EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996249. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NABOKOV

Vladimir Nabokov

Felhő, tó, torony

2005. április 4.

Egyik képviselőm - szerény, félszeg agglegény és ragyogó szakember - egy jótékonysági bálon, amelyet orosz emigránsok rendeztek, kéjutazást nyert. Bár csupa locspocs volt a berlini nyár (második hete tartott az esős, hideg idő, hogy rossz volt nézni a hiábavalóan kizöldült világot, és csak a verebek nem csüggedtek), sehová sem volt kedve elutazni, de amikor a kéjútszervező társaság irodájában megpróbálta eladni a jegyét, azt válaszolták neki, hogy ehhez a közlekedési minisztérium különleges engedélye kell; amikor meg oda is elment, kiderült, hogy először bonyolult kérvényt kell íratni egy közjegyzőnél címeres papírra, és amellett be kell szerezni a rendőrségen egy "igazolást" arról, hogy "nevezett személy a nyári hónapokra nem távozik el a városból", és azt is megtudta, hogy a költségek a jegy árának harmadát teszik ki, vagy­is pontosan akkora összeget, amelyet néhány hónap elteltével ily módon meg­kaphatott volna. Úgyhogy sóhajtott egy nagyot, és úgy döntött, utazik. Kölcsönkért egy alumíniumkulacsot az ismerőseitől, megtalpaltatta a cipőjét, vásárolt egy övet meg egy bő szabású flanelinget - azt a fajtát, amelyik türelmetlenül várja az első mosást, hogy összemehessen. Különben meg ennek a mindig akkurátusan nyírt, okos és jóságos tekintetű, kedves kis embernek úgyis bő volt az az ing. Most nem jut eszembe se a család-, se a keresztneve. Mintha Vaszilij Ivanovics lett volna.

Rosszul aludt az elutazás előtti éjszakán. Miért? Nemcsak azért, mert reggel szokatlanul korán kellett kelnie, és ezért magával vitte álmába az éjjeli­szekrényen ketyegő óra fizimiskáját, hanem azért is, mert ezen az éjszakán egyszer csak minden ok nélkül azon kezdett képzelegni, hogy ez az utazás, melyet a mély kivágású ruhában pompázó véletlen sors kényszerített rá, az utazás, melyre oly kelletlenül szánta rá magát, valami csodás, reszkető boldogsággal fogja megajándékozni, amely a gyerekkorára hasonlít majd, meg arra az izgalomra, melyet az orosz költészet legszebb alkotásai ébresztenek benne, meg valami esti láthatárra, amelyet az álmában látott valamikor, meg arra a hölgyre, aki másnak a felesége, s akibe ő nyolcadik éve reménytelenül szerelmes - de mindezen dolgoknál még teljesebb és tökéletesebb lesz. És ezenkívül arra gondolt, hogy az igazán jó életnek feltétlenül valami vagy valaki felé kell irányulnia.

Borús, de meleg és párás reggelre ébredt, bujkáló nappal a belsejében, és egészen kellemes volt a villamoson zötyögni a távoli vasútállomásra, ahol a gyülekezési pont volt: a kiránduláson, sajnos, több ember is részt vett. Kik lesznek vajon ezek a valamennyi, számunkra még ismeretlen emberhez hasonlatosan álmosnak tetsző útitársak? A hatos számú pénztárnál, reggel hét órakor, ahogyan a jegyhez mellékelt tájékoztatóban volt, meglátta őket (már várták, mégiscsak késett vagy három percet). Rögtön kitűnt egy tiroli öltönyös, hórihorgas, szőke férfi, kakastaréjvörösre volt leégve, aranyló-narancssárgán csillogott a szőr nagy térdein, és lakkozott orra volt. Ő volt az utazási társaság által biztosított vezető, és amint az újonnan érkezett csatlakozott a csoporthoz (amely négy nőből és ugyanannyi férfiból állt), vezetni kezdte őket a többi szerelvény mögött megbújó vonatukhoz, riasztó könnyedséggel vitte szörnyeteg hátizsákját, és lendületesen kopogott vasalt bakancsával. Elhelyezkedtek egy eltéveszthetetlenül harmadosztályú, üres kocsiban, és Vaszilij Ivanovics, miután a többiektől félrehúzódva leült, és bekapott egy mentolos cukorkát, azonnal kinyitotta a Tyutcsev-kötetét, régóta szerette volna újraolvasni ("Hazudik a kész gondolat! Merítve sár a tiszta mély"1): de megkérték, hogy tegye félre a könyvet, és csatlakozzék a csoporthoz. Egy idős, szemüveges postai tisztviselő, akinek borostásan kéklett a bőr a koponyáján, az állán és a felső ajka fölött, mintha valami szokatlanul sűrű szőrzetet borotvált volna le direkt erre az utazásra, azonnal kijelentette, hogy járt már Oroszországban, és tud is egy kicsit oroszul - például azt, hogy "pacluj" -, és visszaemlékezve caricini huncutságaira, kacsintott egyet, mire kövér felesége egy jókora fülesre lendítette a kezét, de nem fejezte be a mozdulatot. Egyre nőtt a zsivaj. Négyen, akik ugyanannak az építővállalatnak voltak a dolgozói, otrombán élcelődtek egymással: egy középkorú férfi, Schultz, egy fiatalember, akit szintén Schultznak hívtak, és két hatalmas szájú és farú, nyughatatlan fiatal nő. A vörös hajú, sportszoknyás, kicsit burleszkbe illő özvegyasszony szintén tudott egy keveset Oroszországról (járt a rigai tengerparton). Volt még egy Schramm nevű, sötét hajú, fénytelen szemű fiatalember, akinek a megjelenésében és a modorában volt valami bizonytalan, bársonyos aljasság: mindig a kirándulás ilyen-olyan előnyös oldalaira terelte a beszélgetést, és elsőként adott jelt, ha valamitől elragadtatásba kellett esni; mint később kiderült, a kéjutazási társaság speciális animátora volt.

