FIATAL HORVÁT KÖLTŐKRŐL II.

Bevezető jegyzet

1965. május 15.

ÚJ SZINTÉZIS FELÉ

(folytatás)

A szintézisalkotás ellenkező irányú is lehet, ez a mítosz és logosz viszonyának időbeli hátráltatása lenne az individuális költői idő síkján. Ami istentől való, az Szent.

Ha a filozófia is elveszti isteni jellegét, minek a szintézis, tehető fel a kérdés. Teljesen nyersen úgy lehetne megválaszolni a kérdést, hogy filozófia és költészet egyesülve sokkal kisebb immunitást mutat az istenség befogadására, mint különben egyenként, a kettő ellentmondásának feloldása egy harmadik fogalomban csakis egy brutálisnak látszó egyeztetéssel kezdődhet: így lehetőségszerűen megnövekszik az isteni elemek száma, és ezáltal a Szent felé közelít, valamint a két ellentétes tényállás is termékenyen támogatja egymást a sötétségben való tapogatásban. A mai költészetek általános karakterisztikája a NYOMOR HEGEMÓNIÁJA, DE OLYAN VAK FORMÁBAN, HOGY A MINDJOBBAN KULMINÁCIÓHOZ KÖZELEDŐ ÉJSZAKA MINTEGY ÖNMAGÁT NEGÁLJA, ÉS EZZEL PÁRHUZAMOSAN AZ ISTENSÉG HIÁNYA SEM HIÁNY TÖBBÉ. CSAK A LEGJOBBAK KÖLTÉSZETÉBEN MARAD MEG A FOKOZHATÓSÁG TISZTA ÁLLAPOTA: AZ ÉJSZAKA ÉJSZAKÁNAK, AZ ISTENSÉG HIÁNYA HIÁNYNAK.

A fenti meghatározás fedi a semmiző semmi[1] lényegét. Felismerni a beletartozottságot ebbe a komplexumba, azaz néven nevezni a mint olyant lesz az egyedüli mértéke a modern (kompromisszumos) költészetnek. Szinte egzisztenciának lehet mondani a költői tudatosságnak eme megnyilvánulását: azaz, a költő feltárult-e, bűnösnek látja-e magát költősége miatt (mert ezzel tartozéka a semminek), vagy pedig nem is juthatott el ide, s valamilyen pátosszal igyekszik is ezt leplezni. A semmiző semmi nem tiszta passzivitása bizonyos értelemben centrális helyet biztosít a modern költészet számára, mert amíg egyik oldalon teljes a harmónia, annak határozott aktivitása, addig a másikon a passzivitás teljes, úgyhogy e szélsőséges pontokat megelőző tartalmukkal együtt egy magasabb egészben egyesíti.

Az öröklött tulajdonságok kettőssége arra a téves következtetésre vezethet, hogy az összetevők egyike jelentősebb. Az aktív résznek csak a száma több.

