Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 8. szám

Tolnai Ottó

GARTLIC ZA ČAS KRATITI

(Antun Šoljan válogatott versei, Bagdala, 1965.)

„ja stojim, ne bacam, jer treba pogoditi"
Šoljan

„poslušajte glas jednoga koji je posumnjao"
Mihalić

„sve je ovo okrutna priča"
Slaviček

„Ah šta će sad
šestorica zbunjenih ljudi van horizonta?
Šta da rade oni ondje?"
Slamnig

1965. augusztus 16.

Egyáltalán nincs szándékomban átlépni a re­cenzió határait, de mégis egy kicsit távolabbról kell elindulnunk e füzet felé, amit midenféleképpen üdvözölnünk kell, akármilyen is, akár­milyen lenne is a válogatás stb., mivel olyan ritkák, árvák mifelénk a hasonló vállalkozások, válogatások is (Savremena poezija Hrvatske); és lelkesedésünk, különösen a Gartlic za čas kratitiért, azt hiszem, nemcsak a provinciaiak, szerintem nem a legszimpatikusabb egymásnak szaladása, mint amilyen az a pisztolyokkal való (lásd a másik sorozatot), már csak azért is nem, mert pl. Šo­ljan besorozása, besorolása mögött koncepciót is sejtünk, olyan koncepciót, amilyent a leg­több kritikusunknál, antológusunknál és panorámasunknál hiányolunk. (Különben egyáltalán nem ismertem a Bagdalát, a kritikusoknak e fordításokra és a kivitelezésre tett elmarasztaló megjegyzésein kívül. No, de ez most nem is idevágó.) Mondom, mégis egy kicsit távolabb­ról kellene elindulnom, hiszen még igen keve­sen, igen kis mértékben tudtak szembenézni az­zal a problémával, amit ez a költészet, gondo­lok itt a Krugovival induló generációra (Prevratna generacija), hozott, jelent, amit ez a köl­tészet ma és általában jelenthetne. Persze, ne­künk sem feladatunk ez alkalommal és több­nyire a vele való farkasszemet-nézés, mivel lé­nyegében nekünk mégiscsak egy kicsit távol eső területről van szó. (Annak ellenére, vagy eppen azért, hogy nekünk igen szimpatikus vi­lág es ebben a „szimpátiában” végső ideje meg­mondani, nincsen semmi különös, misztifikálni való, mint azt egy pár tájékozatlan, illetve tu­datlan vélte stb., mivel csak általában a köl­tészet helyének, küldetésének, sorsának keresé­séről, figyeléséről, jelzéséről, bizonyos tapo­gatózásáról van szó, lévén fiatalok, ami lénye­gében, persze és több mint valószínű, még a végső állásfoglalásunknak, ennek a „trula kobilanak” ki tudja majd, melyik felén is lesz: fel­adatunk, mivel külön is objektíve a jugo­szláv költészet egyik ütőeréről van szó, ennek az állásfoglalásnak, hozzá való szituációnknak, is­mét csak általában, lázas keresése, előkészítése, megteremtése.) Amit csak annyira s azért érintünk, hogy valamennyire mégis behelyez­zük valahová Šoljant, a költőt. És persze azért, mert ez csak most látszik, látszhat egy kissé tisztábban e kötet, e sorozat után, szerintünk egy olyan generációról van szó, amelyik a fia­talos (de annyira, annyira sorsdöntő) gesztusok kinövése után, hirtelen szétszóródásuk, széthul­lásuk, magukra maradásuk (Šoljan új regényét ennek az illusztrálásaként is értelmezhetnénk, így messziről) jelentős egyéniségekké való fej­lődésük után válik csak igazi generációvá a fogalom egyfajta, új értelmében, mégpedig úgy, hogy a közöttük való különbségek éppen azok, amik legtöbbször lényegtelenné válnak, kell, hogy lényegtelenné váljanak, még ha a princí­pium individuationis központi marad is, akár startukon, persze csak már most úgy központi, hogy mégsem az, mert már beteljesült, be kel­lett, hogy teljesüljön. Mi most mindössze csak annyit szeretnénk lejegyezni, jelezni, hogy milyen tökéletesen, illetve tisztán, erősen, félreérthetetlenül megfogalmazott ars poeticáról van szó és volt is szó mindig, már a kezdetben is. (Már a start-versekben is tisztán, hidegen, vég­legesen csillog, üt egy-egy sor, poén.) S hogy a kritikusok legtöbbször éppen azokon a mellé­kes jegyeken, hajtásokon gyakorolnak, gyakor­latoznak, kevesen állnak meg véglegesen és egyedül, annál a lényeges és tiszta pontnál, pil­lanatnál („čist i bitan trenutak” – Slaviček), amit Šegedin sejt („briga za ono što je bitno” – mondaná), de csak jelez és nem hőköl, tor­pan meg, pedig egyedül ezt kéri, kérheti, ez a költészet, ez a lényege, habár még az a tudat is, hogy persze nem is állhatnak, torpanhatnak meg ott, még csak véletlenül sem pl. a kriti­kusok, mivel azzal talajuk húznák ki, küldeté­sük sorszerűségétől, tragikájától lennénk meg­fosztva, befejeztetve. Igaz, ez azért mégiscsak megtörtént verseikben, egyfajta kicsapódas for­májában, pengébe, tűbe, kristályosodásba, mivel verseikben mind több az az egy-egy „kate­gorikus” sor, poén, cím vagy aforizma, és még abból a jelenségből is csak erre olvashatnánk vissza, hogy pl. Šoljan jóformán abbahagyta a versírást, Mihalićnál (a legnagyobb költőnél) meg, a jobb kifejezés híján, a szürrealista va­riációk, ellenpontok kedves játékának elszapo­rodását, végtelenségét figyelhetjük meg, Slamingnál szintén egyfajta ironikus játékra ítéltséget, Slavičeknél az utcára szorulást, utcára rekedést, Pupačić vakító tisztaságát modorosság váltja fel, Gotovac konstrukciói meg sokszor, egyfajta, nála természetes érzés mellett, eről­tetett, mesterkélt: tehát mindannyiuknál mind több a nem egzisztenciális, azok a bizonyos so­rok meg már-már ismétlődnek. Ami nem je­lenti semmi esetre sem azt, hogy mi elvetjük, kifogásoljuk azokat a kritikusokat (bár lenne több), panorámasokat, akik a nyelv („nyelv a nyelvben”), mondjuk, az idő vagy a mediterrán felől közelednek hozzájuk, nem, és nemcsak azért nem, mert nélkülözhetetlenek egy alap­hoz, civilizációhoz, kultúrához mégiscsak, ha­nem azért, mert pl. Zuppa ugyanolyan közel van a lényeghez, a lényegeshez, vagy még kö­zelebb, mint Šegedin, amikor ezt írja: „Mogli bismo sada utvrditi da je eventualno rešenje toga pitanja, štoproblematizira spor koji vidimo kako u poeziji nastaje zbog potpuno kontradiktornih intencija koje su joj imanentne, mog­li bismo utvrditi da je moguće rešenje toga spo­ra zapravo u temeljnoj nemoći same književnosti, koja, izgleda, unatoč tome što u njoj postoji intencija da prevlada problematski odnos s vremenom kao problematski, ipak u sebi samoj nema mogućnosti za to predvladavanje, pa se ta stalna intencija književnosti da prevlada problematski odnos prema vremenu u stvari pokazuje kao jedino dovoljna da taj odnos kao problematski – održi.”

