Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Géczi János
Füzet a Rovinj21-hez
1994. március 10.
Képeslap
(Kecskemét, Ifjúság - Csikász Imre szobra)
. Ölel:
1993. júl. 16.
Naplemente
Ahol a párkányon tíz napja üldögél a firkaférfi, rálapulva a betonra, a lába a függőleges, a törzse, a feje, a hullámforma jobb s a pálcika bal karja a vízszintes síkon, s mit sem számít neki a változékony idő, ott, a kusza gallyazatú madárbirsek alatt - történhet-e lassabban, és megtörténhet-e még ebben a kisvárosban a csoda -, a sétakörút tartama alatt kinőtt, s formát adott magának egy bumfordi kalapú, rózsaszín torkú szömörcsög. S mire előtört nedves bőrű párja a talajból - a szömörcsögök életmódja közösségi - a sorelsőt megmászta a csíkos hátú ligetcsiga, lereszelte reggelijét a kalapperemből. Fél óra sem kellett ahhoz, hogy Veszprémből elfoglaljanak egy Óváros térnyit a gombák - mintha Danilo Ki[ két novellájából masíroztak volna elő s nem a föld húsából. A bokrokon meg életműnyi verébsokaság, teleszarják a Balácai Közlemények második kötetét, konkrét marad valamennyiük és figyelmes.
Van-e olyan szöveg, amelyben nem történhet meg a naplemente?
Rózsakvarc
Írom, önfeledten, akárcsak a szabad kis zsandárverseket, s kisbetűkkel szalad ki a képernyő fekete havasára előbb danilo ki[, aztán meg tandori. Tandorit gyorsan visszaemésztem a morzsák közé, az alaplapba, szörcsög a motor és kurzívnyurga hatost rajzol helyette, de a danilo ki[ nyüzsög, belekapaszkodik két hars szóba, nem akarja magát a mélységbe vetni, dulakodunk összeszokottan. Másfél óra múltán orvul kicserélem a kezdőbetűit, nagyra, s amivel ellenem készül, a csavart horogütésébe belefagy, márványos alakzattá görcsösödik, mint egy orosz hősi emlékmű, júrában a Hrám-szakadék, dolomitokon nődögélt lenbe a szél. Akkor most ezzel alaposan elbántunk - hallom a márványtömbből kikotyogó rózsakvarc zárványát, amely magához ragadt valamicske estéli ragyogást.
Hattyúdal
A húsevő szöveg mellett - jobb oldalon - fekete űr tátong. Képtelen vagyok meghatározni a mondatok elemésztődésének helyét. Ha a szöveg vagy az űr ki, akkor a ki, ha pedig mi, akkor a mi tömörödik fenyegetőn a helyzet fölött, komor, kibomló felhő, amelyben mindenféle semleges nemű viharok kavarognak. Annyi biztos, hogy verskiterjedésű alakjuk nem lehet, abban szimmetriák napfürdőznek, annyi ahány. A szisztematikusan félrevezető kifejezések hegyezett vaspálcákkal bökdösődnek ki az analitikus filozófiából, az egyiken az átlátszó Jutas-pusztai lakótelep ráng, a másikon foltos középpontú szalamandra (eredetileg a mágnesmezők középső versében hűtötte a tüzet), a harmadikon mocsári harmatfű telepedett meg. Ragacsos levelei széttárva, várja, hogy rárepüljön holmi foszforban és nitrogénben gazdag, elemészthető szerves anyag, mint a magányos író, papírrá lapult nílusi papirusznád, a fogalmak logikai versenyének díjkiosztó balatoni hattyúja. Még több vaspálcán is vergődnek, de hogy kik, azt nem tudom megállapítani. Lehet, egyik lábam itt, a másik lábam ott, magam vagyok a húsevő, a fekete űr, s afféle, mint egy önmagát össze- majd szétszerelő automata. Sértem az ellentmondókat.
Rémtörténet
Bár füredi, és hajnalonta nézhetné a tavon ringó vadhattyúk mögött pirkadó horizontot, másféle horizontba, másféle hazába igyekszik belelátni magát. Stílusfordulatait alkalmilag viseli, környezetbarát túlélő és segglukszemlész. Egyszer mégis arra riad, hogy a rémtörténet setét belsejében bolyong, karonfogva nagyszavú szerkesztőjével, és nem tudja megmondani, kinek a szagát szívja, kibe kapaszkodik, kinek nyalná ki csontig, ha már így történt, ha már megtörtént, ha már önnönmagának nem képes. Nem is hinnéd, hogy jobb kedvében könyvet szeretne írni, vagy legalább egy másfél flekkes, szabott publicisztikát, kicsi cholnoky viktort, hogy megdicsérjék végre a helyi lapban.
Úgy kezdődik, mint a kávézás.
Hová
A mediterrán színfolt, hogy, hogynem, talán nem akarta, hogy földarálja az erős fény, magába porlassza a fülledt levegős táj, a magát mindenhová beevő sószag, fölkerekedett, és egy éjszakányi röpülés után leereszkedett a tóra. A folt azonban pórul járt: ez északi tájon csupa hideg szín közé került, mást se tesz érkezése óta, mint kendőbe tüsszög, csavargatja a fülét, kapkodja a lábát a harmatos avaron, és hessegeti a köd nehéz ezüstjét. A fényről is lenne néhány keresetlen szava, hová tette megbízható tükrösségét, hová a megfontoltságát s hová kályhatermészetét? Azzal mégsem elégedhet meg, hogy fejből fölsorolja, tegnap kik jártak a belső tónál, melyik lányasszony szül kilenc hónap múlva, s mily ételszagokkal bosszantják a konyhamesterek az egekben lakókat.
Árnyék
Az Óváros téri levendulásban - megszámoltam, ötvenhat bokorból áll, de ebben nincs, mint általában a rendes történetekben, semmi üzenet, zajongás, halleluja - immár második esőzés után is kinő a gyapjas tintagomba: sétakezdetkor üti fel a földpikkelyeket és sátavégkor nyurgán, porcelánfehéren szárad a nagyköpenyű szélben. De délben, ha majd ma is arra megyek, és nem lesz póráz a kutyám nyakán, hiszen a városlakók az asztalok mellett gyülekeznek, nagy, fekete tintafolt marad a helyén, nedvesen és remegve. Akár emberszívű, lassú árnyék. Ezért sem tudom most leszedni, hogy gombalevest főzzek belőle. De emlékezni mindig lehet rá, ott délen is, a tintakékárnyékos hullámokra rálátva.
rovinj, róma
Lába között a fénybarna hangszerrel, amíg torkát fojtogatja a sírás, másra sem képes gondolni, igen, ez képesség nála, ez a félhangokkal közrefogott tudatszűkség, mint délre, meleg rovinjra, augusztusi fényben, vagy rómára, amely ugyan hiába róma, mégis sienavörös, mint lábaközében a szőrbozót, s a csellóból kicsalogatott, szőrszálakon fennakadt, megkocsonyásodott hangok.
