Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Tolnai Ottó

Géczi János

Lamentáció a tengeren

2013. október 1.

1.

A szikla felszíne, akár a hullám

ráncok hevernek rajta s az alkonyi szél.

A víz szótlan, nem fecseg

mint kinek bűne van, és a csöndet kedveli.

A két hold a horizont tengelyén egymást tükrözi

nem több, mintha egyetlen volna. Nem is kevesebb.

Azt hiszem, nincs szívem.

Apró kör nő a vízen

tágul, mint tágul a világegyetem.

Nézem, ameddig nézhetem.

Mélyül az idő. Ki tudja, mióta.

Leér a partra a patak, és apróra

tört köveket rak a sóra

melyet ott felejtett a nap.

Két holdfényű kristály, két kő, a mélyszemű tócsa

váltogatja magát

s akinek nem jutott ideje esti szóra

fölébred, és zajong a fenyves rigója

de baglyot hall, és ismét némának marad.

A bokornak a levele leszakad

az ágvégről, s világgá szalad.

Ennyi vagyok. Ennyi vagy.

Markába szorít a pillanat

ujját torkodra teszi, hogy időben

a lélegzetnek útját állja.

Kíméletlen, mint kinek nincs hazája

se háza, se ágya, és tudja, nem is lesz soha.

Levegője se. Se saját mondata.

A tengerpart mostoha.

Látja, hogyan múlik, ami időtlen.

Kiúsznak és foszlott szőnyeget húznak

magukkal a sűrű, olajzöld habok.

Záporozik a csillagok és a tenger fénye

hulldogál a közepe, a vége és az eleje.

Kiköt egy vitorlás, egyetlen szárnya

fehéren összerogy. A világnak itt a határa

ahogyan ekként leomolva ragyog.

2.

Már tudható, a követ, a füvet

a szárnyak csapása számát

és a zöldhúsú palacküveget

amely felhúzta szögletesre a vállát

egyéb dolgokat és valamennyi lényeket

számba kellett volna vennem.

Tartani egyetlen rendben

mint matematikában képletet

a sokalakú lényeget.

Ha volt is, már nincs isten. Vagy lett vadállat.

Ha volt, nem több, mint szüntelen áhítat

melyet szétrágott a bánat és öröm.

Légből nyelt korty az öröklétért

és tüdőbe befulladt köszönöm.

Ha létezett is isten, betelt magával,

kitömte a szájat a mával

ronggyal, ganéval, a nyelv húsával.

Elromlanak a nyárban a nyarak

romlanak a télben a havak.

Ahogyan a papiros a lángban

elégett a piros hallelujában

az isten megdöglött a nincsben.

S ennyi van. Ennyi vagy.

Mennyi az, ami nincsen?

Mert megérkeznek a balettcipők

bennük új szüzek és friss haramiák

rongyok kartáncosa s egynéhány hars ripők.

Balettcipőkben majd eljön több holnap

eléjük hasal ugyanez a tenger

a szikla dobján eldobolgat

s reggelre elmegy ugyanez a tenger.