FEKETE ÉS FEHÉR MÁGIÁRÓL

AVAGY ÉRTELMISÉGI A SZÁMŰZETÉSBEN

1994. március 10.

Egy nemrégiben megjelent londoni folyóiratban a New York-i Columbia Egyetem tanára, Edward Seid a száműzetésben élő értelmiségiek helyzetét elemzi. Ő úgy látja, hogy a különféle száműzetések az értelmiségiek természetes állapota, mert örökös utazók ők, akár Marco Polo; a társadalom peremén léteznek, ami a legjobb lehetőséget adja számukra arra, hogy rálássanak a múltra, a jelenre és az eljövendőre. Jonathan Swift, Adorno és Giambattista Vico példáját hozva föl leszögezi, hogy a száműzetés ilyen formái alkotó jellegűek. Ebből merítik igazi energiáikat; az örökös elégedetlenség termékét abból a világból, amelyben élnek. Az anyagi és minden más függetlenség, a szkepticizmus, a mozgékonyság - mindez csábítóan hat. Az értelmiségi száműzetése, ahogy Seid professzor írja, tényleg a szellemi privilégium különös formája.

Nekünk, a széteső világ polgárainak, ahol ezrek kényszerültek emigrációba, vagy akiknek ez vált a túlélés egyetlen lehetőségévé, közöttük több száz tudóssal és művésszel, nekünk, abban az országban, ahol vihar söpörte el, zúzta szét mindazt, ami az identitásunkat jelentette, az értelmiség szerepének és helyzetének ilyen kényelmes meghatározása túlságosan elméletinek hangzik; az idő kontextusán kívüli és mindezzel együtt cinikus. Ahhoz, hogy valamiféle jelentős, termékeny eredményre jussunk Seid professzor elmélkedéseit illetően, ahhoz előzőleg egy mély és összetett probléma összekuszálódott szálait kell kibogoznunk: hogyan lehet újrateremteni emberi mivoltunkat, hogyan értékeljük át a tradíciót, hogyan újítsuk föl a kapcsolatot más kultúrákkal, hogyan hozzuk vissza a bizalmat az elidegenített nyelvbe, írásba és beszédbe. Számtalan ellenpéldát találhatunk, amelyek épp a száműzött tragikus helyzetét bizonyítják. Életrajzában Klaus Mann tucatnyi példát említett, olyan német írókat, akik elmenekülve Hitler táboraiból, a szabadságban, újjászületésük időszakában ítélték el önmagukat. Egyébként Klaus Mann sem tudta túltenni magát többszörösen is emigráns voltán. Walter Benjamin akkor lett öngyilkos, amikor nyitva állt előtte a menekülés útja a Gestapo elől. De mit jelentett az emberi élet a könyvtárhoz képest, amit nem tudott volna elvinni, amit ott kellett volna hagynia. A csalódottság másik emlékezetes példája Josef Haim Branner esete, aki a század elején nincstelen zsidó menekültként került Oroszországból Németországba. Németországban élve megérezte a nagy katasztrófát. Mivel képtelenné vált a komunikációra az őt körülvevő világgal, megszűnik németül írni, megtanul héberül, amely abban az időben ugyanolyan halott nyelv volt, mint az ógörög vagy a latin, és héberül kezd el írni. Ezt a nyelvet senki még csak nem is beszélte a környezetében, hát hogyan olvashatta volna! Így függetlenítette magát az időtől, a helytől és a nyelvtől. A száműzöttség problémáját elsősorban mint a kommunikáció, pontosabban mint a nyelvhasználat problémáját kell megvizsgálnunk. Környékünkön számtalan értelmiségi létezésmódot hozhatunk föl példának az udvari költőktől kezdve a peremlétet vállalókig, olyanokét, akik mégis kivételeset alkottak. Az exkommunikáció, a mozgékonyság, az outsider magatartás nem előfeltétele az eredményes munkának. A csalódottság és a békétlenság nem hatnak föltétlenül termékenyítően. Az írás igazi értelmének az elvesztése az értelmiségit egysíkúvá teszi, a történelem rabjává lesz, magába kunkorodik, akár a csigaház, és tartalom nélkülivé válik. A nyelv világosan tartalmazza a társadalom szerkezetét és a krízis lényegét. A nyelv ugyanúgy lehet alkotó jellegű, mint romboló. Kapcsolat a világgal ugyanúgy, mint a vele való szakítás. Remény és csalódás. Következésképp az ideológia hamis nyelve komolyan fenyegeti a szellem és a gondolkodás minden területét. Ortega Y Gasset figyelmeztet az "egyarcú közönségesség" korának sok veszélyére, amikor kiapadnak a különbözőségek termékeny szituációi. A tömegek lázadásában a Kelet Római Birodalom példáját hozza föl, a tömegek és az elborzasztó homogenitás korát, amikor világosan lehetett szembesülni azzal a természetellenes jelenséggel, ami ennek a jelenségnek a következménye: az emberek teljesen elhülyültek.