(Illik megjegyeznem, ennek a költészetnek sem vagyok, lehetek tökéletes ismerője, és sejtéseim, meglehet tévesek, konstrukcióim, vázlatom azért, meglehet, erőltetett.)

*

Šoljan versesfüzeteit (Na rubu svijeta, 1956, Izvan fokusa, 1957), igaz, már indulásunkkor ismer­tük, de egészen idáig nem említettük a költőt írásainkban, annak ellenére, hogy a horvát köl­tészettel, különösen Gotovaccal igen sokat fog­lalkoztunk. Sőt később sem, amikor Mihalić, Slamnig, Slaviček, Pupačić, Krmpotić és a Razlog költői is sorra kerültek már több ízben is. Mindössze két, az antológiákban szereplő verse élt tudatunkban: a Bacač kamena és a Kralj. Persze, ezt nem mint valami komoly mulasz­tást rovom fel magunknak, hiszen a Symposionon kívül egyetlen horvát költőről sem írtak erre mifelénk, és maguk a horvát kritikusok is csak éppen megemlítik verseit, prózáján inszisztálva. (Habár mellesleg jegyezzük meg, ar­ról sem jelent meg tudtommal lényegesebb írás, hogy a kritikus Šoljanról ne is beszéljünk.)

Ma ellenben már úgy gondolom (ez nem je­lenti azt, hogy véleményemnek véglegesnek kell lenni), hogy nemcsak a fiatalokra, hanem pon­tosan a fent említett költőkre is gyakorolha­tott bizonyos hatást, s nemcsak mint szerkesztő és Eliot-fordító.

A Gartlic za čas kratiti első olvasása után az a váratlan, meglepő felfedezésünk, hogy egy köl­tőről, egy erős költőről van szó, hogy a verses­kötet áll, tökéletesen egzisztál és megjelenésé­vel egy egész sor verseskönyvet, költőt, akik­kel az utóbbi időkben találkoztunk, amikért, akikért lelkesedtünk, egészen más megvilágítás­ban kellene szemlélnünk. Olyan egészségesen tud sugárózni, hogy kétségtelen, egy egész rakás mímelést megsemmisít, diszkvalifikál.

