Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 3. szám

T. S. Eliot

EZRA POUND

Előszó, 1928

1965. március 15.

Ezra Pound nemrég New Yorkban Personae^[1] címen adott közre egy kötetnyi „összegyűjtött költeményt”. Egy hasonló gyűjtemény londoni kiadásával kapcsolatban néhány kihagyást, illetve kiegészítést javasoltam; az alább írt előszó a Pounddal folytatott vitából keletkezett.

Az általam csatolni kívánt költemények, köztük olyanok is, melyeket a szerző kihagyott, a könyv végén együtt találhatók meg. A kötetben alkalmazott sorrend, az említett kivételtől eltekintve, az eredeti kiadvány sorrendjét követi, azon szórványosan megjelent költetek alapján, melyekben a költemények eredetileg napvilágot láttak.

Pound úgy kívánta, hogy gyűjteménye valamennyi általa kiválasztott verses művét egészen a Cantos ciklusig tartalmazza. Ez a könyv, amennyiben rajtam múlik, nem mindenben felel meg ennek a szerepnek: nem „gyűjteményes kiadás”, csupán válogatás. Néhány Pound által kihagyott vers, s ugyanígy azok közül is néhány, melyeket én hagytam ki, mindenképp „megőrzésre méltónak” látszik. Az én szememben azonban ez a könyv inkább csak megfelelő bepillantás Pound munkájába, semmint teljes kiadás. Az előzőleg publikált kötetek a szerző egy-egy sajátos szempontját vagy életművének periódusát képviselik, s még ha avatott kezekbe kerülne is, ekkor sem mindig megfelelő sorrendben olvassák őket. Nézetem szerint Pound műve nemcsak sokkal változatosabb, mint általában vélik, hanem egyben folyamatos fejlődést is reprezentál, egészen a Hugh Selwyn Mauberley-ig, a Cantos előtti utolsó fontojs lépcsőfokig. Könyvünk, ha másra nem is, arra feltétlenül alkalmas, hogy a modern verselés tankönyvévé váljon. A „tekintélyes hosszúságú költeménynek” nevezett Cantos darabjai, melyek a szerző messzemenően legfontosabb teljesítményét jelentik, de ritkaságuknál s nehézségüknél fogva nem kellőképpen méltányoltak, sokkal inkább érthetők olyan olvasó számára, aki kezdettől fogjva nyomon követi a szerző költészetét.

Néhány évvel ezélőtt a szabad versről beszélve jegyeztem meg, hogy „semmiféle vers sem szabad olyan ember számára, aki jó üzletet akar csinálni belőle”. Ez a terminus, amelynek a francia alexandrinusra vonatkozólag ötven évvel ezelőtt még pontos jelentése volt, ma már túlságosan is sokat jelent ahhoz, hogy egyáltalán jelentsen valamit. Jules Laforgue vers libre-je, még ha szerzőjük nem is a legnagyobb francia költő Baudelaire után – bár kétségtelenül a verstechnika legjelentősebb megújítója – főleg a szónak olyan értelmében szabad vers, aho­gyan Shakespeare, Webster, Tourneur verse is szabad vers: hogy úgy mondjuk, szétfeszíti, összezsugorítja, kiforgatja, a hagyomá­nyos francba versmértéket, ugyanúgy, ahogyan a késő Erzsébet-kori és Jakab-kori költészet is szétfeszíti, összezsugorítja és ki­forgatja az angol blank verse mértékét. Ezt a meghatározást azonban nagyon különböző verstípusokra alkalmazzák, melyek angol nyelvterületen Laforgue Corbière és Rimbaud nélkül, sőt egymástól függetlenül fejlődtek ki. Hogy pontosabbak legyünk, itt van például az én verstípusom, azután Poundé, végül Whitman követőié. Nem akarom azt mondani, hogy később nem bukkantak fel a különböző típusok kölcsönös egymásrahatásának nyomai, de én itt az eredetről szólok. Saját versformám, amennyire meg tudom ítélni, sokkal közelebb áll a vers libre eredeti jelentéséhez, mint a többiek bármelyike: végül is a for­ma, amelyben 1908 vagy 1909 táján írni kezdtem, közvetlenül Laforgue és a késő Erzsébet-kori dráma tanulmányozásából veszi eredétét. Whitmant csak jóival később kezdtem forgatni, s meglehetős viszolygást kellett leküzdenem e formával szemben, hogy egyáltalán képes legyek rá olvasni. Ugyanilyen biztos va­gyok abban is, hogy Whitmannek – ez igazán nyilvánvaló – Pound sem köszönhet semmit. Elemi észrevétel ez, de ha a vers libre népszerű koncepciójával van dolgunk, kénytelenek vagyunk ugyanolyan szimplák és elemiek lenni, mint tizenöt évvel ez­előtt.

