EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. július 21. | Dániel, Daniella, Lőrin napjaAKTUÁLIS SZÁM:1274256. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Pizsama

Doris Lessing

Az alagúton át

2011. május 25.

 

A nyaralás első reggelén kimentek a partra. Az angol kisfiú megállt a kerti ösvény kanyarulatában, és végignézett a nagy sziklás öblön, majd a zsúfolt parton, amit a tavalyi évekről már oly jól ismert. Az anyja továbbment. Egyik kezében világos, csíkos táskáját tartotta, másik karját pedig, amely szinte vakítóan fehérlett a napon, szabadon lóbálta maga mellett. Jerry némi rosszallással pillantott erre a fehér, mezítelen karra, utána az öbölre, és megint az anyjára. Mikor az anyja megérezte, hogy nincs mellette a fia, megfordult. „Ó, hát itt vagy, Jerry” – mondta kissé türelmetlenül, majd elmosolyodott. – „Édesem, miért nem jössz velem, mint inkább…” – Aggodalmaskodott, helytelenítette fia kedvteléseit, amelyek után Jerry titokban oly nagyon vágyódott, neki azonban sem ideje, sem ereje nem volt átérezni ezeket. Jerry jól ismerte anyja féltő mosolyát; bűntudata arra ösztönözte, hogy utána szaladjon. Még futtában is visszanézett a válla fölött a vad öbölre; aztán egész reggel, mialatt a békés strandon játszott, ez járt a fejében.

Másnap reggel, amikor elérkezett a szokásos úszás és a napfürdőzés ideje, az anyja azt kérdezte tőle: „unod a szokott partot, Jerry? Akarsz máshová menni?”

„Dehogy!” – vágta rá, és az anyjára mosolygott, azzal a félreismerhetetlen, ösztönös bűntudattal, tulajdonképpen udvariasságból. Miközben sétáltak le az úton, azért mégis kibökte: „szeretném megnézni azokat a sziklákat ott lent.”

Az anya eltűnődött az ötleten. Zord helynek látszott, nem volt ott senki, mégis azt válaszolta, hogy „Természetesen, Jerry. Ha már kijátszottad magad, gyere át a nagy partra. Vagy, ha gondolod, visszamehetsz egyenesen a villába is.” Elment, azzal a csupasz, előző nap óta kipirosodott, lengő karjával. Jerry elviselhetetlennek érezte, hogy magára hagyja az anyját, kis híján utána is szaladt, de aztán mégsem.

Az anya tépelődni kezdett: Jerry csakugyan elég nagy már, hogy tudjon vigyázni magára nélküle is. Talán túl közel tartja magához? Nem lenne szabad azt éreznie, hogy össze vannak kötve. Vigyáznia kell.

Jerry tizenegy éves volt, egyke, ő pedig özvegy. Eltökélte, hogy a fia sem odaadásban, sem másban nem fog hiányt szenvedni. Kiment hát a partra, hogy megnyugtassa magát.

Amikor Jerry látta, hogy az anyja odaér, lemászott a meredélybe. Egy magaslaton állt, vörösesbarna sziklák között, ahonnan a fehér tarajos, kékeszöld hullámokra látott. Ahogy a kis sziklaormok és éles kőtörmelékek között leereszkedett, kitárulkozott előtte a fodrozódó, nyaldosódó, lilán és sötétkéken foltozott vízfelszín. Átverekedte magát az utolsó métereken, és meglátta a fehér homokot, azon túl a csapdosódó, habzó hullámokat, a sekély víz lassú mozgását, ahogy csillámlik, mögötte pedig a nagy, szilaj kékséget.

Egyenesen a vízbe gázolt és úszni kezdett. Jó úszó volt. Gyorsan túljutott a világos homokon, túl a vízfelszín alatt sötét szörnyként heverő sziklákon, és már kint is volt, kint az igazi, nyílt, meleg vizű tengeren, csak a mélyről jövő váratlan hidegáramlatok dermesztették meg a tagjait.

