Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Rainer Maria Rilke
Firenzei napló
(részletek)
1994. december 1.
(részletek)
Hogy higgadt és érett vagyok-e már ahhoz, hogy belekezdjek ebbe a naplóba, melyet neked akarok hazavinni - nem tudom. De úgy érzem, örömöm idegen és hétköznapi marad, amíg legalább valamiféle bensőséges, őszinte írással, egy Neked szóló könyvvel, bizalmamba nem avatlak. Így hát belekezdek, és boldogan tekintem előjelnek, hogy épp most, kerek egy esztendővel azután Iátok hozzá vágyódásom e bizonyítékához, hogy épp ilyen vágyakozva nekivágtam a bizonytalannak, és még nem tudtam, hogy Te vagy a beteljesülés, amire óvakodó verseimmel készülök.
Tizennégy napja Firenzében élek.
A Ponte delle Grazie közelében, a Lungarno Serristorin áll a ház, melynek lapos tetején a fedett és az égbolt végtelenjére tárt rész egyaránt az enyém. Maga a szoba voltaképpen csak előtér - a lépcső is ide vezet a harmadik emeletről -, de a csodálatos, széles kőterasz kiválóan alkalmas arra, hogy ott lakjam, vagy akár előkelő vendégeket méltóképp fogadjak. A szobám falát kívülről sárga, érett illatú rózsák és vadrózsához hasonlatos apró sárga virágok futják be. Csak egy kicsivel nyugodtabban és engedelmesebben kapaszkodnak fel párosával a magas korláton, mint a Fra Fiesoléban az utolsó ítéletkor dicshimnuszt zengő angyalok. A fal mellett álló kőedényekben árvácskák százai ébredtek álmukból, hogy figyelő tekintettel kísérjék munkával vagy pihenéssel töltött napjaimat. Szeretnék mindig olyan lenni, hogy ne botránkoztassam meg őket, és legalább mélyen megélt óráimban a távoli rokont lássák bennem, akinek végső reménye az ünnepélyes, ragyogó tavasz, majd a messzeségben egy érett, szépséges gyümölcs. - De mily fakónak tűnik e pompázatos fal a másik három oldalhoz képest, ahol maga a táj terül el a forró messzeségben, kissé stilizált képet nyújtva gyenge látásomnak, mely csak színek összhangját és körvonalakat képes felismerni. Gazdag vagyok reggel, ezernyi remény csillan fel, szinte perzsel a türelmetlen várakozás, gazdag délben, elégedett és jóllakottan eltelt, de a tovatűnő este tiszta világosságot, szentséges emelkedettséget hoz.[...]
Talán csodálkozol majd, hogy Firenzében a fenti néhány jelentéktelen versen kívül még semmit sem alkottam. Ez annak köszönhető, hogy eleinte nem maradhattam magamra. Az első két nap dr. L., a párizsi tudósító nagyon kedvesen pártfogásába vett és segített ezt-azt megtalálni, bár viselkedése elnyomott bennem mindenféle hangulatot. Miután pedig elszállásoltak a panzióban, kiderült, hogy Endell unokafivére, a berlini B. professzor a szomszédom, és e meglepetés eredményeképpen legalábbis a délutánokat felesége és az ő társaságában töltöttem. Ezeket az órákat, melyeket e két kiváló ember segítőkész kedvessége tett gazdaggá, semmiképp sem lehet elvesztegetett időnek tekinteni - bár a pillanatot túlélő utórezgésük nem maradt bennem. Némaságom azonban nem csak az embereknek köszönhető. Sokkal inkább a dolgoknak. Annak ellenére, hogy Firenze a messzeségbe nyúlva oly készségesen hever a lábaimnál (vagy talán éppen ezért), először annyira összezavart, hogy alig voltam képes benyomásaimat szétválasztani, úgy éreztem, idegen gyönyörűség hatalmas hullámai temetnek maguk alá. Épp most kezdek csak megint levegőhöz jutni. Az emlékek kitisztulnak és elkülönülnek egymástól, érzem, mi akadt fenn a hálómban, és megállapítom, hogy több annál, mint amire számítottam. Tudom, mi maradt meg a birtokomban, amit egyenként a Te drága, tündöklő tekinteted elé tárhatok. Teljes nyugalomban, anélkül, hogy egyik helyről a másikra űznélek, az alaposság igénye nélkül megmutatok Neked néhány dolgot, elmondom, mit jelentenek számomra, aztán visszahelyezem őket a tarsolyomba. Hogy ily módon kapsz-e valamilyen képet Firenzéről - nem tudom; ugyanis csak azt viszem el Neked, amit egészen a magaménak tudhatok, ami már az enyém, nem a fényes liliomvárosé. Mindenestre lényemnek ezt a részét itt, Firenzében találtam meg, ami nem lehet véletlen. De Te nem is vársz tőlem útleírást, teljes, hiánytalan, időrendi sorrendbe szedett válogatást, ugye? [...]
Első este örültem a tudatnak, hogy ittlétemet hetekben számolhatom, ugyanis éreztem, hogy Firenze nem tárulkozik fel olyan könnyen az átutazó számára, mint Velence. [...]
Naponta ismétlődő feljegyzéseimben a quattrocento festményeiről nem tudtam volna mást mondani, mint az útikönyvek. Ezek ugyanis túlszárnyalhatatlanul felismerték és leírták a dolgokban rejlő absztrakt szépség mértékét. Ezért felületes megfontolás után az ember önkéntelenül olyan hitvány, féltudományos szavakat alkalmaz, melyek egykor pontosak, találóak voltak, de a sok méltatlan használat által ellaposodtak, semmitmondóvá váltak.
