Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 12. szám

Burány Nándor

Gondolatok a cselekvés előtt

1966. január 1.

Ha fejlettebb országba utazok, ha olyan könyvet veszek a kezembe, amelyik ná­lunk fejlettebb, gazdagabb társadalmak életével, embereinek létkérdésével foglal­kozik, mindig izgalomba hoz a kérdés: a társadalmi életnek melyek azok a szerke­zeti formái, működési feltételei, körülmé­nyei, a jólétnek melyek azok az előnyei és az ezekkel járó veszélyei, amelyek ránk is várnak, amelyekhez előbb-utóbb majd mi is eljutunk, ha más-más formában, kü­lönféle módon jutnák is azok kifejezésre, eltérően attól, ahogy talán most látjuk őket a világ egyik vagy másik részén.
Dávid Riesman könyvét olvasom, a tör­ténelem folyamán kialakult embertípusok­kal foglalkozik, részletesen, alaposan, ér­dekesen. Ahogy méregetem a megállapítá­sait, egyre azt nézem, ezekbe a típusokba, hogy tudnám beilleszteni, belehelyettesí­teni a mi embereinket; keresem, lehet-e párhuzamot vonni, mi az, ami megfelelő, s mi az, ami eltér. A „mások felé fordult ember”, a társadalmi fejlődés mai fokán kialakuló típus, akaratlanul is nagyobb érdeklődést vált ki, mint az előbbiek. Ez az talán, amelyik felé mi is haladunk, esetleg tudatosan, de inkább ösztönösen sodródunk, mint a társadalmi egésznek a részei, részecskéi.
Ez az az ember, akit legrövidebben és legvázlatosabban talán úgy lehetne meg­határozni, hogy mielőtt valamit cselek­szik, elsősorban azt nézi, hogy reagál majd erre a környezetre, és tetteinek értékelé­sét sem saját, belső kritériumai, hanem mások végzik. Mondom, ez nem tudomá­nyos meghatározás, de talán így is sikerül körvonalaiban sejteni, milyen az az ember, akire esetleg mi is hasonlítunk majd egyik-másik tulajdonságunkban.
Lesz-e alkalmunk személyesen, közvet­lenül megismerni ezt az embertípust? Itt, most vagy majd holnap nálunk is jelent­kezik-e, s mennyire eltérő jelekkel? Mik az előfeltételei, s azok ‒ a bőség, a jólét ‒ meghozzák-e majd az ember számára a „teljes boldogságot”? Ismert szociológu­soktól keresünk, kérünk erre választ.
„Amerikában az egyéni élvezeteket és az egyéni hatalmat nem szorítja korlátok közé az alacsony jövedelem és a magas adó ‒ írja az uralkodó elitben Wright Mills. ‒ Vannak jövedelmek, amelyek elég magasak maradnak a magas adók ellenére is, meg aztán számos módja van az adózás megkerülésének vagy mini­mumra-szorításának. Amerikában létezik, s minden évben újra teremtődik egy ré­teg, a részvény-mágnások rétege, amely­nek tagjai közül a legtöbbnek sokkal több a jövedelme, mint amennyit el tudna köl­teni. Legtöbbjüknek a pénz egyszerűen nem számít. Sohasem kell az étlap jobb oszlopára tekinteniük, sohasem kell senki­től utasítást elfogadniuk, sohasem kell ‒ hacsak maguk önként nem vállalják ‒ kényelmetlen dolgot véghezvinniük, soha­sem állnak olyan válaszúton, ahol a dön­tést végül is a pénztárca tartalma határoz­za meg. Egyszerűen sohasem kell semmit csinálniuk. Minden jel szerint- teljesen sza­badok”.
De hát valóban szabadok?
A válasz: igen, a társadalom bevett fo­galmai szerint azok.
De nem szab-e számukra valami módon határt a pénzük?