A gőzmozdony, sebesen dolgozva könyökeivel, átrobogott egy fenyőerdőn, majd - megkönnyebbülve - mezők és rétek közt zakatolt, Vaszilij Ivanovics pedig, még csak homályosan érzékelve helyzetének abszurditását és iszonyatát, s talán próbálva meggyőzni magát, hogy minden nagyon szép, nagy igyekezettel gyönyörködött a táj tünékeny ajándékaiban. És valóban, milyen igéző is ez, milyen gyönyörű a világ, amikor felhúzzák, és ringlispílként forog! Mi mindent látunk meg friss szemmel ilyenkor! Az izzó nap az ablak sarka felé kúszott, és hirtelen elömlött a sárga padon. Őrült gyorsasággal suhant a vonat rosszul vasalt árnyéka a füves töltésen, ahol a virágok színes csíkokká folytak össze. Sorompó: várakozó biciklis, fél lábát a földön pihentetve. Csoportosan vagy egyenként jelentek meg a fák, közömbösen és könnyedén forogva mutatták be a legújabb divatot. Egy nedves, kék vízmosás. Egy szerelem rétnek álcázott emléke. Égi agarakra hasonlító bárányfelhők. Minket, Vaszilij Ivanovicsot és engem, mindig elámított a táj részleteinek ez a szörnyű, a lélek számára oly nyugtalanító anonimitása, hogy soha nem tudhatjuk meg, hova is vezet az az ösvény ottan - pedig nézd csak, milyen csábító sűrűség! Van úgy, hogy a távoli hegyoldalon vagy egy erdőhasadékban megjelenik, és egy pillanatra mintha megdermedne, mint a tüdőben tartott levegő, egy olyan elbűvölő hely - egy tisztás, egy terasz -, a gyengéd, jóakaratú szépség olyan tökéletes kifejeződése, hogy úgy tetszik, most, most meg kellene állítani a vonatot, és menni oda, örökre, hozzád, szerelmem… de aztán máris ezernyi bükkfatörzs szökell tova tébolyultan a fortyogó napfényben, és megint elszalasztottuk a boldogságot. A megállókban Vaszilij Ivanovics néha valami egészen jelentéktelen tárgyak kombinációját nézte - egy folt a peronon, egy cseresznyemag, egy csikk -, és azt mondta magában, hogy soha, soha nem fog visszaemlékezni erre a három dologra ebben az elhelyezkedésükben, erre a mintára, amelyet pedig ebben a pillanatban a halhatatlanságig tisztán láthat; vagy pedig, egy csapat vonatra váró gyereket nézve, minden erejével próbált legalább egy rendkívüli sorsot felfedezni - egy hegedű vagy korona, egy propeller vagy egy líra formájában -, és addig-addig nézte őket, amíg a falusi iskolás gyerekeknek ezt az egész seregét mintha egy régi fényképen látta volna, melynek reprodukcióján most egy kis fehér kereszt van a legszélső fiú arca fölött: a hős gyermekkora.

