Foncsor

2006. október 2.

Két nagy vasszekrény volt a mi hálótermünkben, az egyik mindig nyitva volt, oda kellett bedobni a kezeslábasokat, és abba másztak be a nagyfiúk, amikor űrhajósdit játszottak, és engem is abba tettek be, legelőször, amikor megérkeztem a Tábornok Elvtárs palotájába, és nem is engedtek ki addig, amíg fel nem soroltam az összes bolygót, de a másik szekrény be volt zárva lakattal, és soha nem nyitotta ki senki, és a nagyok se tudták, hogy mire való, amikor egyszer megkérdeztem, Szándu azt mondta, lehet, hogy abban vannak a kimenő ruhák, amiket akkor kellene viselnünk, ha kivinnének minket a Fővárosba, mondjuk a természetrajzi múzeumba, de én mondtam Szándunak, hogy mióta itt vagyok, még egyszer se vittek ki minket a palotából, és Szándu erre azt mondta, hogy persze, hogy nem, de hát minek is vittek volna, amikor a Tábornok Elvtárs palotájában megvan mindenünk. Mödorule azt mondta, hogy az igazából nem is szekrény, hanem egy titkos ajtó, és egy alagútba vezet, amelyik levisz egész a Tábornok Elvtárs palotájának a legeslegmélyebb pincéjébe, de Nika azt mondta erre, hogy hülyeség, az csak egy ócska vasszekrény, semmi több, nem kell egyáltalán foglalkozni vele, és én aztán sokáig egyáltalán nem is foglalkoztam vele.

Na de aztán egyik éjszaka, amikor megint rosszat álmodtam és felébredtem, és próbáltam nem visszaemlékezni arra, hogy milyen rossz volt álmomban megfulladni, és sehogy se tudtam elaludni, hanem nyitott szemmel feküdtem fent a plafon alatt, az emeletes ágy legtetején, és hallgattam az építkezés zajait, és a többiek szuszogását, és próbáltam visszaaludni, és nem mámácira és nem tátácira gondolni, és oldalra fordultam, hogy a fejem alá gyűrjem a párnát, háthogyha akkor majd könnyebb lesz elaludni, egyszer csak úgy láttam, mintha valamilyen furcsa, imbolygó fény szűrődne ki a szekrény ajtajánál a résekből, és minthogyha valami kaparászást is hallottam volna, de azt nem lehetett tisztán hallani, mert hátul az építkezésen már a világ legnagyobb kupolájához keverték és pumpálták a betont, és éjszaka is mentek a betonkeverők, és éjszaka is szerelték a betonvasakat, de aztán hiába figyeltem még sokáig a szekrényt, nem láttam többet a fényt, és lassan megint elálmosodtam, úgyhogy aztán hiába akartam ébren maradni, hogy a szekrényt figyelhessem, valahogy mégiscsak elaludtam, jó mélyen, úgyhogy szerencsére nem álmodtam semmit.

Reggel aztán direkt később mentem vissza a reggeli előtti fogmosásból, azért, hogy a többiek mind elmenjenek reggelizni, mert mindig nagyon gyorsan elmentek, mert aki nem sietett, annak nem jutott a kakaóból, de én azt a kakaót nem szerettem, mert igazából nem is kakaó volt, hanem csak undorító langyos tejeskávé, amelyiknek ráadásul utálatosan bebőrözött a teteje, na és amikor visszaértem a hálóterembe, nagyon óvatosan nyitottam ki az ajtót, és akkor, ahogy a szekrény fele fordultam, láttam, hogy Puju ott áll a szekrény mellett, és épp felhúzta a zipzárt a kezeslábasán, és akkor én mindjárt megkérdeztem tőle, hogy uff testvérem, mit csinálsz te azzal a szekrénnyel, uff én beszéltem uff, és erre ő azt mondta, hogy semmit, és ne uffozzak, mert most nem indiánosdizunk, és igaz, hogy vértestvérek vagyunk, és nem felejti el, hogy megmentettem az életét akkor, amikor majdnem lezuhant az állványzatról, de nem kéne azért erre egyfolytában emlékeztessem, és akkor én mondtam neki, hogy jól van, akkor nem uffozok, de akkor is mondja meg, hogy mit csinált ezzel a szekrénnyel, mert én éjszaka úgy láttam, hogy belülről világít, és még azt is minthogyha hallottam volna, hogy mozgolódik benne valaki, és akkor Puju odajött hozzám és suttogva azt mondta, hogy igen, ő is látta, olyan volt, mintha belülről kivilágított volna valaki elemlámpával, és ő is ezért vizsgálta meg a szekrényt, de semmit se talált, de erről még suttogva se beszéljünk, nehogy baj legyen belőle, és akkor én suttogva azt mondtam, hogy jó, de én is meg akarom nézni a szekrényt, és Puju erre azt mondta, hogy hagyjam, mert ő már megnézte, és én mondtam, hogy jó, de én akkor is meg akarom nézni, és akkor Puju már nem suttogott, hanem haragosan azt mondta, hogy jól van, őt nem érdekli, tőle azt csinálok, amit akarok, és megfordult, és kiment a hálóteremből, és még az ajtót is becsapta maga mögött, pedig Doktor Pisztrujátu szigorúan megmondta, hogy az ajtót csak neki szabad becsapni, neki vagy Mosumircsának.