A válasszal nem marad adósunk a szer­ző. Elmondja, hogy a pénz hatalma is kor­látozott, s „így a szabadság is, amely ezen alapul”. Úgy találjuk azonban, hogy megkapóbb, teljesebb, egyszóval jobb az a gondolat, amelyet Erich Fromm fejez ki egyik cikkében:
„Gazdasági rendszerünk anyagilag gaz­dagította az embert, de ugyanakkor em­berileg elszegényítette. Hiába minden pro­paganda, hiába minden jelszó a nyugati világ istenhitéről, idealizmusáról, hívő voltáról, rendszerünk materialista kultú­rát és materialista embert teremtett. Nyolc munkaóra alatt az egyént csak egy ter­melőcsapat tagjaként kezelik. Nyolc órá­nyi szabad ideje alatt úgy irányítják, hogy megfelelő fogyasztó legyen, akinek az tet­szik, amit rádiktálnak, s mindehhez azzal áltatják, hogy saját ízlését követi. Folyton-folyvást jelszavakat, sugalmazásokat ka­lapálnak belé, realitást nélkülöző szólamo­kat, amelyek utolsó maradék realizmusá­tól is megfosztják, meggyőződéseit soha figyelembe nem veszik. Az egyénnek ke­vés a kritikai gondolkodása, kevés a való­ságérzéke, ezért egyedül a többiekhez való alkalmazkodás mentheti meg a magányos­ság és elveszettség érzésétől. Az egyén nem ura többé saját képességeinek, belső gazdagságának, hanem elidegenült, elszegényült „dologgá” vált, és rajta kívül álló hatalmaktól függ, azoktól, amelyekben egyéni lényege lassan-lassan megsemmi­sül.”
„ ...Minden vagyonunk ellenére szegé­nyek vagyunk ‒ ismerte fel Marx is ‒, mert sokat bírunk, de kevesek vagyunk.” Mi az eredmény? ‒ kérdezi Fromm ‒ az, hogy az átlagember bizonytalanságot, csüggedtséget érez, és az öröm hiányát sínyli a bőség közepette. Az élet értel­metlen számára. Homályosan sejti, élete nem jelentheti azt, hogy ő semmi egyéb mint „fogyasztó”. Nem bírná elviselni az élet örömtelenségét és értelmetlenségét, ha a rendszer nem kínálná neki lépten-nyo­mon a mákonyt, a televízióitól a nyugtató szerekig, amelyék feledtetni tudják vele, hogy hovatovább elveszíti az élet minden értékét. Minden szólammal szemben, gyor­san közeledünk egy olyan társadalomhoz, amelyet bürokraták kormányoznák, bü­rokraták, akik egy jóllakott, jól szórakoz­tatott, dehumanizált, csüggedt tömegembert igazgatnak. Emberszabású gépeket és gépszabású embereket teremtenek...”
Nem tudom, más hogy van véle, én ha elolvasom a fenti sorokat, a gondolatok parancsolóan hatnák, s tolakodnak elő a kérdések: ha ez az, ami a fejlett társada­lom emberét jellemzi, akkor mit tettünk, mit akarunk mi tenni, hogyha eljön a bő­ség társadalma számunkra ne jelentsen majd dehumanizálódást is? Nem sokat kell törni a fejünket, tudjuk, mindannyian jól látjuk, hogy mit tettünk eddig, milyen vi­szonyok, emberi kapcsolatok építésére tö­rekszünk, milyen eszközökkel, s eredmé­nyekkel.
Mielőtt azonban ezekre a kérdésekre térnénk ki, fel kell sorakoztatnunk még néhány idézetet. Georges Friedmann írja:
„A kilátások szerint az emberiség a több éves távlatokban a 40 000 órás munka­kor felé közeledik, a még távolabbi jövő­ben pedig a négyórás munkanap felé, amint ez Jean Fourastier jósolja. Már ma, és a jövőre vonatkozólag is, olyan mozza­natok sejthetők, amelyek azt mutatják, hogy nem lehet egyenlően és egyenjogúan felosztani a munkahelyeket abban a tár­sadalomban, amelyik közeledik.”
Pedig:
„Az előttünk fejlődő társadalom tisztán­látó, előítéletektől mentes szemlélőjének igaza van, amikor fölteszi magának a kér­dést: hogy fog viselkedni sok ember, hogy találja majd meg az egyensúlyt, hogy fej­leszti egyéniségét abban a világban, ame­lyikből kivesztek a munka hagyományos formái... Itt jelentkezik ez a kapitális kérdés is a „közeledő” társadalommal kap­csolatban, már ma, de még inkább holnap: mivé változik majd azoknak a férfiaknak és nőknek az élete, akik életében a gra­vitációs központ többé nem a munkában lesz, mint több ezer évig volt, hanem a munkán kívül.”