De csak hébe-hóba lehetett kinézegetni az ablakon. Mindenki kapott egy lapot, rajta a társaság dalának kottájával és szövegével:

Félre bú és félre bánat,

Keríts már egy jó botot,

Barátok közt szedd a lábad,

S kívánj nékik jó napot.

Szülőfölded most kitárul,

Morcos bánat, el veled,

Jó barátok mosolyától

Kételyeid elfeledd!

Út előttem, út mögöttem,

Mi-ré-dó és dó-ré-mi,

Dalolunk a napsütésben,

Én és jó barátaim.

Ezt kórusban kellett énekelni. Vaszilij Ivanovics, aki nemhogy énekelni nem tudott, de a német szavakat is csak üggyel-bajjal tudta kiejteni, az összeolvadó hangok zagyva bömbölését kihasználva csak tátogott, enyhén ringva hozzá, mintha ténylegesen énekelne - de vezetőjük a hízelkedő Schramm jelzésére hirtelen félbeszakította a közös éneklést, és gyanakvóan hunyorogva Vaszilij Ivanovics felé, azt követelte, hogy szólót énekeljen. Vaszilij Ivanovics megköszörülte a torkát, félénken belekezdett, és miután vagy egy percig egymagában kínlódott, bekapcsolódtak a többiek is, de ezek után többé már nem mert sumákolni.

Hozott magával uborkát az orosz boltból, azt nagyon szerette, meg egy cipót és három tojást. Mikor este lett, és az alacsony, vörösen izzó nap teljesen befészkelte magát a szutykos, tengeribeteg és a saját dübörgésétől megsüketült vasúti kocsiba, mindenkit felszólítottak, hogy adja be a közösbe az elemózsiáját, és egyenlően megosztoznak mindenen - ez annál is könnyebb volt, mivel Vaszilij Ivanovicsot kivéve mindenki ugyanazt hozta. Az uborka jókedvre derítette a társaságot, ehetetlennek nyilvánították, és kidobták az ablakon. Figyelembe véve elégtelen hozzájárulását, Vaszilij Ivanovics a többieknél kisebb adagot kapott a kolbászból.

Kényszerítették, hogy kártyázzon, rángatták, faggatták, ellenőrizték, hogy meg tudja-e mutatni a térképen utazásuk útvonalát - egyszóval mindannyian ővele foglalkoztak, eleinte jóindulattal, aztán, ahogy közeledett az éjszaka, egyre fenyegetőbben. Mindkét fiatal nőt Gretának hívták, a vörös özvegyasszony valamiben hasonlított magára a vezetőre, a csapat kakasára; Schramm, Schultz és a másik Schultz, a postai tisztviselő és a felesége - lassanként mindannyian összeolvadtak, összenőttek, egyetlen összetett, puha, sokkezű lényt alkotva, amelytől nem volt menekvés. Minden oldalról szorongatta. De hirtelen valamilyen állomáson mindannyian kiszálltak, és már sötét volt, bár nyugaton még látszott egy nagyon hosszú, nagyon rózsaszínű felhő, és messzebb a sínek fölött lélekszaggató fénnyel, reszkető csillagként ragyogott egy lámpa a gőzmozdony lassú füstjén át, és tücskök ciripeltek a sötétben, és valahonnan jázmin és széna illata szállt, szerelmem.

Egy rozzant fogadóban töltötték az éjszakát. A kifejlett poloska szörnyű, de van valami kecsesség a selymes ezüstmoly mozgásában. A postai tisztviselőt elszakították a feleségétől - akit a vörös hajú nővel tettek egy szobába -, és Vaszilij Ivanovicsnak ajándékozták éjszakára. Az ágyak az egész szobát elfoglalták. Fent dunyha, lent éjjeli edény. A tisztviselő azt mondta, valahogy nincs kedve aludni, és mesélni kezdett oroszországi élményeiről, jóval részletesebben, mint a vonaton. Nagydarab, erőszakos ember volt, konok és akkurátus, hosszú alsónadrágot viselt, mint a börtönben a rabok, koszos lábán gyöngyházfényű karmok, két kövér melle közt medvebunda. Egy molylepke csapongott a plafonon, saját árnyékával cimborálva. - Caricinben - mondta a tisztviselő - most három iskola van: német, cseh és kínai. Legalábbis ezt állítja a sógorom, aki traktorokat építeni ment oda.