Ilyen időkben a belső emigráció az értelmiség egy részének menekülést jelent a mindent kiégető teljes elbutulástól. Az értelmiség másik része meghajol a tömegmozgalmak és a karizmatikus vezetők előtt, hisz saját végzetszerű szerepében, amikor is az új rendben a szavak tetté válnak, a szellemi munka pedig konkrét társadalmi akcióvá. Az a nyelv, amelyik elvesztette többértelműségét, egyszerűen a tömeg félrevezetésének elindítójává válik. Egy harmincas évek elején írt könyvben világosan tetten érhetjük a nyelvhasználat elméletét: "Az erő, amely a történelmi, vallási és politikai lavinák előterébe került, a kimondott szavak mágikus erejével bírt. A széles néptömegek előbb tesznek eleget a szónok fölhívásának, mint bármely más erőnek." A fennebb idézett könyv címe: Mein Kampf. A fasizmus atyja, Benito Mussolini is azt mondotta, hogy döntő pillanatokban a szavak tényekké váltak. Mind a baloldali, mind a jobboldali fasizmusnak az jár a fejében, hogy valami konkréttá, tapinthatóvá változtassák a nyelvet. Szerintük a nép fölszabadításához többre van szükség, mint fejlett gazdaságra és iparra: "az akarat erejére és büszkeségére, dacra, gyűlöletre, gyűlöletre és megint csak gyűlöletre". A nyelv fölötti uralomtól az emberek fölötti uralomig vezet az út. A totalitárius ideológia a nyelv és a média területén mutatkozik meg legjobban. "Újbeszéd" az ő beszéde; goromba, faragatlan nyelv, amely a hatalomtartók érdekeinek és a tömegeknek rendelődik alá. A szó-szolgák és szó-hullák maguk is szemétté válnak a fertőző eszmék és veszélyes utópiák nagy-nagy szemétdombján. Zombik ők kegyetlen uraik szolgálatában. Olyan világban élni, ahol a szavak machináltak és közönségesek, annyit jelent, mint az idő távlata nélkül, szellem nélkül élni tengersík pusztán egy rémálomban.

Pedig mindenek kezdetekor, a létezés forrásainál a szavak magának a világnak a szívében rejteztek. Így van megírva a teremtés kabbalisztikus könyvében, hogy a huszonkét hang és betű és a tíz isteni emanáció az alapja minden dolognak. A tibeti miszticizmusban rábukkanhatunk a létezés egy különleges formájára, amit úgy hívnak, hogy tulku. Ez annyit jelent, hogy a forma mágikus folyamattal teremtődött. Ebből az következik, hogy a világot kísértik az okkult emanációk is, amelyek fantom módjára átjárják anyagi világunkat. Létezik tehát - metaforikusan szólva - fehér és fekete mágia; szavak, amelyek teremtenek és szavak, amelyek megsemmisítenek. Tehetetlenségből, tudatlanságból, vagy pedig mert megbabonázta az ideológia, az értelmiségi gyakran veti alá magát a fekete mágia erőinek, s így gyakran használja a nyelvet a politika, a bűn és a sátán céljainak érdekében.

A totalitárius rezsimekben mind a belső, mind a külső emigráció egészséges szükségletet fejez ki, mely a valóság elvetésében nyilvánul meg, mert a valóság kórosan eltorzult. Ugyanakkor ez kétségbeesett próbálkozás arra, hogy így, elidegenítve a destruktív világtól megvalósítsa a kommunikáció lényegének visszatérését, hogy majd létrejöhessen a kapcsolat az elvesztett szellemmel.

Itt, ahol élünk, a néhai Keleti Birodalom szélén az értelmiségi külső vagy belső emigrációja nem valamiféle természetes privilégium, hanem a létért való harc csupasz kifejeződése.