Amikor már elég messze volt ahhoz, hogy ne csak a kis öbölre, hanem a nagy partra és köztük a sziklaormokra is rálásson, megfordult és lebegni kezdett a felszínen: az anyját kereste. Ott is volt: apró sárga pötty az egyik napernyő alatt; úgy nézett ki, akár egy szelet narancshéj. Megkönnyebbülve, hogy látja az anyját, visszaúszott a partra, hirtelen mégis magányos lett.

A völgybejáratot jelző kis földfok peremén, a kőtörmelékektől valamivel odébb sziklák álltak elszórtan. Közöttük néhány fiú vetkőzött, majd rohantak le meztelenül. Az angol kisfiú közelebb úszott hozzájuk, de egy kőhajításnyi távolságot megtartott. Helybéliek voltak; mindegyikük teste fénylő sötétbarnára sült, s olyan nyelven beszéltek, amelyet Jerry nem értett. Annyira vágyott rá, hogy velük lehessen, hozzájuk tartozhasson, hogy egész teste beleremegett. Egy kicsit még közelebb úszott. Erre megfordultak, és gyanakodva, sötét szemmel meredtek rá. Aztán az egyikük elmosolyodott és intett neki. Ez elég is volt. Egy perc alatt beúszott, s már ott is volt mellettük a sziklákon, félénken, izgatottan, kérlelőn mosolyogva. Vidáman üdvözölték, kiáltottak felé. Amikor azonban látták, hogy a fiú továbbra is értetlenül mosolyog, rájöttek, hogy külföldi, aki elcsatangolt a szokott partjától, úgyhogy ettől fogva ügyet sem vetettek rá. De Jerry már boldog volt, mert közéjük tartozott.

A fiúk egy magaslatról kezdtek a vízbe ugrálni, alattuk a hegyes, éles kövek között egy kis tiszta vízfelület volt. Az egyik fejest ugorott, majd feljött, körbeúszott, és a többiek felhúzták, várni kezdte, hogy újra sorra kerüljön. Nagyfiúk voltak, Jerry szemében már kész felnőttek. Ő is ugrott. A többiek nézték. Miután körbeúszott, utat engedtek neki. Úgy érezte, elfogadták. Megint ugrott, vigyázva, de büszkén.

Ezután a legidősebb elrugaszkodott, belecsobbant a vízbe, de nem jött föl. A többiek topogni kezdtek, a vizet figyelték. Jerry, látva, hogy a fénylő barna fej nem bukik fel, kiáltott egyet. A többiek közönyösen ránéztek, majd visszafordultak a vízhez. Jó sokára jött csak fel, egy nagy sötét szikla túloldalán. Győzelemkiáltás szakadt ki a tüdejéből, és zihálni, fröcskölni kezdett. A többiek is azonnal utána ugrottak. Egyik pillanatban a reggel még tele zsivajjal, a következő pillanatban a víz, a levegő: teljesen néma. De a nehéz kékségen át sötét árnyak látszottak eliramlani.

Jerry is ugrott, átszáguldott a víz alatt úszók raján, majd egy homályos fekete sziklafal megállította. Kitapogatta, de azonnal fel is bukott a felszínre; a fal csak lent akadályozta, fölötte át lehetett látni rajta. Senki nem volt már ott; a vízben úszók homályos körvonalai eltűntek alóla. Aztán a fekete sziklafal túlsó oldalán sorban felbukott előbb az egyik, majd egy másik fiú, és Jerry rájött, hogy a sziklafalon kell lennie egy résnek vagy lyuknak, amin átúsztak. Újra lebukott, de a tömör sziklafelületen kívül semmit sem látott a csípős, sós vízben. Amikor feljött, a fiúk már mind a sziklán voltak, és készültek újra megkísérelni a mutatványt. Megrémülve a kudarctól, angolul kezdett kiabálni – „Ide nézzetek!” – és paskolta, rugdalta a vizet, mint egy szeleburdi kiskutya.

Felvont szemöldökkel, hűvösen néztek le rá. Jerry ismerte ezt a rosszalló tekintetet. A kudarc pillanataiban, amikor bohóckodni kezdett, hogy kicsikarja a figyelmét, az anyja is épp így nézett rá. Égető szégyenén keresztül is érezte az arcára erőltetett vigyort, akár egy sebet, amelyet soha nem fog tudni eltüntetni. Felnézett a sziklán álló nagy barna fiúkra, és azt kiabálta: „Bonjour! Merci! Au revoir! Monsieur, monsieur!”, közben ujjaival a fülébe csimpaszkodott és grimaszolt.

