Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 127–128. szám

Túri Gábor

Fegyvernél gyilkosabb

1975. november 3.

Egymást követő napokon láttam az újvidéki mozik­ban az Éjszakai portást és a Los Casadorest. A két filmről bennem kialakult benyomások időbeli közel­sége miatt számomra a filmek önmagában adott cselekményénél, tartalmánál, vagy ha úgy tetszik, mondanivalójánál lényegesebbé vált a két film prob­lematikája közötti párhuzam.

Mindkét film a háborús lélektan alapjaiból indul ki: az amerikaiak vietnami háborúja, illetve a második világháborúhoz vezető fasiszta ideológia által felsza­badított atavisztikus ösztönök továbbélését vizsgálja; azokat a deformációkat, amelyek a kiváltó/létrehozó alap megszűnése után is tovább élnek, mert lénye­gük nem ellenőrizhető/tényszerű: gócuk a tudatalat­tiban van, s irányíthatatlan a kicsapódásuk útja, amellyel az általuk létrejövő cselekedetekben formát nyernek.

A Los Casadores konfliktusa egysíkúbb — tulajdon­képpeni konfliktus nem is jön létre. A »Nektek elfe­lejtették megmondani, hogy a vietnami háború véget ért« rébuszmegfejtő bölcsességének kimondásával egy csapásra megtisztul a világ minden ellentmondá­sának, kételyének betegségétől; a »fertőzöttek« fizi­kai megsemmisítése egyben a fertőzés kórokozójának elpusztítását is jelenti. Ennek a látványos megoldás­nak — az egészséges, józan öntudatának teljes birto­kában levő világ ereje heroizálásának/misztifikálásá­nak — az elkerülésével válik az Éjszakai portás többsíkúságában és problematikájának kiúttalanságában megdöbbentőbb alkotássá. A világ itt is kiveti, meg­semmisíti beteg részeit, de ez a megsemmisítés nem megoldást jelent, mert az ex-fasiszta és áldozata meg­ölése: gyilkosság; elkövetőiben a »betegség« tovább éli illegális életét. (A Los Casadoresban is gyilkos­ságról van szó, de ez a nemes és csalhatatlan igaz­ságszolgáltatás tetteként manifesztálódik, s föl sem merülhet e tett amorális volta.)

A motiválást szolgáló lélelktani analízishez felhasz­nált emlékezés az Éjszakai portásban funkcionálisabb: míg a Los Casadoresban csak illusztratív sze­repű, itt a filmen belül külön egységet alkotva a mondandó lélektani/filozófiai magvát hordozza. A kékes-sápadt színtónus, mely vizuálisan kiemeli eze­ket a jeleneteket a jelenben játszódó reális történés síkjából s a múltat misztikus-irreális időtlenségbe transzponálva gondolati tartalomhordozó funkciót kölcsönöz az emlékezésnek, egyben megadja az értel­mi felismeréshez a hangulati töltést is. A hősnő itt elhangzó éneke (»Ha szomorú vagyok, boldog szeret­nék lenni, ha pedig boldog vagyok, szomorú szeret­nék lenni«) a »hóhér és áldozat« kérdéskörének, a szadizmus-mazochizmus problematikájának kristá­lyosán egyszerű előrevetítése, illetve magyarázata.

A maga módján mindkét film arra figyelmeztet, hogy az emberiség újabb katasztrófáját nem a harmadik világháború mechanikai pusztításától kell várnunk, hanem a spekulációk apokaliptikus őrületében fel­szabaduló fegyvernél gyilkosabb ösztön-létnek az em­berré tevő tudat fölötti eluralkodásától.