Fölöttünk az ég

- magyar novella -

2005. szeptember 15.

Az ablakokból kilopták az üveget, a karzaton ott az utolsó ének száma, a pókhálóban a nyitott énekeskönyvek meg olyanok, mint a széjjel szívott legyek érintetlen szárnyai. Szép itt minden nagyon. Átmegyünk a paplakba, a nénike vendégkönyvet és illatos papírzsebkendőt tesz elém. Magára hagyom, mondja, és a belső szobába megy. A néni járása büszke és lassú, ősz haja szigorú kontyban, a szemét rendesen kerülöm. Leánykorában apró darabokra (egyenlőszárú háromszögekre) törték a szívét. Látom, hogy a könyv oldalait rendszeresen, vacsora után, de fogmosás előtt, sűrű könnyek járják át, és minthogy jól tudom, hogy azok a mondatok, amelyeket kimért időközökben könnyek öntöznek, mélyebbek és eredetibbek, mint örökké száraz társaik, szólok a néninek, hogy adja nekem a könyvet. Megszabadítom a szomorúság mondataitól. A nénitől egy képeslapot kaptam. Bekereteztettem, és itt lóg a fejem fölött a falon. És nem mozdul. Bazdmeg.

A képes oldalán Ferencz József tér, a tér, körülötte magas épületsor, Első Magyar Biztosító Társaság, Czukrász, valami Pénztár, a többi felirat teljesen olvashatatlan. Hátoldalán egy szám (4224), kiderül, hogy egy Levelezőlapról van szó, s az is, hogy a lap, terével, a czukrászdájával, igaz történeteivel meg egyéb tartozékával együtt Törv. Védve, és ez mindenképpen jó hír. A téren egyetlen hölgy halad keresztül. Balról érkezik, a ruháját a bokája fölé emeli, talán fut, de az is lehet, hogy napernyőjével a Ferencz „e" betűin egyensúlyozik. Simon Rékának hívják. Arca helyén apró fekete folt látszik csupán, a könnyű futkosás vagy a reménytelen egyensúlyozás sem a városi színház művésznőire jellemző, viszont fűző nélküli reformruhája a fényképezés pillanatában csak Simon Rékának lehetett. Azoknak a férfiúknak, akik tudni vélik, hogy Sanja Burghnak több szekrény fűző nélküli ruhája volt, és most hangosan méltatlankodnak, kiváló női testekben való jártasságukat bizonyítandó, ideírom, hogy Sanja Burgh bokaszalagja hosszú sorok „e" betűire sem férne rá és Sanja Burgh nem fényképezkedett ruhában. (Lehetnék fényképész és mindenfélét írhatnék a képek alá. Sanja Burgh és az én kádam. Réka, drága patakom.) A térről gondosan lekaparták az áporodott dinnyeszagot, az úriemberek fontos megjegyzéseit és a vidám tömeget is. Réka sétája a lap egyetlen napsugaras pillanata, arról nem is beszélve, hogy a fényképezés után alig néhány héttel akár életet is menthetne. Simon Réka vasárnap esténként büszke városi ifjúk bal fülébe csókolt, amitől mind a térdükre hullottak, s hangosan örök szerelmet ígértek. Réka kacagása egészen a Dunáig elhallatszott. „S teljes reményünk van felőle, hogy szülőföldjének, a mi városunknak díszére fog szolgálni ... kedves, megnyerő alak, hangja rokonszenves, felfogása gondolkodásra mutat", írta róla Danijel Ivkov.