Egy Olaszország útikönyvnek, mely a látnivalók élvezetére akar rávezetni, csak egyetlen szót, egyetlen tanácsot szabadna tartalmaznia: Nézz! Aki rendelkezik némi kultúrával, el kell hogy boldoguljon ennyi segítséggel. Nem jut a birtokába egy sor ismeretnek, aligha lesz képes megállapítani, hogy egy adott kép a művész késői korszakából származik-e, vagy ``a mester stílusának sokoldalúságáról" tesz tanúbizonyságot. Viszont felfedezi az akarat és a hatalom bőségét, mely vágyakozásból és aggodalomból született, és e kinyilatkoztatás által jobb, hatalmasabb és hálásabb ember lesz.
Ez a borzasztó: más országokban a legtöbb ember értelmesen utazik. Gyakran a véletlenre bízzák magukat, szép és meglepő dolgokat fedeznek fel, és tengernyi öröm hullik gazdagon, éretten az ölükbe. Olaszországban vakon rohannak el a szépség csendben meghúzódó ezernyi megjelenése mellett a hivatalos látnivalók felé, melyek aztán többnyire csak csalódást jelentenek számukra, mivel ahelyett, hogy valamilyen kapcsolatba kerülnének a dolgokkal, csak a távolságot veszik észre bosszús sietségük és a művészettörténész professzor ünnepélyes, pedáns ítélete között, melyet a bédekker hódolatteljes szavakkal ír le.
Akkor már inkább azoknak adnék igazat, akiknek Velencéből az elsődleges, mindent elhomályosító emléke a kotlett, amit Grünwald vagy Bauer vendéglőjében ettek. Ők legalább őszinte örömöt visznek magukkal emlékezetükben, valami élőt, ami bensőségesen sajátjuk. Kultúrájuk szűkös keretein belül ízlésről és az élvezet képességéről tesznek tanúságot.
Ez a helytelen művészetre nevelés elferdítette a fogalmak értelmét; a művésztől elvárják, hogy legyen valami nagybácsiféle is, aki az unokahúgoknak és unokaöcsöknek (a nagyérdemű közönségnek) vasárnap délutáni szórakozást nyújt: ez a műalkotás. A művész fest egy képet vagy farag egy szobrot, aminek célja - te jóságos ég - nem más, mint fűnek-fának örömet szerezni, gondolataival renyhe emésztésüket serkenteni, és a kész művel szobájuk falát díszíteni...
Ilyennek szeretné a közönség a művészt; ezért ez a nyárspolgári félelem a nem örvendetestől a művészetben, a szomorú vagy tragikus, a sóvárgó és határtalan, a rémisztő és fenyegető dolgoktól - melyekből van bőven az életben is. Ezért a vonzalom az ártalmatlanul vidám, a játékos, a veszélytelen, a semmitmondó és a pikáns-a nyárspolgároktól nyárspolgároknak létrejövő művészet iránt, melyet úgy élvezhet az ember, mint egy délutáni szunyókálást vagy egy csipet tubákot.
A kedves közönség azonban szívesen magára vállalja a szakértői döntőbíróság szerepét, és csak valami tréfamesterféleként hagyja érvényesülni a művészt, akinek felemelő vagy feloldó örömöt kell nyújtania számára, mégsem elégszik meg akármilyen örömmel. Így az lesz a látszat, mintha valóban létezne egyfajta kölcsönhatás az alkotó és a tömeg között. Sokan nem haboznak lelkesedésüket ecsetelni, melyet egyfelől a művészet nevelő hatása, másfelelő) a művészt a nagyközönség részéről érő ösztönzés iránt táplálnak.
Teljes generációk nőnek fel, gyarapodnak és öregszenek meg ilyen művészetfelfogással. Legtöbbünk számára ez gyermekkorunk hangulatát idézi. Ezért van bennünk valamiféle gyűlöletes emlék, mely igazságtalanná tesz némelyekkel szemben. De keménynek kell lennünk, hogy erősek maradhassunk.
Tudjátok hát meg, hogy a művészet az egyedülállók, a magányosak eszköze a beteljesedésre. Ami Napóleon volt kívülről, az minden művész belülről. Győzelmeken át haladnak felfelé, lépcsőről lépcsőre. De győzött-e valaha is Napóleon a közönség kedvéért?
Tudjátok hát meg, hogy a művészet a szabadsághoz vezető út. Mindannyian láncra verve születtünk. Egyesek elfelejtik láncaikat: beezüstöztetik vagy bearanyoztatják őket. De mi szét akarjuk tépni a láncokat. Nem gyűlölettel teli vad dühvel - hanem ki akarjuk nőni őket.
Tudjátok hát meg, hogy a művész magának alkot - egyedül csak magának. Ami belőletek sírást vagy nevetést vált ki, azt neki keze küzdelmes munkájával kell megformálnia, magából kiemelnie. Bensejében nem fér meg a múltja, ezért ad neki műveiben szabad, önhatalmú létet. De csak azért jeleníti meg a ti színetek előtt, mert nem ismer más anyagot, mint a ti világotokét. Nem nektek készülnek. Ne érintsétek őket, és legyetek alázattal irántuk.
Kimondhatatlan brutalitás jellemzi a tömeg és művész jelenlegi viszonyát. Vallomásai, melyek tehetetlenül más dolgok formájában keresnek menedéket, sokak számára nem jelentenek többet, mint a dolgok maguk. Mindenki hozzájuk nyúlhat; mindenki megmondhatja, mi tetszik neki, és mi nem felel meg személyes ízlésének. Mindenki kezébe veheti a szent tárgyat, mint valami hétköznapi használati eszközt, mint valami tulajdont, amit bármelyik pillanatban büntetlenül összetörhet: templomgyalázók!
Ez legyen tehát a művész útja: akadályt akadály után áthidalva lépcsőt lépcsőre építeni, míg végre bepillanthat önnön bensejébe. Nem kényszerből, erőlködve, lábujjhegyen állva, hanem nyugodtan és tisztán, mintha egy tájat venne szemügyre. Miután hazatért önmagába, minden tettét felszabadult öröm kíséri; élete teremtés, melynek már nincs szüksége külső dolgokra. Lénye kitágult, benső tere megérett.
Sokszor oly erős sóvárgás tölt el saját magam után. Tudom, hosszú még az út; de legszebb álmaimban látom a napot, amikor fogadhatom magam.