1993. július 17. (szombat)
Minden szöveg
Ez a leveles szivar, ez a lapokból ügyes ujjak segítségével összetapasztott labdacs, ezek a gyűrt papírlapok - porcelánból vannak, a félsziget kaolinjából készültek, ezért van bennük annyi száraz sárga, annyi véraláfutásos kékvörös megfuttatva körömágynyi enciános és lenkékekkel. De hogy mindez mégis egy plakáton, amely a két napra kölcsönadott szobánk falán van, úgy, hogy reggeltől délig súrolja a tengerről visszaverődő hullámfény, ez meglehetősen fölháborít, mert perverz, még ha éjszakára magára is vonva a feketét belebúvik a párás és setét időkbe. Pedig a szivar lassan izzik, mire este lesz, ceruzányivá növekszik hamuja, még a szagát is érzem, szag az, hisz nem havanna, inkább vágatlan hercegovinai, a labdacs réseiben megül a melegből kiszitált por, a gyűrt lapok meg elfáradnak, megnyúlik-szétfolyik rajtuk minden szöveg. Isztria.
Tőmondat
Éjszaka, ahogy egy kanyarban megvilágítja az autóm reflektora a fényes és apróka levelű vadkörtefát - itt meg a terasz alatt a fáradhatatlanul virágzó csüngő szegfű, a kis virágú kék ördögszem, húslila, tövises murvafürt (felkúszik a falon, elfoglalja a fényvédő tetőt, azon napozik), a közönséges kékszulák, a sárga és rózsaszín cserjés margitvirág, a lehajló fürtös szépcsalán, pompás, gazdagon virágzó hortenzia, a madármályva, a kerek levelű mentacserje, a tarka sétányrózsák, fölöttük a termésekkel zsúfolt gránátalmaágak, magas törzsű citromfák, kuszán indázó kiwihajtások. Mégis, most inkább az éjszaka, ahogy kivilágítja magát éjfél után a karszt ferde törzsű, egy tőmondatnyi vadkörtefája.
Mindig ott lakom, ahol egyre apróbban megtörtének.
Olajfa nincs
Hajnal előtt sose érkezz meg! Állj félre az útról, hisz megtettél vagy hétszáz kilométert alkony óta, állj oda a lenyírt füvű árok kilométerkövéhez, ahol poros, és attól a portól nagyra nőtt a romfű, ha majd felébredsz a kormányról, s felnézel, lásd, tizennégy kilométerre van és már fehéredik a célod. Az út mellett fekáliától szagló paradicsomföld, az elterpedt bokrokon alig pirulhatnak a bogyók, mert féléretten szaggatják le valamennyit, néhány, lapos kövekből összerakott ház, de azokban az épületekben benne hortyog vagy ötszáz év, a tetőtér ablakrésében ismeretlen funkciójú réztárgy porosodik, a velenceiek hagyták el vagy a morgománok, lehetne szőrvakaró, ösztöke, vagy varsafű, s a kiskertben vaskos és lila bogyójú padlizsánok. Ezeket a hangokat nem ismered, a színeket igen, de mégis szokni akarsz. Délutánra úgyis tudod: olajfa nincs.
A kőfalak haszna
A föld alatti erek fölött fák nőnek. Éppen ez jelzi, hogy a mélyben rejtett vizek vannak, amelyekben szétmosva lehetnek a karsztok, hiszen a fényük, az a kékesen villogó mészkőfehér, kiült a fák bőrszerű, szabályok szerint lekanyarított szélű leveleire. Az árnyalat pontosan meghatározható ha egy kőfal tövénél - félkönyékkel - szalmára dőlve előbb a föld kíváncsi szagára figyelsz, majd a langy levegőre s végül hagyod, hogy eldöntődj.
Lassú élet
Alulról a második könyvméteren lakik a házi szivárvány, ahogy kell, szabványosan, szépen behomorítja a teret. Reggel időben kél, egész nap teszi a dolgát, s estével beszívja magát a sötétbe, visszamossa a feketébe színeit, mintha nem is lenne, elvégre megunhatja a világosságban példának lenni, a kis csodákkal mindegyre csak ilyesmi történik. Utálja a stílusosságot, stílusban forogni, akárha bálban, nem természete, mivelhogy nem tartja úri mulatságnak, nem tarthatja tisztességesnek sem. Ő helyhez kötött, mint egy jóvérű hasonlat, széles csípejű metafora egy bosszúversben. Amit tehet, megtesz, amit nem, nem. Híven őriz és hagyja, őrizzék. Magához ragad a szállongó porból időnként egy-két villogó kvarcszemet, hagyja, üljenek a peremére, kicsit szikkad, fakul is, de teljes, és ez sem kevés. Ahol kék, ott maugham, ahol bierce, ott sárga, vian zöld, hrabal - nos, hrabalnak pillanatnyilag nincs színe, ezért bárhova illeszkedik. Egybefog egy arányos kamaszkort, az idétlen kölyökkorvégtől a félszeg felnőttség kezdetéig, tartja, mint mocskos kézben egy arannyá sárgult barackot, ami később benne lesz a mediterránban.
Ennyi mondható róla. Rólunk. Rólam.
Talán észrevesznek benne. De legalább megismerjük a lomha élet forgatagát.
Levendulaméz
A parthoz szorult téren, ahol a márványlapokon állt a piac, oda, kétségtelen, hogy odacsődült az egész horda. Nemzedék. Ahol kőteknőkben annyi hal, kékkagyló, hosszú antennájú páncélvörös rák, enyves moszat, az asztalkákon szőrszita, csavaros nyakú üvegek levendulaméze, ott lehet tudni, milyen eljárások maradnak e tömeg szétverésére használhatatlanok. Itt megmaradunk társadalmi-realista-valóságábrázolónak, eszmény leszünk egyesben vagy többesben, mert hol Carusót hol meg Garaczi Lacit sodorja félre egy termetes, magyar szót is értő kofa, a kizsebelés változatai kivédhetetlenek, s ha az önreflexió kritikusa éppen ellop egy ónixból esztergált, balkániasan súlyos bonboniert, akkor sem esünk kétségbe, s magunk is igyekszünk abból a halomból egy-két motívumhoz zsebközelbe kerülni.
Az idő is rendezkedik, magára teríti elegáns, háromnegyedes elvét, nyakába kerít egy hars selyemsálat, megszokott itt a svéd fiúkurvák közén, így nem kelt feltűnést, a térbe összevonja az összevonhatókat, így nagy a tömeg, így, az újfajta igazságban. Kis fogalmakat szór szét - ha a sárga, fényes, szétjárt járólapok réseibe nem hullnak be, rögvest széttapossák a piacozótalpak, síkos, varrott marhabőrből mind -, mint ceruzabab, dinnyelék, kopaszbarack, tárkony, Tolnai kötete, amelyben Weöres gránátalma-tapogatását írja le nekem, Domonkos nyaklott fejű gitárja, hátguriga, metafora-lyukasztó.