Kilátástalan, illetve ilyennek látják a helyzetet, a helyzetünket, jövőnket a szo­ciológusok? Nehezen lehet ezt elfogadni, ebbe belenyugodni. De önkéntelenül is jön egy ártatlan, mégis lefegyverző kétely: világhírű tudósok munkáiból idéztünk, az ő gondolataikat sorakoztattuk fel, s ha nem is vesszük készpénznek, amit mon­danak, talán mégiscsak az őket megillető tisztelettel kell feléjük közelednünk. Könyveiket nálunk is kiadták és értékel­ték, s ez nyilván már önmagában is azt jelenti, hogy el kell ismernünk műveik tudományos jellegét.
Mi marad más? Megpróbáljuk belőlük leszűrni mindazt, ami segítségünkre lehet az emberibb viszonyok kialakításában. Erre szükségünk is van.
„Az antropológusok ‒ írja David Riesman ‒ joggal sajnálják a primitív kul­túrák nagy részének szétesését, amely a fehér ember (vagy ma már a fehér ember hatása alatt állók) jövetelével következik be, mi szintén úgy érezzük, hogy e kultú­rák közül sok olyan értéket teremtett, amely hiányzik társadalmunkból. Azonban sok írástudatlan, akiket nem kényszerítettek fizikai erőszak alá vagy széttelepítésre, világosan látta, hogy az adott kul­túrájukból valami hiányzott, ezért egyen­ként vagy csoportosan megindultak, hogy csatlakozzanak a Nagy Parádéhoz ‒ gyak­ran találkozva sok kiábrándult nyugati­val, amint ellenkező irányba mennek.”
Nagyon kiábrándító ez az iránytévesztettség vagy iránytalanság. Mindenki kénytelen maga tájékozódni, és sokszor az iránytűt is hiába keresi: vagy nem ta­lálja, vagy nem tud vele mit kezdeni. Enélkül kell folytatni a keresést, bármen­nyire kilátástalannak tűnik is az. Camus mondja egyik esszéjében: „A legsötétebb nihilizmusban is csak az okokat kutattam, hogy túlhaladjam ezt a mechanizmust. Persze nem az erénnyel és a lélek ritka felemelkedésével, de az instinktív hűség­gel a fények iránt, amelyben születtem, és amelyben az emberek évezredek során megtanulták, hogy még a szenvedésben is az életet üdvözöljék.”
A probléma világos: az anyagi jólét nem hozta meg automatikusan az embernek a boldogságot is. Tovább kell azt keresnie, újabb szinten, megtartva a folytonossá­got.
Néha egészen kétségbeejtőnek, kilátásta­lannak tűnik ez a keresés. Mennyi ideje már, hogy az emberiség, a tudósoktól a szántóvetőig, küzd a gazdagságért, hét­köznapjaink nyelvén a magasabb életszín­vonalért, a nagyobb darab kenyérért. Van, ahol már elérték ezt, s kiábrándultan lát­ják: ez nem az.
Mi meg most, amit elsőnek megjegyez­hetünk, ami ösztönösen türelmetlenül ki­kívánkozik: máshol már a háromórás munkanapról gondolkoznak, nekünk még a hétórás bevezetésével is sokat kell baj­lódnunk. Sőt, mikor ezt akarnánk beve­zetni, sok gyárban nem is nyolc, de 10‒11 órát is dolgoznak a munkások, csakhogy több pénzt vihessenek haza. Hol vagyunk mi még attól, hogy azt mondhassuk, nin­csenek anyagi gondjaink, mi legyen most? Ráérünk ezen gondolkozni? Valóban na­gyon messze lehetünk. De hogy gyorsan fejlődünk, az is kézenfekvő. S nyilván megtörténhet ‒ mint ahogy már meg is történt más társadalmakkal a történelem folyamán ‒ hogy a fejlődés némely sza­kaszait átugorjuk, vagy legalábbis gyor­sabban átjutunk rajtuk, mint előttünk

más társadalmak tették. Hiszen az utazás megkönnyítésével, a hírközlő eszközök gyors fejlődésével könnyen megtudhat­juk, hogy élnek más országok és földré­szek emberei, milyen gondokkal bajlód­nak, milyen eszközökkel próbálkoznak. Könnyen levonhatjuk a tanulságot.