Ezen a meghitt télen beszéltünk egyszer arról, hogy az alkotó lényegesen különbözik-e másoktól. Emlékszel? Most már tudom a választ. Az alkotó ember lénye tágasabb, rajta kívül fekszik a jövő. A művész nem marad örökre az emberek mellett. Míg a művész, aki mozgékonyabb és mélyebb, egyre érettebb és nemzőképesebb lesz, míg ő megvalósítja álmait, addig az ember elszegényedik és fokozatosan kihal. A művész maga az örökkévalóság, mely átszövi a hétköznapokat.
A fejlődés lassan megy végbe, de nem szegheti kedvünket, hogy a művészet több évezredes létezése során sem tudott behatárolni egy magasabb rendű műfajt. Nemes tévedések hosszabbítják meg az utat. Aztán meg egy ilyen cél eléréséhez végtelen sok idő is nevetségesen kevés volna. Ha létezik a művész számára olyan ígéret, melyben bízhat, akkor ez a magány akarása. Vajon ennyire különös ez a lassú fejlődés?
Nem arról van szó, hogy az embernek más érzékszerveivel és értékeivel kell megelégedést keresnie ebben a világban? Ezek a konfliktusok még azon a mélységes ellentéten túl jelennek meg, mely önnön belső fejlődésén és érésén alapszik.
Mindenki újrateremti a világot születésével, minthogy mindenki maga a világ. De ezen kívül van még egy, nem is egy, hanem ezer másik történelmi világ, és az élet legnagyobb része azzal telik el, erejének java abban merül ki, hogy közös megegyezéssel egyet közülük mindenki számára elérhető, közösségi világgá akarunk tenni.
A művészet nevelő hatásáról szóló állandó vitát illetően: biztosan építőleg hat, de csak arra, aki alkot, mert növeli műveltségét.
Minden művészi tett felszabadulás, és műveltséggel bírni semmi mást nem jelent, mint szabadnak lenni. Így a művészet a műveltséghez vezető út a művész számára. De csak a saját művészete és egyedül csak az ő számára.
A művésznek minden műve a múltját jelenti, és csak annyit érnek számára, mint kedves élmények; egyszerűen csak emlékértékkel bírnak. Ezért lehetséges, hogy az alkotó gyűlöl valami túlhaladottat a művében. Ettől még lehetett az őszinte és bensőséges mű, sőt, talán örökre a legőszintébb. De nem a legjelentősebb. A művész haszna kizárólag életének fokozatos kitisztulása, amit mindig csak egyféleképp tudok megnevezni: az önmagához vezető út.
Tudod, a költészetről szóló előadásomban igencsak erősen hangsúlyoztam, mennyire hajlamos vagyok minden költői témát egyes mélyen bensőséges vallomások ürügyeként látni. Akkor még csak sejtettem. Most sokkal tudatosabbá váltak bennem ezek a megérzések, ezért naivabb leszek alkotómunkámban; ugyanis a tudatosság növeli műveltségemet, ami biztosíték arra, hogy a megfelelő edényt választottam ahhoz, hogy csendes felszabadulásaimat virágok és gyümölcsök formájában elhelyezzem benne.
Nézd; azt hittem, kinyilatkoztatást viszek majd haza Botticelliről vagy Michelangelóról. De csak egy hírrel szolgálhatok - magamról, mégpedig jó hírrel.
Sokat tanulmányoztam a firenzei műkincseket. Órákig ültem egy-egy festmény előtt, véleményemet fogalmazva róla, melyet később átszűrtem Burckhardt szép ítéletén. És lásd: véleményem hasonló volt sok más véleményhez. Aztán egyszeriben megfeledkeztem ítéletemről, meg a másokéról is, ahogy ott álltam Botticelli Magnificatja előtt. Ott történt. Betekinthettem egy küzdelembe, és győzelmet láttam. És örömem nem volt hasonló más örömhöz.
Megtört a varázs; olyan volt, mintha épp akkor váltam volna méltóvá arra, hogy beléphessek azon férfiak körébe, akikről addig csak hetedszájból hallhattam mesélni. De mennyire különböztek a hírnevüktől!
Épp ugyanolyanok voltak, mint a legjobbak közülünk. Az ő vágyaik bennűnk folytatódnak .A mi vágyaink pedig, míg el nem hervadunk, másokban élnek tovább, míg valakiben az utolsók közül be nem teljesülnek. Ők lesznek csak a kezdet. Mi sejtések és álmok vagyunk.
És ha tízezerszer készítettek is már madonnákat és szenteket, és néhányan közülük szerzetesi csuhában, térden állva festettek, és ha madonnáik mind a mai napig csodákat művelnek; akkor is csak egyetlen hitük volt, és egyetlen vallás izzott bennük: az önmaguk iránti vágyakozás. A legnagyobb elragadtatást a saját lényük mélyén tett felfedezések jelentették nekik. Reszketve emelték őket ki a fénybe. És mert akkoriban a fény Istennel egy volt, fogadta adományaikat.
Ne feledjétek, hogy ezek az emberek épp csak elkezdtek magukba nézni. Vagyonokat találtak ott felhalmozva. Végtelen boldogság árasztotta el őket, és akit szerencse ér, szívesen adakozik. Ajándékozni akartak kincseikből, és a méltókat akarták megajándékozni. És senkit nem találtak széles e világon - kivéve Istent...
A vallás a nem alkotók művészete. Ők az imádságban válnak termékennyé; formát adnak szeretetüknek, hálájuknak és vágyuknak, így szabadítják fel önmagukat. Egyfajta rövid életű műveltséget is szereznek; mert a sokféle céltól elszakadva egynek áldozzák életüket. Ez az egy cél azonban nem velük született, hanem mindenkivel közös. Közös kultúra azonban nem létezik. A kultúra személyiség; amit egy tömegre vonatkozóan neveznek így, az belső megalapozottság nélküli társadalmi megállapodás.