A kötetünkben szereplő első költemények megmutatják, hogy első versei születésének pillanatában milyen erős befolyással volt Poundra Browning és Yeats költészete. A háttérben ott van­nak még „a kilencvenes évek általában”, s a kilencvenes évek mögött Swinburne és William Morris. Gyanítom, hogy ez utóbbi még szembetűnőbb hatással volt mindarra, amit Pound első megjelenít verse előtt írt; későbbi műveiben e hatások már in­kább csak egyfajta emocionális attitűdként bukkannak fel, sem­mint a verselés technikájában: Dowson, Lionel Johnson és Fiona árnyai lengik Ikörül. Technikája szempontjából e hatások mind javára válnak; egymást erősítve tudatosítják benne a beszélt vers fontosságát (ez alól Swinburne-t sem tekintem kivételnek), míg későbbi, antik stúdiumaiból Pound az énekelt vers fontosságát tanulja meg.

Fontos, hogy e ponton megvonjunk egy megkülönböztetést, amit szinte valamennyi kritikus, aki nem versfaragó – sőt még amazok közül is többen – hajlamos észre nem venni: a forma és tartalom közötti különbségtevésről van szó, vagyis ismét az anyag s az attitűd közti különbségről. E kettő közti különb­séget rendszerint figyelembe is veszik, de gyakran olyankor, ha nincs rá szükség, mint ahogy sokszor észrevétlen marad ott, ahol figyelmet érdemel. Gyakran egymástól nagyon különböző modern verseket vesznek egy kalap alá, s azonosakat különíte­nek el egymástól. Némelyek azt hiszik, hogy a forma a tarta­lom miatt tetszik nekik, vagy pedig a tartalom a forma miatt. Tökéletes költőnél e kettő fedi egymást, s ugyanazt jelenti; egy másik értelmezésben viszont mindig ugyanazt jelentik. Min­dig igaz tehát, hogy forma és tartalom egy és ugyanaz, de min­dig igaz az is, hogy egymástól különböznek.

Poundot például éppen azért vádolták egymást teljesen ki­záró hibák miatt, mert a fenti megkülönböztetéseket nem meg­felelő helyen tették meg. Elmarasztaló értelemben „modern­nek”, s elmarasztaló értelemben „régiesnek” nevezték. Abból a szempontból, amelyből igaznak vélték, egyik sem igaz.

Először talán azt mondom ki, hogy azok szemében, akik mint „modernet” kifogásolják, Pound verselése azért elmarasztalandó, mert ismereteik hiányosak (a vers terén) ahhoz, hogy megértsék a fejlődés természetét. A költőket feloszthatjuk olya­nokra, akik fejlesztik a verstechnikát, olyanokra, akik imitálják azt, s olyanokra, akik „feltalálják”. Midőn azt mondom, „feltalál­ják”, kénytelen vagyok idézőjelet használni, mert e feltalálás ellen semmi kifogást sem emelhetnénk, ha egyáltalán lehetséges lenne. A „feltalálás” tehát csakis azért rossz, mert lehetetlen. Véleményem szerint a „fejlődés” és a „sport” között a költé­szetben alapvető a különbség. A szó „virágkertészeti” értelmében a költészetben kétféle „sport” dívik. Az egyik a fejlődés mímelése, a másik pedig az eredetiség egyfajta eszméjének imitációja. Az előbbi közhely, s a civilizáció mellékterméke. Az utóbbi ellentétben áll az élettel. Az abszolút eredeti költemény egyben abszolút rossz is; a szó rossz értelmében „szubjektív”, kapcsolat nélkül a világgal, amelyhez szól.

Más szavakkal, az eredetiség nem egyéb a költészet kriti­kájában alkalmazott puszta fogalomnál. Az igazi eredetiség csu­pán fejlődés, s ha a fejlődés valóságos, a végeredmény olyannyira kikerülhetetlenként jelentkezik, hogy végül szinte már a költő minden „eredeti” erényének tagadásáig jutunk el. Vagyis a költő egyszerűen mindig az éppen soron következő dolgot teszi. Nem tagadom azonban, hogy az igazi és hamis eredetiség ugyanolyan erővel rázhatja meg a közönséget, sőt a hamis eredetiség („hamis” akkor, ha az eredetiség szót helyes értelemben használjuk, azaz, az élet szabta korlátokon belül értelmezzük, ha vi­szont abszolút módon, vagyis helytelenül használjuk, jobb a „hi­telesség”) még hatásosabb is lehet.

