Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 8. szám

Raffai Ferenc

GÁL LÁSZLÓRÓL ENTRE NOUS

Legújabb verseskötete után 1

1965. augusztus 16.

I. ZARATHUSZTRA HÍVE

Az ember hite rendszerint azért van, mert vele ellentétben létezik egy nemhit is, vagy akár fordítva: hitetlen csak a hites ember lehet. Mindegy.

Mindkét kategória kitűnően ki tudja egymást engesztelni, sőt nemcsak jól megférnek kicsiny kö­zösségükben, hanem önmagukat mintegy szétfeszítik, széttépik. Ev­vel elkerülhetetlenné válik az intellektualizmus letranszformálása és megsemisülése. Minden mindegy lesz.

A hitetlen szó fosztóképzője itt eredeti funkcióban jelentkezik: hitről egyáltalán említés sincs, szemben a normális jelentéssel. Nem va­gyok tartozéka a hitnek, nem húzok belőle hasznot, mint más – Gál költészetet próbál csinálni, hiszen a bizonytalanság nihilisztikus tudato­sodásával erre reális alap adatott –, noha ide, s ez már más lapra tartozik, szerencsés összejátszás ré­vén jutottam. Tévedés ne essék, ez a mozzanat a háború előtt megvaló­sított értékekből (tehát ebből az értékekből) semmit sem von el, de rendkívül jellemző Gál költészetére. Míg itt az individuális költői idő a dolgok természetéből követ­kezően magától érthetően egybeesett a történelmi idő speciális válfajával, amely ezáltal különleges költői koloritot, költőies jelleget kapott, ad­dig a későbbi mutualizmusra ez már nem jellemző. Miért? Hiszen csak egy megoldás volt: az eredetileg létrejött amalgám összefüggésben ál­lott a valódi történelmi idővel, olyan értelemben, hogy az összete­vő elemek a közös ellenséggel való harc céljából alkottak egységet, s ez megszűnik, ha amaz megválto­zott, úgyhogy a sajátos életmód a vulgarizálódás irányába vezet. Gál ekkori magatartását totális mutualizmusnak nevezhetnénk, amely egyaránt manifesztálódott politikai­lag és költőileg is.

A háború után a helyzet lényege­sen megváltozik, ez az állítólagos katarzis kora, amikor az eredeti mutualizmus teljesen kiveszik, és az újonnan felállított viszony már nem elégíti ki e kölcsönösség is­mérveit. Ennek a neve rossz mutu­alizmus is lehet, amire a történelmi idő struktúrájában beállott változá­sok, azaz a speciális (költőies) vál­faj kipusztulása vet fényt. Rossz, mert az együttélésnek olyan fajáról van szó, amikor az együttélő szer­vezetek számára kétes jellegű köl­csönös haszon származik:

Villanyunk eddig négy tized volt, most négy egész lesz – te még nem érted...

Ez annyit jelent: TÍZSZER ANNYI.

Mi már nem fogunk sötétben meg­halni!

(A számok énekelnek)

Többet nem idézek. Innen is épp elég következtetés vonható le egy­részt az időhöz való álproblematikus viszonyulásról (aki Gál-verset olvas, bizonyosan tud tízzel szoroz­ni: 0,4 x 10 – 4, vagy nem?!), más­részt pedig a háború előtti Zarathustra-koncepció teljes feladásáról, amelynek bizonyos mértékben ki­tűnően megfelelt a vulgarizáló for­ma. Persze a frissen keletkezett helyzet téves visszakövetkeztetéseket engedhet meg egy előbbi költé­szeti állapot természetét illetőleg. Ha pedig ilyesmi meg is történt, azért elsősorban senki más nem, ha­nem maga Gál a felelős.

Úgy látszik azonban, ez az önkri­tika-szerű „katarzis” túlságosan is enthuziasztikusan bonyolódott, szin­te annyira fokozódó mértékben, hogy sokszor kétkedünk rendelte­tésében. Maga Gál is kételkedik, sőt beismeri egyik legújabb versében, hogy vereséget szenvedett (elsősor­ban önmagától).