Aztán nem szaladtam utána, hanem ott maradtam, és odamentem a szekrényhez, és megfogtam a lakatot és meghúztam, de a lakat persze nagyon erősen tartott, és akkor megpróbáltam bekukucskálni a lakat mellett ajtó résein, de hiába fogtam be a fél szemem és hiába hunyorogtam, és hiába próbáltam kifele húzni az ajtót, hogy kinyíljon egy kicsit, amennyire a lakat engedi, nem láttam semmit se, csak fekete sötétséget, és akkor odamentem a szekrény hátához, és megpróbáltam benézni mögé, de nem lehetett, mert még egy icipici rés se volt ott, hanem olyan volt az egész, minthogyha a szekrény be lett volna építve a falba, és akkor rátettem a két tenyeremet a szekrény hideg vasoldalára és megpróbáltam meglökni, hogy háthogyha megmozdul, de nem mozdult meg egyáltalán, és akkor visszamentem megint az ajtóhoz, és megnéztem a zsanér felőli oldalakat, hogy hátha ott nagyobb a rés, de ott se volt nagyobb, és akkor azt gondoltam, hogy hagyom a brantba, majd este megpróbálok nem elaludni, hanem csendben figyelni, háthogyha megint meglátom a fényt, vagy meghallom a kaparászást. És akkor épp el akartam fordulni, amikor egyszer csak kivágódott a hálóterem ajtaja, és bejöttek a fiúk, és Szándu rám kiáltott, hogy nem mozduljak, és maradjak, ahol vagyok, és akkor én nem is mozdultam, mert úgy megijedtem, mert láttam Nika arcán, hogy nagyon haragos, és a többiek is nagyon csúnyán néztek rám, Mödorule is, és Pustyu is, és Szönyil is, és Solten is, és Puma is, és Rözván is, és Zorro is, és mindenki más is, és én akkor mondtam, hogy nem csináltam semmit, csak a szekrényt akartam megnézni, hogy éjszaka mért világít, de Puju rám kiáltott, hogy ne hazudjak, mert látott, amikor bezártam a lakatot, és akkor mondtam, hogy nem igaz, ő hazudik, de erre Puju azt kiáltotta, hogy nem hazudik, hanem igazat mond, és azt is látta, hogy hova dugtam a kulcsot, és már ott is volt az emeletes ágyamnál, és Szándu is ment vele, és akkor mondtam, hogy nem igaz, nem tudom, miről beszélnek, én csak éjszaka felébredtem, és azt láttam, hogy világít a szekrény, és azt akartam megnézni, hogy miért, de akkora már Puju felmászott az emeletes ágy legtetejére, oda, ahol én aludtam, és benyúlt a párnám alá, és körbe kotorászott, és aztán azt kiáltotta, hogy igen, jól látta, tessék, és kirántotta a karját, és felénk mutatta, és láttam, hogy az ökölbe szorított kezéből kilóg egy spárgára kötött kicsi lakatkulcs, és akkor mondtam, hogy nem igaz, nem én voltam, hanem ő volt az, de Puju már oda is dobta a kulcsot Szándunak, és Szándu elkapta és félrelökött, de úgy, hogy majdnem nekiestem az egyik ágy vasának, de Nika megfogott, úgyhogy nem ütöttem meg magam.

