Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 126. szám

Túri Gábor

Felszabadult kiáltozás a holocénből

Tamkó Sirató Károly: Kozmogrammok. Szépirodalmi, Budapest, 1975.

1975. október 1.

Tematikai-formai szempontból két alapvető verstípus, illetve a verseknek két legfontosabb sajátsága figyel­hető meg a 70 éves költő legújabb gyűjteményes kö­tetében (válogatott verseit kiadta már 1969-ben, nem tudni, legújabb kötetébe miért vette föl a húszas években született verseinek azt a részét, amelyek e kötet verseinek sorába az eltérő stílussajátságok mi­att nem illeszkednek szervesen): a kozmikus kiálto­zás és a játékos kacsintás. Egyszerűsítve, a termé­szettudományos és személyes, ódai és epigrammatikus fogalompárok jelzik ezt a tagozódást, és nagyjá­ból ezt tükrözi a kötet két ciklusra való osztása is, de ilyen szigorúan polarizálni lehetetlen, mert a hu­mor és személyesség ugyanúgy sajátja a Kozmogram­mok ciklusnak, mint a felszabadult végtelenség a Százaléksávoknak, s az első ciklus is tartalmaz epigrammatikus darabokat, miként a második is himnikusakat. Megbízhatóbbnak bizonyul tehát, ha a fel­osztást nem tematikai jegyek alapján, hanem az esz­tétikum szempontjából végezzük el.

A versek kisebb csoportjában a világ megnevezése direkt, áttételek nélküli, következésképp a reálvalóság és a versvilág egymást fedik, a közöttük levő eltoló­dás csekély mértékű. A valóság versbeli képe azáltal válik a költő világról alkotott egyéni tudatának nyel­vileg formalizált kifejezőegységévé, hogy benne a va­lóságelemeknek az említett költői tudat szempontjai szerint tipikusnak ítélt darabjai új, immár szubjek­tív, sajátossá tett egységgé állnak össze, amely a töltelékelemeitől megfosztott valóság lényegi kivona­taként hozza létre e verseket. Ezért ennek a kivonat-világnak jelentésirányát megszabó esztétikai átminősülése közvetettebb, nyitottabb, bizonytalanabb irá­nyú. E nyitott versek tehát nagyobb teret hagynak a befogadói intellektus számára, így lehetővé teszik a vershez való produktívabb olvasói viszonyulást, mely a különböző megközelítések során eltérő irányú és tartalmú »üzenetek« kiolvasására ad lehetőséget: a vers összetett, ambivalens jelentéstartalmát feltéte­lezi, de egyben azokat a veszélyeket is rejti, hogy egyrészt a befogadó által az információkhoz hozzá­adott szubjektív tartalom ml önkényes lesz, és így szükségképpen olyan eredményhez vezet, amely a vers születése során föl sem merült, s a költői szán­déktól teljesen idegen, másrészt a kevésbé edzett, kevésbé produktív intellektus számára a »rövidrezárás« veszélyét rejti, vagyis hogy a befogadó, nem tud­ván leküzdeni a valóság megnevezése és önmaga kö­zötti távolságot, kénytelen megelégedni a versben kö­zölték átminősítés nélküli befogadásával. Így az alko­tás esztétikuma vész el. E két veszély azonban eltör­pül e versek nyitottságának implicit lehetőségei mel­lett, hisz a jelentés terének nyílt volta épp azon koz­mikus végtelenség megközelítéséhez szolgál eszközül, amely e versek elsődleges témája.

A »zártabb« típusú — nagyobb számban képviselt — versekben a valóság és a megnevezésével teremtett versvilág közötti távolság az irónia révén megnövek­szik, azaz az alkotásvalóság a reálvalóságnak nem pusztán kivonatolt tükörképe, hanem az aktív költői intellektus egyéni tartalmainak hozzáadásával átérté­kelt, átminősített valóságképe. E versek esetében vi­szont az így átminősített valóságkép oly mértékben lezártnak bizonyul, hogy a befogadó irányában az összetett, ambivalens értelmezés lehetősége is megszű­nik: a tartalom egyértelműsített tendenciózussága a priori a tartalom rövidrezárását valósítja meg a versben. Ami túlemeli őket az egyszerű próza, az aforizma, a szójáték, a vicc szintjén, amelyekhez leginkább ha­sonlíthatók, az az irónián való átszűrtség s az egy-egy gondolat poénra való kiélezettségéből eredő gnómatikus-epigrammatikus jelleg.

