Gyűlölettől fortyogó romok

– Hogyan vetni véget a vérontásnak a Balkánon –

1994. március 10.

Amíg Amerika erkölcsi bénultságban leledzik, széles e világon, de különösen a Balkánon, az emberek sokasága hal meg erőszakos halállal. Amikor elszabadul a pokol, nem sok dolog vetekedhet a földrajzzal és a történelemmel - a tanult emberek és a gazfickók ez aranybányájával.

Az, ami most történik a Balkánon, egészen egyszerűen: vérontás. Az olyan elnevezések, mint "szerbek", "horvátok", "bosnyákok" semmit sem jelentenek, mert a magánhangzók és mássalhangzók minden más kombinációja ugyanoda: tömeges öldökléshez vezet. A felekezeti különbségeknek - annak, hogy pravoszlávok, katolikusok, muzulmánok -, akárcsak az etnikai sokféleségnek, úgyszintén semmi jelentősége. Az előbbi eltűnt az első elkövetett gyilkossággal (mert a "Ne ölj!" parancsolata minden felekezetre érvényes); ami pedig az utóbbit illeti, ezek az emberek mindannyian ahhoz a fajhoz tartoznak, amelyet mi, a magunk részéről, mondjuk, kaukázusinak nevezünk.

A történelmi hivatkozás itt merő értelmetlenség. Amikor valaki azért húzza meg a ravaszt, hogy helyrehozza a történelmi tévedéseket, hazudik. Mert a történelem sohasem téved, mivel nincs rendeltetése. A ravaszt mindig önös érdekből húzzák meg, s eközben a történelemre hivatkoznak, hogy elhárítsák a felelősséget, vagy hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásuk. Nincs az az ember, aki utólag úgy csikarhat ki felmentést cselekedeteire - különösen emberölésre -, hogy ilyen-olyan időtlen kategóriákra hivatkozik, s ezt a legkevésbé egy államfő teheti meg.

Ezenkívül a balkáni vérontás, lényegében, rövid lélegzetű projektum. Miután a helyi államfők elindították, egyetlen célja már csak az, hogy ők hatalmon maradjanak olyan hosszú ideig, ameddig fizikailag lehetséges. Az embereket egyesítő bármelyik (gazdasági vagy ideológiai) probléma megoldása ígéretében és egy hátrafelé tekintgető utópia zászlaja alatt folyik, amelyet nacionalizmusnak hívnak.

A nacionalizmus, ez a haladásellenes gondolkodásmód, mely a Balkán nemzeti sokféleségének realitása és az olvasztótégelynek képzelt jövendőbeli Európa talaján sarjadt, végső soron a szomszédokkal való régi számlák kiegyenlítésébe torkollik. Legfőbb vonzóereje, hogy (testileg és lelkileg) a végsőkig fogékony, azaz időre van szüksége, s hogy leköti, foglalkoztatja a férfilakosság legnagyobb részét. Egy államfőnek, aki egy tönkrement nemzetgazdaság ura, az ilyen aktív és gyengén fizetett hadsereg istenadta ajándék. Még csak ki kell tűznie a célt, és kész a kocsi.

Tekintettel a szerb egységek számbeli és anyagi fölényére szomszédaikkal szemben, fölmerül a kérdés, hogy ezt a célt miért nem érték el már egy-két évvel ezelőtt. A válasz: nem érdeke az illető államfőknek.

Az volna a természetes, hogy a vérontás (különösen, ha hadiállapottá vált) nem mehet a végtelenségig, ami azt jelenti, hogy van egy logikus vége, amit a nemzetvezérek, sőt még a gerillabandák is, mielőbb látni szeretnének. Utána jön az újjáépítés, a szabad választások, a törvényhozás. Ezek a dolgok, el lehet képzelni, a szóban forgó államfők legnyomasztóbb rémálmai közé tartoznak, s ez az, amit mindenképpen el szeretnének kerülni.