Másnap kora reggeltől délután ötig kutyagoltak az országút porában, mely lustán kúszott egyik dombról a másikra, majd egy zöld ösvényt követve átvágtak egy sűrű erdőn. Vaszilij Ivanovicsnak, mondván, hogy ő van a legkevésbé megterhelve, a hóna alá nyomtak egy hatalmas, kerek kenyeret. Hogy mennyire gyűlöllek, mindennapi betevőnk! De drága, tapasztalt szeme mégis meglátta, amit kellett. A fenyves feketeségével a háttérben függőlegesen lóg egy száraz fenyőtű a láthatatlan pókfonálon.

Megint bezúdultak egy vonatba, és megint üres volt az osztatlan terű kis kocsi. A másik Schultz a fejébe vette, hogy tanítani fogja Vaszilij Ivanovicsot mandolinon játszani. Volt ám nevetés. Mikor ezt megelégelték, remek mulatságot eszeltek ki, melyet Schramm vezetett. A következőképpen csinálták: a nők lefeküdtek az általuk kiválasztott padokra, amelyek alá már bebújtak a férfiak, és amikor egyik vagy másik alól előbújt egy vörös arc fülekkel vagy egy nagy kéz, a szoknya alá kutakodó ujjakkal (volt ám sikongatás), kiderült, ki kivel került egy párba. Háromszor feküdt le Vaszilij Ivanovics a förtelmes sötétbe, és háromszor derült ki, hogy nincs senki a padon, amikor kimászott alóla. Kijelentették, hogy vesztett, és megetettek vele egy csikket.

Az éjszakát szalmamatracokon töltötték egy pajtában, és kora reggel megint gyalogolni kezdtek. Fenyők, horhosok, habos patakok. A hőségtől és a daloktól, melyeket szünet nélkül kellett harsogni, Vaszilij Ivanovics annyira kimerült, hogy a déli pihenőn azonnal elaludt, és csak akkor ébredt fel, amikor csapdosni kezdték rajta az állítólagos bögölyöket. És miután még egy órán át gyalogoltak, hirtelen feltárult előtte az a boldogság, amelyről félálomban ábrándozott.

Egy tiszta, kék tó volt az, melynek vize szokatlan tekintettel nézett rá. A közepén teljes egészében tükröződött egy nagy felhő. A túloldalon, egy dombon, melyet sűrű lombok borítottak (és minél sötétebb a lomb, annál költőibb), egy régi, fekete vár magasodott, daktilusból daktilusba szökellve. Természetesen tömérdek effajta látnivaló akad Közép-Európában, de éppen ez - három fő alkotórészének leírhatatlan és megismételhetetlen összhangjával, a mosolyával, valamiféle rejtélyes ártatlanságával, szerelmem! én szelíd kedvesem! - valahogy annyira különleges és annyira ismerős volt, egy réges-régi ígéret beváltása, és olyan jól értette a szemlélőt, hogy Vaszilij Ivanovics még a szívére is szorította a kezét, mintha csak ellenőrizné, ott van‑e, hogy odaadja.

Kicsit távolabb Schramm, a levegőbe bökve alpinistabotjával, az Isten tudja, mire hívta fel éppen a kirándulók figyelmét, akik körben helyezkedtek el a füvön az amatőr fényképeken látható pózokban, a vezető pedig egy tuskón ült, háttal a tónak, és falatozott. Halkan, a saját árnyékában lopózva, Vaszilij Ivanovics elindult a part mentén, és egy fogadóhoz jutott, ahol egy fiatal kutya üdvözölte: nevető pofával kúszott a hasán, és farkával hevesen csapdosta a földet. Bement vele a házba, tarka, egyemeletes építmény volt, hunyorgó szemmel a kiálló cserépszemhéj alatt, és megtalálta a házigazdát, egy magas öregembert, aki homályosan valami orosz háborús veteránra hasonlított, és olyan rosszul és lágy akcentussal beszélt németül, hogy Vaszilij Ivanovics átváltott a saját anyanyelvére; de a férfi mintha valami álmon át értette volna a szavait, és ő maga továbbra is a mindennapi élete, a családja nyelvén beszélt. Fent volt egy szoba a vendégeknek. - Tudja, kiveszem az életem hátralevő részére - mondta Vaszilij Ivanovics, amint belépett. Nem volt benne semmi különös, ellenkezőleg, a lehető legátlagosabb szoba volt, piros padlóval, festett kamillavirágokkal a fehér falakon és egy kis tükörrel, melyet félig megtöltött a kamillatea, de az ablakból tisztán látszott a tó a felhőkkel és a toronnyal, a boldogság mozdulatlan és tökéletes mintáját alkotva. Minden okoskodás, minden mérlegelés nélkül, egyszerűen csak mindenestül átadva magát egy vonzásnak, melynek igazsága az erejében rejlett, egy olyan erőben, amilyennel még sohasem találkozott. Vaszilij Ivanovics ebben a sugárzó pillanatban megértette, hogy itt, ebben a kis szobában, amelynek az ablakából ilyen sírni valóan gyönyörű a kilátás, végre olyan lesz az élete, amilyennek mindig szerette volna. Hogy pontosan milyen, hogy mi is fog itt majd történni, azt természetesen nem tudta, de körötte mindenütt segítség, ígéret és öröm volt, úgyhogy semmiféle kétség nem férhetett hozzá, hogy itt kell élnie. Villámgyorsan átgondolta, hogyan lehet ezt megvalósítani, mit kell tennie, hogy soha többé ne kelljen visszamennie Berlinbe, hogyan hozathatja ide kevéske holmiját - a könyveit, a kék öltönyét, az ő fényképét. Milyen egyszerű volt minden! Képviselőként eleget keresett ahhoz, hogy egy orosz emigráns szerény életét élhesse.

