Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 5. szám

Domonkos István

FORDÍTÁSAIM MARGÓJÁRA

1965. május 15.

Kezdetben mint matematikai problémák áll­tak előttem Momčilo Nastasijević versei. Mint sakk-játszma fölé, úgy hajoltam föléjük. Merő kíváncsiságból figyeltem a parányi óraszerke­zethez hasonló versek működését. Türelmetle­nül kutattam a láthatatlan rugó után, mely ál­landó mozgásban tartotta őket.

Az ismeretlen egyeseket kalandra csábít, má­sokat undorral tölt el. S elszoktunk már attól, hogy idővel s fáradsággal áldozzunk élvezeteink­nek. Amit megvásárolni nem vagyunk képesek, az jóformán alig is érdekel bennünket. Felületességgel igyekszünk bosszút állni gyakori félrevezettetéseinkért. S gyakran már-már sátáni kéz nyomait szeretnénk felfedezni imitt-amott. De a jelentős alkotásnak mindig sikerül a lehetet­len: olvasóra bukkanni.

Nyelve redőnyként zárul Nastasijević versére. Türelmetlenül kezdtem feszegetni ezt a redőnyt azon aggódva közben, hogy üres szobát találok mögötte. Szerette versét nyelvi archaizmusokkal időzíteni: így kérkedett, ékeskedett, tetszelgett. A furulyák és freskók világa felé való fordulásának mégsem szeretnék nagyobb fontos­ságot tulajdonítani. Lehetett az mélyen emberi gesztus is, egy olyan pillanatban, mely a di­vatnak hódolt a művészetben, de póz is, csökönyösség vagy tehetetlenség. Momčilo Nasta­sijević ellentétben Rastko Petrovićtyal gyönyö­rűen tudott szerbül. Költészetében rabja ma­radt nyelvérzékének. Az artisták makacsságá­val gyakorolt, idomított, szavaival teremtve feszült légkört a sorokban, egy cseppet sem aggódva életéért a rácsokon belül.

A zsonglőr merészségével hajolt a mély fölé, s célja nem volt egyéb, mint a rettenet.

Munkásságának ideje egybeesik a szerb szür­realizmus virágzásának idejével a két háború között. Kora túl el volt foglalva a manifesztu­mok fordítgatásával, a megkapó és megindító felzárkózási vággyal a modern Európa mögé, Párizzsal, semhogy felfigyelhetett volna rá, aki magányosan állt a nyelvi ingoványban, arccal a múlt felé fordulva. A nagy nyelvi kaland közepette (a nastasijevići viszonyulás az élő nyelvhez bizonyos szempontokból ugyanolyan destruktív volt, mint a szürrealistáké) szenve­délyes kártyásként Nastasijević a versét tette fel tétül. Míg, mondjuk, Miloš Crnjanski jóval kevesebbet kockáztatott. Nem nyúlva oly mély nyelvi rétegekig, a barakkos túldíszítésben lelte örömét. Nála a pátosz nyilvánvaló, ellentétben Nastasijevićtyel, akinek szívós és makacs fe­gyelme ugyanezt a célt szolgálta. Rastko Petrović viszont a nyelvérzék hiányában ösztönös­ségének áldozata maradt. A modern életérzést kísérelték meg mindhárman a nemzeti, népi hagyományokkal, a tradícióval ötvözni.

Azt mondják, Momčilo Nastasijević jól fuvolá­zott és gordonkázott, sovány volt, törékeny, látom apró gyöngybetűkkel írt fehér papíron, s arca olyan volt, mint az ék. Konstitúciójából logikusan következett az elégikus hang s a béke utáni vágy, az ellentmondások feloldásának vá­gya. Szavait meg sem kísérli soraiba erősza­kosan betörni. Tehetetlen volt s engedékeny a szavak erejével szemben. Így őrizhette meg, szándékos engedékenységében a nyüzsgés lát­szatát kimért soraiban, melyekben a szavak eredeti többjelentőségükben vergődnek tovább, így valósulhatott meg az eszközök ökonómiája közepette az érzelmek szertelensége. A való­ságot csápokkal tapogatja körül, hunyott sze­mekkel, mindent a tapintás ködébe burkolva. A realitást sohasem engedi át magán, verse zsákmány, melyre hálót dob az éjben. S leg­többször maga lesz zsákmánya önmagának, a tökély helyett saját magát találja vergődni a háló alatt. S eközben vonót alig használ, staccatója nyers, telve gazdag mellékzörejekkel, mint a sűrűn szaggatott lélegzetvétel. Sorait jelentésük gazdagítása érdekében tördeli oly sűrűn. Rímtechnikája rafinált, rímei váratla­nok s gyakran a verskompozíció egyédül vázát képezik. A népi szólások, közmondások ritmikájára variál, azoknak zenéjét érzékelteti néha-néha egy-egy szándékosan kihagyott rímmel, vagy a hagyományos mondatszerkezet lerombo­lásával. A hívórím sokszor megváloszolatlanul marad nála, a vers tragikus elemeként. Ver­seiben nincs nyugalom, megpihenés. A szavak gyakran egész sor vagy versszak súlyát sűrítik magukba.

A szavak bergsoni értelemben vett emanci­pációját figyelhetjük meg Momčilo Nastasijević költészetében. A szó nála nem csupán eszköz a gondolat kifejezésére, hanem forrás, melyből a gondolat fakad. A szó auditív és vizuális tulajdonságainak döntő szerepe van versében. Bi­zonyos esetekben rövidsége (a betűminimum) teszi indokolttá csupán a versben (gyakran tar­talmatlan hangcsoportokat is alkalmaz a rit­mika kiegészítésére), máskor egy-egy szó tar­talmi értéke a vers ritmikájában túlságosan kihangsúlyozott szerepétől válik másodlagossá.

A poézis, a zenei melódia és a beszéd között helyezkedik el, mondja egyik prózaszövegében. A nastasijevići versben megvalósuló zene funk­cionális, mert mint a népdaloknál a melódia, nyilvánvalóbbá teszi, elmélyíti, kidomborítja a tartalmat. Ez az a zene, mely a lélek legmélyebb rétegeiből jövet, titokzatos egészbe fogja össze a fogalmakat. Ez az a zene, mely az emberi szel­lemet győzelemre vitte a világon.