Képzeljék el, hogy ennek az öldöklésnek vége szakad és a por elül. Mit találunk a volt Jugoszlávia helyén, különösen, amíg a jelenlegi vezérek országolnak? Demokratikus köztársaságot? Monarchiát? Diktatúrát? Mindebből semmit. Hanem gyűlölettől fortyogó romhalmazt egy falkányi erőszakoskodóval a tetején, akik semmiféle munkára nem hajlandók a romhalmaz aljánál. Innen az öldöklés lassú, de állandósult üteme. Folytatása nyújt biztonságot ezeknek az embereknek.

Mit kell és mit lehet tenni, ha még egyáltalán tenni lehet valamit a közvetlen katonai beavatkozáson kívül, amihez ennek a mi méregdrága haderőnknek, amely önnön szexuális integritásának védelmével van elfoglalva, szemmel láthatóan nem fűlik a foga?

Először is, "mit kell". Az Egyesült Államoknak azonnal ki kell járnia és végre kell hajtania az Egyesült Nemzetek Szervezetének határozatát, melynek értelmében sürgősen demilitarizált övezeteket alakítanának Boszniában, és e célból ENSZ-csapatokat vezényelnének a térségbe.

Utána mindjárt ki kell zárni Jugoszláviát az Egyesült Nemzetek Szervezetéből. Zászlaja ott lobog az ENSZ-palota előtt, alátámasztva ekképpen a szerb vezér állítását, miszerint egyedül az ő személye szavatolja a jugoszláv integritást, s hogy a vérontás, melyet ő kezdett el, harc a szecesszió ellen.

E tagság alapján Szerbia jogot formál arra, hogy rendelkezzék a külföldön levő jugoszláv pénzeszközökkel (mintegy hatmilliárd dollárral), melyet gyakorlatilag már felemésztettek a szerb hadjárat költségei. Ez az USA és európai szövetségeseinek érzéketlensége és nemtörődömsége miatt történhetett meg.

A fennmaradt pénzt és a volt Jugoszlávia egyéb vagyonát haladéktalanul zárolni kell. Nagykövetségeit, konzuláris irodáit, légiforgalmi és más hivatali képviseleteit be kell csukni, a járadékokat elkobozni, és az ily módon befolyó pénzt a segélyprogramokra fordítani.

Szerbia és Horvátország diplomáciai elismerését - bármilyen formában történt is meg - vissza kell vonni, és mindaddig nem újítani fel, amíg a mostani vezetők hatalmon vannak, s amíg a szóban forgó államok le nem mondanak az ellenségeskedés idején megvalósított területi hódításaikról.

Ezen államok mostani vezetőit - Slobodan Miloševićet és Franjo Tudmant, nemkülönben a boszniai szerbek vezérét, Radovan Karadžićot - az ENSZ azonnal helyezze törvényen kívül, s ennek megfelelően járjon el velük fizikai létük folyamán, különösen pedig az ellenségeskedés megszűnése után. Ez azt jelenti, hogy tilos beutazniuk az Egyesült Államokba és azokba az országokba, amelyekkel az USA diplomáciai kapcsolatot tart fenn, Svájcot is beleértve.

Az ellenségeskedés végső kimenetelétől függetlenül Szerbiát mint kétségtelen agresszort, ENSZ-határozattal teljes hadikárpótlásra kell kötelezni.

Nem túlságosan sok, ha mindezt a mi érthetően költséges State Departmentünktől követeljük. Ez volna az igazságos, ezért az Egyesült Államok unilaterális akciójával is nyélbe lehet ütni. Az igazságnak nincs szüksége konszenzusra; éppen ellenkezőleg.

Most pedig, "mit lehet". Az amerikai kormány, még ha gránátok és golyók röpködnek is a fejek fölött, fedezheti az amerikai gyáripari és építőipari cégek esetleges veszteségeit, amennyiben jelentősebb számban megjelennek az ENSZ védnöksége alatt álló területeken. Az elképzelés az, hogy ezek a kompániák, felszerelésükkel együtt, jöjjenek a letarolt vidékekre és hirdessék meg, hogy munkát ajánlanak, melyet valutával fizetnek, s ezzel még egy lehetőség nyílna a lakosság foglalkoztatására.

