Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 6–7. szám

Gerold László

GONDOLATOK EGY HÍD-SZÁMRÓL

1965. július 15.

A legutóbbi köntösváltozás óta a háború utáni HÍD a folyóirat tör­ténetében a legszélesebb esztétikai és irodalmi horizontok felé mutat. A provincializmust levetkőzve nőtt a HÍD hírneve, jelentős és várt ol­vasmány lett mindenütt, ahol a magyarul írott szónak súlya, színe van. A jó név, a köztisztelet, és az eredmények, főképpen ha nagy jelentőségűek, állandóan az elért szín­vonal megtartására, sőt túlszárnya­lására kötelezi mind a szerkesztő­ket, mind azokat, akik a szerkesz­tőségnek kézaratot adnak. Az per­sze természetes, hogy a folyóirat­nak nem lehet minden egyes szá­ma jobb az előzőnél, ingadozások voltak, vannak és lesznek. Egy-egy számot azonban – ez a folyóirat szempontjából is elengedhetetlen – mindig a kiharcolt reputáció priz­máján át kell vizsgálni. Ez a követ­kező szám, s tovább menve az év­folyam érdekében szükséges.

Miért érzem fontosnak mindezt éppen a nagy késéssel megjelenő májusi HÍD kapcsán elmondani?

Több okból is. Attól függetlenül, hogy megjelenésében kiadósan ké­sik, ezt a számot mégiscsak máju­sinak tudom, és hiszem, hogy kell elfogadni. A májusi azt jelenti, hogy még sok mindenben külön­böznie kell az ún. tipikus nyári számoktól. Ez az 5-ös HÍD pedig már tartalomjegyzékével is nyári atmoszférát áraszt. A nyári számok jellegzetessége a két-három nagy terjedelmű szöveg.

A 150 oldalas májusi Híd majd kétharmadát három terjedelmes írás teszi ki – Major Nándor: A kritikáról, Sinkó Ervin: Lesznai Anna költészete és Déry Tibor: Ambrus.

Major Nándor szövege a problé­mákat kutató és meglelő, gondol­kozó ember műve. Az író vallomá­sa szerint a nemrég elhunyt T. S. Eliot műveinek ismételt lapozgatá­sa, méricskélése és tanulmányozása folytán jelentős felismerések, „egy­re messzebb ható” összefüggések és fokozatosan érlelődő meggyőződé­sek birtokába jutott. Ezeket sora­koztatja fel, s közben, amint ezt a cím is igazolja, a vázlatnak ne­vezett szöveg központi kérdése a kritika marad. A szándékról Major így vall:

„...lassan meggyőződéssé ér­lelődött bennem a régi, lappan­gó sejtés, hogy ez a költői mű, Elioté, az újkori irodalom gyúj­tópontjában áll, s nyilván en­nek kereszttüzében tekinthetjük át a legvilágosabban azt a hosszú folyamatot, amely a költé­szetben, úgy képzelem, a ro­mantikával indult meg, s külö­nös fényt vet a kritika mind­máig felettébb vitás helyzetére, gyámoltalan kontroverziáira, ég és föld közötti lebegésére, arra, amiről már oly régóta készül­tem elmondani, ha fragmentárisan is, néhány észrevételemet, remélvén, hogy végkövetkezte­tésemben egy-két szilárdabb pontot is nyújthatok egv kor­szerű kritika kibontakozásá­hoz.”

Ehhez társul az a sarkalatos tétel, hogy:

„A kritika mindig annak a te­vékenységnek a szerves, struk­turális része, amire vonatkozik, legyen akár mű- vagy társada­lomkritika: már itt előreveti ár­nyékát az a nagy akadály, amelybe ütközünk: hiányzik a praxis filozófiai kategóriájá­nak alapos áttekintése, amely­nek keretében, úgy véljük, a kritikának imént említett helyét és szerepét világosan felismer­hetnénk.”

A három ívnyi fejtegetés során Major számos érdekes és értékes kitérővel széles mezőket fut be, közben szemét állandóan rajta tart­ja a magyar kritika egyes szaka­szain és megnyilvánulásain, mint­egy polemizálva ezekkel, míg bírálatnak szerinte ezután haladnia kellene:

„A kritikának tehát az előre vezető fonalat kell meglelnie, az elioti költészet felülmúlásá­nak lehetőségén kell tartania szemét, azon az igyekezeten, hogy a művészet tárgyának és tartalmának elpangása után va­jon van-e rá mód, hogy ez az absztrakttá vált költészet, maga a költészet, még ebben a civi­lizációban leljen egy pontot, amelyen érintkezésbe kerülhet a valósággal, ahol tehát a tu­domány nem fedi el előle a va­lóságot.”