Danijel Ivkov három évig volt a Bácskai Tündér című képes irodalmi hetilap főszerkesztője. Haraggal és pátosszal áthatott, bár többnyire lazán fogalmazott s pregnanciát nélkülöző, olykor személyeskedéstől sem mentes cikkek, hatalmas munkabírás, és sokrétű tájékozódás jellemezték. Danijel mindenféle előkelő hölgyeknek címzett üzeneteket csempészett a lapjába, olyanokat, hogy ön iránt való vágyam mélyre ásott csíráját kiirtani nem lehetséges, máskor meg, ha a tisztelt hölgy a megadott instrukciókat követve, pontos szögből figyelte a címlapot, lebilincselő képsorok álltak össze, szivecskék meg rózsacsokrok, és Danijel kínosan ügyelt arra, hogy a lágy szívű állatbarát hölgyek kiscsirkékhez és kismacskákhoz jussanak. Danijel Ivkov gyűlölte az ellenzéki újságírókat, ezért rendszeresen a feleségükkel meg az édesanyjukkal hált. A színházban sosem az előadást, hanem a nők száját nézte, premiereken illő kukkerrel, más estéken meg madárleső messzelátóval. Büszkén ismételgette, hogy a rendőrségi nyilvántartás szerint a Bácskai Tündérből vágják ki a legtöbb olyan betűt, amiből azután halálos fenyegetés meg zsarolás lesz. (A sajtó kifejezője a szellemi termelésnek s ennek közvetítője a nyomda. Nyomdászatunk fejlettségét legélénkebben illusztrálja a termelés szaporasága, a betűk szépsége, és a nyomtatványok olcsósága.) A kabátja felső zsebében egy rossz minőségű cigarettát hordott, s a fontosnak ítélt pillanatokban előhúzta, végignyalta és mielőtt rágyújtott volna, ha tehette, nagy mellű nők szemébe nézett. Egy tavaszi vasárnap estén Simon Réka Danijel Ivkov bal fülébe csókolt. Nyelvével élesen, de finoman Danijel dobhártyájába nyúlt s percekig játszadozott a hallócsontok között. Az ön nyelvérzéke kivételes, hölgyem, mondta Danijel, előhúzta a cigarettáját, végignyalta, s erősen Réka szemébe nézett. Réka zokogása egészen a Dunáig elhallatszott.

Levelezőlapom azonban egyáltalán nem csupa párisi divat meg csókos női lobogás. A Ferencz József térre és a Levelezőlapra kanizsai konyhacsempemintára emlékeztető, koromfekete csíkot nyomtattak, a hátoldalára, az immár konyhacsempeminta Levelezőlap alá pedig azt nyomtatták, hogy dopisnica, egészen pontosan, ДОПИСНИЦА. Uraim, ez itt egy idegen nyelv és nem holmi precíz véletlen. Mindenki láthatta, hogy Danijel Ivkov a levelezőlapomat kíméletlenül egy GrobDrücken márkájú, megbízható nyomdagépbe ejtette. „A város, hölgyeim és uraim, nem kőből, hanem lehetőségekből épül." A sikeres nyomtatás élménye pedig egy széles, letörölhetetlen mosolyt ragasztott az arcába. A GrobDrücken olyan erővel nyomatta a hátlapba a дописница-t, hogy aki egészen közelről vizsgálja a Ferencz József tér felett az eget, az sötéten fenyegető gomolyfelhőket fedez fel, s egyszerre világos lesz, hogy az egyébként lassú és büszke járású Simon Réka kétségbeesetten menekül. Lehetséges, hogy dr. Simon Endre, Réka apja, éppen ezeknek a fellegeknek köszönheti végzetes tüdőgyulladását, és az is elképzelhető, hogy a levelezőlapom fellegei miatt olyan magas a városban a zivataros napok száma.