Noha fennáll az összefüggés a gazda­sági alap és a felépítmény között, s a gaz­dasági élet, a termelőeszközök bizonyos szintjének meghatározott társadalmi szer­kezetek felelnek meg, mint már sokan megállapították, az összefüggés és egy­másráhatás nem egy irányú és nem is zár­ja ki a kivételek létezését. Világos az is, hogy az egyes társadalmakról beszélve, soha­sem lehet teljesen egységes, részleteiben is egyforma fejlettségi szintű, rétegeződé- sebén arányos közösségeket értenünk. A ré­gebbi, a letűnő elemei keverednek nem­csak a mostani, de a kialakulóban levő elemeivel is. Azt mondhatnánk, hogy van­nak országok, ahol a feudalista maradvá­nyok mellett jelen van a korszerű gyár­ipar is, (de kérdés, ez a terminológia alkalmazható-e ezekre az új társadalmakra is).
Egyszóval: nincsenek „tiszta társadal­mak”, ez nyilvánvaló, s az új embertípu­sok képviselői, amelyeket Riesman a bő­ség társadalmának szülötteiként vázol, alighanem nálunk is megtalálhatók. Leg­alábbis ismerünk környezetünkben olyan embereket, akik hasonlítanak arra, amit ő könyvében megrajzol. Persze, sok té­nyező közrejátszik, hogy mondjuk, az em­ber, akinek nincsenek semmilyen anyagi gondjai, némileg mégis eltérjen attól, akit Riesman Amerikában lát. (Más társadalmi berendezés, más történelmi utat tett meg az ember, amíg idáig eljutott, más az ál­talános fejlettségi szint.)
Sok a városban az új, külföldi kocsi, mostanában szaporodtak el, állítólag Ljubljanában veszik őket készpénzért. 3‒4 millió dinár. Úgy látszik, sok ember­nek van ennyi készpénze. Hol voltunk 10 évvel ezelőtt? Ma már vannak emberek, akik erre is sokat adnak, szép új kocsi. A zentai bútorgyár a zágrábi mintavásáron kiállított egy egymilliós bútort. Nem nagy valami, de szép a kidolgozása. Négyszáz­ezerért már jó bútort lehet venni, bírálta is a zentaiakat a sajtó: minek ez, ki tud­ja megfizetni. Máris eladtak belőle jó né­hányat, pedig csak jövőre kezdik gyártani. Novi Sadon is kiállították, sok érdeklődő akad, vásárlási szándékkal is, egy fiatal orvosházaspár meg leutazott Zentára, hogy ők mindjárt szeretnék megvenni. De hát majd csak félév múlva lehet.
Én egyszerűen nem tudom megér­teni, hogy adhat valaki egymilliót egy szobabútorért, amiben kaucsból is csak egy van. Mit jelent ezeknek az embereknek egymillió? Könnyen szerzik, könnyen köl­tik? És milyen jellembeli változásokat hoz nálunk a jólétnek, a gazdagságnak ez a szintje, mikor már így viszonyulhat a pénzhez az ember?
Azt hiszem, nem az a baj, hogy vannak, s mindig többen lesznek ilyenek, de sokan még csak fekete kenyeret ehetnek, és gyereküknek se jut pl. szőlőből elég. Csak azért dolgoznak többet, csak azért akar­nak több pénzt hazavinni, hogy napi szükségleteiket tisztességesebben kielégít­hessék, nagyon be kell osztaniuk a pénzt, nem is álmodhatnak egymilliós bútorról.