Hagyományos mángorló
Ez nem az, ami a hagyományt kialakította, nem az, ami a hagyomány kialakította formába betuszkolható, egyáltalán, semmi afféle tér kitöltését nem lehet vele, általa, sehogyan, hiába trükk, pedig anyag. Anyag, amely nagyon vágyik a szépprózába, kívánkozik és olvas, alakul és alakít. Már azzal is megelégedne, ha egyáltalán lehetne, a vanság olyan elérhetetlen a másságának. Éppen ez magyarázza a metafizikus festőnő képein a büsztöket. Ő az, aki a fokhagymák, rézedények közé csúnya mellképeket állít, amelyek közül ha választanál, akár hónod alá is veheted egyiket, és ha leporoltad, s vele sétálsz, senki se botránkozik meg a magaddal cipelt másik fejen, mert olyan otromba, olyan valósághű, olyan élő. Holott e teraszon, amely közepébe nem állna be szüntelen az emigráns, költészetrothadást annyira ismerő író, inkább látható lenne a kikötő, a félsziget csúcsán álldogáló velence-forma torony, hegyén a kőkereket forgató alakkal, s inkább a Vörös-sziget, vagy a Hét-hajszál, a fagylaltok, a meleg, mint maga az író mellett álló asszony, az író rozsdahajú, egyébként pedig rózsaszín festőasszonya, aki, hogy rád néz, úgy néz, hogy szeméből kinyúlik egy nagy pemzlijű ecset, s három megiramodó mozdulattal odafesti utazásfáradt alakodat a kemény árnyékot vető falhoz támasztott, hagyományos mángorló (szúette) nyeléhez.
Kisforma
21 Rovinj-t írni, a hőst meg- vagy kitalálni, ismeretlen térben mozgatni (amikor a szerző, az elbeszélő és a kettőjük hőse egyszerre mozog, az se kutya, hiszen a szerzővel ott van a pulija), egyáltalán elbeszélni mindezt, nem szokványos, nem magától értetődő jelenség - de hogy jelenség, az kétségtelen, annyira megfontoltan hirtelen, vaskosan reális látomás. Kétszer végig az egyenes utcán, először hogy az élet és elbeszélés, a szerző és elbeszélő még olyannyira egyazonosság, az ismeretlen igényeket bejelentő feladattól kissé rémülten, kóvályogva, aprózott léptekkel (és rövid pórázon), aztán meg enyhén megszerkesztetten, törekvéssel, felfedezve az ékszerészek kirakataiban a filigránokat, koralltárgyakat (eljátszva a gondolattal, hogy a korallmorzsalékkal hogyan is szórjuk majd be az utolsó éjszakán a mólót), hogy éppen minden kihalt, meredek a fény, szűk a tér, sok a cserepes fűszernövény (és az üregekbe behúzódott macska). Az artisztikum az ablakszemek és a tetőcserepek között, a hosszú függönyrojtként lelógó árnyékban, kissé rejtőzködve, mint bármely megfigyelés, nem többként, mint nehány határozott vízszintes vonal, keskeny falmintázat, bordás vakolatrészlet.
A szerkezet felrajzolható, magától, mint jófajta helyi isten, teremti a kisformát.
Zöldüveg
A territóriumba behelyezhető az a veszprémi bolond! Az, akit még tegnap kerülgettem, négyszer. Ott állt a zöldház előtti villanyrendőr-négyszög közepében, hasonló kevés szálú haja lesz majd később nálunk Mirko Kova'nak, ha lassult a forgalom, bármely autó nyitott ablakán át benyújtott valami szétlapozott adriai prospektust (Iszria!), s hogy nem fizetett senki érte, káromkodva rugdosta a karosszériákat, majd meg délben ott aludt a húszemeletes alatti park vadcitromfája alatt, ahová a városi ebek járnak szarni, édesen hortyogott, szájszögéből csurgott a nyál, s rajokban köröztek izzadt arca fölött az aranyszárnyú, villogó döglegyek. És este, indulás előtt, az indiánok (népzene!) mögött - ahogy felvillan, kezében literes palack, zöldüvegből, szögletesen hadonászik, s amint hozzáütődik a falhoz az üveg, s a nyaka marad csupán, koronásra törve a kezében, és akkor, úgy, ahogy fölüvölt - majd mellkasába nyomja az üvegpengéket!
Az Óváros téren horgas orrú kretén, törzse meztelen, láblógatva üldögél a vízhez forduló kőpadon. Néha fel-felordít, de soha nem akkor, amikor éppen egy új, mély és hosszú sebet metsz a markában szorongatott palacknyakkal a combján.
Harminchat
Ha ismét végigmegyünk a Carrerán - nem harmadjára, annál már otthonabbra jártuk magunkat benne másodszor - a többemeletes, múlt századi dalmát-olasz polgárházak között, az enyhe ív után már láthatjuk az utca végén, kissé balra, az autóbuszállomás előtt álldogáló apró Szentháromság-templomot. A tizenharmadik századból. Ide szökött be a Dugó nevű puli délután háromkor templomot járni, hűsölni és képeket nézegetni. Árnyékban harminchat.
Márványintarzia
Az író - a teraszon, amely fölé barna vitorlavászon terül, s amely alatt vendéglő - apró márványkockákból rakja ki a mintát, nem is tudja, hogy a Fegyverengedély ravennai főhősét utánozza munkájával, de ha tudná, akkor is tovább rakná, ismeri a másolatlétet, s egyébként is, intarziakészítéskor hűsöl a tenyere a kövek hasán. Büszke, hogy tud restaurálni, modellt zuhanni a festett Ikaroszhoz (egy példány olajban, kettő akvarellben), és a pálinkákra, amelyeket megihat.
1993. július 18. (vasárnap)
14
Eszedbe jut, az egy éjszakára tiéd ágyban, tizennégy! A szonettek, amelyeket felpumpálsz ezernégyszázakká, vagy visszahasogatod őket egyszálas deszkákká, az elemekben, a magánversben, vagy bárhol. Egy szonettnyira virradt tegnap rád a reggel, még rá voltál borulva az autókormányra, oldalát oldaladnak vetve szuszogott melletted a puli, de már fölötted az ég gyöngyházszín volt, amelyet pedig selyemnek érzékelnek sokan, s amely a hullámverés magasságában élő kékkagyló héjbelsejének tulajdonsága.