Na, és akkor Szándu beledugta a kulcsot a zárba és elfordította, és a kulcs egész hangtalanul fordult el, és az ajtó se nyikorgott egyáltalán, ahogy Szándu kinyitotta, és olyan volt, minthogyha kifolyt volna a szekrényből valami hideg sűrű sötétség, mindenki elhallgatott, és odanézett, és az ajtó hátlapja olyan volt, mintha bevonta volna azt is a sötétség, és akkor ahogy jobban kinyílt, láttam, hogy az ajtó hátlapja igaziból egy nagy tükör, és az a tükör tükrözte kifele a hálótermünkbe a sötétséget, és Szándu egészen kinyitotta az ajtót, egész sarkig kitárta, és akkor láttam, hogy a szekrény belseje tele van ragasztva vonalas füzetlapokkal, és mindegyik lap tele volt írva, tele és tele kicsi apró fekete betűkkel, és a szekrény máskülönben tiszta üres volt, csak az aljára volt letéve középre egy nikkelezett kínai elemlámpa, abból a fajtából, amelyikbe három elem kellett, és amelyik nagyon messzire elvilágított, és akkor Szándu lehajolt és felkapta az elemlámpát és bekapcsolta, és bevilágított a szekrénybe, és behajolt, és úgy mondta, hogy bazeg Nika, ez tele van írással, még a plafonja is, és az apró fekete betűk, amelyikek olyanok voltak, mint a hangyák vagy valamilyen más fekete bogarak, minthogyha megmozdultak volna a lámpa fényében, mintha próbáltak volna elfutni a fénytől, ahogy Szándu körbevilágított, és akkor Nika kérdezte, hogy mit ír ott, és akkor Szándu közelebb hajolt a falhoz és úgy nézte, és aztán azt mondta, hogy nem tudom elolvasni, ez valami titkos írással van írva, és akkor Nika is odahajolt és ő is mondta, hogy tényleg, és akkor Mödorule azt mondta, hogy akkor olvassa el az, aki írta, merthogy úgyis olyan nagyon jól tud olvasni, és rám mutatott, és Nika a nyakamtól fogva belökött a szekrénybe és azt mondta, hogy tessék, olvassam, mert ha nem, agyonvernek, tudni akarják, hogy miket irkáltam itt, olvassam azonnal, és akkor én mondtam, hogy nem én voltam, hagyjanak békén, és a betűket néztem, és egyáltalán nem tudtam elolvasni még egyetlen egyet se, mert azelőtt olyan írást soha nem láttam, egyáltalán nem olyan volt, mint amilyet az iskolába tanultunk, és akkor éreztem, hogy mindjárt megint sírni fogok, pedig nagyon rég nem sírtam már, mert megtanultam, hogy az igazi férfiak soha se sírnak, és mondtam, hogy becsületszavamra nem tudom elolvasni, és becsületszavamra nem én voltam, nem tudom, mi ez az egész, én csak azt láttam, hogy világított éjszaka a szekrény, csak azért néztem, mert látni akartam, hogy miért, hogy nem-e a szellemek csinálják, és akkor Nika azt mondta, hogy fogjam be a számat, és nincsenek is szellemek, és olvassak, mert ha nem, akkor bezárnak a szekrénybe, és addig ott tartanak, amíg fel nem olvasom az egészet, és be nem vallom, hogy én voltam, és akkor én megint mondtam, hogy nem én voltam, és Mödorule elkezdte kiabálni, hogy zárjuk be, zárjuk be, zárjuk be, és akkor Pustyu is azt mondta és Puma is, és Rözván elkezdte becsukni az ajtót, na és akkor végre Puju is megint megszólalt, mert egész addig csak csendben állt, és azt mondta, hogy ne, ne zárjuk be, úgyis mindegy, Doktor Pisztrujátuék úgyis mindent tudnak, és én meg már tényleg majdnem sírtam, úgy kiáltottam, hogy tényleg, ne zárjanak, hagyjanak, és ahogy csukták befele az ajtót, olyan volt, mintha kihűlt volna körülöttem a levegő, és Pujura néztem, és mondtam neki, hogy könyörgök, könyörgök, nagyon szépen