EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015352. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Tolnai Ottó

Fenyvesi Ottó

Négy bekezdés Tolnai

„Mondtál valamit, kérdezte egy hang a paplan alól.”
(Tolnai Ottó: Gogol halála)

2013. október 1.



1.

Csönd-óceán című versem az Új Symposion művészeti-kritikai folyóirat 106–107. számában jelent meg, 1974-ben. Az a február–márciusi duplaszám volt az utolsó, amelyet Tolnai Ottó az Új Symposion szerkesztőjeként hivatalosan jegyzett. A lap ára két új dinár volt, de a jugoszláv társadalom alighogy megszabadult néhány nullától, az infláció már újra beindult: a következő szám már kétszer annyiba, négy dinárba került.

Publikáltam előtte a Képes Ifjúságban és a Magyar Szóban, de számomra mégis ez volt az első igazi publikáció, amit a mai napig számon tartok. Egy négyoldalas hosszúversről van szó (1218–1221. oldal), olyan szerzők társaságában, mint Végel László (Indulat és elkötelezettség), Ioan Flora (Költői űrlapok), Várady Tibor (Ildi képmása szalicilban), Gion Nándor (A sziréna), Vankó Gergely (Az Indus-völgyi műveltség) és Sava Babić (A mégis költője).

Akkoriban nem nagyon akartam költő vagy író lenni. Inkább a vizuális művészetek vonzottak. Nem véletlen, hogy húsz éves koromban, ’74 őszén, már Zágrábban felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Akadémia rendezői szakán. Sikertelenül: az első fordulón túljutottam, de, hiányos nyelvtudásom miatt, az öt fölvett közé már nem jutottam be, úgyhogy visszamentem Újvidékre és átadtam magam az Új Symposion szellemiségének, aminek az alapjait a Zágrábban élő Sinkó Ervin, illetve a Zágrábban is tanuló Tolnai Ottó határozta meg. Ez a szellemiség módszerek, terminológiák és magatartásformák összességéből állt. A célja az emberi állapottal járó ellentmondások föloldása, az emberi tudat kitágítása a transzcendencia, a metafizika irányába.

Bevezettettem hát az irodalomba, a művészetbe és az Új Symposionba. Susan Sontag révén pedig beléptem „a csönd esztétikájába”. E fölfogás szerint „[a] művészet maga is a misztifikáció egy formája – a demisztifikáció sorozatos válságait szenvedi el; korábbi művészi célokat kikezdenek és, látszólag, másokkal helyettesítenek; a tudat elnyűtt térképeit újrarajzolják.” Sontag esszéjében azt állította, hogy a művészet nem tudat, hanem a tudatnak önmagából előállított ellenmérge. Ellentmondások sorozata épül be a művészetbe, amely sóvárgás lesz „a tudás mögötti tudatlanság felhője után és a beszéd mögötti csend után.” A modern művészet „az alany (a tárgy, a kép) megszüntetése, a véletlennek a szándékkal való helyettesítése, és a csönd kergetése felé törekszik.” Sontag végkövetkeztetése: „A csönd a művész végső gesztusa a világtól elszakadóban”.[1] Három példát hoz fel: Rimbaud-ét, aki elment rabszolgakereskedőnek Abesszíniába, Wittgensteinét, aki műtőszolgának állt, és Duchamp-ét, aki a sakkot választotta.

 

 

2.

Ha Tolnairól beszélünk, akkor a Symposionról is illik pár szót ejteni. Platón Lakoma című művének eredeti címe: Symposion. Platónnak, a történelem egyik legbefolyásosabb filozófusának a főművéről van szó. Sokan szokták idézni a világhírű Alfred North Whitehead angol származású amerikai matematikus és filozófust, aki szerint „az európai filozófia valójában csupa lábjegyzet Platón gondolataihoz”.[2] Tény, hogy a Lakoma című dialógus meghatározó szerepet foglal el a filozófiában és a világirodalomban. Cselekményét többrétű keretbe foglalja, a többszörös áttételnek pedig az a szerepe, hogy az olvasót mintegy részesévé tegye annak az eleven hagyományozási folyamatnak, amelynek során az ókorban az avatottak körében szájhagyomány útján terjedt a filozófiai tanítás. Főhőse Szókratész, aki Platón mestere és a nyugati filozófusok archetípusa. Társadalmon kívüli, független ember, aki „semmit se tud”. A lakomát egy fiatal színjátékíró, költő Agathón tiszteletére rendezték, aki megnyerte a drámaíró versenyt. A vacsora után Erüximakhosz azt javasolja, beszélgessenek, illetve hogy a résztvevők mondjanak dicsőítő szónoklatot Erószról, a szerelem istenéről.