Az első verstípus verseiben a kozmosz törvényei sze­rinti lét fogalmazódik meg. A költő roppant méretű természettudományos ismeretanyag birtokában tudósi alapossággal fejti meg a természeti törvények által meghatározott egyetemes lét hierarchiáját, középpontjában az emberrel. Az egyetemes, kozmikus léttől az egyes emberig befutott deduktív út során a tényköltészet fogalmi nyelvére fordítja a természet létre­hozta, természetalakító és ember-meghatározó tör­vényrendszert, anélkül, hogy önmagát a törvényalko­tás illúziójában ringatná. Az egész alkotóelemeként, az általánosban szemlélve a legapróbb egyedi mozza­natok is az egyetemesbe transzponálnának, egy új, az elsődleges általánosságtól eltérő egyetemességbe, amelyben az egyedi mozzanatok megőrzésével egy exp­resszív megújulást, gazdagodást, tökéletesedést fel­tételező optimista jövőbelátás valósítja meg a verskép előremutató nyitottságát. A vers a végtelentől a végtelenig eljutva előbb a tér, majd az idő végtelen­jének megragadása által a dimenzionista idő-tér szin­tézist, az Einstein-féle nem-euklidészi tér-idő kontinuumot igyekszik létrehozni.

A második verstípusban viszont a legsúlyosabb lét­problémák szempontjából irreleváns, a lét lényegé­nek megállapítható összetevői mellett jelentéktelennek tűnő mozzanatok, összefüggések, paradoxonok, az ember törvénybe, összefüggésrendszerbe tudós komolysággal nem illeszthető meghatározóinak felisme­rése és rendszerbe illesztése valósul meg: az ember a mindennapokkal írt jelenben birtokba veszi önma­gát, hogy ezen a birtokbavételen át az egyetemes meghódítására induljon, ami az első verstípusnak azokban a látnoki verseiben kap programként meg­fogalmazást, amelyekben a töretlen, permanens hit munkál. Ezt az állandó intenzitással lángoló lelkese­dést a megismerés korláttalansága és az emberi teremtőképesség heroikussága fölötti naiv ámulat hoz­ta létre, s mivel a kozmosz meghódítására induló em­bert, a »csodák sarját és csodák sarjasztóját« teszi meg »az önmagába harapó tér új köldöké«-vé, mélysé­gesen humánus költészet ez. Azonban e humanitás szólamszerűségig hangoztatott, kötelezővé tett opti­mizmusa (»Egyensúly és harmónia mindig, minde­nütt, mindenkivel«) szükségképpen vezet el a naiv hittől a szó és a valós, racionális lehetőségek kettésza­kadásához, bebizonyítva ezzel — ezúttal nem tudományos megfogalmazásban, hanem gyakorlati, hóhérakasztás-szerű példán — korunk közösségi emberének meghasonlását az eszmékkel. Tágabb értelmezésben a létező és az őt megnevező szó inadekvát voltáról van itt szó.