A nem művésznek - mélyen bensőséges értelemben vett - vallással kell rendelkeznie, még ha csak olyannal is, mely közös, történelmi megállapodáson alapszik. Ilyen értelemben ateistának lenni annyit tesz, mint barbárnak lenni.
És az egyház egyszeriben felismerte, hogy csak ürügyként szolgál, és haraggal, gyűlölettel telten lázadt fel: Botticelli és Savonarola. Pedig oly mindegy volt, hogy Botticelli Vénuszt vagy Madonnát festett; hisz mindig saját sebzett, könnyekbe fojtott vágyódása lett belőle. És vesztét az okozta, hogy magán kívül álló célt keresett. Eltévedt a halál sötét magányában.
Savonarola újra és újra megjelenik. Óvakodjatok visszatértétől. Ha nélkülözni akartok, eláruljátok magatokat. Azt akarja, hogy szegények legyetek. A ti művészetetek akarata viszont: derűssé, szabaddá és gazdaggá tenni titeket.
Még ha csak erről volna szó. Akiben nincs hit, abban erő sincs. De egy hitetlen sokakat magával ránt, és a sokak koruk egy darabját jelentik. És az igazaknak is ebben a korban kell élniük. És ha a kor egyre szűkebb és félelmetesebb lesz, nem marad benne tér az ő cselekedeteiknek.
A művészek kerüljék egymást. A nagy tömeg nincs már hatással rájuk, ha bizonyos tekintetben már sikerült felszabadulniuk. Két magányos viszont nagy veszély egymás számára. Senki ne érintse a másik művészetét. Mert ha nagyobbtól vesz, feladja önmagát; ha pedig jelentéktelenebbtől, úgy meggyalázza magát, és elveszti lelke tisztaságát. Azonban a másik műveltségéből örömmel és hálával elfogadhat a művész. Így tanítsa mindenki a másikat több emberségre, és ezáltal tisztább művészetre.
De hát a legjobbak közül sokan talán nem a régieket tekintették példaképnek? Talán nem épp az antik művészek szellemiségéből született az a hatalmas mozgalom, melynek örök bizonyítékait Firenzében szerettem és csodáltam? Éppen mivel művészetére annyira jellemző volt a legemelkedettebb és legérettebb emberség, azért volt igazán joga nevelő hatást kifejteni, és újfajta embert ajándékozni a művészetnek. Amit a quattrocento alkotói utánoztak, inkább a bátorságuk volt, mint a lényegük. Ezt támasztja alá, hogy nem a görögökhöz jutottak el, hanem önmagukhoz.
Ugyanezt lehet elmondani Shakespeare-rel kapcsolatban is. Aki nemes és komoly, nem egy személyiség apró gesztusait utánozza, hanem a tág értelemben vett stílusát, mely azonban a nagyok esetében mindig az önmagukhoz vezető, magányos út.
Fra Bartolome (Bartolommeo) az én szememben Raffaello fölött áll; ugyanis az ifjú Raffaello korának nemcsak a kultúráját szívhatta magába, hanem a művészetét is. Természetesen kora volt a vétkes, mely érettnek hitte őket, és túl hamar lebontotta a korlátot kettejük között, és így az út és a cél egy időre egynek látszott. A kornak még éppen volt annyi ereje, hogy kiemeljen magából egy művészt, de aztán szánalmas dilettánsok sorával lassan elenyészett.
Az olyan művészek mint Raffaello, mindig csúcspontot jelentenek, de minthogy az út nem ér véget, szükségszerű, hogy onnan lefelé vezet; ott aztán szörnyű bolyongás és mélységes csüggedés következik.
Az uralkodók és a legalsóbb néprétegek alapjában a leghelyénvalóbb érzéssel viseltetnek a művészettel szemben: közönnyel. A gazdag félnemesi és polgári középosztály tettet erőltetett érdeklődést, amiből oly sok nevetséges dolog származik.
Amit a herceg a művészetért tesz, azt az állam nevében teszi. Az ugyanis érdekelt benne, hogy a művészetet olyan dolognak állítsa be, amit az elismert egyházzal és egyéb, a hatalmat támogató intézményekkel karöltve támogat és örömmel vesz. Támogatásával mégis mindig olyannak tűnik számomra, mint a republikánus Franciaország, mely úgy hagyja érlelődni Napóleon terveit, hogy azt pártolja, ami túléli őt. De hát ez a helyzet: minden állam magában hordoz egy jövendő államot, és a csírát gyakran akarata ellenéretáplálnia kell.
Kivételt képez az az esetet, ha a herceg maga is művész, [mint] például Lorenzo de Medici, il Magnifico. Őt viszont tulajdonképpen csak művészete tette herceggé.
Az alábbi hitvallást mondja ki: ``Mindenki eredendően szomjazik a boldogságra, és e vágy kielégítése az egyetlen valódi célja minden emberi törekvésnek. De nehéz felismerni a boldogság mibenlétét, azt, hogy mit is jelent, és nem kevésbé nehéz elérni sem a felismert célt, amire az emberek egészen eltérő módokon törekednek. Azután pedig, amikor az emberek közösen kitűzték maguk elé ezt a célt, elkezdik keresni - mindenki a maga módján. Az általános célt az egyes érdekek osztják fel, és minden egyes ember saját adottságainak és alkatának megfelelően igyekszik elérni. Ennek köszönhető az emberi cselekvés sokoldalúsága, az élet szépsége és kívánatos dolgaiban való gazdagodása, hasonlóan ahhoz, ahogyan a különféle hangok harmóniában egyesülve csengenek össze. ``És talán - fűzi tovább hercegi szavait Lorenzo, a költő - a Tévedhetetlen ezért intézte úgy (mert szebbé és gazdagabbá akarta tenni a világot), hogy a tökéletességhez vezető út oly nehéz és sötét legyen."