Most megkockáztathatunk egy fel­tevést. Mivel a hasonló átváltozások mindig száznyolcvan fokos fordula­tot szoktak előidézni, várható lesz tehát az, hogy némi lényegtelen változások tanúi lehetünk, és ismét Zarathusztra követőjét tisztelhetjük Gálban. A Lepkevilágot így is lehet érteni, bár ez kevésbé való­színű. Tehát a lepkevilág, a lepkeélet s általában a rövid, de tündök­lő lét hasonló megnevezései aligha vonatkoztathatók a háborútól inne­ni költői periódusra. A lepkevilág pontosan Ormuzd világa volt.

Gál mindent megváltoztatott csak azért, hogy ne változzon semmi sem.

Ennek ellenére talán majd meg­jelenik az individuális költői idő egy eddig mellőzött kritériuma, a halálvárás.

II. TOVÁBBI PROBLÉMÁK

Bíbor palástot adott rá a gúny,

s tövisből készült zsidó-koronát.

Úgy járta meg a koponyák hegyét,

a Golgothát.

És sötétség lőn a földön.

Bíbor palástban jár a szeretet

és bíboros a jóság megint,

Hiába támadt volna föl tehát

s hiába szenvedett annyi kínt?!

Az ember rossz, az ember konok.

Azóta is mindig sötét van

és kétezer esztendeje már

a bíbor és a vér rokonok.

(Húsvét, 1938)

Gál számára a legfőbb költői fel­adat a létet megalapozó költészet megteremtése volna.

Íme, 1938-ban tudott majdnem bon nefoy-s verset írni!

A lét, a lenni tudatosodást jelent, szembenézést a sötétséggel. Ebből a költői alapállásból bontja ki Gál bibliai képeit – s ugyanakkor nem lesz a halál költője –, amelyek a problematikus lét kicsapódásai. En­nek alapján egzisztál egy ideális lét is: „Jó lenne lenni” (Az ember min­dig egyedül van), „S ha kell megint lesz új feltámadás” (Húsvét, 1938).

A Lepkevilág c. legújabb verses­kötetében megjelenik a búcsúzkodó hang, leszámolás bizonyos életideá­lokkal:

és most már mindig temetőkben

járok kövek közt bánatos füvön

(Vers rozsdás estékről)

A költő most már azt adja, hogy nem ad semmit, azt ígéri, hogy nem ígér semmit:

amit én most már művelek

elszakadó hadművelet

a csatateret ismerem

vesztett csatám beismerem

vagy az elvesztett történelmi időt keresi:

most elmesélem, hogy télen is nevettünk

egykor boldogan de nincs már kinek

(Ősz)

A hölderlini vonás, tudniillik az üres ég alatt való éneklés élménye későn jelentkezik: Gál megkísérli ott felvenni a fonalat, ahol a hábo­rú előtt elmaradt, ahol körülbelül a Húsvét, 1938 keletkezett. A próbál­kozást természetesen óriási szkep­szis kíséri, vajon ez az augusztusi lepkeélet képes lesz-e még a tél kö­nyörtelen beállta előtt valamit is a hajdani gazdaságból, a hímporból bármi keveset is megmenteni. A csatavesztés megtörtént, és vae victis!

Valójában a mostani Gál szituá­ciója kiegészíti a háború előttit, mintegy ideálissá formálja annak akkori hiányait: a történelmi idő struktúrája ugyan megtermékenyí­tette költészetét, ám ugyanakkor ki­fejlesztett bizonyos szociologizáló visszahúzó reflexeket is. Gál tehát irracionalista módon kettévágja a csomót, és ebből a felemás alaku­latból csak az értéket sírja vissza. Nincs ereje többé szemtől szembe harcra kiállni, csupán régi katonáit igyekszik – elszakadó hadművelet címén – valamiféle rendbe toboroz­ni. A Zarathusztra spontaneitása az irreleváns táji spontaneitáson keresztül eljutott csak a Zarathusztra igényéig.