Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Ivan Čolović

Felszólalás az Ifjúsági Tribünön

Elhangzott az újvidéki Ifjúsági Tribünön, a Nikola Milošević Anđrić i Krleža kao antipodi c. könyvéről szervezett vitaesten.

1975. április 1.

Azt hiszem, Miloševićot nem csupán a Krleža-And­rić párhuzamok érdekelték, hanem egy sokkal össze­tettebb irodalomelméleti kérdéskomplexum, melynek ez az összehasonlítás csupán egyik eleme. Ha afelől kérdeznének, mi áll a mű gyújtópontjában, akkor én nem a Krleža-Andrić párhuzamot említeném, hanem a jelentés és az érték problémájának a konkrét mű­vek belső elemzése alapján történő vizsgálatát és magyarázatát. A Krleža-Andrić párhuzamnak, nézetem szerint, másodlagos, hogy úgy mondjam illusztratív szerepe van. Amikor Andrić műveinek elemzésébe bevonja Krleža művészi módszereit, célja Andrić alkotói módszerének láttatása, de az elemzés e párhuzamtól függetlenül is mutat fel ered­ményeket. Krleža műveinek elemzésében ugyanilyen szerepet töltenek be az Andrić-asszociációk. Krleža és Andrić alkotói módszerének rekonstrukciója köz­ben nem az epikus és a drámai megjelenítési mód szembeállítása az elsődleges célja, hanem inkább a jelentés és az érték problémájának a megoldása. El kell azonban ismerni, hogy az összehasonlító vizsgá­lat mellett Milošević — könyve zárófejezetében — né­hány elméleti feltételezést, megállapítást tesz az epi­kus és a drámai módszer ellentétéről.

Kulcsfogalma a domináns. Segítségével érdekes és jelentős elhatárolását adja az epikus és a drámai megjelenítési módnak. Nézetem szerint ez az iroda­lomelmélet egyik kulcskérdése a prágai strukturalis­táknál, az orosz formalistáknál és a modem fran­cia kritikusoknál egyaránt. Azt hiszem azonban, hogy ez inkább előrejelzése Milošević egy elkövetkező stú­diumának a domináns problémájával a középpontban, semmint az utolsó szó erre a témára.

A Krleža-Andrić párhuzam ilyen minősítésével az a célom, hogy pontosabban körvonalazzam Milošević könyvének tényleges gyújtópontját: a struktúra, érték és jelentés viszonyát, azaz az irodalmi művek gno­szeológiai, axiológiai és ontológiai szempontú megkö­zelítésének szintézisét konkrét elemzésben. E könyv irodalomelméleti célkitűzései valójában: az írói mód­szer szerepe az individualizációban és a motiváció­ban; a szereplők axiológiai-gnoszeológiai vonásainak meghatározása; a motivációs rendszerek elkülönítése; az axiológiai és jelentéstani irányultság feltárása; a szerzői »üzenet« megkeresése.

Még néhány mozzanatra szeretném felhívni a figyel­met. Milošević ezzel a könyvével meggyőzően bizo­nyítja, hogy az irodalmi mű immanens megközelítése úgy lehetséges, ha a leírás szintjéről áttérünk az ér­telmezés és az értékelés szintjére. Milošević elemzése nem egyszerűsíti le Andrić és Krleža műveinek je­lentését és értékeit, sőt, gazdagítja, összetettebbé, sokrétűbbé teszi őket, sokkal inkább, mint azok az elemzések, amelyek pusztán történelmi, pszichológiai vagy ideológiai szempontúak. Számára maga az elem­zés értékelés is: nála a leírás és az értékelés a kriti­kusi vizsgálatnak egyazon momentuma. Számára az irodalmi alkotás az értékek tartománya. Ugyanakkor viszont nem szakítja el az irodalmi mű gnoszeológiai funkcióját az esztétikaitól. Andrić Híd a Drínán c. regényének elemzésekor például kiemeli a szerzőnek azokat a közléseit, amelyek a mű szerkezetének min­den lényeges mozzanatára jellemzőek; bebizonyítja, hogy a népnek a hídról alkotott mítosza olyan motí­vum, amely tematikailag összeköti és egybefogja a művészi megjelenítés egész folyamatát. Itt nem is áll meg: az értékítéletek egy dinamikus rendszerét próbálja kialakítani. Bebizonyítja, hogy a híd motí­vuma a mű mélystruktúrájából tör elő, más motí­vumok árnyékából, s ezzel e motívum művészi ér­téke mellett érvel. Az egyetemes jellegű közlések így — a mű struktúrájában feltöltődve — a filozófiai vagy politikai értekezések közléseitől merőben külön­böző gondolati komplexumokká válnak. Milošević be­bizonyítja, hogy a szövegkörnyezetnek a híd motívu­ma vagy az általa egyetemes jellegűnek tartott szer­zői közlések esetében nemcsak a konkretizáció, a gaz­dagítás, az egyetemes közlések megerősítése a szere­pe, hanem a takarás is, az ő szavával: az ár­nyékolás; az irodalmi alkotás részeinek és egyészének, a részek és a szövegkörnyezet viszonyá­nak igen eredeti és dinamikus elképzelése ez. Egy­szóval számára, mint ahogy korábbi művében mond­ja: »Struktúra, érték, gnoszeológiai vonatkozások — egyazon dolog három elnevezése.«