A víz a szájába ment, fuldokolni kezdett, lesüllyedt, újra felbukott. A szikla, melyet az előbb még a fiúk súlya nyomott, egyszerre kibukott a vízből. Az ég tele volt elrugaszkodott testekkel; mind utána ugrottak a vízbe, a szikla elnéptelenedett a tűző napsütésben. Jerry számolni kezdett: egy, kettő, három…

Ötvennél nagyon megrémült. Biztosan mind megfulladtak alatta, a vízzel teli sziklaüregben. Amikor százig eljutott, bámult minden irányba, bámulta az üres hegyoldalt, és segítségért akart kiáltani. Egyre gyorsabban és gyorsabban számolt, hátha attól majd sietnek, vagy hamarabb felbuknak a felszínre, vagy azonnal megfulladnak – bármi jobb, mint itt számolni és csak számolni a nagy reggeli kékségben. És akkor, úgy százhatvannál, a szikla innenső oldalán egyszerre megjelentek a vízben, úgy fújtattak, akár az óriásbálnák. Együtt visszaúsztak a partra, de a fiúk még csak rá se néztek.

Jerry visszamászott a sziklára, és leült. Érezte combjai alatt a forró érdességet. A fiúk összeszedték a ruháikat, és átszaladtak egy másik sziklaszirthez. Őt meg otthagyták, egyedül. Senki sem látta, ahogy öklébe temeti arcát és hangosan, keservesen zokog.

Úgy érezte, rengeteg idő telt el. Kiúszott oda, ahol az anyját látta. Igen, még mindig ott volt: sárga pötty a narancssárga napernyő alatt. Visszaúszott a nagy sziklához, felmászott, és beugrott a kék tavacskába, az undok, haragos sziklák között. A víz alatt újra kitapintotta a sziklafalat, de a sós víz annyira csípte a szemét, hogy nem látott.

Feljött a felszínre, kiúszott a partra, és visszaszaladt a villába, hogy megvárja az anyját. Hamarosan meg is jelent az úton, csíkos táskáját lóbálva, kipirult, meztelen karja himbálózott mellette. „Úszószemüveget akarok!” – követelte Jerry.

Az anyja türelmesen, érdeklődve nézett rá, és mintegy mellesleg megjegyezte: „Természetesen, édesem.”

De most, most, most. Neki most rögtön kell, nem máskor. Addig nyaggatta az anyját, amíg el nem mentek a boltba. Amint meglett az úszószemüveg, Jerry kikapta az anyja kezéből, mintha az meg akarná tartani, és már ott sem volt, rohant le a meredek úton a szurdokhoz.

Jerry kiúszott a sziklához, amelyik eltorlaszolta az útját, feltette a szemüveget, és lemerült. A vákuumzáras gumi azonban leszakadt a merüléstől, és az úszószemüveg meglazult. Tudta, hogy most le kell úsznia a felszíntől a szikla aljáig. Kezével rögzítette a szemüveget, nagy levegőt vett, és lebegni kezdett a vízen, arccal lefelé. Most látott. Olyan volt, mintha különleges szemei lennének – halszemek, amikkel mindent tisztán, remekül lát a hullámzó, fényes vízben.

Két méterrel alatta tiszta, ragyogó, fehérhomokos talaj volt, amit a dagály erősen megfodrozott. Két szürkés alak sodródott arra, mint hosszúkás, tompa fa- vagy fémdarabok. Halak voltak. Látta őket egymással szemben, mozdulatlanul egyhelyben lebegni, aztán előrerugaszkodtak, de kitértek egymás útjából, azután újra kezdték. Vízitánchoz hasonlított. Pár centiméterrel felettük úgy csillogott a víz, mintha aranypénzt dobtak volna bele. És megint halak – számtalan parányi hal rajzott át a vízen, olyan kicsik, mint Jerry körme… A következő pillanatban érezte a halraj millió apró érintését a tagjain. Mintha ezüstpehelyben úszna. A nagy szikla, amin a fiúk átúsztak, meredeken emelkedett ki a fehér homokból, feketén, zöldes növénycsomókkal. Nem látott rajta rést. Leúszott az aljához.