Kormányunk ugyanezt az európaiaknak is sugalmazhatja, akik nálunk jobb helyzetben vannak, hogy megcsinálják. Mi több, a menekültek mindinkább duzzadozó hullámai fényében - jobban mondva sötétségében - itt még szerzett jogaik is vannak. Az ügyet részben szintén a volt Jugoszlávia azon fennmaradt eszközeiből lehetne pénzelni, amelyek az európai országokban vannak letétbe helyezve.

A vezérgondolat az, hogy ha egyszer a por elül, úgyis az Egyesült Államoktól meg az európai országoktól fogják kérni, hogy segítsenek a térség helyreállításában. Így, ha ebbe már most bekapcsolódik, a demokratikus Nyugat esetleg elkerülheti, hogy kétszer adjon.

Az említett eszközöket készpénz formájában is át lehet utalni, mondjuk, egy trieszti bankba, vagy más, hasonló helyre, és közhírré tenni, hogy a volt Jugoszlávia minden egyes polgárát fejenként 2000 dollár illeti meg. Ahhoz, hogy ezt a pénzt megkapja, nem kell semmi egyebet tennie, csak tárja szét a két kezét. Ezzel nem érnénk el sokat, de hogy a fegyverszünet hosszabb lenne minden eddiginél, amit Genfben aláírtak, az holtbiztos.

A pénz nagy úr, még a háborúnál is nagyobb. Az emberi kapzsiság biztosabban a békéhez vezethetne, mint bármely másik erény. Ha nem így volna, az európaiak ma is a régi - ennél jóval tetemesebb - számláikat rendezgetnék egymás között.

A Nyugat, elsősorban az USA számára, a fő dolog nem az, hogy vakon kövesse azt a monstruózus tervet, melyet az ököljogászok főztek ki maguknak Belgrádban vagy Zágrábban, ahogyan azt a Vance-Owen csapat tette. Nekünk a saját tervünket kell rájuk tukmálnunk. Hogy ezt megtehessük, természetesen birtokolnunk kell egy ilyen tervet. Ahogyan kormányzatunk kezeli a problémát, az, bár politikailag célravezető, etnikai szempontból botrányos. Az emberek, amikor ma Boszniában sírt ásnak, a gödröket "Clinton-gödröknek" hívják. Ő megérdemelte ezt: országunk nem.

Erkölcsös embernek nincs szüksége szövetségesei beleegyezésére, hogy fellépjen valami ellen, amit elítélendőnek tart. Ez az ország pedig, elméletileg, még mindig erkölcsös ország, legalábbis úgy tűnik annak az ítéletnek az alapján, amelyet Rodney King megveretésének ügyében (szövetségi szinten) hoztak.

Ami a Balkánon történik, sokkal rosszabb, mint ami a King megveretéséről készült videoszalagon látható, ráadásul mindennap ismétlődik. Ezt gyilkosságnak hívják, és élőben látjuk. Ha már nem tudunk saját tervet kifundálni, ha a balkáni öldöklésre nincs sem agresszív, sem leleményes válaszunk, legalább azt nem lett volna szabad megengednünk legokosabb koponyáinknak, hogy az embervér ontásának ezeket a jeleneteit jól fizetett üres fecsegéssel leplezzék. Ha gyilkosság történik, jobb, ha az ember megszégyenültnek és tehetetlennek, semmint tájékozottnak érzi magát.

Mindenesetre tudnunk kell, hogy ennek nem kellett volna megtörténnie. Amikor pedig egyszer elkezdődött, meg lehetett volna állítani. A tény, hogy nem állították meg, azt jelenti, hogy ez valakinek az érdeke.

Felmerülhet a kérdés: kinek? Végtére is, lévén, hogy erkölcsösek vagyunk, mi olyan ország is vagyunk, ahol van egy alsó határ. Ha valaki, aki megállíthat egy vérontást, nem teszi meg, azt jelenti, hogy hasznot húz belőle. Én három nevet sugalmazok: Milošević, Karadžić, Tudman. Önök is nyugodtan összeállíthatják a saját névsorukat. Úgyszintén segíthetnek megállapítani azt is, hogy az az állítás, miszerint erkölcsös ország vagyunk - megfelel-e a valóságnak.