5.40 - 7.00
A fenyvesben öt negyvenkor még kötött a sötétség, nem lazítja fel a madárzaj, tengerről tolakodó szél, halkonzervgyárból elszabaduló szag. Hatkor kipirosodik a kerítés téglája, öt perc múlva a drótok is visszanyerik az oszlopok tetején a formájukat. Hajókürt hangja hatol be először az esernyőfenyők közé, szajkó csereg, mókus indul, a cédrus tobozai kikékülnek.
Negyedkor a tisztáson, amelyet alig használt ösvény szel ketté, s veres kődarabok nehezítik rajta a haladást, mintha a szövegben megjelent volna egy pattogó hangú ige, a tisztás közepén egy változó körvonalú, de állandó magasságú kürt jelenik meg, árvaszúnyogok rajzanak.
Beállhatok e hangszerbe, hangokat hallgatni, horizontot lesni.
A konzervgyárnak fél hétkor tisztára pinaszaga van, de hogy hétre elárasztja a vidéket a kenyérgyár furánja, a kettő összekeveredik, s indulok haza - visszakattintva a műfaj nikkeltetejét s becsúsztatom a zsebembe - reggelizni.
Verőfény
Úgy képzelem el az utazást, hogy a történet helyére a csupasz esemény álljon, mint verőfényben egy magányos fa - dehogy magányos, ágán ott gubbaszt egy barna rétihéja, sárga a lába, a csőre, és ez, no meg hogy forgatja a fejét mi másra is utalna, ha nem arra, még így is van, van, van történelem, amely ugyanúgy az övé, a fáé, a verőfényé, mint az enyém, csak legyen köztünk célratörő akárki, aki összejátszik a papírral és ereje is van a másodszori megtörténéshez.
Mondatszenny
Görbült hegyű bőrollóval nyírja - miközben ő a teremtő gesztusról gondolkodik, arról, hogy a szerző helyére odatolakszik egy kívül álló, a dolgoktól távolabb elhelyezkedő, vélhetőleg azokra jobban rálátó, vagy inkább rálátást biztosító alak, akinek aztán így érthetőbben tudja a szövegét imitálni -, nyesi, tépdesi a teniszlabdát, merthogy összeragadt a vízpart gyűrött és WC-szagú pakurájától a szőre, mind a sárga és a sávban szaladó zöld boholyok, hát le velük, nem kell a hozadék, nem kell a szöveg feletti és alatti jelentés, nem, mert nem más, mint szennyezés, mondathordalék, környezetrombolás, éppen elég baj, hogy mindezek ellenére beépül a műbe, hozzáragad, elszínezi a finom szöveget, mint lekaparhatatlan a saját combjának belsejéről is - azt is ez a szenvtelen pakura jelölte meg, de már a teniszlabda közvetítésével, amikor hozzácsapódott, nekiütődött a nudinapozástól égő bőréhez.
A baloldali héj
A háborús időkben vált ismertté az ehető fekete (kék) kagyló. Mélykék vagy csaknem fekete, erősen domborodó héja akár nyolc centiméteres is lehet. A part közelében él olyan helyeken, melyek apály idején nem túl sokáig maradnak víztelenek. A kagylók többnyire ezrével élnek egymás szoros közelségében cölöpökön, köveken, hajók fenekén, bisszuszukkal oly szorosan tapadnak, hogy csak fáradságosan választhatók le, és a legerősebb vízáramlással, hullámveréssel dacolnak. A helyhez tapadáson kívül a fonalak továbbmozgásukat is szolgálják, mert a kagyló velük, mint apró kötelekkel húzza magát odébb. Némelykor mint cölöpkagylót tenyésztik és részben táplálkozásra, részben halak csalétkéül, vagy takarmányul, illetve trágyának használják fel. Sokszor teljesen maga lep el kiterjedt padokat. Nemritkán megnehezíti más kagylófajok életét, mivel bisszuszfonalát vándorlás közben más kagylók köré fonja.
A kövidatolya az elterjedt fúrókagylók egyike. Nincs külön fúrószerve. A sziklák, korallok anyagának és puhatestű állatok héjának - ezekben él - meszét kémiai úton oldja.
Ízletesebb, mint az ehető fekete kagyló, de sokkal drágább is az éti osztriga. Mozdulatlanná vált kagyló, mert héjával teljesen odanőtt a tengerfenékhez, illetve a sziklákhoz. Az osztriga kívülről elálló, zsindelyszerű lemezkékkel fedett teknői szabálytalanok és egyenlőtlenek; az egyik vastagabb és mélyebb, a másik pedig olyan, mintha az előbbinek a fedele volna. A vastagabb a baloldali héj, a korábban szabadon úszó lárva ezzel a teknőjével tapad meg. Az osztriga további ismertető bélyege lábának elsatnyulása. Az éti osztriga hímnős, önmegtermékenyítéssel azonban sosem szaporodik, minthogy a hím és a női csírasejtek mindig egymást követően érnek meg.
Zseniális
Ez a szirtfokra épült város, amelynek közepén, a Monte Rossón ott hivalkodik a dóm szürke harangtornya, s amely éppen kétezerkétszáz éve az, ami, apró halásztelepülés, hol hellénekkel, hol etruszkokkal, hol latinokkal, velenceiekkel, osztrákokkal, magyarokkal, szlovénekkel, horvátokkal, hol járványokkal sújtottan, olyan fajta, ami már csúnya. És éppen azért zseniális, mert a sok tökéletes, arányos, súlyozottan kiszámított emberlakta hely között esetleges, pillanatnyi, elfuserált, kiáltóan rossz. Hát hiába akartam tizenöt éven keresztül a váratlan, ocsmány rímhelyzeteket, széttrancsírozott ütemeket, fals beszédhelyzeteket, hiányos mondatokat, tört bekezdéseket, ha itt, csak azért, mert ő a tengerre lát, megcsinálta helyettem, nélkülem.
Ráadásul a Villa Rubin telepének primitív házai nem akarnak mást, csak hogy - erőszakkal avagy szelíden, megítélhetetlen, - emlékeztessenek erre.
Hisztériák napja
Hogy minden tűzhelyhez tartozik egy kémény, hagyján. Az is, hogy minden szobában van egy tűzhely. Így aztán kéményligetek vannak minden házon, annyi-annyi csoport, ahány nagycsalád szorult össze a pestisek idején - ezért, hogy kéményrengeteg borítja az egymás fölé emelkedő tetőket. De hogy hisztériázni kelljen azért, mert még nem érzed magad otthon, mert más is láthatja mindezt, hogy ezrével kóvályognak a megérintettek? - pedig csak a te kocsid motorjából esett ki a gégecső, a te torkodban kucorog a szomorúság hangja, s immár a végítéletig tebenned polírozza márványintarziáját az a teraszon hűsölő, angyalarcú, hercegovinai, szentségtörő író!