És milyen sok ez már egy kis füzettől.

Ez alkalommal csak egy érdekesnek ígérkező problémát érintenék.

Miért szakadt meg ilyen korán, váratlanul ez a költői ópusz? Vagy egyszerűbben, miért írt ilyen kevés verset a költő, hiszen egy-egy sza­batos, mondhatnám, közönséges verse, annyi ha­mis poétikai dilémmánkat tesz feleslegessé, azon kívül, hogy mindegyik verse a lényeges pontra törő? Miért tért át a prózára? Talán az a lé­nyeges is éppen e kérdés mögött rejlik.

Mitológiája, hűvös mitológiája, nyelvezete, rekvizituma, igaz, mindig a próza határait sú­rolta. Šoljan, úgy tűnik, olyan egyszerűen, tisz­tán látta a költészetnek, verseinek feladatát, al­kotásaiban olyan meredeken, szigorúan, erősen közeledett afelé, hogy máris a bevezetőben em­lített (az egész generációra lényegében jellemző) határon, falnál találta magát. A mitológia bőví­tése, kiépítése pl., komoly alibit jelenthetett vol­na neki is, mint ahogy valamilyen formában többi társai is ezt az alibit választották, lénye­gesebb engedmények kényszere nélkül, sőt.

Apollói kultúrája, öntudata, az apollói ele­mek idézte hasadás nem állt meg félúton, nem engedett meg tulajdonképpen semmiféle további játékot, mintha végzetes lett volna. Igaz, a dio­nüszoszi elem, rímeiben, metsző szellemességé­ben, humorában, a szavakra, mondatokra, ver­sekre törő erejében beépítődött. Az újabb, Deloban megjelent verseiben el is tűnik a mito­lógiai keret és ez még meztelenebb nyelvezet­hez vezet. A mitológiai keret különben előbbi verseiben sem volt olyan lényeges. Mondjuk, a Kraljban is csak az utolsó, a kereten kívül levő két sor a lényeges:

„i ja da svako jutno dižem utege

da budem jak u nepoznatu svrhu.”

Azt a bizonyos lényegest és egyben határt, fa­lat egészen egyszerűen, szimplán szeretném il­lusztrálni egy hosszabb, a Jednogodišnjem djetetu című versből vett idézettel:

„Ali brzo ćeš odrasti, dijete moje, pod higijenskim nebom

I vidjeti da nema razloga da zavladaš svijetom,

Svijet se bez tebe kreće ko tačan mehanizam.

Što njemu treba tvoj urođeni odvratni optimizam?

Zašto si zapravo potreban, nitko ti ne kaže,

Vjerovatno tek zato da budeš pregažen.

I tek kad to shvatiš, postat češ zaista moćan,

Pravu ljepotu poklonit će ti očaj.

Kad saznaš da vještina života nije u vještini vladanja

Bit ćeš spreman da graciozno podneseš stradanja

I da se zaista u ovom svijetu probudiš,

Pogledaš oko sebe i ne poludiš.

Kad se prestaneš stidjeti svojih razočaranja i mora,

Kad bez straha ne poslušaš što ti se naređuje,

Tek onda možeš reći da pobjedjuješ.

Samo u porazu, izgubljen, tisuća puta ranjen,

Naći ćeš svojem rođenju nekakvo opravdanje.

U očaju, sputano, ugnjeteno, sa nemoćnim bijesom,

Ko ruža će procvjetati tvoje ružno meso.”

Hogy milyen filozófiai hatásokról, divatról lehetne itt beszélni, és azok elbírálása most nem a mi feladatunk, célunk, mivel, ahogy említet­tük, csak recenziót számítottunk írni.

Ennél a fal-, pontosabban határszituációnál meg kellett állni a költőnek, prózára vált és kö­rülírja, leírja ezt a helyzetet, szituációt, ábrá­zolja, illusztrálja, példázza: képet ad, mondjuk, az imaginárius szigettel, rövid kirándulással, az imaginárius kis cigánylánnyal. De érdekes meg­figyelni, prózájában sem hagyja el poénjait. Pl. idézzünk a Cigančicu tko traži végéről, mintha valamelyik versét olvasnánk:

„Znao sam da sam prihvatio kraljicu tame... Ipisujem se gospodo, zauvek iz staleža i re­dova. Ne bježim, nego preuzimam u svoju ruke vlastitu sudbinu. Odustajem od vaše svjetlosti, vaše geometrije, vašeg dezinficiranog života. Po cijenu bolesti i smrti, odustajem od bolnice i vašega života. Opredjelujem se, kad se već moram opredjelivati, za tamu.”