Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 122-123. szám

Miloš Crnjanski

Jesse

Részlet Miloš Crnjanski Michelangelóról szóló könyvéből

1975. június 2.

Meglehetősen zavarban vagyok, mert tizenöt esztendőt átugrunk Michelangelo életében. Messzire ugrunk harmincadik életévétől, negyvenöt esztendős korába. Mint a vizsgázó diák, úgy szédelgek ettől az ugrástól.

Zeno professzor azonban keményfejűen ragaszkodik ahhoz, hogy a Mediciek síremlékéről halljon tőlem. Az ital, szemmel láthatóan, elfárasztotta. El akarta altatni. Ő védekezik ellene, és nagy, szép szeme most olyan, mintha üvegből volna. Tizenöt esztendő az ember életében, mondja, semmit sem jelent, így hát Michelan­gelo életében sem. Elmúlik. Egy új Medici, — mondja, — aki most a pápa, — X. Leó, — kezdi követelni, — 1520-ban, — a síremléket övéi számára, s amikor ez a Medici meghal, VII. Kelemen pápa, kényszeríti Bounarrotit, — 1524-ben, — hogy elkezdje a Medici-síremlék építését.

Halljuk a tényeket.

Véleményem szerint, mondom, fő az, hogy ez a síremlék is befejezetlen ma­radt. Ez is egy tragédia Michelangelo életében. Az ő életében sok a tragédia. Úgy vélem, hogy a legnagyobbat, azt, amit a freskóin figyeltek meg, sohasem hangsú­lyozták eléggé. Ez pedig az, hogy életét kőfaragók műhelyeiben, Carrara bányáiban, kápolnákban és templomokban töltötte el, — napot, tengert, erdőt csak két-három ízben láthatott egy-két napig. Két alkalommal volt beteg, hulláktól betegedett meg, hullaboncolástól. A tanulmányírók kiemelik, hogy nem volt jó szeme a természet­hez, a hegyek, erdők, virágok szépségének meglátásához, — mint Lionardónak, — ám én úgy vélem, hogy ez túlzás, — pontatlanság. Idejéből nem futotta erre. Csak az áll, hogy életében valójában sok a kő, a síremlék, az asszonyokról és holtakról mintázott szobor, — és hogy kevés napot töltött a városon kívül. Igaz, hogy annak a daliás ifjúnak Pulcinak a költeménye magával ragadta a csillagos, nyári, firenzei éjszakába, mely lauták hangjától zengett, — ám meddig tartott ez is? Hány napig? Emlékszem a napsütésre és a szélre Dániában. A pacsirták füttyére, melyek Dánia madarai. A fellobbanó villámokra, amikor vihar készül a Skagen felett. De főleg azokra a nyári, dán éjszakákra, amikor az éjszaka mindössze egy-két órát tart, s be sem sötétedik. Michelangelo életében csak a Spoletto feletti erdőt látom, két- -három sétát a Tiberis partján, az emlékezést egy hatalmas, öreg, toscanai tölgy­fára. A tölgy, úgy tűnik, a freskóin mint egy kísértet jelenik meg. A Mediciek sír­emléke Firenzében nagyon hideg.

Észrevételeim nem pontosak — mondja Zeno professzor. Ez az antik kor hatása. Ez a szobrász érzéketlensége a tájkép iránt, csak az emberi test szépségei iránt való érzékenység. Az antik kornak nem voltak Madonnái. Ez tény.

Lehetséges. Én is így gondoltam egészen mostanáig. Nincsenek gyermek­ágyas Vénuszok. Mind anyai érzés nélküli istennők. Azonban ez sem áll, nem egé­szen áll. Michelangelo Madonnáit tanulmányozva egy vatikáni német követségi tisztviselő kartársamtól egy tanagra, egy apró szobrocska képét kaptam, amely egy szoptató anyát ábrázol. Lactans. Nem dajkának adta szoptatni gyermekét, mint Michelangelo édesanyja. Nagyon hasonló akármelyik római Madonnához.

Az athéni múzeumban is látni ilyet, — mondja a professzor, de sohasem fordult meg a fejében, hogy ebben az antik világ Madonnájának a bizonyítékát lássa.

Miért ne? — kérdezem. Előfordul ilyesmi az ázsiai szobrászatban is. Anya az. Meg gyermek. Anya, aki kicsinyét szoptatja. A testtartás ugyanaz, a szeretet ugyanaz. Ha a vallási gondolatot mellőzzük, ez ugyanaz, mint annak a jegesmedvé­nek az ösztöne, amelyet a koppenhágai állatkertben láttam.