Kikericssáfrány
Azt mondta a ház himlőhelyes arcú asszonya, s ezt erősítette meg a sánta háziúr, a napra tett talicskában a lugas alól felszedett kikericshagymák száradnak, amelyek Apollinaire-lilák és mérgezőek, mint a mediterrán élet. Amelyekről délszaki dilettáns barátaid tavaszonként hosszú levélüzenetekben azt írják, hogy sáfrányok. Sáfrányok a virágzó citrom-, narancs- és mandarinfák alatt, avagy sáfrányok a januári olajfaszüret közben.
Nem kikericsgumók, nem sáfrányhagymák. Ha ősszel ülteted el, márpedig elülteted, mert néhány egyedet kilopsz a kőfal alatti halomból, tapasztalni fogod, októberben kihajtanak, bimbóznak, virágot is hoznak, élénksárga, hat leplesszirmúakat, s télen sem fagynak majd le a szálas, gyilkoszöld levelek. De hogy milyen faj lenne, azt egyetlen növényhatározóval sem tudod megállapítani, leginkább azért, mert a tudós könyvek szerint ilyen élőlények nem léteznek.
Itír ni
Ahogy behatóan tanulmányozod a terasz felső szegélye határolta látványt, a hajladozó píneafenyvek mögül ritmikusan elő-előbukkanó néhány tornyot, tudod, szépíteni sem érdemes, nincs mit írni.
1993. július 19. (hétfő)
Mókus
Mintha (és ez a mintha nagyon sokat elárul jelenkorunkban) egy mesterséges álomvilágban, zárt szépírói műhely fantáziatartományában létezne a mókus. Olyan a terasz előtti fenyves maga is, de mégsem érezni annak, zúg benne a szél, haragzöld lombokból hullanak a kettős tűlevelek, a törzseken megcsorgott gyanta csöppjei, és az aljnövényzete, minden szabálynak ellentmondva: babérbokroktól, rekettyéktől, sárga pillangókkal megrakott zanótokkal és szagos gizgazokkal dús. Semmi sem vall arra, hogy írói lelemény találta volna ki, s rakott rendet benne; nem rejt üzenetet, nem baljós, a kettős képek természetére se hajaz - meglehet, ma már a literátorok olyan felkészültek, hogy képesek ennyire megtéveszteni az embert? A mókus azonban! Fel-alá szaladgál a pikkelyes törzseken, kimerészkedik a hajlékony ágvégek nyíló tobozaihoz, körberágja a tobozleveleket, ötpercenként hallatszik fel a legkülönbözőbb lombzugokból ordináré zabálása. Fal, habzsol, önfeledten tömi a bendőjét, harsog foga alatt az étel - és csámcsog. Nem több egy motívumnál, és máris kieszi belőle magát.
Dugó, az eb, akit a szerző pillanatnyilag kikölcsönzött az elbeszélőnek, (aki, nem tudjuk, mert nem láttuk, azonnal tovább passzolt, mondván, neki, mármint a főhősnek kutyaőrzésre nincs ideje) harsány ugatással méltatlankodik, neki számos reália közti különbségtételre van tapasztalata, visszaparancsolná a sötétbarna mókust oda, ahonnan jött. Sikertelen.
A mókust, vagy legalábbis a közeli rokonát húsz nappal később egy nyárson látjuk viszont Karintiában, de az az időpont kiesik hatókörünkből.
Baleset
A történet, a narráció vagy az önreflexiók mentén bontható ki a szöveg jelentése - Dugónak hiába állítunk megoldandó feladatokat. A szavak azt jelentik, amiket jelentenek, a kutya él, a gazda rémült, a reggeli nap féloldalról világítja meg a magas mólót. A helyzet szabvány - ha a kutyát nem a szennytől habos kikötő vizében, a gazdát pedig, pórázt tartva, nem a rakpart kagylóktól csúszós márványperemén látnánk. Ja, a póráz másik vége szabályosan folytatódik egy nyakörvben, amely a puli nyakán csat segítségével zárult egybe.
Mélyebb
Az elbeszélt szöveg jelentése mögött van egy mélyebb jelentés: alig háromhetes fekete kölyökkutya, piros bolhaörvvel az álla alatt, aki rendesen a főutcácska torkolatába kitelepült kávéház egyik széke alatt hűsöl s vár erre-arra, nos, éppen ő lesz az, aki a két és fél éves puli után, hogy kimentse, beveti magát a vízbe.
Korall
A papíron, amelyen ez áll: ) (, magányosan fekszik a tegnap vásárolt karkötő egyik foglalatából kiesett korallszem.
Mellékalak
Ilyen asszony ez, a szövegekből ki-bejárkál, portörlő ronggyal a kezében, hol meg kondommal, vagy egy abba becsúsztatott rózsaszín műszervvel. De nem ezek a változatok a gyakoriak. Kimenőben gyakorol, ahogy mondja volt kedves íróival egyetemben, kisétál a Kitömött madár ötvenharmadik oldaláról (második, javítatlan kiadás), lóbálja zöld cekkerét és bámulja az éjféli vizet, aztán lecsatolja azt az óriásnyira nőtt melltartóját és belecsobban a Rovinj21 negyedik napjába, ahol, mert nem hull rá elég fény, meg rossz a megvilágítás, s mellékalaknak egyébként sincs kedve a továbbiakban is maradni, megismerhette, meg is unhatta eléggé azt az elfoglalatlanságot, csapot-papot hagyva átvonult Kova'hoz, onnan meg, lám, könnyű helyzet, a fokhagymák közé kapaszkodott mediterrán motívumnak. Látom azonban, hogy kiöltözött, s átjött egy teára, vajas sütivel, ide, hamarosan öt óra, kondulni fog a barátoknál a harang.
Önkény
A leírásnak, még ha természetes osztályozáson alapul is, vannak önkényes vonásai. A piros kontúros naplementéket (édesvízi, hegyvidéki, pusztai) például a szárazföldi nemzetségbe, a sárga, harántfoltosakat (zárt tenger, nyílt tenger, óceán) pedig egy másik, a sósvízinek nevezett nemzetségbe soroljuk, holott az is tökéletesen ésszerű volna, ha mindegyiküket egyazon nemzetségben tartanánk számon. Ezzel szemben nem lenne jogos a szélvihar előtti égváltozatot a naplementék rokonságába sorolni, az orkánt jelző állapotot viszont meghagyni a felhőzetek elszíneződéseinek nemzetségében. Más szavakkal: semmi önkényes nincs abban, hogy a szélvihar és az orkán égszínváltozatai közelebb vannak egymáshoz, mint bármelyikük a naplementékhez, az viszont félig-meddig elhatározás kérdése, hogy bizonyos fokú hasonlóságot elegendő indoknak fogadjuk-e el két változat egyazon nemzetségbe vagy egyazon családba sorolásához. A mintázat tehát nem önkényes, de a szavak, amelyeket a leíráshoz használok, önkényesek, legalábbis bizonyos fokig.