Pound eredetisége abban hiteles, hogy verselése az angol elődök versének logikus továbbfejlesztéséből következik. Whitman eredetisége egyszerre hiteles és hamis is. Hiteles, amennyi­ben egyfajta angol próza logikus továbbfejlődésének eredmé­nye; Whitman nagy prózaíró volt. De hamis annyiban, hogy Whitman úgy ír, mintha nagy prózája valami új versforma len­ne. (E viszonylatban ignorálom a Whitman tartalmára vonat­kozó egész óriási halandzsát.) A „forradalmi” szónak tehát ez okból semmi jelentése nincs: e megnevezés mögött ugyanis összekeverjük azokat, akik forradalmiak, mert logikusan fejlődnek és azokat, akik „forradalmiak”, mert logikátlanul újítanak. Rend­kívül nehéz minden pillanatban határt vonni a kettő közé.

De Pound egy másik, általam nagyra értékelt értelemben is eredeti. Van egy felszínes tétel, mely azt tartja, hogy az ere­deti költő közvetlenül az élethez viszonyul, míg a „másodlagos”, a képzett költő az „irodalomhoz”. Ha a dolog mélyére nézünk, látni fogjuk, hogy éppen az a költő „másodlagos”, aki az élet kedvéért melllőzi az irodalmat, s az ok, amiért e hibát elköveti, nagyon gyakran éppen abban rejlik, hogy – nem olvasott ele­get. Komoly oka van annak, hogy képzett ember számára az irodalom az élet, s az élet az irodalom, s ugyanígy igen bonyo­lultak a körülmények is, melyek közt a fenti megállapítás igaz­nak tekinthető. Végül is ne keverjük össze az anyagot s a hasz­not, amit a szerző belőle merít.

Pound tehát a szó igazi értelmében akkor a „legeredetibb”, mikor köznapi értelemben a leginkább „archeologikus”. Szinte már túlságosan is közhelyszerűnek számít, ha kimondjuk, nem azért modern valaki, mert a kémények szélkakasáról ír, s nem azért archaikus, mert középkori hadilobogókról énekel. Az igaz­ság az, hogy a legtöbben, akik hadilobogókról írnak, mindössze régi érméket gyűjtögetnek, míg a szélkakasokról írók csupán újakat hamisítanak. Ha valaki képes arra, hogy más korok éle­tébe hatoljon, saját korának életébe is behatol. A költő, aki megérti a lőréseket és oromcsipkézeteket, meg kell hogy értse a gyárkéményéket is, és fordítva. Némely ember jobban meg­érti az albi-i katedrális épületszerkezetét, ha úgy tekint rá, mintha piskótagyár lenne, mások viszont jobban felfognak egy piskótagyárat, ha közben az albi-i katedrálisra gondolnak. Mind­ez nem egyéb szubjektív módszerbeli különbségnél. A vakondok túr, a sas repül, de végcéljuk azonos, a lét.

Pound egyik legkétségbevonhatatlanabb jogosultsága a hi­teles eredetiséghez, úgy hiszem, éppen az, hogy feleleveníti a provanszál és korai olasz költészetet. Pound Provence-át és Pound Itáliáját ugyanis csak azok találják unalmasnak, akik Provence-ban és a középkori Itáliában csupán múzeumi tárgya­kat látnak, ő viszont nem ilyennek látja, s másokkal sem ilyen­nek láttatja őket. Igaz ugyan, hogy nekem úgy tűnik, mintha Pound Itáliát is Provience-on át látná, de csak azért, mert Provence-t én viszont Itálián át látom (annak a ténynek, hogy Dante mintegy tucatnyi során kívül teljesen járatlan vagyok a provanszál nyelvben, semmi jelentősége sincs). Pound azonban úgy tekint rájuk, mintha csak kortársai lennének, azaz olyan dolgokat ragad ki a régi Provence-ból és Itáliából, melyeknek emberi volta permanens. Meggyőződésem szerint sokkal moder­nebb, ha Itáliával és Provence-szal foglalkozik, mintha a mo­dern élet felé fordul. „Bertrand de Born”-ja ugyanis sokkal elevenebb, mint „Mr. Hecatomb Styrax”-a (Maeurs Contemporaines). Ha a múlt felé fordul, az esszenciálisan elevent vonja ki belőle, ha viszont kortársaira tekint, néha csupán esetleges­ségéket jegyez fel. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy mindössze régiségkereskedő, aki az irodalmon élősködik. Arnaut Danielben vagy Guido Cavalcantiban minden iskolás gyerek megláthatja az irodalmi figurákat, ám eleven lényeknek csakis Pound láthatja őket. E vonatkozásban az idő semmit sem jelent; ha igazán látunk, ha valóságos emberi lény lebeg sze­münk előtt, lényegtelen, hogy akit látunk Arnaut Daniel-e vagy a zöldségárusunk. Ha költőről van szó, csakis megfelelő eszkö­zök kérdése lehet az ilyesmi, minket azonban inkább a végki­fejlés, semmint az eszközök foglalkoztatnak.