Akármikor említem is ezt a medvét, a professzor nevetni kezd, fennhangon.

A professzor úgy véli, tévedünk, ha a reneszánsz mesterek munkájába túl sok bölcseletet képzelünk, ösztönösen dolgoztak. Műveletlenek voltak.

Úgy véli, meg kell ismételnie, hogy Itáliában a tanulatlan emberek is hasz­nálják azokat a verssorokat, amelyeket Dante írt, mint szólásokat, közmondásokat a pokolról, a mennyországról, az életről, a halálról.

Én is úgy gondolom, hogy nincs is olyan nagy különbség — ha az életről és a halálról van szó — a tanulatlan emberek és a költők között, annak ellenére, hogy az igazi költő nem a földön jár. A közönséges és a nem közönséges emberben is a halál közele egyforma gondolatokat vált ki, és a legtanultabb ember sem tudja, mi vár rá a halál után. Nekem úgy tűnik, hogy Michelangelo vallása ször­nyűséges szenvedés, félelem volt, és hogy minden verssora, végeredményben, a halálról szól. Számunkra ma már érthetetlen, hogy valaki elhiheti, hogy az ördög létezik, hogy a pokol létezik, hogy léteznek örökös kínok, hogy a pokolban, az emberi bűnökért, a halál után, létezik büntetés. Szörnyűséges ez és nyomorúságos, hogy Michelangelo, meg Vittoria Colonna a maguk korában csakugyan hisznek is mindebben.

Sajnos, — mondja a vendéglátóm, — Michelangelo idejében a megrögzött istentagadókat kivéve, mindenki hitt ebben, ő is, lám, hisz benne. Mindenki hiszi Itáliában.

Én nem tudom többé, valóban azt kell-e gondolnunk, hogy Michelangelo hitt ebben. Nekem úgy tűnik, hogy ő néha-néha a halállal pontot tesz az emberi élet végére. Emlékszem a sírfeliratra, amelyet a Medici-síremlék egyes szobraihoz ké­szített. Nem tudnám fejből elismételni, de emlékszem, hogy a fámáról és a halál­ról van szó.

A professzor mosolyogva szól, hogy majd ő elismétli.

A felirat így hangzik: A Fáma tartja kezében sírfeliratukat. Nem mehet se előre, se hátra, mert halottak, és művük bevégeztetett. Így írja a Medici-síremlék egyik vázlatán.

Amint látjuk, — mondom, — Michelangelo, akiről azt állítják, hogy művelet­len, tanulatlan, pallérozatlan, hogy nem tudja a helyesírást, ki tud választani egy sírfeliratot, ki tudja választani a szavakat a halálról, jobban, mint az akadémia, amelyet Cosmo Medici alapított Firenzében. Jobban, mint az, amelyet Michelan­gelo halála után alapított Firenze. A tanulatlanok, a maguk művelők sokat tudnak.

A vendéglátó azt mondja, hogy keveset tudunk, — kevés tényt, — Michelan­gelo olvasottságáról. Michelangelo ritkán válaszolt, még a szobrászati kérdésekre is. És még ritkábban a rágalmazók áskálódásaira, mint amilyen Aretino is volt. Ha úgy kívánom, mégis beajánlhat Sacchetti professzorhoz, a Vatikánban ő megmutathatja nekem Michelangelo portréit, én pedig annak az arcnak az alapján, egyedül is véleményt alkothatok. Azt mondják, ugyanolyan ráncok baráz­dálták a homlokát, mint Tolsztojnak.

Sacchetti megmutathatja nekem Michelangelo egy eléggé ismeretlen portré­ját, úgyhogy egyedül alakíthatom ki véleményemet annak az arcáról, aki a Medici- -kápolnában a halálról bölcselkedett. Egy szépiarajzon Buonarrotit egy parasztos arcú kőfaragónak láthatjuk, akinek a kocsmában szétverték az orrát. Nehezen hi­hető, hogy emögött az arc mögött sok gondolat rejlik.

Ismerem ezt a portrét. Az a rajz már belemosódott a papírba, ahogy a felirat szavai is elmosódtak, és úgyszólván olvashatatlanok. A kartonon már csak ezeket a szavakat lehet elolvasni: A kupola válasza, — risposta della Cubola. Nem tudni, milyen válasz ez, és kinek szól, és sohasem is fogjuk megtudni.