Újra és újra feljött, hogy nagy levegőt vegyen, majd visszabukott. Újra és újra kitapogatta a sziklafelszínt; olyan hevesen kereste a bejáratot, hogy szinte átölelte. Egyszer csak, ahogy a falba kapaszkodott, és a térde felkúszott, rúgott egyet, de nem érzett akadályt. Megtalálta a rést.

Felért a felszínre, szétgörgette a köveket, amelyek betemették a sziklát, s amikor talált egy kellően nagyot, kezébe fogta, és lemerült vele a sziklafal mellett. Aztán egyenesen a fehérhomokos talajra ejtette. Szorosan belekapaszkodott a kőhorgonyba, átvetette magát rajta, és benézett a sötét helyre, ahová a lábával rúgott. Látta a rést. Egy egyenetlen, sötét nyiladék volt, nem nagyon lehetett belátni rajta. Elengedte a nehezéket, belekapaszkodott a lyuk peremébe, és megpróbálta belökni magát.

Bedugta a fejét, a válla azonban beragadt. Előremozdította őket, ekkor egészen a derekáig bent volt. Szembe semmit sem látott. Valami puha nyálka a szájához ért. Egy sötét hínárt látott a szürkés szikla felé úszni. Jerry pánikba esett. A kúszónövényre azt hitte, hogy polip. Hátralökte magát, és felvillant előtte egy kép, ahogy az alagút bejáratánál megfutamodik egy polipkarnak hitt ártalmatlanul lebegő hínártól. Ennyi elég is volt. Visszaért a napfényre, kiúszott a partra, és ledőlt a sziklára. Aztán lenézett a vájat kék vizébe. Muszáj volt átjutnia a barlangon vagy járaton vagy résen, át a túloldalra.

Először arra gondolt, hogy meg kell tanulnia szabályozni a légzését. Leereszkedett a vízbe egy másik nagy kővel a kezében, és így minden megerőltetés nélkül feküdhetett a tengerfenéken. Egyenletesen számolt: egy, kettő, három. Hallotta a mellkasában, ahogy áramlik a vére. Ötvenegy, ötvenkettő… Fájni kezdett a mellkasa. Elengedte a követ, és felment a levegőre. Ment le a nap. Visszasietett a villába, ahol az anyja már vacsorázott. Csak annyit kérdezett: „Jól érezted magad?” Jerry pedig mondta: „Igen”.

A fiú egész éjszaka a vízzel teli sziklabarlangról álmodott, és amint vége lett a reggelinek, rohant is az öbölbe.

Este erősen vérzett az orra. Órákig volt a víz alatt, hogy megtanulja visszatartani a lélegzetét. Gyengének érezte magát és szédült. Az anyja megjegyezte, hogy „én a helyedben nem esnék túlzásokba.”

Az azt követő napon Jerry úgy edzette a tüdejét, mintha minden, az egész élete, minden, amivé válhat, csakis ezen múlna. Este megint vérzett az orra, az anyja ezért erősködni kezdett, hogy Jerry okvetlenül vele menjen másnap. Kész gyötrődés volt egy egész napot elvesztegetni gyakorlás helyett, mégis vele maradt a másik parton. Ez a kisgyerekek meg az anyja strandja volt, ahol nyugodtan napozhattak – ők, de semmiképp sem Jerry.

Másnap nem kért engedélyt, hogy a saját partjára mehessen. Elment, még mielőtt az anyja átgondolhatta volna a dolgot. A nap hátralévő részében rájött, hogy tízzel tovább tud számolni. Legutóbb, mialatt elszámolt százhatvanig, a nagyfiúk átértek az alagúton. Igaz, ijedtében gyorsan számolt. Talán most már át tudna menni ezen a hosszú járaton, de egyelőre még nem próbálja meg. Valami különös, a legkevésbé sem gyermeki állhatatosság megzabolázta a türelmetlenségét, és várakozásra bírta. Amíg a fehér homokos vízfenéken hasalt, amelyet a felszínről hozott kövekkel rakott körbe, a bejárat minden belátható kis sarkát és kiszögellését kiismerte. Mintha máris érezte volna a vállán a kövek élét.