Nem tudom, hogy a rányomtatás divatos performansz vagy álnok lázítás cselekménye volt-e, s azt sem, hogy Danijel Ivkov miként cselekedett volna, ha a levelezőlap hölgyében felismeri Simon Rékát. Annyi bizonyos, hogy a nyomtatás másnapján Danijel Ivkovot, a városi demokrácia elleni szervezkedés vádjával, letartóztatják, bebörtönözik, és, a bűncselekmény súlyának megfelelően, hajnalban ki is végzik. Bapkovits Antal felügyelő úr emlékiratírással tölti a kihallgatások és a kivégzések közötti néhány órát, és az Emlékirataimat lelkesen teletüzdeli német mondatokkal, és van benne nő, történelem meg város, minden, ami kell ahhoz, hogy amolyan nagysikerű közép-európai mű legyen. Ezért a felügyelő úr, aki jól ismeri Danijel nyelvi képességeit és tudja azt is, hogy a halált ígérő börtönszag milyen jelentős irodalmi mű születését eredményezheti, megakadályozza, hogy Danijel papírhoz meg írószerhez jusson. A kihallgatás mindössze néhány percig tart. Danijel Ivkov rendületlenül mosolyog. Könnynek vagy önsajnálatnak nyoma nincs. Bapkovits felügyelő meg néhány rövid kérdés után közli, hogy úgyis kirugdosom a fogadat, csak vigyorogj, te, pinapecér. Volt a börtönben nyaktiló, régies kivitelezésű pallos, kerékbetörő szerkezet, kereszt és karó, egyszerű kivégzőosztag, Franz Kafka-kivégzőmasina, villanyszék és méreginjekció, egyszemélyes gázkamra és medence a vízbefojtáshoz, ahogy azt egy tisztességes háborús, vagy, ha úgy tetszik, magyar novellától el is várjuk. A felügyelő úr a golyó általi halál mellett döntött, kárpótlásul a meg nem született remekműért, s különben is, ez amolyan írónak való halál. A kivégzési szabályzat szerint csak egyetlen kivégző tiszt kap igazi golyót, hogy senkit se kínozhasson a biztos gyilkolás emléke. Azzal, hogy minden tiszt köteles a koponyát célozni, és természetesen, igazi golyó birtokában, azt szét is loccsantani. Más esetben, ha teszem azt, a golyó nyakba vagy gyomorba fúródik, a hibázó tiszt (legalábbis az a tiszt, akiről a kivégzési szakemberek megállapítják, hogy hibázott) büntetése az, hogy a hiba nagyságának megfelelően, órákon át meztelenül őrködjön a felügyelő irodája előtt. A felügyelő úr briliáns újításainak egyike: 1. olcsó kivégzés 2. könnyen tisztítható kivégzőfülke 3. a tisztek rendesen edzenek és óvatosan borotválkoznak. Danijel Ivkov rendületlenül mosolyog. Az első golyó a falba fúródik, a második a vállba, a harmadik a bal fülét szakítja le, végül a negyedik sorozat golyója csattan a koponyába. Ki lőtte fejbe Danijel Ivkovot?, jegyezte be a felügyelő úr az emlékirataiba, és még aznap töröltette az egyszerű kivégzés intézményét. Dr. Simon Endre a vasárnapi ebédnél felolvassa a Bácskai Tündér címlapjáról, hogy a főszerkesztő úr tegnap éjszaka, mily sajnálatos, a Dunába ugrott. Réka előrehajolt, szétterítette a címlapot, a kenyérvágó késsel apró, egyenlőszárú háromszögre vágta, s belekeverte az édesapa forró tyúkhúslevesébe.

Évekkel később Réka látja a tévében, hogy egy nemzetközi bíróságon azokra a kérdésekre, hogy hány ártatlan városlakó halálát irányította, hogyan működik a Kafka-kivégzőmasina, és, hogy mi is az a városi demokrácia, Bapkovits Antal, ügyvédei gondosan felépített védelmét rombadöntve, rendre azt válaszolja, hogy tisztán látta, hogy a kivégzés pillanatában Danijel szélesen mosolygott. Fülig ért a szája, ordítja. Nem bűnösséget kizáró ok, gúnyolódik a bíró. Emlékiratait elégette. Huszonkét év kitartó munkája sem volt elég ahhoz, hogy leírja Danijel Ivkov törölhetetlen, széles mosolyát.