- Barátaim - kiáltotta, visszaszaladva a tó menti tisztásra. - Barátaim, isten veletek! Örökre itt maradok - ott, abban a házban. Elválnak útjaink. Nem utazom tovább. Sehová sem utazom. Isten veletek!

- Hogy micsoda? - mondta furcsa hangon a vezető, kivárva pár pillanatot, miközben lassan elenyészett a mosoly Vaszilij Ivanovics ajkán, a fűben üldögélők pedig kezdtek felállni, és fagyos tekintettel bámultak rá.

- De hát… - habogta. - Elhatároztam, hogy…

- Kuss! - üvöltötte hirtelen iszonyatos erővel a postai tisztviselő. - Térjen észhez, részeg disznó!

- Várjanak egy pillanatot, uraim - mondta a vezető, és megnyalva a szája szélét, Vaszilij Ivanovicshoz fordult.

- Úgy látszik, maga valóban részeg - mondta nyugodtan. - Vagy megbolondult. Maga most kéjutazáson vesz részt velünk. Holnap a megadott útvonalon - nézze csak meg a jegyét - mindannyian visszatérünk Berlinbe. Szó sem lehet arról, hogy bárki is közülünk - ez esetben ön - megtagadja a közös utazás folytatását. Ma együtt énekeltünk egy bizonyos dalt - emlékezzen csak vissza, hogy mi volt benne. Úgyhogy elég ebből! Készülődjetek, gyerekek, indulunk!

- Vár minket a sör Ewaldban - mondta gyengéden Schramm. - Öt óra vonattal. Séta. Vadászkunyhó. Szénbányák. Rengeteg érdekesség.

- Panaszt fogok tenni - üvöltötte Vaszilij Ivanovics. - Adják vissza a zsákomat. Jogom van ott maradni, ahol akarok. Hiszen ez meghívás kivégzésre - tette hozzá, mesélte, amikor lefogták.

- Ha kell, visszük - mondta a vezető -, de az aligha lesz kellemes. Mindannyiukért felelős vagyok, és mindannyiukat vissza is viszem, élve vagy holtan.

Miközben vitték, mint egy szörnyű mesében, az erdei úton, összenyalábolva, kificamítva a tagjait, Vaszilij Ivanovics még a fejét sem tudta hátrafordítani, és csak érezte, ahogy a sugárzás a háta mögött egyre távolodik, feldarabolják a fák, és aztán már nincs is többé, és körös-körül a tehetetlenül berzenkedő fenyves feketéllik. Amint felszálltak, és elindult a vonat, verni kezdték. Hosszan és leleményesen verték. Egyebek között kitalálták, hogy egy dugóhúzóval fúrják a tenyerét, aztán a lábfejét. A postai tisztviselő, aki járt már Oroszországban, egy botból és egy övből kancsukát sikerített, és ördögi ügyességgel bánt vele. Bravó, bravó! A többi férfi inkább a vasalt sarkú cipőjével munkálkodott, a nők pedig beérték csípésekkel és pofonokkal. Ó, milyen vidám volt!

Miután visszatért Berlinbe, eljött hozzám. Nagyon megváltozott. Halkan leült, és a térdére tette a kezét. Mesélt. Számtalanszor elismételte, hogy kénytelen lemondani a posztjáról, könyörgött, hogy engedjem el, sehogy sem tudja folytatni, mondta, nincs többé ereje, hogy ember maradjon. Természetesen elengedtem.

Marienbad, 1937


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.