Szinte csak Lorenzo verseskötetét olvasgattam; felkerestem a Villa Poggio a Cajanót, ahol gyakran találkozott a Magnifico platóni kollégiuma, melynek tagja volt Marsilio Ficino, Polizzian és Botticelli. Megpróbáltam - sajnos hiába - a Carreggi-villába is behatolni, mely két kor találkozásának volt a színhelye. A haldoklóknak gyakran vannak látomásai. Ami még csak készülőben van, lelki szemeik előtt egy pillanat alatt megvalósul. Amikor Lorenzo a halálra várt, már beteljesedett a jövő; nem volt szükség látomásra. Savonarola alakjában összesűrűsödött a küszöbönálló kor minden sötétsége, az elkövetkezendő napok minden gyűlölete. Nem a fénybe vetett hit égette el. A féltékeny egyház tette. Ezért terjedt szelleme évszázadokon keresztül, és a máglya füstje még mindig elhomályosítja a napot, még napjainkban is!
Akik a leginkább vágyakoznak, azok nem tudják megmondani, hogy mi után. Akkor aztán jön a kísértő és így szól: ``Isten és az ő jósága az, ami után sóvárogtok, tagadjátok meg magatokat, és megtaláljátok őt." EI is mennek, megtagadják magukat. És többé nincs bennük sóvárgás.
Ezért érdemes ismerni a történelmet: láthatjuk, hogy sohasem a tömeg dönt. A küzdelem, mely magában hordozza a győzelmet, a végső döntést és a közeljövőt, mindig két magányos között játszódik le. Egyszer csak valahol egy egész kor lázad fel egyetlen alakban egy másik ellen. A távoli jövő hordozói viszont csendes mosollyal szállnak csatába, mint a szerzetesek, akik biztonságban tudják a kolostor kincsét. Nincs más dolguk, mint megóvni.
Védjétek a művészetet, hogy ne érinthessék napi viszályok; mert hazája minden koron túl van. Harcai olyanok, mint a szélvihar, mely magot szór, és győzelmei a tavaszhoz hasonlatosak, művei pedig egy új frigy vértelen áldozatai.
Itt sokszor Goethe jut eszembe, aki a német nép hatalmas, hősies felemelkedését egyetlen művében sem örökítette meg. Hogyan lehetett volna valami, ami a viszálykodást dicsőiíti, az ő gazdag, érett és kitisztult lényének építőköve?
Nemzeti művészet! És minden őszinte művészet nemzeti. Hazai talaj melegébe ereszti gyökereit, onnan meríti a bátorságot. De már a törzs is magányosan nő ki a földből, és ahol a korona terebélyesedik, az már a senki földje. És lehet, hogy az érzéketlen gyökér nem tudja, mikor virágzanak az ágak.
Hiszen mindahányan felnőnek magukhoz. Ha az egyik magára találván köszöntené önmagát, talán üdvözítőként visszatérhetne a többiekhez; azok meg keresztre feszítenék vagy megégetnék. Abból pedig, ami megmarad belőle, vallást alapítanának.
Az ilyen ember azonban nem lehetett volna művész.
Ugyanis ha egy alkotó már magára talált, megmarad magányában; ebben a hazában akar meghalni.
Ha lennének istenek, azt mi sosem tapasztalhatnánk meg; mert az, hogy tudomásunk van létezésükről, elegendő a megsemmisítésükhöz.
Hogy a nagyok mégis mind csak parvenük voltak, bizonyítja, hogy mindig visszatértek a tömeghez. A cselédektől a királyokig, akik rokonaikat fejedelemmé vagy herceggé akarják tenni. A jótevők, akik pompás öltözékükből a szegényeknek ajándékoznak, de az már nem jut eszükbe, hogy ahhoz, hogy viselhessék az óriási köntösöket, előbb fel kell szabdalniuk őket. Hogy az igazán nagy művészet nem lehet nemzeti, annyit tesz: valójában minden művész idegenben születik; sehol másutt nincs hazája, csak önmagában. És azok a legeredetibb művei, melyek ennek a vidéknek a nyelvén szólnak.
Igen, szeretném ezt a művészi lét egyik legalapvetőbb jellemzőjének tartani: a hétköznapi ember hazájából idegenbe költözik; úgymond beleöregszik a bizonytalanba. A művész, aki a sötét idegenből jön, a rejtélyek erdejéből, egyre világosabb, vidámabb és magabiztosabb járású lesz. A dolgokkal egyre bizalmasabb viszonyba kerül, csak a nagy viszontlátás, felismerés és üdvözlés van hátra számára.
És ha ők ketten útközben egymásra találnak, furcsa talán, hogy nem értik meg egymást? De valóban létezik egy pont, ahol összetalálkoznak; a filiszter, aki az ismeretlen felé tart, nagyon igyekszik a másikkal testvéri viszonyba kerülni, és rábeszélni, hogy kísérje el vándorútján. Mindig keresi a társaságot és az egyetértést.
Mint mondottam, a legalsóbb néprétegek képviselik a leghelyesebb álláspontot többek között a műtárgyakkal kapcsolatban is. Nyugalmukban feleslegességet éreznek, és szenvedélyesen gyűlölnek, kövekkel hajigálnak minden márványszobrot. Miért is ne; a műkincsek a szabadságlevelei a valódi, született arisztokráciának, amely maga mögött tudja őseit!
Aki először jön Itáliába, és ismeri Németországot, örül annak a bizalmas közösségnek, melyben a hatalmas műkincsek együtt élnek a néppel; valami szegény ördög ott alussza éhes álmát Cellini Perzeusza alatt az Orcagna Loggiájában, és az óriási tereket díszítő szökőkutakat és szoborokat nem kerítik el láncokkal. Az ember már majdnem azt hiszi, hogy létezik valamiféle rokonszenv, míg rá nem jön, hogy a nép nem különbözik Schubert vagy Beethoven szomszédjától, akit először zavart az állandó muzsika, aztán bosszantotta, végül pedig már észre sem vette.