Ária
Kiénekel, mintha a főtér erkélyéről, pedig kisebb szerepet szántak neki a mondatrendekben. Mégis, joga van ahhoz az erkélyhez, a zöldre mázolt vaskorláthoz, a kígyófejekkel elegy íriszbimbókhoz, ezekhez a nyugodt tekintetű gonoszokhoz, amelyek, a dolgok rendjéhez illeszthetően vasszagúak, s a szagok, ezen időben éppen elkeverednek a tenger délután-áporodott szagával, de hát ez is hozzá, az ő jelenéséhez tartozik, amelyben rossz asszonyként áriázik, mintha mondat főterére kifutó erkélyen.
Kék
Paradicsomot főz, majd roncsautót vezet, slafrokban vásárol, csakúgy, mintha otthon lenne, de éjszaka, amikor a horizontra kiülnek a sziámcsillagok, leveti magáról a hétköznapokat, s kifekszik a sakkos placcra, kék akar lenni, akár a fanyőalji éles peremű árnyak.
Ennyi lehetett
Kinyúl a könyvemből, belelapoz a másik, a kedvesebb - mert nem én írtam, holott annyira, de annyira olyan, mint én, vagy majdnem, de csak annyira, amennyire én szerettem volna lenni - könyvbe, megforgat egy-két szétizzadt oldalt, finnyásan áttapogatja a betűket, majd visszavonja magát, bevonul azokba a saját kisszerű oldalaiba. Hallom, ahogy hüppögve sír. Ennyi lehetett.
Ezért
Azonban el kell mondani, megérdemli, tartozom is neki ennyivel, hogy vándorlásai közepette innen is, onnan is elcsent ezt-azt, egy nippet, egy lehulló platánlevelet, csenevész igét, elvékonyodott eljegyzési gyűrűt, ezüst kávékanalat, s mindezt a sok hol fontos holmit, hol meg kacatnak minősülő hordalékot hozzám hordta, pontosabban belém, belénk, és mi higgadtan, megfontoltan elfogadtuk, elemésztettük. Ettől, úgy látjuk, nem lettünk se többek, se kevesebbek, és ezt ő tagadja. Mintha ez lenne sírdogáló sorsának hátán az a hátizsák, amelytől nem tud szabadulni. Lehet, éppen ezért irigyeljük.
Ha
Ha majd havat lapátolsz, és hogy reggeltől délig se ástad ki az ösvényt, amelyen nyáron lépkedtél, igen, a hatalmas fenyőallé közén, amely bizonyosan nem volt ösvénynél szélesebb, mert évtizedek alatt rajtad kívül más se járt ott, más se járta ki, no kivéve a lassú mozgású növényeket - három hét után már láttad, miként hajolnak fél centiméterrel közelebb a messzi hangú tengerhez - akkor mi más is jutna majd eszedbe a hófényről, mint a száraz fű selyemvillogása a sziklaplatón, amelyre, emlékezz, kifutott a hirtelen kanyart követőn az ösvény, s jobbra a csarabbal benőtt beton géppuskafészek, balra a sárga kioszk, elöl pedig a magaspart, alant a köves hullámkifutó, az a csontsárga környék, az a gyíkpihegésű délelőtt, és az üvegpalackok, a hullámokon, háromnegyedig elmerülve s úgy bólyázva-lebegve.
A vihar előszele
Van olyan, hogy ideges a bőr, fájnak a szőrhagymák, ha a bőrödhöz ér egy máskor oly kedvelt, puha tapintású ujj, fáj az érintése, és még csak azt se tudod, miért, az okok visszabújtak rég elhagyott odvaikba, de mind ami okozat, reád tapad, érzékeny vagy tőlük, mint a higannyal töltött barométer, mint forrás előtt a víz a fazékban, mint a fényes hátú tenger - és mégsem tud kitörni a vihar.
1993. július 20. (kedd)
Belőlem
Mi lenne, ha megkérném a pápai Horváth Lajost: fessen nekem olyan olajképet, talán éppen a borítóra, amelyen én látszom, hosszú nyelű mókusszőr ecsettel készítem a festményt egy munkálkodó (festő) művésznőről, akinek a képén én vagyok, amint vászonra emelem őt. De nem fog látszani, hogy egész nap amiatt a kullancs miatt aggódtam, amely a bal herém alá ragadt, ott szívta addig a véremet, amíg dagadtra nem lakta magát s a bőrt csáprágójával elengedve ki nem esett - belőlem. Egyszerű okot találni - itt minden belőlem élt, s továbbra is, hiszen eltartok még vagy harminc évig.
Nemegyszer
Igen, most már pontosan érzed, hogy adva van a történeti véletlenek - ha az én harminckilenc évem és a tiéd ki tudja mennyi együtt nevezhető történetinek - egy sorozata, amelynek irányt szabnak egyrészt a szerkesztés korlátai, másrészt az írói fejlődés konzervatív jellege; igyekszem ezt néhány példával megvilágítani. A szemem - avagy bármely emlős, vagy gerinces állat szeme - s bármely lábasfejű szeme hasonlít egymásra, és hasonlít a fényképezőgéphez is. Ennek az az oka, hogy a beeső fényből csak viszonylag kevés módon hozható létre kép - de azért nem csak egyetlen módon, ahogy azt az ízeltlábúak összetett szeme bizonyítja. Amellett a szerves úton létrejött szemekre nem ugyanazon korlátok érvényesek, mint a fényképezőgépre.
A viszonyok tehát azt a tényt tükrözik, hogy egy adott szerkezeti probléma megoldásának csak kisszámú lehetséges módja van. A megoldások azonban nemegyszer pusztán felületes hasonlóságot mutatnak.
A főpap
Euphrasius azt a templomot tartja előrenyújtott két tenyerében, amelyben éppen benne vagyok - s természetesen az oltár fölötti mozaik előrehajoló bal sarkában az a mozaikkép, amelyen a főpap tartja a szent épületet. Ez a természetes hierarchia rég kialakult benne és bennem, kicsi arany kövekkel vagyunk kontúrozva. Nehéz, táskás szemünk is kontúros, ezért tompa és szomorú, hiába az az ezer év, amennyit szószék formájában megtekintettünk, jöhettek hozzá szentek, tolvajok, papok és áldásra várók. Itt: az a pillanat a fontos, amelyben minden tudható a főpapról, de mindez egyáltalán nem érdekes, és semmi vagy alig valami a mozdulatról, s a mozdulat tenyerébe befészkelődött makettről, holott csak az, azok érvényesek az igazságban.