Pound korai költeményeinél azonban, elsősorban inkább még bizonyos angol költőelődök befolyásával kell számolnunk, s csak másodsorban a provanszál és olasz költészet hatásával. Minden ilyen hatással kapcsolatban különbséget kell tennünk a forma hatása és a tartalom befolyása között; másrészt azonban senkit sem befolyásolhat a forma vagy a tartalom, anélkül, hogy a másik is ne hatna rá; a hatásoknak ezt az összefonódását vi­szont csak részben tudjuk szétbogozni. Az egyik költő bármi­nemű másikra gyakorolt hatása tehát mindig egyaránt formai és tartalmi is. Az előbbit talán valamivel könnyebb nyomon kö­vetni. Az első költemények közül némelyek szemmel láthatólag Yeats technikájának befolyását mutatják. Könnyebb kimutat­nunk azonban az egzakt és nehéz provanszál verselés hatását, semmint megkülönböztetnünk a provanszál költészet hiteles újraélesztési szándékának elemét attól a romantikus fantáziától, amely nem Arnaut Danielről vagy Dantéról, hanem a kilencvenes évek költőiről ragadt rá Poundra. Emlékeztetnünk kell azonban arra, hogy itt mindenképpen különböző dolgokról van szó, függetlenül attól, képesek vagyunk-e elemzésükre vagy sem.

Az 1912-ben megjelent Ripostes az 1910-es Personae-hez vi­szonyítva határozott haladást mutat. E periódusra vonatkozólag a Pavannes and Divisions (Knopf, 1918) c. prózakötetben jegy­zetek formájában „Visszapillantás” címen még bizonyos utalá­sokat is találhatunk, valamint egy jegyzetet a Dolmetsch and Vers Libre c. kötetben. E sorozat legjelentősebb költeménye ta­lán a régi angolszáz „Seafarer” egy változata. Újfajta hasonulas ez már, s a későbbi provanszál irányba mutat, előkészületet je­lent a kínai parafrázisokhoz és a Cathay-hez, s mint ilyen szükségszerű lépcsőfok a Cantoshoz, melyben végleg kiteljesedik, Pound egész munkásságán végigvonul valami, amit a stílus és a nyelv szintetikus konstrukciója megteremtésére való szakadatlan törekvésnek nevezhetünk. Valamennyi alkotóelemében és rostjában van valami poundi s valami más is, ami tovább már nem elemezhető; a rostok kötelet alkotnak, de maga a kötél még nem egységes egész. Az ehhez hasonló jó fordítás, nem ki­zárólagos, mert a fordító az eredetit önmagán át adja, sőt a fordí­tásban találja meg önmagát. És ismét, ha Pound munkásságát kívánjuk nyomon követni, két aspektust kell szem előtt tartanunk: egyik a verselésé, ami a korai hatásokban, a provanszál, olasz, ó-angol és kínai költőkkel kapcsolatos munkákban, vala­mint Propertiusra vonatkozólag mutatkozik meg, a másik pedig a mélyebb személyes érzéseké, mely nem változhatatlanul ugyan, de legfontosabb technikai megoldásokként minden költemény­ben megtalálható. E két dolog egybeforrásához természetesen időre van szükség, a szemügyre vett versekben azonban gyakran élesen elkülönülnek vagy csak tökéletlenül egyesülnek. Innen kezdve azok, akiket főleg a technikai teljesítmény ragad meg, állandó fejlődést látnak, míg azok, akiket elsősorban a személyes hang érdekel, hajlamosak arra, hogy Pound korai verseit tekintsék legjobbnak. Egyik vélemény sem igaz egészen, de mindenképpen a második tévesebb. A Ripostes, úgy hiszem, sok­kal személyibb hangú kötet, mint a korábbi Personae és az Exultations; a Lustraban néhány költemény folytatja ezt a fejlődést, néhány viszont nem, a Cathay és a Propertius technikai oldaláról nézve legfontosabb, s ugyanígy a Seafarer is; amíg a Mauberley-hez nem érkezünk (sok tekintetben a Cantos előtti legszebb költeménynek érzem), a tökéletes egybeolvadás be sem következik. Az olvasó könnyen összehasonlíthatja a Ripostesban szereplő gyönyörű kis verseket, a Canzoniban, a Personae-ben s az Exultationban szereplő poémákkal, s más oldalról a Mauberley-vel. A Lustraban azonban sokféle hang van jelen. Az itt szereplő szép „Near Perigord”-ban Browning hangját érezzük. Miként itt is:

There shut up in his castle, Tairiran’s

She who had nor eais nor tongue save in her hands,

Gone-ah, gone-untouched, unreachable!