A vendéglátó azt mondja hogy e kupola feltétlenül Michelangelo valamelyik vitájában szolgált válaszként. Ez, kétségtelenül, abból az időből származó jegyzet, amikor Michelangelo a Szent Péter-bazilika kupoláit tervezte, akkor sokan gúnyol­ták és támadták. Ki tudja, mire akart választ adni?

Ezt nem tudtam, — mondom. Csak azt tudom, hogy hiábavaló lett volna. Ha Michelangelo kupolája válaszolt is volna, hiába válaszolt volna. Any- nyi büdösbogár van a világon (mondom: scarafaggi), így hát volt belőlük Itá­liában is, Rómában is. Kinek kellett válaszolnia? A kortársaknak? Firenzében is annyi ostoba, irigykedő, aljas ember volt közöttük. Ha Michelangelo egyiküknek, — mindüknek, — le is vághatta volna a fejét, abban a pillanatban száz nőtt volna a helyébe. Épp ezért hanyagoljuk ezt.

A vendéglátóm nevet, és azt mondja. Michelangelo sem volt jobb náluknál. Terribile. Lehetséges. Csak megemlíteném még, hogy utolsó tragikomédiája néhány héttel, vagy néhány nappal halála előtt veszi kezdetét.

Olyan benyomása van róla a pápának, hogy lustálkodik és nem dolgozik.

Nyolcvankilenc éves volt akkor.

A professzor azt mondja, hogy vissza kellett volna vonulnia, és nyugodtan élnie családja körében. Itáliában az emberi élet egyetlen boldogsága a család.

Erre azt válaszolom, hogy gyakran épp a családjából rágalmazták. Engem különben e pompás család nemigen érdekel. Csak, mint már mondtam is, Miche­langelo apja érdekel. Nem érdekelnek a fivérei sem. Azt, aki kolostorba vonult, és dominikánus lett, mint mondják, Savonarola követője, egy ízben látom Michelan­gelo életében, Michelangelo levelén keresztül. Viterbóban megfosztották a csuhá­tól, ő pedig Rómába menekült, fivéréhez. Szeretem a viterbói szökőkutakat. Miche­langelo nem akarta őt magánál tartani. Pénzzel látta el, és visszaküldte Firenzébe. Azt, aki katona lett, mint Torrigiani, az okmányokban látom, már mint leszol­gált katonát, aki Settignianóba vonult vissza. Olyan, mint egy rokkant az orosz regényekben, őt is a fivére tartja el.

A legnevetségesebb, — mondja a vendéglátóm, — a család ördöge (diavolo nella famiglia), Giovansimoni, aki bottal ront apjára, és felgyújtja a szénaaszta- got, meg a házat is fel akarja gyújtani. A fivére Rómából azt írja neki, hogy haza­megy és összetöri a csontjait, a vadállatjának (így mondja), ha tízezer Giovanni lenne belőle, akkor is.

Ez nekem, mondom, sajnálatosnak tűnik, és nem nevetségesnek.

A professzor azt mondja, hogy Itáliában a család szent.

Mondja, hogy egyik fivérét Michelangelo haláláig szerette. Ez az, akit Buonarrotónak hívtak. Ez a fivére kapta tőle a legtöbb levelet. Amikor meghalt, Michelangelo karjaiban halt meg. Michelangelo jellemének alaprajza az apja irán­ti szeretet, a gondoskodás a családról. Ez az itáliai embereknek is a fő jellem­vonása.

A Buonarrotik, Michelangelo halála után, meggazdagodtak.

Engem, ismétlem, — mintha csak Freud doktor lennék — kizárólag az apa érdekel.

Zeno azt mondja, nagy imádottja fiának. Michelangelo már huszonkilenc éves korában birtokot vásárol apjának. A legtöbb levelében az apjáról beszél, mi­atta aggódik. Egyik levelében azt írja neki, ne bánkódjon, amíg ő él. Mindig talál neki helyet, ahol a fiaitól biztonságban lehet, öregségére is szolgálókat tarthat. Firenzében is, meg a városon kívül is.

Igen, igen, — mondom. Csak furcsállom, amikor azt írja az apjának, hogy Rómában rettenetes a hőség, — amikor az apja Rómába akar látogatni. Megárt­hatna neki, — írja az apjának. Nem tudná elviselni.

Vendéglátóm azt mondja, hogy egész életében pénzelte.