kérem, hogy mondja meg nekik, hogy nem én voltam, hogy nem én csináltam, hogy nem én írtam tele azokat a lapokat, de Puju erre már nem szólt semmit, és láttam, hogy tiszta fehér az arca, és akkor az ajtó belsején a tükörre néztem, és megláttam benne magam, és a hátam mögött a szekrény sarkaiban már megint ott volt a sötétség, olyan volt, mint a fekete víz, és tudtam, hogy mindjárt be fogják csukni, és akkor körül fog folyni, és olyan lesz megint mint álmomban, mintha sötét, jeges vízben fuldokolnék, és akkor megint azt mondtam, hogy ne, hagyjanak, és a két tenyerem rányomtam a tükörre, és elkezdtem kifele nyomni az ajtót, de kint a többiek megérezték, hogy nem akarom engedni, hogy becsukják, és még erősebben nyomták, és akkor én is tiszta erőből nekifeszültem, és ahogy nyomtam kifele, a tükörben a két tenyerem között megláttam a füzetlapok tükörképét, a kék vonalakat, és rajtuk a kicsi fekete betűket, de ott a tükörben a betűk nem olyan olvashatatlanok voltak, mint a papíron, hanem átfordultak, és rendes betűk lettek, és a betűkből szavak, és a szavakból mondatok, és akkor én olvasni kezdtem, hogy - Doktorelvtársnak tisztelettel jelentem, hogy a gyakorlaton hallottam, ahogy Tröján azt mondja, hogy szerinte a Tábornok Elvtárs palotája soha se fog felépülni, és aztán azt is hallottam, hogy erre Rözván azt mondta, hogy jobb is, és aztán azt is hallottam, hogy Rözván azt mondta, hogy ő nem szereti az életénél jobban a Tábornok Elvtársat, és azt is hogy - kívülről megint meglökték az ajtót, és hogy megmozdult, egyszerre eltűnt az írás, olyan volt mintha a tenyerem között a szöveget elmosta volna a fekete víz, de én megint meglöktem az ajtót, és akkor megint megjelent a tenyerem között egy csomó betű, és azt is felolvastam - jelentem, hogy ezután elmondta nekem, hogy a szervezkedésben, amit ők indián törzsnek neveznek, a következők vannak benne, Szándu, Nika, Mödurule, Jonuc -, és akkor az ajtó megint megmozdult, és a szöveg megint eltűnt, de aztán mindjárt egy másik jött a helyére, és én azt is felolvastam, - akkor megpróbáltam összebarátkozni vele, úgy, ahogy a doktor elvtárs mondta, és megtudtam, hogy az egészet csak azért -, és akkor az ajtó megint megmozdult, és megint másik szöveg jött, és közben kint már mindenki kiabált, de már nem csak azt, hogy olvassam, hanem azt is, hogy hagyjam abba, és nem csak azt, hogy zárjanak be, hanem azt is, hogy engedjenek ki, az ajtó össze-vissza mozgott, ahogy kívülről lökdösték, és én felolvastam minden szót, amit csak láttam - és az azután való nap - és akkor megint - és ezért én azt mondtam, és erre ő azt mondta - és megtudtam, hogy a törzs főnöke igazából - és akkor én is, és erre ő, és így velük együtt -, és akkor ő azt, hogy - és én erre azt, és azért mert, és véleményem szerint - Szándu bevallotta - a Tábornok Elvtársnak, azért mert Mosúmircsa - és az ajtó nagyon gyorsan mozogott a tenyerem alatt, feketén villogtak a tükörben a betűk, a szavak, a mondatok, és én mindet felolvastam, - hogy akkor - szabotázson - aznap mert azután - Szándu a Palotában - azután az alagsorban - bevallott - fegyver, mert titokban - és akkor, hogy ő - és a betűk már úgy mozogtak össze-vissza, hogy nem lett már egyáltalán értelmük, hanem csak olyan volt minden, mintha mocskos víz kavargott volna a két tenyerem között, mintha vízzé vált volna a tükörben a foncsor, és én tovább