Ha így nem lehet feltenni a kérdést, de így van jelen, így adódik mai helyze­tűnkből, körülményeinkből: mi most a fontosabb itt nálunk, azon gondolkozni, hogy mi lesz majd, ha nem kell csak azért dolgoznunk, hogy naponta rendszeresen étkezhessünk, vagy azon, hogyan tudnánk elérni, hogy minél több ember, minél előbb erre a szintre jusson. Nem is gondol­kodni kell ezen, de meg kell találni a mód­ját, hogy mind a két kérdést párhuzamo­san vagy együtt megoldjuk. A marxiz­musról tartott Novi Sad-i symposionon mondta erről Adolf Bibic:
,yEzt az (új) társadalmat nem fogják létrehozni sem a felvilágosult uralkodók, sem az emberszerető gazdagok. Éppúgy nem lehet ezt megteremteni valamilyen kényszerű egyenlőség alapján, amely a birtokosok társadalmának elveit kiszé­lesítené minden emberre (kisbirtokos ide­ál), hogy így mindenki egyforma szegény­ségben éljen. Az új társadalom nem fog kinőni a nyomorban való egyenlőség alap­ján, hanem a bőségből, amelyik majd meg­szünteti a kényszert, hogy az ember csak azért dolgozzon, hogy élhessen. Ezt a tár­sadalmat csakis a munkásemberek terem­tik majd meg egyedül, a tudományon ala­puló történelmi akciójukkal.”
Az új társadalmat kell megteremte­nünk, s ez természetesen nem csak a bősé­get, az anyagi függetlenséget jelenti. És nem csak a háromórás napi munkaidőt. Mert mit csinálunk szabad időnkben, eddig a munka ad tartalmat az életünknek, nap­jainknak, ez tesz emberré bennünket, vi­szont ha majd nem kell dolgoznunk? Ries­man sokat foglalkozik a szórakozással:
„Általános vélemény, hogy nagyon ke­veset tudunk a szórakozásról, ez annak a kultúrdefiníciónak eredménye, amely a munkának ad elsőbbséget. A kutatások lé­nyegében a termelő társadalmi jellegére vonatkoznak; csak nemrég fordult a figyegyelem a fogyasztó felé. Még mindig hát­ra van, hogy felfedezzük a szórakozó em­bert. De van-e értelme javasolni, hogy vizsgáljuk a szórakazást, amikor az nyil­vános és rendszeres beavatkozáshoz vezet­het egy olyan területen, amely ideálisan megérdemli, hogy privát és rendszer nél­küli legyen.”
De amíg eljutunk odáig, hogy a szóra­kozás nagyobb probléma lesz a termelés­nél, ezt az utat megrövidíteni, elviselhe­tőbbé tenni, s egyúttal vele elősegíteni a fejlődés következő szakaszát, mennyire leszünk képesek erre az adott körülmé­nyeknek megfelelően, talán ez az egyik fő kérdés, amire csak gyakorlatunk tud majd válaszolni. Mihajlo Marković az említett symposionon mondta:
„Az egyetlen mód, hogy az egyszerű tömegember az objektumból tudatos, ér­dekelt szubjektummá változzon, hogy vég­rehajtóból kezdeményező legyen, kézből ész és akarat ‒ ez a mód: aktív bekapcsalódása a különféle önigazgatási szer­vekbe. Ily módon nemcsak hogy fejlődik a széles tömegek kezdeményezése, növek­szik a munka termelékenysége és csök­ken a bürokrácia hatalma, de csak most kezdenek megszűnni az ember elidegene­désének némely lényeges formái; munká­jának terméke most már nem lesz tőle teljesen idegen, a termelés több lesz, mint mechanikus, rákényszerített tevékenység, az együttműködés az önigazgatási szer­vekben szükségszerűen feltételezi a na­gyobb fokú egymásközti kommunikációt és szolidaritást.”
Ez az út, s ha az irányt is tudjuk,.. Most még befejezésül: azt mondják, a dán paraszt és a városi polgár között nincs kü­lönbség, nálunk, kukoricaszedés idején nem utazik szívesen az ember, vagy ha muszáj, inkább áll, de nem ül be az idénymunká­sok közé. Kell még néhány év, hogy való­ban ne a munkában, de a szórakozásban töltött idő legyen a fő probléma. Mert hogy így lesz, az nem vitás, a munkaidő csök­kenésével, az ember életének csak jelen­téktelen részét tölti majd a munkában, nem lenne hát értelme, hogy éppen ennek a jelentéktelen résznek, a termelésben, a munkában kialakuló viszonyok, a humani­zálásra fordítsuk a legnagyobb hangsúlyt, időnk, tevékenységünk nagyobb részével meg nem törődnénk.
De mikor érünk mi ide? Nevetséges a kérdés is, nem sokra megyünk vele, de hát ha másért nem, önmagunk miatt tud­nunk kell, hol állunk, mit tehetünk...