Lehetséges, — nem mondom, hogy nem segítette, csak azt vetem fel, hogy, mint apját, szerette-e. Nem szerette. A firenzei törvények szerint, a fiú akkor lett nagykorú, amikor az apja jóváhagyta. Szembeszökő, hogy Michelangelónak az apja csak a fia harmincharmadik életévében írja alá ezt az okmányt. Amikor már harminchárom éves, mint Krisztus a Golgotán.

Látom, hogy a professzornak ez a legkevésbé sem tetszik. Azt mondja, nem kellene kételkednünk a régi idők firenzei törvényeinek célszerűségében. A törvé­nyek a társadalmi viszonyok logikus következményei, úgyhogy mindig bölcsek, és szükségesek. Ez nem bizonyíték az apa ellen.

Nem. Csak azt mondom, hogy a szemembe ötlött, miszerint ez akkor esett meg, amikor a többi fivér az apát minden tulajdonából ki akarja forgatni. Miche­langelo ekkor bankárjánál, a firenzei kolostorban, folyószámlát nyittat az apja részére.

Én neked folyószámlát nyitok — te nagykorúvá teszel engem.

A professzor itt közbeszól, és megjegyzi, hogy nincs valami magas véle­ményem a családról. Ez majd, Rómában, árthat nekem.

Nem igaz. Csak azt akartam mondani, hogy a szeretet, abban a családban, nem érvényes. Michelangelótól pénzt kérnek — mindannyian. Amikor Buonarroto meghal, özvegye hozományát Michelangelónak kell visszaadnia. Az özvegynek szép neve volt. Bartolomeának hívták. Követeli vissza a hozományt. Lánya van, Michel- langelo fizet a lány részére is, hogy férjhez mehessen. Amikor azonban a családjá­nak ír, levelében az áll, hogy már tizenkét éve bolyong Itália-szerte, dolgozik, fáradozik, iparkodik, gyakran életveszélynek teszi ki magát, csak hogy annyi pénzt keressen, hogy a családját megsegíthesse, felemelje, hogy a Buonarroti név ismét visszakapja régi fényét. Ők pedig? Ők pedig leveleket irkáinak, ellene, akárki­nek. Akármiket. Hadd irkáljanak — mondja — amit akarnak, csak őt hagyják nyugton, hogy dolgozhasson. Negyvennyolc éves volt az idő tájt, de ez egészen haláláig így ment.

Ez közönséges hétköznapi, itáliai gondolkodás a családról, — szól a ven­déglátóm. Ez semmiféle nyomot sem hagyott a Medici-kápolnán.

Lehetséges, de Michelangelónál nyoma van valami szörnyűséges kisebbren­dűségi érzésnek, a családja miatt. Egyáltalán hogyan is tudhatott dolgozni, ezt kérdezem. Utálkoznia kellett az ilyen emberek láttán.

A vendéglátóm azt állítja, hogy imádta a családját. Unokaüccsére azt mond­ja: „mio bel Giovanni”, talán mielőtt látta volna.

Lehetséges, lehetséges, — de én mégis kitartok a magamé mellett. Valami fagyosság érezhető Michelangelóban, amikor az apjával beszél. Nem arra gondolok, hogy ez a tiszteletre méltó Lodovico jelentéktelen, apró üzérkedéseinek a következ­ménye, aki engedély nélkül felveszi fia pénzét, hanem arra, hogy nem volt-e eset­leg valami titok ennek az embernek az életében, amit talán Michelangelónak az ap­ja halálára írt verse rejt magában.

Mely sorokra is gondolok itt?

Azokra, melyekben apja halála alkalmával Michelangelo az elhunyttal beszél­get, és azt mondja, hogy fivéréhez — Buonarrotóhoz — a szerelem köti, atyjához pedig a természet. Kevés. Ezenkívül ezt is mondja apjának, aki teremtője elé áll: Te most kész vagy adósságodat leróni. Milyen adósságot? Mire gondol? Hol? A pokolban?

Ugyan már, — mondja vendéglátóm, Ezek a kor halotti elégiáinak szokásos frázisai.

Ezek Michelangelo parlagiasságának bizonyítékai. Fiatal korát szatócsok kö­zött töltötte. Ezekben a firenzei műhelyekben minden pallérozatlan volt. Durva. A Ghirlandaio-fivéreknél is, meg Lucca della Robbiánál is, de Donatello is bárdolat- lan alak lehetett.