Az Új Symposion újvidéki szerkesztőségében (az Ifjúsági Tribün székházában, a Katolikus Portán) mindig valami szellemi kaland, értelmiségi diskurzus, „lakoma” várt a látogatókra. Főleg, ha ott voltak a „nagy öregek”: Tolnai, Domonkos, Végel, Bosnyák, Várady – „valami volt a levegőben”.

Tolnai társasága mindig inspiráló és élvezetes. Karizmatikus egyéniség, nyelvi intelligenciája mellett megvan az a lenyűgöző képessége, hogy szemmel láthatóan spontánul, mégis cizelláltan reagáljon szinte minden elgondolható kulturális témában. Fantasztikus történetei voltak: Sinkóról, Krležáról, Kassákról, Weöres Sándorról, Zilahyról, Sáfrány Imréről, Gulyás Jóskáról, Vébel Lajosról, Szeles Mónikáról, filozófusokról, festőkről, műgyűjtőkről, különböző csodabogarakról, salabakterekről. Személyesen ismerte a jugoszláv irodalom kíválóságait, Danilo Kišt, Bora Ćosićot, Mirko Kovačot, illetve a híres belgrádi Mediala festőcsoport tagjait (Leonid Šejkát, Miodrag ’Dado’ Djurićot, Vladimir Veličkovićot stb.).

Nagyfokú nyitottság jellemzi – minden és mindenki irányában. Számára a kultúra a csere színtere, mert a kultúrák nem zárt, koherens rendszerként működnek, hanem mindannyiunk számára közös, valóságos világként. Életművét beragyogja a balkáni sokféleség, és az Adria azúrja. Az ő esetében szerves egészet képez a szerb, a horvát, a francia, a magyar és mindenféle más kultúra. Nála egyensúlyban van a lokális és a globális, hiszen a partikularitások összessége adja ki a globális töredezettséget. Egyaránt lenyűgözően tudja tálalni a provinciális helytörténetet és a nagyvilági művészetfilozófiát.

Nagyon jó volt Tolnai közelében lenni. Mint a jó tanár: olyan könyveket, folyóiratokat, szövegeket adott a kezünkbe, amelyekből rengeteget tanulhattunk. Fontos költőkre, írókra, művészekre hívta föl a figyelmünket. Hagyta, hogy mindenki maga rakja össze a gondolatait, a tapasztalatait. Aki akart, az Új Symposionban hamar a mélyvízbe sodródhatott. Úszni kellett, belekapaszkodva abba, amit találtunk, vagy amit az idősebbektől kaptunk. Máról holnapra vergődtünk, de úgy, hogy nehogy elzárjuk az utat a holnaputánhoz.

Az általa szerkesztett Új Symposionban olvashattam először az egyik későbbi, sőt fő vesszőparipámról, Marshall McLuhanról. A médium hatalmáról, a Gutenberg-galaxisról, a világfaluról és Martin Heideggerről.

Az Új Symposion kiemelkedett a korabeli folyóiratok vonulatából, mivel Tolnai nem kimondottan csak irodalmi folyóiratot csinált, hanem a többi művészeti ág (képzőművészet, film, színház, zene) is bőséggel képviseltette magát. Talán az sem mellékes tény, hogy az Új Symposion nagy formátumú számai – az elsőtől a hatvannyolcadikig – mind egyedi grafikai terv alapján készültek, ami csak fokozta az olvasó élményét. A magyar irodalom történetében soha egyetlen lap sem készült ilyen koncepcióval. Tolnai jó érzékkel tudta kiválasztani a legjobb grafikai szerkesztőket: Baráth Ferencet, Papp Miklóst, Maurits Ferencet.