A tudományosan leírható anyagi világ feltárását könnyedén végzi el Tamkó: elegendőnek bizonyul számá­ra azoknak a tudományos eredményeknek a haszno­sítása, amelyek az egzakt léttények fogalmi megneve­zését adva lehetővé tették számára e fogalmak metaforisztikus kezelését: a puszta fogalmi megnevezés al­kalmazásával fölöslegessé válik a fogalom mögöttes tartományának bemutatása, összefüggéseinek feltárá­sa, mert a fogalom szerepeltetése feltételezi a foga­lom jelölte tartalom indukálódását a befogadóban. A materialitás szubjektív átélésének kifejezésere legadekvátabbnak ítélt tudományos szakszókincs így vá­lik Tamkónál minden élettény fogalmi alakban törté­nő tudatosítójává. Optimista hit fűtötte lelke­sedése olyan teremtő tűzzel hevíti át ezt a tudományos szakszókincsből összeálló nyelvet, hogy legutolsó részelemében is mélységesen tudományos volta ellenére biblikus jellegű lesz: természettudományosan biblikus. Paradoxonná akkor válik mindez, amikor abból a felismerésből kiindulva, hogy a tudat-építette egydimenziós logika, a ra­cionális emberi gondolkodás igaz, hogy nagyon je­lentős lökést kapott a tudományos kutatástól önma­gunk teljesebb megismeréséhez, de mégsem képes olyan fogalmi rendszer megalkotására, amely vissza­adhatná a legmélyebb érzelmi-értelmi összefüggéseket (»pedig hogy akartam / köbgyökbe törni az ember-szenvedést!«) — Tamkó mégis a racionálisan megne­vező tudományos nyelv eszközeit igyekszik mondan­dójához idomítani. Így válik ez a nem-költői nyelv köl­tőivé, amikor a tudományos szakszókincs fogalmaiból egy (szabálytalan, de grammatikai szabályok szerint fölépített metanyelvet alkot meg, elsősorban a moz­gás, fejlődés, haladás dinamizmusának kifejezésére irányuló igénynek megfelelő igerendszert: DNS-elünk, lekínaiultam, bearabodtam. A nevezhetetlen régiókba való alászállás ezen az úton szükségképpen vezetett ehhez a tragikus (?) nyelvficamhoz. A kezdetben még a létmetamorfózis fölötti csodálattal szemlélt halál szerepéinek lényegi megismerése öregkori halál-tudatot hív életre, amely a lét értelmetlenségének általá­nos emberi jelenvalóságát tudatosítja, és egyszerre nyilvánvalóvá válik az ellene való küzdelem értelmet­lensége is, a vele szembeni tehetetlenség, amely megkérdőjelezi a harc, a tett, az alkotásvágy optimizmu­sát, és a lét terhének elfogadását sugallja. A cselekvés értelmetlenségének felismerése fölveti a szavak szere­pének, devalvációjának kérdését. Ez a végső rádöbbenés kristályosíthatja ki a végsőkig lemeztelenített, grammatikájában megőrzött nyelvet, amely a szabály teljes tagadásával, de mégis belőle építi új rendszer szerint versét, hogy vele a megfoghatatlant érje tet­ten — a mítoszt, ahogy versének címe mondja. (E vers a hasonló felismerésből született Tandori-féle jel­versekkel rokonítható.) Tamkó verse a fogalmakba való belezavarodáson át jutott el a létre való rákér­dezésig, a magabiztos tudományosságtól a létbizonyta­lanságig.

Naiv lelkendezése, belefeledkező tudományos komoly­sága esztétikailag akkor tudja hitelessé tenni a Tamkó-verset, ha önmagán felülemelkedő iróniája föltéte­lessé teszi mondandójának igazságát. A verseinek alapszemléletét megadó kollektív lét-tudat a több ol­dalról való látás révén szintén az ironikus kifejezésmód forrása. A Tamkó-versben az egyén önmagában egyesíti az általános lét fogalmait: a költő tudomá­nyos ismeretanyag-készletének birtokában az indivi­duálisat is csak összefüggéseiben, totalitásában tudja megközelíteni. A több oldalról történő egyidejű fel­tárás érdekében a tér- és időbeli végtelenség versbeli megvalósításával kísérletezik (egyik eszköze az új grammatikájú, egyéni nyelv, amely a költői tagadásá­val a szakszókincs kifejezéseinek egyedi társítását al­kalmazza; ez a kifejező intenzitásbeli fokozatokat tük­röző, a tartalom változásait követő hangszínt, hangmagasságot alkalmazó sajátos zenei nyelv). Az ironi­kus végtelenség kifejezésének legfőbb eszköze a pár­huzamosság. A költő egyidejűleg több időtartományon vezeti át versét. Ha a többoldali megvilágítást mellő­zi, tehát a domináns verstényezőket, közöttük a vers­időt, nem állítja párhuzamba, vagy nem ellentétezi egy vagy több másikkal, akkor a vers megreked az egysí­kú megállapítás, az átlátszóan didaktikus közlés szint­jén, versidő tekintetében leggyakrabban a múltban, és szentimentálisan vadromantikus, gyermekesen egy­ügyű vagy dogmatikus szólam-harsogó lesz. A banali­tás csak a banális karikírozásával bírható le, ehhez vi­szont nem elegendő a banálist csupán önmagával jel­lemezni. Az iróniával átitatott versek aktualitása az egyetemességben történő ábrázolás által nyeri el hi­telét. A párhuzamos ábrázolás másik formája a kü­lönböző tudományos kategóriák megfelelő részletei­nek, fogalmainak párhuzamba állítása, például az anyagi szervezettségű kémiai létjelenségek és a tár­sadalmi hierarchiájú emberi lét rendszerének egymás­ra vetítése. Az így létrejövő fogalompárok a megegyezések-eltérések leolvashatóságával szinte kimerít­hetetlen forrást nyújtanak a virág ironikus szemlélé­séhez. Hasonló szerepű az oda nem illő beleillesztése egy zárt versképbe, mert ezzel az anakronizmussal le­hetővé válik a közlés hitelességének külső viszonyítási eszközökkel történő kontrollja. Mindezek az eszközök és módozatok, amelyek által a Tamkó-vers a mondan­dóját közli, a racionális komolyság oldaláról szem­lélve játékossá, gyemekivé, puerilis szemléletűvé te­szik ezt a költészetet. A magateremtette rendszeren belül azonban e költészetnek egyik fontos kifejezőeszköze a gyermeki látásmód, a játékosság, mert álta­luk a racionális »felnőtt-ész« logikájával mérve meg­hökkentő, váratlan, abszurd és paradox fordulatok, párhuzamok az ironikus ábrázolás alapelemévé vál­nak. A költészet ilyen irányú átértelmezése lehetővé teszi, hogy a vers elvesse a versbe való bárminemű »jelentés« belekódolásának szükségességét. E költé­szetben fontos helyet foglalnak el a hangzás, a gondolatficamok lehetőségeit »öncélúan« kiaknázó ver­sek, amelyek egyben a gyermekversek legjobbjainak sorába is beleilleszthetők.