She who could never live save through one person,

She who could never speak save to one person,

And all the rest of her a shifting change,

A broken bundle of mirrors...

Ezek ugyan nem Browning sorai, senki máséi, mint Poundéi, de még mindig nem a kiteljesedett Poundot jelentik; túl sok olyan elem van még mondataiban, melyeket elég szép számú ügyes költő megalkothatott vollna. Szép költészet ez, sokkal sze­mélyesebb, mint a Cathay, de szintaxisa kevésbé figyelemre­ méltó. A Ripostesban és a Lustraban számos, ennél sokkal egy­szerűbb szerkezetű rövidebb költemény szerepel, de bennük az „érzés” és a „hangulat” sokkal érdekesebb az írásmódnál. (A tökéletes költeményben mindkettő egyformán érdekes, egyfor­mán érdekesnek lenni pedig annyit jelent, mint egy dologként érdekesnek lenni, s nem kettőként).

A GIRL

The tree has entered my hands,

The sap has ascended my arms,

The tree has grown into my breast –

Downward,

The branches grow out of me, like arms.

Tree you are,

Moss you aire,

You are violets wájth wind above them

A child-so high-you are,

And all this is folly to the world.

Mint láthatjuk, az „érzés” a szó legjobb értelmében eredeti, de a megfogalmazás még nem teljesen „hibátlan”; mert végül is olyan, hogy akár én vagy féltucat más költő is írhatta volna. De mégsem „rossz”, s igazán semmit sem tudnék javítani rajta.

Ami a Cathay-t illeti, rá kell mutatnunk, hogy korunkban Pound a kínai költészet felfedezője. Gyanítom, hogy minden kornak ugyanolyan illúziója volt s lesz a fordításról, olyan illú­ziója, ami végeredményben már nem is az többé. Valahányszor egy külföldi költőt sikeresen ültetünk át saját nyelvünkre és saját korunkba, azt hisszük, „lefordítottuk”; meg vagyunk győ­ződve, hogy a fordításban végre igazán az eredetit kaptuk. Az erzsébetkoriak nyilván azt hitték, hogy Chapman révén Homé­roszt, North révén pedig Plutarkhoszt kapták kézhez. Nem lé­vén erzsébetkoriak, nincsenek ilyen illúzióink; látjuk, hogy Chapman sokkal inkább Chapman, mint Homérosz, North pedig inkább North, mint Plutarkhosz, s mindkettőjüket háromszáz év választja el tőlünk. Észrevesszük azonban azt is, hogy az iskolás fordítások, Loeb vagy mások, nem azt nyújtják nekünk, mint a tudorkoriak. Ha egy modern Chapman, North vagy Florio tűn­ne fel, azt hihetnénk, ő az igazi fordító; más szavakkal mondva, talán azzal a tudattal halmoznánk el dicséretekkel, hogy fordí­tása tökéletesen transzlucens. A kortársak szemében kétségtelenül a Tudor-kori fordítások számítottak transzlucensnek, míg számunkra csupán „ragyogó képviselői a Tudor-kori prózának”. Ugyanez a sors fenyegeti Poundot is. Fordítása – s éppen ez a kitűnőség próbája – transzlucensnek látszik: ha például a Leg­ge-t olvassuk, azt gondoljuk, közelebb kerültünk a kínai köl­tészethez. Én azonban kételkedem ebben: megjósolom, hogy Pound Cathay-je csak „Windsor-kori” fordítás lesz, ugyanúgy, ahogy ma Chapman és North nem egyebek „Tudor-kori” fordí­tásoknál: egyszerűen csak (és joggal) „a huszadik század költé­szete ragyogó teljesítményének” nevezik majd, és sokkal inkább ennek, mint fordításnak. Minden nemzedéknek egyedül kell fordítania önmaga számára.