Mindenkiből a legjobbat tudta kihozni. Elég volt neki a tehetség legapróbb szikrája, és már lelkesen kalauzolta az illetőt a művészet sűrű rejtelmei felé. Az általa szerkesztett kiadványokban nagyon sok (több száz?) szerzőt „fölfedezett”, illetve közléshez juttatott, esélyt adott mindenkinek. Persze később csak a jobbak, a szorgalmasak és a tehetségükkel jobban kufárkodók vitték valamire, a rosszabbak és a lusták fokozatosan „elhullottak”.

Soha nem volt klasszikus szerkesztő, filológus, aki a szövegeket bogarássza. Mágnes volt, középpont, ahol összefutottak a szálak. Igazi csapatjátékos, aki közösséget tudott maga köré építeni. 1975-től már csak „háttérfigura” (védekező centerhalf?) volt az Új Symposionban, de személye és szövegei jelentették a folytonosságot és a kivételes színvonalat.

Talán Szombathy Bálint mesélte, hogy látta egyszer a régi symposionistákat focizni. Arra nem tért ki, hogy konkrétan kik alkották azt a csapatot (ki volt például a kapus vagy a középcsatár stb.), de arra emlékszem, azt mondta, Tolnai centerhalfot játszott. Neki való poszt. A jó védekezés minden focinak az alapja. A jó centerhalf irányítja a védelmet, szervezi a játékot, és döntő pillanatokban még gólt is képes lőni vagy fejelni.

Az Újvidéki Rádióban is létrehozott egy alkotói műhelyt. A Szempont és az Elmélet, vita, gyakorlat című műsorok lenyűgöző kulturális sokszínűségről tanúskodtak. A vajdasági magyar irodalom nagy öregjeinek (Herceg János, Szeli István, Bori Imre, Fehér Ferenc), magyarországi szerzőknek és a vajdasági fiataloknak is közlési lehetőséget biztosított a műsorban… Valaki talán még Platón Lakomájáról is értekezett? A nyolcvanas évek közepén, az 1983-ban leváltott nemzedék tagjai közül hárman, Balázs Attila, Sebők Zoltán és én állandó munkahelyet kaptunk a rádió magyar szerkesztőségében. Úgy sejtem, Tolnainak nem kis szerepe lehetett ebben.

Tudom, sokan bántották, nem szerették, pedig semmi okot nem szolgáltatott nekik, de róluk, a gyűlölködőkről ezúttal egy szót se.

 

 

3.

 

Nehéz róla írni. Műveinek olvasása különös élvezet, mint az úszás, a búvárkodás vagy az ejtőernyőzés. Izgalom, reszketés, lúdbörzés. Jó és hálás nyersanyag. Sokan elemezték, helyre rakták nyelvezetének, stílusának sajátosságait. Ideális nyersanyag az irodalomtudománynak. Inspiráló. Új elméletek szőhetők belőle, mert végtelenül innovatív, értően reflektál a tudományos elméletekre is. Jól tudom, már monográfiák is készültek belőle, nem olvastam. Bizonyára szépen és okosan végigvezetnek benne mindent, pontosan interpretálva, megmagyarázva, ahogy kell stb.

Mit mondani még?

Életműve: a Symposion és a könyvei. Munkássága szerintem annyira szerteágazó, hogy művének nincs rögzített lényege. Egy óriási labirintus: mondhatnám dzsungelnak is, amelyben csodálatos helyszínek, élőlények, figurák és történetek vannak. Egy azúr szövegtenger.

Nekem a legkedvesebb/legfontosabb Tolnai könyvek toplistája – időrendben – a következő: az Agyonvert csipke (1969); a Gogol halála (1972); a Világpor (1980); a Virág utca 3. (1983); a Vidéki Orfeusz (1983); a Prózák könyve (1987); a Wilhelm dalok (1992); a Meztelen bohóc (1992); a Balkáni babér (2001); az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben (2006)… És a hát Csalogány című novella. Nekem az a csúcs.[3]

 

 

4.

 

Évtizedek vannak mögötte, az élet különböző szakaszai, alkotói fázisok, rengeteg arc, városkép, utazás, kóborlás. Mögötte van a történelem zsarnoksága, a népek szenvedése.

Tolnai vidéki Orfeusz, aki állandó jelleggel vidéken élt és alkotott. Kanizsán, Újvidéken, Palicson. Távol a centrumtól. Bár erről manapság, az informatika korában nevetséges beszélni: hisz van-e centrum, mihez képest, egyáltalán kell-e? Minden relatív: Budapest Párizshoz, Tokióhoz, New Yorkhoz képest provincia. Viszont Márquez Macondójához képest Manhattan egy szánalmas zsibvásár.