Ha az iróniát vesszük alapul a Tamkó-vers megítélé­séhez, akkor a poétikailag felszentelt forma és a köl­tőiként definiált gondolatok, szavak szorításában szü­letett korai versei nem tipikus Tamkó-versek, mert nem jutnak el a »költői« rombolásáig, amivel Tamkó »a polgári erkölcs retektermelői és a társadalom geo­metrikus fegyelme« ellen lázad. A kései versek néme­lyikén viszont a túlírtság, a rutinszerűség érződik, a kikísérletezett és fölépített egyéni költészetkoncepció sémáinak hideg reprodukciója, amely nem képes iró­niával áthevíteni e verseket.

Az irónia egyaránt jellemző mindkét verstípusra, csak míg a nyitott versek esetében nincs iránya ennek az iróniának, addig a zártaikban tendenciózus és poentírozott. A csattanóra való kiélezés módja igen gyak­ran anekdotikus természetű, amikor a vers egy tágabban értelmezett történet elmesélése, amelyben fon­tos szerepet kap a gyakran körülményes, hosszadal­mas felsorolásból álló előkészítés, majd a viszonylag sűrített és sokszor profán hatású csattanó követi. A banális, hétköznapi filozófiai tanulságok rehabilitálá­sát vállalja igen gyakran — személytelen aforizma-igazságok személyessé tételével. A kellő mértékű dramatizálás és sűrítés segítségével a Tamkó-vers az ere­detiségen átszűrve gyakran változtatja vers-igazsággá az anekdota-, blőd vicc-, aforizma-szerű prózai köz­nyelvi közléseket. A lazán kapcsolt gondolategységek­ből pongyolán felépített poén-versek mondanivalója viszont még a köznyelvi normákkal mérve sem lépi át a prózaiság határait.

Nyitottság és zártság, tudományosság és banalitás, felszabadultság és lemondás kettősségeiben rajzoló­dik ki e költészet lázadása a polgári és kispolgári erkölcs és ízlés szentesítette normák ellen, igen sok­szor önellentmondásoktól sem mentesen, hiszen ami ellen szóban állást foglal, azt gyakran semmissé te­szi a kész versből felénk sugárzó implicit sematizmus, szemléletbeli bezárkózottság. E költészet legfőbb eré­nye mégis az, hogy nemegyszer sikeresen megvalósu­ló kísérletet tesz a gondolatnak a társadalmi normák szorításából, a racionalizmus görcséből való felszaba­dítására, amellyel a szellem szabaddá tételéhez járul hozzá.