Donatello, mondom, már meghalt akkor. Luca az egyik legkellemesebb jelen­ség volt Firenzében. A Ghirlandaio-fivérek sem lehettek bárdolatlanok. Ezekben a műhelyekben minden szegényes volt, de nem bárdolatlan. Igaz, hogy a mecénások ezeket az embereket szolgáknak tekintették, — de nem tudtak élni nélkülük. Kü­lönben az sem igaz, hogy a szegények csúnyán esznek. A kőfaragók szépen és csönd­ben esznek. Evés közben nincs helye durváskodásnak. A parasztok csak ünnepeken isszák le magukat. Nem a szegénység, nem a pallérozatlanság, — más, sokkal súlyo­sabb dolog különítette el a fiút az apjától, az én véleményem szerint. Nekem úgy tűnik, hogy Michelangelo, a leveleiben, a verseiben, azt akarja mondani, hogy ez az ember, az apja, valakinek nagy bajt okozott. Azt nem mondja, mikor, hogyan. Ki tudja, mire gondol. Apja kilencven évet élt. Kilencvenszer ment le a nap, mondja a versben, mire te is, apám, megnyugodtál. Mintha csodálkozna, hogy megnyugo­dott. Egyik szonettjében, amely a toliról szóló szavakkal kezdődik, azt mondja, hogy a kövek, a növények is megszólalhatnának, csak ha mi azt meg tudnánk ér­teni. Egy másikban meg, hogy a születése körül valami nem volt rendben (»Se ben concetto«), hogy őt, utóbb, a szeretet formálta át. Egy harmadikban pedig újra homályosan szól. Apja BŰNÉRŐL beszél. E szonett ezekkel a szavakkal indul: »Talán azért mert másra panaszkodtam...« »Forse perche d’altrui pietá me venga«.

Milyen bűnre gondolok itt?

Talán az ősatyák bűnéről van szó?

Az ősapák mely bűnéről? — kérdem gúnyosan. — Nem tudom, mondom, de Michelangelo nem erre gondol, amikor apja valamely bűnéről beszél. Az ősatyák bűnéről szószékről szokás beszélni a templomban, és a Medici-kápolnában, de nem az apa halálakor. Itt valami VÁD merül fel az apa ellen. Az elégiában. Valami uta­lás, amikor Michelangelo születéséről esik szó. Abban a szonettben, amely a kö­vetkezőképpen kezdődik: „Colui che fece...”, Michelangelo azt mondja, hogy sor­sunk eleve meghatároztatott. AZ ÁLTAL, aki eldönti az időt, hogy mikor szüles­sünk. Egyesek a Nap felé tartanak, mások inkább a Hold felé, ő pedig sötétségbe jutott. Ez felel meg — mondja, — a születésének. Az időnek, amit bölcsőben töltött.

Mit akarok kihozni ebből?

Magam sem tudom, de felteszem a kérdést: mikor senki sem tudja, ki volt Michelangelo édesanyja, amikor pusztán csak a neve ismeretes előttünk, ezt, amit fia, a reneszánsz legnagyobb itáliai alakja ír, nem lenne szabad figyelmen kívül hagynunk. Mit jelentsen ez, teszem fel a kérdést.

A professzor azt mondja: nem jelent ez semmit. Ez afféle emlékezés az anyára, a gyermekkorra, a korán elhúnyt szülőre.

Valóban csak az?

Mi más volna?

Nem tudom, ki sejti, mit jelentenek a szavak, ha elszállnak?

A pápa állandóan, minden üzenetében, azt követelte Michelangelótól, hogy minél előbb fejezze be a Mediciek síremlékét. Michelangelo számára a sietség­nek ilyen filozófiája őrültségnek tűnt. A kápolnán dolgozva önmaga árnyékává vált. Barátai figyelmeztetik a pápát, hogy Michelangelo nem sokáig bírja ezt. Ál­matlanságtól, fejfájástól szenved, elájul. Michelangelo egy levelében maga is si­ránkozik, hogy megállás nélkül hajszolják a munkában, az alkotásban, hogy úgy él, mint a rab, akinek örökké kell dolgoznia, s az sem elég. Azt mondja: „con tanta servitu, von tanto tedio”.

Vendéglátóm azt mondja: a pápa bolognai szobráért ezer aranyat kapott.

Igen, igen, de a bronzöntő tönkretette a munkáját.

Nem a pénzről van szó.

A Medúzáról van szó. A Mecénásról. A pápáról. A művész rabságáról. Meg­alázásáról. Zaklatásáról. Ahogyan Michelangelo mondja: tedio. Ez lehetne Miche­langelo sírfeliralta, és nem a verssorok, a dicsőítés. Ő sem mehet többé se előre, se hátira. Mert halott.

Fordította Brasnyó István