olvastam, hangosan kiáltottam a betűket, egyiket a másik után, hogy - de annak már nem volt semmi értelme, amit mondtam, hanem olyan volt csak, mintha kiabálnék, hogy - auahaku szabavuka neho - és akkor éreztem, hogy a tükör tényleg vízzé változik a tenyerem alatt, és tudtam, hogy bele fogok esni, el fog nyelni, úgy, pont úgy, ahogy álmomban, és belülről fogom nyomni az üveget, ahogy álmomban a jeget nyomtam, és akkor már benn is voltam csuklóig, és könyökig és vállig, és fejjel előre beleestem, és kiáltottam, hogy segítség, segítség, megfulladok, és éreztem, hogy megtelik a szám és az orrom és a fülem a fekete vízzel, és akkor előreestem, és esés közben éreztem, hogy nem, nem, mégse a víz alatt vagyok, hanem csak kiestem a szekrényből, mert olyan hirtelen nyitották ki az ajtót, és a vállam nekinyekkent a padlónak, és a fejem is nagyon bevertem, de nem fájt, mert annyira örültem, hogy mégse fulladok meg, és mélyen beszívtam a levegőt, és éreztem a deszkapadló szédítő motorinaszagát, és láttam, hogy a fiúk mind Pujut fogják, a két kezét és a két lábát, és Nika tiszta erőből hasba vágta, és közben mindenki azt kiabálta, hogy spicli, rohadt spicli, megölünk, érted, megölünk, de azt csak nagyon halkan hallottam, mintha mégiscsak víz alatt lettem volna, és fel akartam állni, de nem tudtam megmozdulni, és akkor láttam, hogy Szándu csíkokat tép az egyik lepedőből, és azt tisztán hallottam, hogy a lepedő milyen sercegve hasad szét, minthogyha a hangok is hullámoztak volna, és akkor hallottam, hogy Nika azt kérdezi, hogy mondd meg, mondd meg, mért csináltad, és láttam, hogy Puju kinyitja a száját, és mond valamit, de hogy mit, azt nem hallottam, mert Szándut néztem, nagyon gyorsan mozgott a keze, ahogy összekötött két lepedőcsíkot, és közben meghallottam a hangját is, azt kiáltotta, hogy hazudsz, mi nem tettük volna meg, mi nem vagyunk olyanok, mint te, és az ujjai hurkot kötöttek az összebogozott lepedőcsíkok végére, és átvetette az egyik emeletes ágy legfelső vasán, és akkor már tudtam, hogy mit akarnak csinálni, és a szekrény jutott eszembe, az a sok sok-sok teleírt lap, és a Puju arca tiszta fehér volt, pont olyan fehér, mint a füzetlapok, és azt gondoltam, hogy ha elkiáltanám magam, hogy nem ő volt, hanem én voltam, akkor lehet, hogy abbahagynák, de akkor láttam hogy Puju megint mond valamit, és most le is tudtam olvasni a szájáról, hogy az anyátok picsája, ti se vagyok énnálam különbek, dögöljetek meg, és akkor nem kiáltottam semmit mégse, hanem csak feküdtem ott és néztem, hogy hogy forog minden, és láttam, hogy Nika pofon vágja Pujut, és azt is, hogy a fiúk odaviszik az ágyhoz és felemelik, és a nyakára teszik a hurkot, és akkor megint megpróbáltam felállni, de még mindig nem tudtam megmozdulni, és a fejem se tudtam elfordítani, és akkor a szekrényajtó belsején a tükörre néztem, és abban láttam, hogy nyílik a hálóterem bejárati ajtaja, és tudtam, hogy Mosúmircsa lesz az, vagy Doktor Pisztrujátu, és jönnek és megmentik Pujut és leviszik magukkal, és minket mind meg fognak büntetni, és a tükör olyan volt, mintha tele lett volna írva kicsi fekete betűkkel az üveg mögött a foncsor, és a fejemben ott kavargott az a sok fekete szó, amit elolvastam, és azok is, amiket nem olvastam el, és mindent tudtam és semmit se tudtam, és azt akartam mondani, hogy ez nem igazság, de nem tudtam megszólalni egyáltalán.