Az éhség gyomra
A piactérről jövet, fel a hegynek, a középső utcában, ahol a legtöbb a márványból épült kecskeól, csak azért, mert ott legtöbb a napfény és a hűvös. A városka egyetlen helye, amely bebizonyítja, az árnyék és hűvösség nem összetartozó állapot. A kékhomály fölkapaszkodott az ereszek alá, mindegyikője begöngyölte magát egy keskeny sávba, az éjszaka hidege csak nem akar kilépni a termetes útkövekből, sarkokra ültetett ütközőkből, küszöbökből, párkányokból, hűti a tejet, a vajas, főzött krémet, a tepsiből párálló póréhagymás pitét, a lihegő kutyák hasát.
A kamaszkanyar után, a megroggyant sokszögház előtt, ahol a kőfal tetejére feltornázta magát mindenféle kúszónövény, a bíbor jézus-iszalag, a tenyeres vadszőlő, örökzöld borostyán, a vérlonc és korábban a Vadnarancsok verseihez idomított trombitafolyondár, érdemes megállni egy szempillantásra. Olyan szempillantásra, amely bármikor is, de kizárólag a kikötőt, s felette a gyöngyházban ázó szigetet, s kissé jobbra az égnek makacsul ellentmondó szigetcsúcs harangtornyot illeti. S éppen ott, ahol mindig megláthatod a zsákba csavart testű fiatal asszonyt, a mozdulatlant, a vakot, a szörcsögve légzőt: nos hiába tépsz le onnan egy mézharmatos szirmú narancsszín trombitavirágot, az majd a szállás teraszán is az éhség gyomráról fog beszélni.
Viproszál
És akkor a csuklyásizmod felső tapadási helyébe csípett fehér, zsíros nyelvével a krém, mintha a reuma mogyorónyi odúját ott vélné megtalálni, mintha a válogatott kínzó módszereket váltogató görcsös fájdalom onnan ennyire egyszerű módon kiűzhető lenne.
A teraszról a tenger
A regényből kibúvó asszony, rojtos szoknyában és sárga napernyővel - az ernyő, összecsukottan, vásznának lebenyeit ezüstgyűrűvel egybefogottan, most sétapálcaként is használható - sétálgat a kietlen parton, ábránd és csurom mélabú, hajába szüntelen belelógnak az árbocárnyak, szétbontják feszes kontyát, maga sem veszi észre, belegyalogol a vershelyzetbe, az öregek halolajszagú napközi otthonába, amelynek teraszáról, a korlátján se kell olyan erőlködésnagyon áthajolni, néhány éve tudható ez a kortársi magyar irodalomból, egy bérraktárak közi résen látni a tengert.
A mágnesszívűek
Vannak szavak, amelyek súlytalpúak, akár a keljfeljancsik, másokat meg ha lassan megforgatom ujjaim között, érzem, hogy kocognak benne a sörétek*. Itt, ezek, mintha mágnesszívűek lennének, odaállnak a dolgok közé s máris rendet rajzolnak a pályára, kitűnik az idő párducmintázata a kusza bozótosból.
A hős
A sarkokon szüntelen halottak és ismeretlenek bukkannak fel, jönnek a jövőből, gyors mozgásúak és szenvtelenek, ruházatuk ápolt és gondos és pasztell. Ismerős érzés e számos találkozásban - tükrökben vagy agyonolvasott, jó könyvekben botlik ilyenekbe az ember, néha azonban a sok hordalékot magával sodró álmokban is, amelyektől megriad, mert az elkövetkezőkből zátony rejtőzik szokásos napjainkban, ezért. Ez a város meg - nem fér bele a mondatba, hát mozgatja a figuráit, teremt, pusztít, felsorol és sorakoztat, nem érti, hogyan lehetséges a 18. oldalnak lenni. A főhős, e slemil péter pedig sehol, el se indult regényes útjára, de odaáll minden árnyékhoz, szivacsos üregbe, nedves odúba, szagolgatja a mentafüvet, kiáztatja a reggeli katángokból a tengerkéket, apró hölgyeket követ a tekintetével. Most már tudjuk, vannak esetek, amikor semmit sem érdemes közölni, amikor csupán a szubtilis, a megfoghatatlan szimbólumok alkalmazhatóak - amelyekre pedig, kényes ízlésűként, szarunk.
Előszél
Ismét? Vagy részeg lennék, egy részeggel sok minden megeshet, még az is, hogy Nino Rota-lemezt vásárol, amelyet sikerrel visszacserél egy papírsárkányra (egy másik boltban), és mire hazamegy, oda, ahol valóban van az otthona, várja a lemez, csepp esztrádmanókkal, fellinikönnyekkel, La dolce Vita, La Strada, Il Bidone, Lo Sceicco bianco, Amarcord, Le notti di Cabiria, I Vitelloni, Bocaccio 70, mintha decemberbe kúsztam volna - megfontoltan - előre, csapot-papot-rovinjt hagyva magam után - noha, abban a római decemberben mást sem fogok látni, mint a rovinjból kifejtett félmárványokat.
1993. július 21. (szerda)
Cipőcsere, csőhiány
Gondolom, az éjszaka nem azért van, hogy eltakarja a szirteket, szigeteket, ligetfoltokat és a lombok közé húzódott házakat - emberestől - hanem hogy mindezt és mindenkit szétromboljon, szerteszálazzon és magába oldjon. Így a hajnal, a maga olvadt formáival, képes teremteni, alakot és színt, testességet és mélységet adni. Egymásra felelget az élet és a halál - s mindezt élőként látni meglehetősen különös. A halál térfeléről mi az, ami érzékelhető, persze kizárólag innen (onnan). Vajon mennyi marad akkor a levált talpú cipő lecseréléséből, s mennyi abból a csőből, amelyből karvastag sugárban előzuhog a szennyvíz, majd méternyi, levegőn keresztüli ív után - semmi permet, semmi mellékér, semmi tévelygés - ismét folytatódik, mint aki létezéséhez szervesen tartozik e hiátus, amely a mocskos zuhatag által mégiscsak megformázódott.
Textilek
A német asszonyok! Amikor kiterítik zsíros testüket a lapos sziklákra, hogy minden zegzuguk befogadja a délvidéki fényt, s beléjük látni, vérköreikbe, üregeikbe, moszatdús barlangjaikba, ugyan tudják-e, hogy hiába minden, s mihelyst magukra húzzák kartonruháikat, a szövet nyomban kilopja a beléjük akkumulált fényt, mert ezek a jóléti textíliák szeretik a napenergiát, ettől maradnak öntudatosak, így taszíthatják el maguktól a szurtos gyermekkezeket, melyek szüntelen utánuk kapdosnak, ha esténként végigsuhogtatják magukat - bennük, persze mindegyikükben külön-külön egy-egy sportos, megformázott női test - az alkonykor kisuvickolt korzón.