A villában, ha az anyja nem volt a közelben, leült a vekkerórával szemben, és leellenőrizte az idejét. Eleinte kétkedett, de mikor rájött, hogy erőlködés nélkül két teljes percig tudja visszatartani a lélegzetét, büszkeség töltötte el. Kimondani azt, hogy „két perc”, amire a vekkeróra is feljogosította, közel hozta a várva várt kalandot.

Egy reggel az anyja mellékesen megjegyezte, hogy négy nap múlva haza kell menniük. Egy nappal a hazautazásuk előtt megcsinálja, akkor is, ha belehal, mondta magának kihívóan. De két nappal a hazautazásuk előtt – egy diadalittas napon, amikor újabb tizenöttel javult az átlaga – megeredt az orrvérzése, és annyira elszédült meg legyengült, hogy úgy feküdt le a sziklára, akár egy darab hínár. Nézte a sűrű vért, ahogy a sziklára folyik, és lassan a tengerbe szivárog. Nagyon megijedt. Lehet, hogy az alagútban is elszédül? Lehet, hogy beszorul és meghal? Lehet, hogy – kóvályogni kezdett a forró napon, kis híján feladta. Arra gondolt, hogy vissza kéne mennie a házba lefeküdni, és majd talán jövő nyáron, amikor már egy évvel idősebb lesz, talán majd akkor megy át az alagúton.

De még azután is, hogy meghozta a döntést – vagy legalábbis azt hitte –, a sziklán ült, és a vizet bámulta. Tudta, hogy most van itt a pillanat. Az orrvérzése épp csak elállt, a feje még mindig fájdalmasan lüktetett, mégis ez volt a pillanat, amikor meg kellett próbálnia. Most vagy soha. Remegett a félelemtől, hogy talán mégse sikerül, de elszörnyedt, ha a sziklák, a tenger alatti hosszú, hosszú alagútra gondolt. A szikla még a tiszta napsütésben is hatalmasnak tűnt; irgalmatlan tonnák erejével préselte az alagutat, ahol majd úsznia kell. Ha meghal, addig feküdne ott, amíg egy napon – talán több, mint egy év múlva – azok a nagyfiúk újra be nem úsznak az elzárt járatba.

Fölvette az úszószemüvegét, szorosra állította, ellenőrizte az illeszkedést. A keze remegett. Aztán kiválasztotta a legnagyobb követ, amelyiket csak fel tudta emelni, és a szikla széléhez csúszott, ahol már csak félig érte a forró nap, félig pedig a hideg víz. Még egyszer felnézett az üres égre, nagy levegőt vett egyszer, kétszer, majd sietve lemerült a vízfenékre a kővel. Elengedte a követ és számolni kezdett. Megragadta a lyuk szélét, s vállával tuszakolva, lábával rúgva a testét előre, behúzta magát.

Nemsokára teljesen bent volt: egy szűk sziklajáratban, melyet sárgásszürke víz töltött ki. A víz felnyomta a járat éles, durva tetejére. A kezével húzta – gyorsan, gyorsan – a lábával tolta magát előre. A feje nekikoppant valaminek, az éles fájdalomtól megszédült. Ötven, ötvenegy, ötvenkettő… Semmi fény nem volt, s mintha a víz a sziklahegy súlyával nyomta volna. Hetvenegy, hetvenkettő… Nem erőlködött a tüdeje; könnyű volt, mint egy felfújt lufi, a feje viszont lüktetett.

Folyamatosan nekinyomódott a járat nyálkás és érdes tetejének. Megint eszébe jutottak a polipok, és hogy talán az alagút tele van hínárral, amibe belegabalyodhat. A pániktól szinte rángatózva rúgta magát előre, fejét behúzva úszott tovább. A keze és a lába most szabadon mozgott, akár a nyílt vízen. Biztos kiszélesedett a járat. Megrémült, hogy talán gyorsan úszik és az újra összeszűkülő járatba üti majd a fejét.