A készülődés lázas idegeskedésével szemben ott van a várakozás passzivitása. Azért lázas és idegeskedés, mert sohasem lehet tudni, mi kedves az isteneknek, akik nem egykönnyen térnek vissza, ha elmenekültek. És épp az aktív elemek nagy számából következik az, hogy ezek képezik a várakozás aranyfedezetét. Körülbelül a romantika idejétől fogva mind nehezebbé és nehezebbé válik a semmi semmizése, ami természetesen az aktív oldal felélénkítésével és feltöltődésével jár, ugyanakkor magában foglalja az irodalom elméleti kérdéseinek tanulmányozását is. Költészet, költői hivatás kérdésessé válik. Ekkor keletkeznek a kompromisszumos megoldások: az egyezség bizonyos fajtája a filozófia felé, amit a semmizés kényszerhelyzetének nevezhetnénk, ugyanis az utaktól most már nem elkényeztetett költő számára egyedüli szűk út csakis a veszéllyel való szembenézés lehet, ami nem más, mint az intellektualizmus semlegesítése. Határozott döntésre van szükség: odüsszeuszi kalandokba bocsátkozni az ördög-intellektussal szemben. Azon szerencsés esetekben, ahol a semlegesítés kitűnően sikerült, történik meg, hogy költészet és gondolat eggyé válhat. Ám legtöbbször az aktív elemek mozgása nem hozható rendszerbeli összefüggésbe a várakozással, ez a nyomorúságos idő (dürftige Zeit) hatványozott fokú jelentkezése. Tulajdonsága: az aranyfedezet gazdag ömlése nemcsak a Szentet mint isteni jelet takarja el, hanem az ehhez vezető nyomokat is eltörli. Körülbelül Rilke felel meg ennek az állapotnak, ő képviseli a fokozhatósági csúcsot. Természetesen a fokozhatóság túl is léphető, csakhogy akkor már önmagát tagadja meg, és akkor már nem is nevezhető a semmi semmizésének. A hangoskodó, magukat csalhatatlannak kikiáltó költészetek sorsa ez: legjobb példa erre a mai költői termés 90 százaléka. A költészetnek ezt a fajtáját nem nevezhetjük Rilkén inneninek, noha időbelileg kétségtelenül az, hiszen épp Rilke patetikus kikerüléséről van szó. Az intellektualizmus – csak azt vagyunk hajlandók intellektualizmusnak elismerni, ami a költészetet mintegy fedezi és megváltja – annyira kiforgatottságában jelentkezik, hogy megfelel a saját magát negáló mértéknek: az egyik végletnél rendszerint túlzsúfoltság tapasztalható és a mértéktelenül adagolt aranyfedezet elzárja a költészet megmentésére irányuló lehetőségeket, míg a másikon szembetűnő az intellektuális tobzódás teljes hiánya, mert az aranyfedezet azzal, hogy alig észlelhető mennyiségben lelhető fel, meg sem kísérli a költészet szűk útjára való rátalálást. Ilyen esetekben nem történik meg a dolgok nevén nevezése.

Az Éjszaka valójában Hölderlin tudatosodott költészetével kezdődik, bár ez önmagában nem zárja ki, hogy előbb is kezdetét vehesse a világméretű sötétség, mint objektivizált valami. Tehát a tudatosodás szétfeszíti az időbeli megkötöttséget, s a sötétség beálltát Héraklész, Dionüszosz és Krisztus eltávozásával hozza összefüggésbe. Pontosan a versnek ezen ontológiai státusa – a szubjektív aktivitás objektívvé tétele – követeli a „magát elhagyó” költészet meghódítását vagy nagy súlyt helyez a vulgáris időfelfogás iránti viszonyra. Tehát a vers időbelisége nem ismer egymásutánt: „A jövő nem később, mint a múlt, ez pedig nem korábbi, mint a jelen. Az időbeliség, mint múltban-jelenben-folyó jövő létezik (Zeitlichkeit zeitigt sich als verwesende-gegenwärtigende Zukunft)”.[2]

Hölderlin feltárultságában a semmiző semmi aktív összetevőjét interpretálja objektivizált elégiájában, a Kenyér és borban (Brot und Wein: már idéztünk belőle).

VIII.

MERT AMIÓTA – MI ÚGY ÉREZZÜK, RÉGEN ESETT MÁR –

ÉGBE EMELKEDTEK MIND AMA BOLDOGÍTÓK:

ÉGI ATYÁNK TŐLÜNK ELFORDÍTOTTA AZ ARCÁT

S SZÍVBEHATÓ GYÁSZNAK LETT HELYE AKKOR A FÖLD.

JÖTT VÉGÜL MENNYNEK VIGASZÁVAL A HALK SZAVÚ SZELLEM,

MEGHIRDETTE A NAP ALKONYATÁT S TOVATŰNT,

S HOGY NYOMAIT LÁSSÁK, S TUDJÁK, HOGY VISSZAJÖVENDŐ,

HAGYTA AZ ISTENI KAR NÉMI JAVÁT ÖRÖKÜL,

MELY ÖRÖMÖT NYÚJTHAT NEKÜNK, DE CSAK EMBERI MÓDRA,

MERT TÚL NAGY HATALOM LETT A HATALMAS EKKÉPP,

HOGY LÉLEKBEN IS ÖRVENDJÜNK. MAGASABB ÖRÖMÖKHÖZ

NEM NŐTT MÉG FEL ERŐ, MÉG CSAK A HÁLA VIRRASZT.