Jóvolt
Buddha, vagyis az, akit Buddhának neveztem el, a rozmársziklának dűlve fogadja a napfényt, ügyel, kezdetben alulról legyen megvilágítva, rókaszínben ázzon fürtös pinaszőrzete, s nagyajkán a dörzsölés okozta duzzanat vöröse azonos árnyalatú legyen a hajnaléval, és arra is vigyáz, hogy később, ha szőrtelenített lábikráját nyaldossa a hullámokról visszaverődő sok sugár, ne lehessenek sirályok a közelében, ahogy néhány perc múlva a férfiak sem, akik az oldalra csúszó Nap kósza sugaraiban észrevehetnék, szegény észak-német Buddhának lóg a csöcse, löttyedt a hasa, s a tokájából hiányzik egy formás karéj. Neki ez a négy perc - amíg a fény átér a térdétől a tarkójáig - a nyár legszörnyűbb ideje, hát belekövesedik a szélbe, szürke lesz, akár a szikla, amelyre telepedett, hiába élvez el mindeközben a nyaldosó hullámok jóvoltából.
Grillezett padlizsán
2 közepes padlizsán (50 dkg), 1 evőkanál citromlé, 3 gerezd fokhagyma, 2 evőkanál sós lében eltett zöld bors, 6 evőkanál olívaolaj, 2 evőkanál friss kakukkfű, 1 teáskanál só, 1 késhegynyi fekete bors (személyenként körülbelül 205 kalóriát, 4 g fehérjét, 16 g zsírt, 11 g szénhidrátot tartalmaz)
Időigényes.
Az előkészítési időt is beleszámítva a pihenési idő 1 óra 40 perc. Sütési idő 25 perc.
A padlizsánt megmossuk és leszárítjuk. Kocsányát levágjuk, a gyümölcsöt hosszában kettévágjuk. A vágási felületet citromlével bekenjük. A megtisztított fokhagymagerezdeket nagyon apróra összezúzzuk. A zöld borsot ugyancsak finomra vágjuk, és összekeverjük az olajjal, a kakukkfűvel, a sóval és a fekete borssal. Minden fél padlizsánt a vágott felével felfelé alufóliára fektetünk. A zöldséget több helyen mélyen bevágjuk, és megöntözzük a fűszeres olajjal. Egy-egy adagot az alufóliába csomagolva másfél órán keresztül érlelünk a hűtőszekrényben. A sütőt vagy az elektromos grillsütőt 230 fokra előmelegítjük. A fóliában lévő padlizsánt a vágott felével lefelé a sütő rostjára fektetjük, és 10 percig becsomagolva grillezzük. A csomagot kibontjuk, a padlizsánokat megfordítjuk, és további 15 percen át grillezzük. Szokás alufóliában tálalni, a maradék fűszeres olajjal megöntözve.
A győztesek
A sziget, amelynek három fája van, és nincs nap, immár az ötödik sem olyan, hogy többje vagy kevesebbje lenne, nem tűri a többi élőlényt. Zúgó habokkal veszi magát körül, néha látható, hogy mellette felveti magát egy véres, megnyitott hasú acélkék delfin, szétesik az óvatlan motorcsónak. Felőle rendre szilánkosan érkezik a szél, szenved és hosszan jajgat. Ez a sziget most mégis megtűri a szőke férfit, talán mert eddig nem ismerte a szalma-, a viasz- és a májsárgát, bár mást se csinál vele, minthogy alighogy kiengedi a partjára, máris a habokba löki vissza, s alighogy visszavetette az embertestet a hullámokra, rögvest a partra sodorja. Festéklabdacsok robbannak körülötte, epezöld, vér, barna. A festékek, a győztesek.
Na, tessék!
Hogy lehet ez? Új mennyiség, régi formában?
Dán lányok
A part tele, mint Dániában a tavaszi temetők, meztelen, gyöngyház-húsú, fiatal lányokkal. Legtöbbjük bazaltárnyalatú, szögletes, sírkőszerű gumimatracon, ahogy tanulták hajdan Andersentől majd Kierkegaardtól.
Könyvvég
Azt, hogy angyalarcú, kétlem. Láttam, tehát tudom; ez nem az az arc! Még csak leírni se tudnám, és nem éppen azért, mert a nyelv nem arra való (vagy ha arra jó lenne, én nem lennék alkalmas rá, avagy más okokból - leírni azt nem lehetne, ami úgy arc, hogy nincs benne semmi, ami közös szokott lenni az arcokban). Láthatólag semmi magyarázatra nincs szüksége, és ez engem, mint szikár mondatokban a kelleténél többször használt ö és ő hang, fölháborít. Néki irodalmi-díj arca van, szentségtörően zsíros hajtincsekkel keretezve, na és az orra, az orra; ahol másnak a hegye ágaskodik, az neki nincs, helyette egy erős vágattal megosztott dudor ékeskedik. Ez lenne a siker? Ez a szikárság? Ez a személyes modernség? Ez, amit odabiggyesztenek minden fülre vagy könyvvégre?
Szárazvillám
Törpe kézikönyv, megtalálható benne huszonegy nap összes szárazvilláma, lila murvafürtje, kagylója, halszagja, és a történet, amely hol a föld alá hatol, hol meg feltör a magasba, mint gejzír, hasonlat, férfi éjszakai magömlése.
Körök
Kizárólag bátorság kérdése, ami bekerül ebbe a történetbe. De mert nem vagyok bátor, képtelen vagyok igazságra szorítkozni. Szívesen elhallgatnám a személytelen névmásokat is, nem is beszélve a határozószavakról, meg nem értem azokat, akik önmagukról mindig máshogyan képesek beszélni, holmi szabadság örve alatt, letagadnám az írásjeleket, a szerkesztés könnyű eszközeit. Ha kivonulok a cselekményből, tudom, akkor is a sarkamra csapódik a szöveg, ha fellebbentem az igék ruháját, biztosan meglátom magamat is, holmi csoportszex egyik izgatott alakjaként, az igék csupasz testét tapogatók között, képtelen vagyok hiányozni. A gyáva űr! Hogyan akar igaz történetnek látszani, ami félszeg, esendő és alkalmi?
Megjegyzem, a fenyves aljnövényzettelen részén, amelyet a száraz, síkos tűlevelek borítottak, négy kődarabokból kirakott kör van: nagyobbak, hogysem épületalaprajznak mondhatnám, nagyobbak gyermekjátéknál, talán csak ahhoz nem nagyok, hogy higgyem, maguktól, mintegy véletlenül, azaz természetes módon jöttek létre. A köröket alkotó sziklák nem az errefelé honosak közül voltak, furcsa, csillogó ásványereket rejtegettek, amelyekbe egy-egy ritka, északi mohafaj bocsátotta gyökérkéit.
Ilyen mohapárnára hajtom délutánonként a fejemet.