Ugyanennyire túlzás lenne azonban azt mondani, hogy a kí­nai költészet, úgy, ahogy ma ismerjük, egyszerűen Ezra Pound találmánya. Nem állíthatjuk, hogy létezik egy önmagába zárt kínai költészet, mely valami ideális fordítóra vár, aki nem is lenne egyéb fordítónál, de Pound mégis az angol nyelvű költé­szetet gazdagította, ugyanúgy, amint azt Fitzgerald is tette. De azon túl, hogy Fitzgerald mindössze egyetlen nagy költeményt adott közre, Pound fordításai már azért is érdekesek, mert köl­tészete fejlődésének egy fázisát jelentik. Azok a mai emberek, akik kedvelik a kínai költészetet, valójában nem szeretik jobban azoknál, akik a Willow-i fazekasárut, a müncheni „Chinesische Turm”-okat vagy a Kew-féle kínai művészetet kedvelik. Való­színű azonban, hogy a kínai költészet, akárcsak a provanszál, az olasz, s az angolszász, erősen hatott Poundra, tekintve, hogy senki sem mélyedhet el intellektuálisan valamely idegen költői anyag­ba anélkül, hogy hatásán kívül maradhatna; kétségtelen viszont az is, hogy maga Pound is befolyásolta a kínai, a provanszál, az olasz és az angolszász költészetet – nem a szó an sich értel­mében, ami képtelenség, de abban a formában, ahogyan mi is­merjük őket.

Pound eredeti műveit és fordításait egymástól elkülönítve szemlélni súlyos tévedés lenne, mely egy, a fordítás természetét érintő, még súlyosabb tévedést hordoz magában. (Vö. Pound „Jegyzetek az Erzsébet-kori klasszikusokról” a Pavannes and Divisions kötetben, 186. oldal.) Ha Pound nem lenne fordító, „eredeti” költőként hírneve jóval nagyobb lenne, ha pedig nem lenne eredeti költő, mint fordítót érné nagyobb elismerés; de mindez mit sem számít.

Azoknak, akik egy jó költőtől azt várják, hogy mestermű­vek sorozatát írja meg, amelynek minden egyes darabja hason­lít az előzőhöz, csak éppen minden tekintetben fejlettebb annál, egyszerűen fogalmuk sincs a feltételekről, melyek közt a költő, különösen korunkban, dolgozni kénytelen. A költő fejlődése ket­tős természetű. Létezik egy fokozatos élménygyűjtés, ami sok tekintetben perselyre emlékeztet, s lehetséges, hogy minden öt vagy tíz évben gyűlik fel csak annyi élmény, amennyi új egészet alkot, s megfelelő kifejező eszközöket talál önmaga számára. De ha egy költő sohasem vállalkozna másra, minthogy önmagát múlja felül, ha folyton csak kiszámíthatatlan belső kikristályosodásaira várna, nem lenne kész fogadásukra, ha valóban bekövetkeznek. A belső élmények fejlődése nagyrészt öntudatlan, felszín alatti folyamat, olyannyira, hogy haladását csakis öt vagy tíz évben egyszer mérhetjük fel; a költőnek azonban közben dolgoznia kell, kísérleteznie, ki kell próbálnia technikáját, hogy mindig készen álljon, s mint valami jól olajozott tűzoltófecskendő a leg­nagyobb feszültségre is képes legyen. A költőnek, aki verseket kíván írni, szakadatlanul edzésben kell lennie, de nem inspi­ráció erőltetésével, hanem jó munkásként, lehetőleg egyenletes néhány órával, életének minden hetében.

Az itt elmondottak azonban nemcsak a fordításokhoz szol­gálhatnak előszóul, hanem Pound verseinek egyik rétegéhez is, melyeket epigrammáknak nevezhetünk. Ezek az egész Lustra-t kitarkítva tűnnek szemünkbe, s Martialist természetesen éppúgy eszünkbe juttatják, mint a Görög antológia epigrammistáit. Ko­runk ,,költészetkedvelői” között a Martialist értők száma még Dryden (igazi) értőinél is kisebb; a „költészet kedvelői” éppen azt nem ismerik fel, hogy szemléletük túlságosan a „költőire” kor­látozottsága lényegében a romantikus kor modern visszahatása: a romantika kora a próza jelentős részét költészetnek tekintette (ennek ellenére merem állítani, hogy Burton, Brown és De Quincey, valamint a költői próza többi romantikus bálványai túloztak, mikor azt állították, prózát írnak); s fordítva, a költé­szet egy jó részét prózának vélték. (Az én szememben Pope költő, Jeremy Taylor viszont prózaíró.) Az olvasó ne siessen ki­jelenteni, hogy Pound epigrammái „átesnek-e a rostán”, hanem előbb vizsgálja meg tulajdon lelkét, s döntse el, képes-e egyál­talán költészetként élvezni akár a legjobb epigrammákat is. (Mackail válogatásai a Görög antológiából igen élvezetesek, csak éppen nem válogatások: vagyis éppen a szellemet, a „gyűjtemé­nyesek” epigrammáinak életelemét nyomja el bennük.) Az olva­sónak, aki nem szereti Pound epigrammáit, mindenekelőtt arról kell megbizonyosodnia, hogy nem az Ode to a Nightingale-hez hasonlítja-e őket, mielőtt átkot mond rájuk. Legjobban teszi, ha külön műfajként fogva fel, csakis egymáshoz hasonlítgatja őket – mert némelyek valóban jobbak, sőt egy Mr. Chestertonról szólót még kénytelen voltam ki is hagyni – mielőtt bármiféle más összehasonlítást tenne. Senki sem kompetens meg­ítélni valamely költészetet, amíg fel nem ismeri, hogy a „vers­hez” áll-e közelebb vagy pedig a versben írt prózához.