A Firenzében töltött első napon így szóltam valakihez: ``E csodálatos műkincsek közt felnőni, közöttük élni, a legsötétebb népre is sajátos nevelő hatással lehet. Egyfajta szépség, a nagyság valamiféle sejtése biztosan lehatol a fáradozásig és szegénységig, és felnövekszik benne többi tulajdonságával együtt." Most tudok válaszolni saját magamnak: A nép úgy nő fel e szépség közepette, mint az ápoló gyermeke az oroszlánketrecben. Egyfolytában a félelmetes állat jár az eszében: ``Nem bántalak, amíg te sem bántasz." De hát a csőcseléknek néha fáj a művészet... és akkor, ahogy a napokban is, lázongó suhancok köveket dobálnak a Loggia dei Lanziba- el is utaztam Firenzéből, amikor ez történt. Mindig így volt. A művészet az egyik magányostól a másikhoz magasan ível át a nép feje fölött.
Mindig így lesz. A ``nép" valójában csak egy fejlődési fokot jelent; a kiskorúság és a félelem korát, mikor mindenki a testvérét kérleli, hogy maradjon mellette.
Ahogy az egyes nyelvek kifejezései társadalmi megállapodáson alapulnak, úgy határozták meg az ``isten" szó jelentését is. Ez a szó takar mindent, ami valahogyan hatott, de nem nevezhető meg, és nem azonosítható semmivel. Ezért amikor az ember még nagyon szegény volt és csak egészen keveset tudott, Isten hatalmas volt. Minden megszerzett ismerettel kiesett valami hatalma köréből, és amikor végül szinte már semmi sem maradt a birtokában, az egyház és az állam közhasznú tulajdonságokat gyűjtött számára, melyeket senki sem érinthet.
Tehetetlen emberekre gyakorta jellemző, hogy amíg csak lehet, szüleikkel akarják magukat eltartatni, és rájuk hárítani felelősségüket. Amíg ez az isten él, mindannyian gyermekek maradunk, kiskorúak. Valamikor hagyni kell meghalni, mert mi magunk is apák akarunk lenni.
De hiszen meghalt; a régi mese Kara Musztafáról. A birodalom vezíresnek el kell hallgatniuk halálát, hogy a janicsárok fel ne lázadjanak, és tovább harcoljanak. Bárcsak lettek volna a népek gyermekkoruk első rémületében alkotóképesek; akkor valóban teremtettek volna istent!
Isten a legrégebbi műkincs. Nagyon rossz állapotban maradt fenn, sok hiányzó részét később csak nagyjából egészítették ki. De természetesen a műveltséghez tartozik, hogy beszélni tudjunk róla és ismerjük maradványait.
Amikor az egyes népek még egy emberként tartoztak össze, vágyódásból teremtették az istent. Isten csodát tesz: minden ember olyan lesz, akár egy egész nép.
Mindenki gyászruhában jön gyermekkori istene halálos ágyától, de amíg bizakodva és ünnepélyesen jár, benne történik meg a feltámadás.
A ``közönség" úgy érzi magát az alkotók láttán, mint valami idegen, egzotikus néptörzsnél: táncuk ütemét nem érzi, ujjongásuk éppoly kevéssé zene számára mint vágyódásuk.
Nyelvüket furcsának és ismeretlennek találja. Egyformáknak tűnnek számára, és csak ennyi különbséget Iát: ``öreg", ``fiatal" és ``legfiatalabb", vagy ``szép" és ``csúnya"... Sokszor még a férfit sem tudja megkülönböztetni a nőtől, ezt teszi a barbár ruházat...
Az emberek vásári szokásokkal és kultúrával rendelkeznek: dobszó, rikító, színes rongyok, bajazzo. Egyikünknek Marholmmal kellene ``utaznia", a másiknak Strindberggel, a harmadiknak Sudermann-nal, és közben kiabálni: - ``Abnormitás!" Vásári kultúra!
Minden szerzőnek, aki a taps hívására a függöny elé lép, halála után is mindig ezt kellene tennie, egészen az utolsó ítélet napjáig. Fatális igyekezet volna részéről, s egyben az embereknek tetsző végszó.
De ez nem tartozik ide; ugyanis ``a színpad, mint nem morális intézmény" egy egész könyvet megtöltene - én pedig kedvesebb és bensőségesebb dolgokra tartogatom az oldalakat!
A dráma azért olyan méltatlan, mert szüksége van közönségre. Úgy gondolom, ez is visszahatott a többi művészetre, mintha egy-egy mű csak attól kezdve létezne, hogy a tömeg megnézte és kritizálta. Viszont kevés olyan mű van, amely ezt a próbát belső sérülés nélkül kiállná.
Mily hivalkodó frázisok! Meghal egy művész, és művei egy szeriben az egész művelt világ szellemi tulajdonává lesznek.
De mivel vásárolták meg a tulajdonjogot? Az ördögbe is, hát akkor ne nyomtassátok ki könyveiteket és ne állíttassátok ki műveiteket, ha nem tartoznak ránk - oktathatna ki valaki.
-
De nekünk művek formájában kell lezárnunk és kiadnunk magunkból múltunkat. Csak akkor készültek el teljesen, ha már nem a mi lényünk részei, ha már lefordították őket a ti nyelvetekre, vagyis amikor a könyv könyv és a kép kép, a ti felfogásotoknak megfelelően. Akkor már nem köt minket hozzájuk semmilyen kapocs, mögöttünk vannak, átléphetünk rajtuk.
A többieknek: szűkre szabtátok a világot, századokon át. Bárhol is helyezünk el valamit, mindenütt belebotoltok; a ti hibátok.
Aki művészetről beszél, szükségképpen az egyes művészetekre kell hogy utaljon; ugyanis azok egy nyelv kifejezésmódjai.
Egyedül a zenére nem érzem ezt érvényesnek. Még soha, semmilyen módon nem közelíthettem meg. De azt hiszem, helyzete mégis lényegesen más, mint a többi művészeté. A hangok költője nem kényszerül arra, hogy vallomásait kiteregesse a hétköznapoknak. A szunnyadó lehetőségeket szabadulásaiban adja át, és csak aki ismeri a varázsigét, az keltheti örömre, ünneplésre őket.