A centrum mindig ott van, ahol vagyunk. Ez így depressziómentes, egészséges szemlélet! Egy a lényeg, mégpedig az, amit Martin Heidegger mond Hölderlin kapcsán: költőien lakozzon az ember úgy Palicson, mint Sinistrában vagy Macondóban.

Alkotó tájék – miért maradunk vidéken? című írásában Heidegger a hegyi kunyhójában eltöltött időről imígyen ír: „Amikor egy téli éjszaka mélyén a vad hóvihar lökései tombolnak a kunyhó körül, és mindent elfednek és beborítanak, akkor jön el a filozófia fő ideje. Kérdezésének ekkor egyszerűvé és lényegessé kell válnia. Mindennemű gondolat megmunkálása nem történhet másként, mint keményen és élesen. A nyelvi megformálás fáradsága olyan, mint a magasba emelkedő fenyők ellenállása a viharral szemben. A filozófiai munka nem egy különc félreeső tevékenységeként zajlik. A földművesek munkája közepette van helye.”[4]

De a szülőfalujából az erdőbe vezető földútról is szeretetteljes bölcsességgel írt a német filozófus: „Az a veszély fenyeget, hogy a mai emberek mind nehezebben hallják meg a nyelvét. Már csak a készülékek lármája jut el hozzájuk, amit majdhogynem Isten hangjának tartanak. Így válik az ember szétszórttá és úttalanná.” A földutat, illetve amit jelképez, az élet értelmét, az úton levést tehát csak a szabad emberek értik, akiket nem köt sem sürgető cél, sem tántoríthatatlan akarat. Akiken átfúj a szél és átsüt a nap, átsugárzik a meleg és az erdőillat. Akikben nincs semmi ellenállás, amivel a világnak ezt az egyszerű szépségét elutasítanák vagy észre sem vennék.

Heidegger tehát az önmagunk megértéséből, önmagunk megtalálásából, egyfajta megvilágosodásból fakadó bölcs derűsségről is értekezik A földútban. „A földút évszakonként változó levegőjében gyarapszik a tudó derűsség, melynek arculata gyakorta búskomornak tűnik. Ez a derűs tudás a kedély. Senki sem szerezheti meg, akinek nincs. Akinek van, a földúttól van.” A tudást csak az a vándor szerezheti meg, aki átöleli, magába fogadja a mezőt, aki tovább álmodja, szövi a tájat. Az élet lényegéhez a költészet révén jut el az ember – üzeni a filozófus. „A tudó derűsség kapu ahhoz, ami örökkévaló. Ajtaja azon a pánton fordul el, amelyet egykor az ittlét rejtélyeiből egy rátermett kovácsnál kovácsoltak ki.”[5]

Eddig az idézet, a többi már az értelmezés hatalmában van.






[1] Susan Sontag: „A csönd esztétikája”. In: A pusztulás képei. Európa, Budapest, 1971. 5–43. o. (Várady Szabolcs ford.)

[2] „The safest general characterization of the European philosophical tradition is that it consists of a series of footnotes to Plato”. (Process and Reality: An Essay in Cosmology, 1929. 2. rész, 1. fejezet, 1. szakasz. Javított kiadás: David Ray Griffin és Donald W. Sherburne szerk., Free Press, New York, 1978.)

[3] Nekem az ismerkedés sorrendjében a rovarház (1969), a Virág utca 3., a Prózák könyve (1987), és legelsőként az Ébenlibikókák az Elefántpusziból (1982). (A felelős szerkesztő megjegyzése. Vö. P. S. M.: Holnap megdugom. I. A. T.–noran, Budapest, 2009. 186. és 193. o.).

[4] Műhely (Győr), 1999/4. 4–5. o. (Tillmann J. A. ford.)

[5] „…Költőien lakozik az ember…” T-Twins–Pompeji, Budapest–Szeged, 1994. 219–222. o. (Pongrácz Tibor ford. A részletet a Magyar Szó 2012. február 19-én, A kóborlás jutalma címmel megjelent cikke alapján idéztük.)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.