Száz, százegy… A víz derengeni kezdett. A győzelem közel volt, a tüdeje szorított. Még néhány csapás és kint lesz. Vadul számolt. Száztizenötnél járt, majd jóval később, újra száztizenöt. A víz tiszta smaragdzöld volt körülötte. A feje fölött egy repedést látott felszaladni a sziklatestben. A napfény hatolt át rajta, amely megvilágította a sötét járat belsejét, egy üres kagylóvázat, és előtte a nagy feketeséget.

Képességei határán volt. Fölnézett a repedésen, mintha az nem vízzel, hanem levegővel volna tele, mintha odatapaszthatta volna a száját, hogy levegőt vegyen. Száztizenöt – hallotta, ahogy mondja magában, pedig már nagyon rég mondta. Tovább kell mennie a sötétben, előre, különben megfullad. A feje majd szétpattant, a tüdeje majd szétroppant. Száztizenöt, száztizenöt, üvöltötte magában, és vakon, erőtlenül kapaszkodott a kiszögellésekbe, húzta magát előre, hátrahagyva a napsütötte sávot. Úgy érezte, haldoklik, nincs már egészen magánál. A kudarc és az öntudatlanság között vergődött a sötétségben. A fejében iszonyatos erővel, robbanásra készen lüktetett a fájdalom, mire egy zöld fénynyaláb felszakította a sötétséget. Kezével előre tapogatózott, de nem talált semmit. Lábával rúgkapálta magát előre, ki a nyílt vízbe. Felhajtotta magát a felszínre, és az arcát az ég felé fordította. Úgy kapkodta a levegőt, akár egy hal. Érezte, hogy elsüllyed és megfullad, hogy nem képes már megtenni a sziklához vezető néhány métert. Aztán csak kikapaszkodott és húzta, vonta fel magát. Lehasalt, lihegett. Nem látott mást, csak a vér vörös sötétjét. Biztosan bevérzett a szeme, gondolta, tele van vérrel. Letépte a búvárszemüveget, vér fröccsent a tengerbe. Folyt az orrából a vér, bele a szemüvegbe.

Kimert a markában egy kis vizet a hűs, sós tengerből, hogy megmossa az arcát. Már nem tudta, vajon a tenger vagy a vér ízét érzi. Amikor a szíve lecsillapodott és a szeme kitisztult, felállt. Látta a nagyfiúkat jó fél mérfölddel odébb, ahogy játszanak és ugrálnak, de nem érdekelték őt. Nem akart semmit, csak hazajutni és lefeküdni.

Nemsokára kiúszott a partra, aztán lassan fölkapaszkodott a villához vezető útra. Bevágódott az ágyba és elaludt. Az út felől érkező léptekre ébredt. Jerry kisietett a mosdóba, nehogy az anyja meglássa a vérfoltos, könnyáztatta arcát. Amint kifordult a mosdóból, épp az ajtón belépő anyjába ütközött, aki csillogó szemmel mosolygott. „Jó volt a reggeled?” – kérdezte, s egy pillanatra meleg, barna vállára döntötte a fejét.

„Igen, köszönöm” – válaszolta Jerry.

„Egy kicsit sápadtnak tűnsz.” Majd némi szigorúsággal, aggódva hozzátette: „Mi történt a fejeddel?”

„Semmi, csak beütöttem” – mondta Jerry.

Az anyja méregetni kezdte. Jerry megfeszült, a szeme elhomályosult. Az anyja aggódott, de azt mondta magának: „Ugyan már! Hisz mi történhet vele! Úgy úszik, mint egy hal.”

Leültek ebédelni.

„Anyu” – kezdte Jerry – „két percig, akár háromig is a víz alatt tudok maradni.” – tört ki belőle.

„Csakugyan, édesem?” – válaszolt az anyja. „Nos, én azért nem esnék túlzásokba. Mára talán elég is volt az úszásból.”

Kész lett volna csatába szállni a fiával, de Jerry föladta. Többé már nem volt értelme az öbölbe.



GERŐCS Péter fordítása


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.