védd a magadét, de tiszteld a másét" - mondogatta nagyapám, márpedig ő magas kitüntetéseket viselő tiszt volt az első világháborúban és szerb hazafiságához nem fért kétség. Gondolom, ma egyetértene velem. Nem remélhetnek boldog jövőt azok az emberek, akik ártatlan emberek szenvedéseit okozták.

"Akkor, amikor szükség lett volna rád, eltávolodtál tulajdon nemzetedtől" - vetette szememre egy ismerősöm, amikor elhárítottam a hívást. Igaz. Megtagadtam, hogy lelkiismeretemet a falka vezérének kezébe tegyem le. Továbbra is csökönyösen hittem, hogy nemcsak egy igazság létezik. Csak az egyes egyén van, hajtogattam magamban számtalanszor. Felmagasztaltam a kitaszítottakat, a páriákat, miközben népem azzal kecsegtetett, hogy valami misztikus közösség része lehetek. Ragaszkodtam hozzá, hogy fölötte maradjak ennek, beérjem önmagammal, kételyeimhez híven.

"Kihez szól akkor a költészeted, ha egyetlen néptörzset sem mondhatsz magadénak?" - firtatta beszélgetőtársam.

"Az igazi költő sohasem tartozik egy törzshöz sem" - kiáltottam. "Éppen az, hogy nem akar azonosulni szülőhelyével, avatja költővé és tiszteletreméltó személyiséggé."

Ez, persze, nem volt igaz. A világ nem egy nagy költője tüzes nacionalista volt. Az epikus költő egyetlen hivatása az volt, hogy kifogást találjon az ártatlanok lekaszabolására. Kényelmes, terebélyes családi nyoszolyáinkban a mai gyilkosok a csecsemők igaz álmát alusszák majd - legalábbis ezt szajkózzák.

A másik tábort azok teszik, akik egyedül a magányos emberi hangban bíznak. A lírai költő úgyszólván már eleve nemzetáruló. Idegen, aki azt a durva igazságot kürtöli szakadatlan, hogy csakis az egyén élete megismételhetetlen, és ezért szent. Megtörténhet, hogy nemzete szereti is őt, de veszélyességére figyelmeztetni kell. A törzsnek össze kell gyűlnie, hogy szembenézzen a közelgő ellenséggel, ugyanakkor a lírai költő magában rostokol és egy koponyával társalog a temetőben. Ezért megérdemli, hogy száműzzék hazájából, agyonverjék és jól megjegyezzék a nevét.

Félelmetes, ahogyan a mai világ értelmisége a bálványait cserélgeti. A fanatikus hívők legalább ragaszkodnak hitükhöz. Kelet-Európa valamennyi dühödt nacionalistája tegnap még marxista volt, a múlt héten pedig sztálinista. Az egyéni szabadság sohasem érdekelte őket. Ennél nagyralátóbbak voltak. A világ szenvedése eszményi alkalom minden értelmiségi számára, hogy átérezze a dolgok tragédiáját és valóra váltsa utópikus ábrándjait. Ha eközben valamelyikük egy húron pendül a tömeggyilkosokkal, a cél szentesíti az eszközt. A jelenkori tirannusok irodalmi szalonokat tartottak fenn, övék volt a leghíresebbek egynémelyike is.

A nacionalizmus, akárcsak a kommunizmus, lehetőséget ad arra, hogy a történelmet újraírják. Az igazi történelemmel meg az irodalommal az a bibi, hogy rengeteg kétértelműség, megoldatlan kérdés, árnyalat és zavarba ejtő ellentmondás nyomasztja. Ne hitegessük magunkat, a manicheusi világlátás sokkal kecsegtetőbb. Mindegyik történelmi revízió elfogadható, ha az angyal és az ördög közötti harc valamelyik változatát kínálja fel nekünk. Ha ez a valóság síkján azt jelenti, hogy a jugoszláviai gyilkosokat jó fiúkra és rossz fiúkra osztják, rendben van, legyen úgy. Ha ez azt jelenti, hogy egyik szemünk sír valamely muzulmán nő halála miatt, a másik meg nevet, mert pravoszláv férje fűbe harapott, hát ilyen az egyszerű bonyodalmak vonzóerejének titka.

Az amerikai médiák úgy vannak a bonyolultabb dolgokkal, mint a viktoriánus erkölcs a szexualitással - vagyis hogy mindenáron meg kell tőle óvni a nézőt és az olvasót. Jugoszlávia esetében, ahol semmi sem egyszerű, a következmények még rosszabbak. Vezércikkíróink és entellektüelljeink gyakran ugyanolyan nézeteket vallanak, mint nacionalista kollégáik az ország más vidékein. Ez olyasféle, mint ha a személyi számítógépek korában hiányolnák, hogy nincs kit gyűlölniük. A demokratikus erők Jugoszláviában semmit sem várhatnak tőlük. Odahaza árulókként kezelik majd őket, külföldön pedig a történtek általuk előadott változatát síri csend fogadja, mert a bonyodalmat túlságosan is szövevényessé teszi.

Akkor hát mi a teendő, kérdezik az emberek joggal. Valóban nem tudom. Mint elégikus költő, én búslakodom, és fel vagyok készülve a legrosszabbra. Az erkölcsi fertőre meg az ostobaságra mindig nagy jövő vár. A világ még mindig nem élt át minden borzalmat, de eljön annak is az ideje. A sötét kétségbeesés az egyetlen egészséges szemlélet, ha valaki a legyekkel azonosul, ahogyan én teszem. Ha azonban, titkon, az egyik póknak tartja magát, vagy - ne adj isten! - ama híres filozófusnak, aki nevetett, sokkal kevesebb lesz az oka, hogy gondba essen. Mert akkor a győztesek között lesz, mindenkor újraírhatja a történelmet és állíthatja, hogy annak idején légy volt. Amit mi - bona fide - kapunk, nem egyéb a pókhálóban elzokogott elégiánál. Ezt és egy szép hajnalhasadást, a hóhér utolsó könyörületességének váratlan gesztusa gyanánt azon a napon, amikor a vesztőhelyre visznek bennünket. Egyébiránt pedig nemigen reménykedem. Legalább egyszer kössetek már igazi fegyverszünetet, hogy a nénike kijöhessen és a romok között megkeresse a macskáját.

A szerző szerb származású amerikai költő. 1990-ben költészeti Pulitzer-díjjal tüntették ki.