Mindezek után azt is hihetnénk, hogy A kritikáról nem egyéb a vázlat mozaikszerűségével felépí­tett tanulmánynál, a tény pedig az, hogy Major írása nem más, az utóbbi hónapokban házunk táján megjelentetett legfigyelemremél­tóbb szövegnél, amely erényei és hibái folytán is egyaránt figyelmet érdemel. A kritikáról pozitívuma a szándék mellett Major meglátásai, gondolatai. A negatívum pedig a felületes, majdhogy meggondolatlan kijelentésekben (,,a hallatlanul cse­nevész magyar próza sohasem volt...”) és a meglepően elburjánzott nyelvi igénytelenségben van. MERT: bármi is, és bármennyire is igaz a mondat második fele, de a magyar prózáról minden szegény­sége és lemaradása ellenére sem ál­líthatjuk, hogy „hallatlanul csene­vész”. Ez azt jelenti, hogy nincs, nem létezik (s ezt valószínűleg Major sem vallja!), mert néhány név (Jókai, Mikszáth, Móricz, Nagy La­jos, Krúdy, Kosztolányi, Németh László) puszta leírása is eny­hítheti ezt a szigorú és megfon­tolatlan állítást. Mindez azonban talán jelentéktelennek is mondható egy vázlat sorait olvasva, no meg a jegyzet több efféle következet­lenséget is elbír, igazolhat. A nyel­vi, a stiláris igénytelenséggel azon­ban a jegyzetfüzetben is csínján kellene bánni. Az igaz, hogy a váz­lat szabadabb, ún. egyéni jeleket is megtűr, ha azonban publikálásra ke­rül sor, a jegyzetnek a szöveg, az olvasó és önmagunk érdekében gondozottnak, ápoltnak kell lennie. Nézzünk egy kiragadott példát:

„Hogy pedig a majdani új ci­vilizáció hordozói már az újkori civilizáció fejlődési szakaszának irányítását kezükbe vehessék, e szakasz uralkodó törvényei ér­telmében – amelyek pedig, mert polgáriak, ellenkeznek az általa vallott majdani civilizá­ció eszméivel – alkotta meg a politikai forradalom elméletét, mégpedig azért e szakasz törvé­nyei értelmében, mert benne a szükségszerűség uralkodik, s ahhoz, hogy valami eredménnyel járjon, épp a fennálló törvényszerűségek nyújtotta lehe­tőség érvényesítése szükségelte­tik: aki a politikai társadalom – tehát polgári társadalom – oly könyörtelen bírálatát adta, létrehozta e társadalom legrigorózusabban megszervezett párt­ját, s tehette ezt épp a távlat birtokában, a leendő civilizáció csíráinak felhasználásával e pártban, a politikai forradalom sikerével máris megkapta annak a bizonyítékát, hogy a majdani civilizáció hordozói csakugyan már az újkori civilizáció törvényei szerint is hatékonyabban képesek cselekedni az újkori ci­vilizáció hordozóinál.”

Ezt már nem nevezhetnénk szi­kár, végtelenül leegyszerűsített stí­lusnak, inkább mondanám, a ho­mályosságig kusza, nyelvileg ötlettelen, vérszegény, pongyola, végső soron magyartalan mondatkolosszusnak. A bántó az, hogy nem egyedülálló jelenség. Pedig valóban kár, hogy értékes írásban ilyesmi is található. Sajnos, Major szövegé­ben a stiláris pallérozatlanságon, a nyelvi igénytelenségen csorbul ki a meglátások és gondolatok éle. Most még szívesen nevezem mindezt túlfűtöttségnek. A félő az, hogy egyes jelek szerint házunk táján az ilyen stílus és gondolatszövevények általánosabb méreteket öltenek, ká­ros modorrá válnak. (A májusi Híd jelentősége abban is megnyilvánul­hat, hogy minderre alkalmat adott elmondani.)

Az említett másik két írás közül Sinkó Ervin tanulmánya „az iro­dalmi köztudatból kiesett” költőnő, az emigrációban élő Lesznai Anna költészetét méri fel. Nem feledkez­ve meg e költészet női jegyein túl kihangsúlyozni az általános értéke­ket és megkísérelni a „rubrikázhatatlan” művész opusának felméré­sét, de az értékek maradandóságáról kimondott végső szót mégis, he­lyesen, a költeményeknek engedve át.

Déry Tibor Ambrus című prózá­ja valószínűleg a szerző az i. u. IV. században élt milánói szent Amb­rusról írt, és eddig a Kortárs három számában A kiközösítő címen meg­jelent regényének részlete. Feltehe­tőleg éppen a Kortársban levő rész előtti fejezetet kaptuk kézhez. Pró­zában jelentkezik még Major Nán­dor (a Dél 5. folytatásával) és Kolozsi Tibor, aki a Hazalátogató ven­dég Bergengóciából címen közöl érdekesen formálódó, de a végén elsziruposodott novellát.

Gömöri György egyrészt Ionesco és Beckett, másrészt Dürrenmatt színházának érintésével jut el Mrożekig, (Mrożek színháza), majd bonckés alá véve a lengyel dráma­író szatíráit, megállapítja: ,,S bár ma még akadnak olyanok, akik magányos különcnek tekintik Mrożeket, ezt a „szomorú angyalt”, le­hetetlen fel nem ismerni benne az új, szabadabb lengyel (és talán szo­cialista) színház úttörőjét.” Vébel Lajosnak Sveta Lukić tv-játékáról megjelent ismertetők adtak okot Egy hazai tv-dráma körül című pamflet-szerűség megírására. A szerző pechére azonban ő sem mozdult ki bírált kollégáinak bű­vös, szubjektivista bűvköréből. Nem öntött tiszta vizet a pohárba, noha nyilvánvalóan ez volt a szán­déka. Ez a szöveg a véletlenül összeálló, elvtelenül szerkesztett Szemle rovattal együtt semmikép­pen sem válik a szám dicsőségére.

Versekkel fiatalok: Torok Csaba, Brasnyó István és Vetró Ferenc je­lentkeznek a májusi Hídban, amelyből valószínűleg nem ok nél­kül éreztük felénk szállni az álmo­sító nyári levegőt.