TERMI A FÖLD, DE MEGÁLDJA A FÉNY, S VESSZÜK: KENYERÜNKET,

S MENNYKÖVES ISTENTŐL KAPJUK: A BOR GYÖNYÖRÉT.

JUTNAK AZÉRT IS ESZÜNKBE GYAKORTA AZ ISTENI LÉNYEK,

KIK VOLTAK, S JÖNNEK MAJD, HA MEGÉRT AZ IDŐ.

ÁHÍTATTAL EZÉRT ZENGIK KÖLTŐK DIONÜSZOSZT,

S ÉGI ATYÁNK FÜLÉNEK SEM HIÚSÁG EZ A DAL.

(Bernáth István fordítása)

Hölderlin szerint az elmenekült istenek visszatérését a Szent dolgok felfedezése segíti elő. Költőnek lenni a nyomorúságos időben így annyit jelent, mint énekelve vigyázni az istenek nyomaira. A nyomor pedig annál jobban erősödik, mennél inkább az éjfélhez közeledünk. Nemcsak a Szent, mint isten utáni nyom kallódik el, hanem az elveszett nyomra vezető jelek is eltörlődnek. Ezután a predesztinációs elv lép életbe: mindenki csak annyit tehet meg az úton, amennyit neki eleve kijelöltek (Rilke).[3] A semmibe való tartozás a kétségbeesés és félelem hangulatában manifesztálódik. Mint ahogy a heideggeri ontológia szerint az embereket lényegtelen felosztani életet élőkre és nem élőkre (mert mind a két típus egzisztenciája megkérdőjelzett), talán úgy a fiatal horvát költők (Marija Čudina, Želimir Falout, Mate Ganza, Zvonimir Mrkonjić, Nikica Petrak, Željko Sabol, Igor Zidić) csoportjának megvan a közös jellemvonása: valamennyien az általános kétségbeesés-hangulaton belül veszélyeztetve látják a költészet létét. Szinte teológiailag meg lehet határozni működésük lényegét: mindannyian az ember lelki üdvösségéért írnak. A költészet tudatosodása, mivel bekerült a semmibe, azt a sóvárgást fejezi ki, hogy az éjjeli sötétségből mentse a menthetőt. Itt Kierkegaard hangulata látható, noha a Bonnefoy által képviselt változat is érződik. Bonnefoy-val (megmenthette a menthetőt) meg lehet magyarázni a hölderlini (megmentette a menthetőt) rokonságot, a látszólagos azonosság fogalmát. Ugyanis a kiegyenlítődés szimmetrikus variánsaival állunk szemben: a semlegesített intellektualizmus ugyanazon minősége ellentétes folyamatok eredőjeként jött létre, vagy amilyen közel van Hölderlin az éjfélhez, olyan távol van ettől Bonnefoy. Ha a hölderlini költészet esetében a semmizés mértéke szabta meg a folyamatok alakulását, akkor most ezzel szimmetrikusan ellentétes mérték lesz úrrá (amelyre nincs elnevezés, talán a valamiző valami lenne a legalkalmasabb, mint a semmiző semmi homlokegyenest más irányú értéke és mértéke), de azért szimmetrikusak, mert mindkét változat lényege a tudatosodás. Tudatosodása annak, hogy a semmibe tartozunk: semmizés; tudatosodása annak, hogy valaminek részei vagyunk: valamizés.

[1] Tanulmányomban felhasználtam Lukács György értekezését a heideggeri filozófiáról: A parazita szubjektivizmus hamvazószerdája. Az ész trónfosztása, 2. kiad. Budapest 1956.

[2] M. Heidegger: Sein und Zeit, 3. kiadás, Halle 1931. 350. l. Lukács György: Az ész trónfosztása, 2. kiadás, Budapest, 1956. 397. l.

[3] M. Heidegger: Wozu Dichter? Holzwege, Frankfurt a/M 1950.