Mégis épp ebben a művészetben még rengeteg a kiegészítő kinyilatkoztatás. Gyakran úgy érzem, a zene minden más művészetben jelen van, és csendesebben közelít felénk az egyes művekből. Valóban; a hangulat, melyet egy kép vagy költemény ébreszt, sokféle értelemben hasonlít a dalhoz.
Eljön az idő, amikor erről is beszélhetek még. Mert a zenét fogom keresni. Hisz érzem: egyszerűen csak létezni kell, nem tolakodni, nem tépelődni. Minden éjszakát világosság követ, akár a reggelek.
Teljesen dilettáns minden olyan próbálkozás, mely az egyes művészeteket megpróbálja egymással összehangolni és egy közös célhoz kötni. Még ha minden művészet egy cél felé halad is, nem érhetik el egyszerre, egyazon úton. Arra ítéltettek, hogy így összekapcsolódva korlátozzák és befolyásolják egymást.A művészeti ágak egyikét képviselő bármely műnek ki kell fejtenie ``a művészet" minden hatását. Festménynek szövegre, szobornak - festői értelemben vett - színre, versnek zenére nem lehet szüksége, sokkal inkább mindegyikben benne kell lennie a többinek.
Szöveg és zene egyesülését, ami az operáben és az operettben történik, csak az olyan készséges és durva keret támogathatja, mint a színpad. Hogy közben, mint naivabb elem, a zene marad uralkodó, csak az ilyen jegyesség igazságtalan voltát támasztja alá.
Ez a kapcsolat a közönségnek tett engedményből született, mely tunyaságában leginkább azt szeretné, ha egyik művészet kommentálná a másikat. A portréfestők zenés kísérettel előadott tinglitanglija az operaházasság szívderítő ellenpárja.
A tömeg legszívesebben összevegyítené az egyes művészeti ágakat, míg végül elveszne a művészet. Természetesen egész más dolog egy szép teremben jó zenét hallgatni; ahogy lehetséges a művészetek dekoratív célú alkalmazása is, ami jól megkülönböztethető a felhalmozástól, mert a művészetek egymás mellett akár egy szoba ízléses berendezéseként is hathatnak. Minden művészet egyformán tétlen, tunya és révedező, csak lénye kis részével van jelen.
Hisz a dekoratívan alkalmazott művészetek egyesülése nem közvetlenül történik, hanem sokkal inkább a műélvező érzékeiben.
És a dal? Talán nem a vers népies megjelenési formájaként nyert létjogosultságot? Hogy nálunk vált szalonképesse, nem bizonyít semmit származására és eredetére nézve. Bejárta útját, miként a tánc is.
Lessing (aki ugyanúgy meghaladta saját korát, mint amilyen távol állt az élő, meleg művészeti véleményalkotástól) már bizonnyal észlelte a veszélyt, mely a művészetek keveredéséből adódik, és közismert írásában kimondott néhány jó alaptételt; különösképp a ``tranzitórius"-ról szóló tétele fogja megőrizni jelentőségét.
Egyébként a művészetekkel kapcsolatos külön törvényalkotásról van szó. Előbb mindig nagy műveknek kell születniük, melyekből azután intellektuális elmék levezetik a szabályokat. Az a korszak azonban, amely világos művészeti szabályokkal rendelkezik, már mindig a hanyatlás időszaka, és - ami még rosszabb - az utánzásé is.
Egészen nyilvánvaló: a zseni munkájában a szabály a szükségszerű véletlen. Az első különös esettől elszakadva,általánosításon keresztül válik lényeggé, és kineveli a formalistákat és a gyáva kicsinyeskedőket.
A tágabb értelemben vett közönség soha nem venné észre a művekben megjelenő szabályszerűséget, de a kritikusok ezt tekintik feladatuknak; ugyanis csak ilyen módon találhatnak a legkülönfélébb művészeknél azonos szempontokat, melyek alapján egyénekből csoportokat, iskolákat és köröket képezhetnek, ami kényelmes módja rendszeretetük kielégítésének.
Amíg a kritika nem a többi művészettel egyenrangú, önálló művészet, addig kicsinyes marad, egyoldalú, méltatlan és igazságtalan.
Mennyi igazságtalanság szárad a művészetkritika ősatyja, Vasari lelkén! És mégis, a naiv elismerésben mennyire felette áll megnyomorodott utódai viselkedésének.
A kritikusok olyanok, mint a súgók az iskolapadban; nevetnek magukban, ha a szomszéd, a közönség ostoba bizalommal elismétli felületes, hamis szavaikat.
Képzeljük el, ahogy valamely újságban Michelangelót tárgyalják, mindegy, hogy dicsérőleg vagy elmarasztalólag. Azokkal a használattól kifényesedett, zsidó agyafúrtságra jellemző frázisokkal. Azt hiszem, úgy elkalapálta volna a kritikust, mint egy faragott márványtömböt.
Murat, aki kétségtelenül nagy hős volt, így szólt a bíróhoz: ``Ki akar felettem ítélkezni? Mint Franciaország marsallját, csak marsallok, mint királyt, csak királyok ítélhetnek el!"
Még az utókor sem lenne jogosult ítélkezni, ha nem rendelkezne azzal az előnnyel, hogy gyűlölködés és irigység nélkül képes visszatekinteni a múltra. Azonban ez az ítélet is eléggé egyoldalú; mert minden utókor az előző korszakok gyümölcse, és sok mindent magában hordoz belőlük. Meg kellene elégednie azzal, hogy szeresse és óvja, ami őseiből benne él, mert csakis az hatásos és gyümölcsöző benne.
Egyáltalán, igazságtalanság egy művel szemben, ha másokkal együtt ítélik meg. Ez végül olyan kérdésekhez vezet, mint: Raffaello vagy Michelangelo, Goethe vagy Schiller, Sudermann vagy ..., és a jó németek mindig rajongtak az ehhez hasonló társasjátékokért.