Nem készültem fel arra, hogy kijelentsem, teljes mértékben élvezem az epigrammákat: ízlésem talán túlságosan is romanti­kus. Mindössze abban vagyok biztos, hogy Pound epigrammái felülmúlják bárki másnak e műfajban elért eredményeit. Biz­tos vagyok továbbá abban is, hogy fordításai, parafrázisai, s a komoly vers könnyebb formái terén megnyilvánuló munkássága kézzelfoghatóan bizonyítja törekvéseinek integritását. Senki sem produkálhat szüntelenül tiszta költészetet, s ha az ember nem tud éppen igazi költészetet felszínre hozni, jobb, ha azt teszi, amire verselőkészsége folytán képes, mintha rossz verset ír, s bebeszéli magának, hogy jó verset produkált. Pound epigrammái és fordításai egyfajta lázadást képviselnek a romantikus tradíció ellen, amely ragaszkodik ahhoz a felfogáshoz, miszerint egy költőnek szakadatlanul inspirációk hatása alatt kell állnia, de ugyanakkor elvitatja tőle a jogot, hogy verset írjon, hacsak nem nagy költeményről van szó.

Ez az előszó csakis akkor érheti el célját, ha nyilvánvalóvá tesz egy dolgot az olvasó előtt: a költő munkája egy képzeletbeli grafikon két görbéjeként halad előre, melyek közül az egyik a szakadatlan technikai tökéletességre való törekvést jelenti, s folytatólagosan fejleszti anyagát, amíg csak a költőnek valósá­gos mondanivalója nem akad. A másik vonal csupán a költő normális emberi fejlődését, élményeinek gyűjtögetését és feldol­gozását jelenti (nem mesterséges élménykeresésre gondolok, csu­pán az élmények egyszerű befogadására, vagyis hogy azt tesszük, amit valóban tenni kívánunk); az olvasás, a gondolkodás, a minden irányú érdeklődés, s az emberi kapcsolatok és ismeretségek eredményeit ugyanúgy élménynek tekintem, minit a szen­vedélyt és a kalandot. E két vonal hébe-korban magas csúcs­ban futhat össze, mely esetben remekműről beszélhetünk. Hogy úgy mondjuk, a felgyülemlett élményeik ilyenkor annyira ki­kristályosodnak, hogy művészi alkotás anyagául szolgálhatnak, az évek munkájával csiszolt technika viszont megfelelő köze­get készít elő, ami végül is olyan valamit eredményez, amiben a formáló közeget s az anyagot, a formát és a tartalmat már meg sem különböztethetjük többé. Az efféle félmetaforikus meg­határozást azonban nem szabad túlságosan betű szerint értel­mezni, mert ha még valamennyi költő munkájára lenne is alkalmazható, minden individuális költő munkája bizonyos távolo­dást mutatna. Mindössze beavatásként állítom bizonyos költők munkássága elé, akikhez Pound is tartozik. Segítségével kön­nyebben elemezhetjük munkáit, s jobban megkülönböztethetjük egymástól első, második és harmadik intenzitási fokon született műveit, s az alacsonyabb szinten fogantakat is többre értékel­hetjük.