Talán egyszer majd felismerik, hogy az ilyen kérdések nagyfokú éretlenségről tanúskodnak. Hát mindenképp ítélkezni kell? Egy zenedarab esetében lehetséges még a leginkább, hogy az ember naivan élvezi: a zene kellemesen áramlik át idegein, mozgásba hozza lábfejét, és az ember egyszerűen csak jól érzi magát közben. Egy festmény előtt már eluralkodik rajta a félelem: csak gyerünk, gyerünk, kigondolni valami technikai jellemzőt, mint ``széles ecsetvonások" vagy ``szorgos munka" - másik félelme pedig: hogy ítélete nem vet-e rossz fényt rá kísérője szemében. A galéria legválogatottabb képeire már szó szerint ráragasztották ezeket az ítéleteket, mint a csodatevő madonnára az ezüstcsillagot: ``Ítélkezési kényszer csodálatos gyógyítására". [...]
Egy biztos: idővel maguk a képek is elszemtelenednek: a legelőkelőbb Tizianók és Tintorettók is olyan pimaszul viselkednek a galériákban mint Rubens legarcátlanabb portréi.
Minden mű valódi értékéhez a magányosságon át vezet az út. Bezárkózni egy könyvvel, egy képpel, egy dallal kéthárom napra, megismerni élete szokásait, utánajárni furcsaságainak, bizalmunkba fogadni, kiérdemelni hitét, és átélni valamit vele együtt: szenvedést, álmot, vágyat. [...]
Mára elszállt belőlem az aggodalom, és ragyogó boldogság tölt el, mert hat-hét napon belül megint az enyém leszel, kedvesem. Élvezem a nyári reggelt az erkélyemen ülve, és csak azt tudom, hogy ez a legmélyebb beteljesülés, melyben részem lehet, ez a legközelebbi célom. Minden porcikámat átjárja a várakozás izgalma.
Az öröm alkotóképessé tesz. Határtalan boldogságunkban, amiért újra egymáséi lehetünk, biztosan megtaláljuk a legjobb utat ebbe a nyárba, melyet semmiféle véletlen nem vehet el tőlünk. Én legalábbis úgy érzem, mintha egy felsőbb hatalom ítélte volna oda nekem, mivel már oly régen táplálja szívemben nappal és álmomban a reményt. [...]
Szopot, 1898. július 6.
Itt, egy hideg tengerparton fejezem be ezt a könyvet, melyet már több mint háromszor elárultam. Sok aggodalom és nélkülözés választja el az akkort a mától: napok, mint az egyenes országút, szélén szegény, kopasz gesztenyefák sorakoznak, gondolatok, mint falvak végtelen egymásutánja, szürke házfalak, esőverte ablakok. Mindez el kellett hogy jöjjön egyszer, és nem az hatott rám így, hogy elérkezett, hanem az, hogy most történt meg, abban a pillanatban, amikor semmi mást nem kívántam, csak szent, sérthetetlen ünnepet hozni neked, amivel körülvehetlek, mint egy festmény hátterének sötét melegével. De olyan voltam, mint a gyermek, aki a halálosan beteg húgocskája kedvéért az isten háta mögötti tanyáról a városba szalad, hogy orvosságot hozzon, és a reggeli világosságban gyermeki játéktól elcsábítva megfeledkezik útja igazi céljáról, és vidáman tér haza a hőn óhajtott segítség nélkül... Ebből a vidámságból aztán keserves sírás lesz, melyet kétségbeesés táplál: ez történt velem is. [...]
Nos, e könyv végső értéke olyan művésziség felismerése, amely csak egy út, és végül egy érett létben teljesül be.
Minden művel, amit kiemelsz magadból, valamilyen erő számára alkotsz teret. És az utolsó, aki sokára érkezik el, mindent magában fog hordozni, ami körülöttünk hatásos és lényeges; mert ő lesz a legnagyobb tér, melyet minden erő betölt. Ezt csak egyvalaki éri majd el; de minden alkotó ennek a magányosnak az őse. Semmi sem lesz rajta kívül; hisz a fák és a hegyek, a fellegek és a hullámok csak azoknak a valóságoknak voltak a szimbólumai, melyeket ő talál meg magában. Minden benne folyt össze, és akarata előtt reszketnek az összes hatalmak, melyek különben szerteszét küzdöttek egymás ellen. Még a talaj is túl sok a Iába alatt. Feltekeri, mint egy imaszőnyeget. Nem imádkozik többé. Van. És egyetlen mozdulattal sikerülni fog neki világok millióit szórni a végtelenbe.
Rajtuk ugyanaz a játék kezdődik el: az érettebb lények először sokasodni fognak, aztán elmagányosodnak, majd hosszú harc után végre ismét kinevelnek valakit, akiben benne van minden, egy teremtőt, aki így örökkévaló, hatalmas a térben, és tetteivel benne alkot. Így kapcsolódik minden faj egymáshoz, mint a láncszemek, istentől istenig. És minden isten egy világ egész múltja, legvégső értelme, egységes kifejezése, és egyszersmind új étet lehetősége. Hogy más távoli világok hogyan fognak istenné érni, nem tudom. De számunkra a művészet az út, mert közöttünk a művészek a szomjazók, akik mindent magukba isznak, a szerénytelenek, akik sehol sem építenek kunyhókat, saz örökkévalók, akik az évszázadok háztetői fölé magasodnak. Megfogannak bennük az élet töredékei, és ők életet adnak. És ha egyszer megfogant bennük az élet, és magukban hordjáka világot, minden hatalmával és lehetőségével, akkor adni fognak valamit - azon felül ...
Úgy érzem tehát: egy Isten ősei vagyunk, és legmélyebb magányosságunkkal jutunk előre a századokon át az Ő kezdetéig. Ezt érzem!
PALÁGYl Zsolt fordítása
(A fordítás R. M. Rilke: DasFlorenzer Tagebuch c. műve alapján készült.)