E pontnak azonban ellentmondhatunk: még ha helyesen ír­tuk is le a fenti folyamatot, indokolható-e, hogy egy költő ne csak azt publikálja, amiben a forma tökélye a leghitelesebb érzéssel párosul, azaz, hogy ne csak legjobb munkáit adja közre? Ellenvetésünkkel szemben viszont számos replika kínálkozik, el­méleti és gyakorlati egyaránt: egyike a legegyszerűbbeknek az, hogyha magunkévá tesszük e felfogást, két irányban kell alkal­maznunk, aminek eredménye viszont még a legelismertebb köl­tők megjelent műveinek nagy részét is kicenzúrázná. Néhány ki­tűnő költőt pedig teljesen kiradírozhatnánk a költészetből. Na­gyon kevés olyan emberrel találkoztam életemben, akiket iga­zán érdekel a költészet, s e kevésnek, ha megvan a tudása hoz­zá (mert gyakran majdnem írástudatlan emberék), tisztában van azzal, hogyan vegye át minden egyes költőtől, amit az juttat neki, s csak azokat a költőket utasítja vissza, akik szakadatla­nul úgy tesznek, mintha többet adnának, mint amennyit valóban adnak; ezek azok a világos ítélőképességű emberek, akik érté­kelni tudják Pope és Dryden munkáit (valóban akár azt is mondhatnánk, korunkban az az ember, aki képtelen élvezni Pope költészetét, egyáltalán nem érti a költészetet: csupán véletlenül emlékszem vissza egy esetre, amikor is Pound rá akart venni, semmisítsek meg egy, szerintem kitűnő párosrímet, „mert”, mond­ta, „Pope ezt olyan jól megcsinálta már, hogy nála jobban úgy­sem tudod megcsinálni, ha viszont paródiának szánod, fojtsd in­kább magadba, mert Pope-ot nem parodizálhatod, hacsak nem tudsz jobb verset írni nála – de erre képtelen vagy”). A költő technikai és személyes fejlődésének viszonyát épp az imént két, időnként találkozó grafikongörbeként írtam le. Hadd tegyem hozzá azonban, hogy félreértettük ezt a metaforát, ha azt hisszük, két teljesen különböző dologról van szó. Nagyon keveset tudunk a költészetről, ha csupán „tökéleteset” ismerünk, hiszen még azt sem tudjuk, ki a tizenkét, hat, három vagy két „legna­gyobb” költő a világon. De ha igazán szeretjük a költészetet, akkor ismerjük és ismernünk kell valamennyi fokozatát. A tech­nikai megoldások és az érzés közötti különbségtevés – noha szükségszerűen önkényes és brutális – ne zavarjon bennünket: értékeljük mindazt, ami jó a maga nemében; értékeljük a csú­csokban való találkozást, a mondanivaló és az eszközök, a forma és a tartalom találkozását minden sízinten, de ugyanakkor értékeljük mind az olyan költészetet, melyben a technikai tökély felülmúlja a tartalom érdékességét, mind az olyat, ahol a tar­talmi érdekesség emelkedik a technikai szint fölé.

E kötetben mindhárom csoportba sorolható költészettel talál­kozhatunk. Némely versnek, úgy hiszem, tartalma fontosabb ki­fejezőeszközeinél, másokban a kifejezőeszközök fontosabbak, s némelyek mindkettőt egyesítik magukban. Sokan bukkannak majd olyasmire, ami tetszik, s olyasmire, ami nem tetszik nekik ebben a könyvben; teljes egészében azonban csakis olyanok tetszését nyerheti meg, akik szeretik a költészetet, illetve meg­tanulták, hogyan kell szeretni. És ilyenek nincsenek sokan.

Pound költészetében az eszme és a tartálom legközvetlenebb approximációját – a legtökéletesebb folytatólagos azonosulásra gondolok – én a magam részéről Cantosában találom, az ott szereplő darabokról azonban keveset mondhatok, tekintve, hogy nem nyomathatom ki őket e könyvben. (Végső fokon kortársaim írásai közül ezek az egyedüli „valamivel hosszabb” költemények, melyeket gyönyörködve és élvezettel tudok olvasni; sőt lénye­gében sokkal többek annál, semhogy velük ebben az esszében egyáltalán foglalkozhatnék; fiatal költők számára mindenképpen kincsesbányát jelentenek, „filozófiájukkal” való szembenállásom viszont egészen más kérdés.) Ami viszont jelen könyvünk tartal­mát illeti, ha semmi másban, a Mauberley értékében minden­képpen biztos vagyok. Kihagytam viszont a kötetből egy hosszabb költeményt, amit Mr. Pound talán szívesen csatolt volna: a Homage to Sextus propertiust. Kétséges ugyanis, lehet-e bármi­féle hatással a beavatatlan olvasóira, még az én magyarázataimmal is. Ha ez az olvasó nem klasszikus filológiával foglalkozó tudós, semmit sem kezdhet vele, ha viszont igen, csodálkozni fog, amiért nem illeszkedik bele a fordításról alkotott elképzeléseibe. Valójában nem is fordítás, inkább parafrázis vagy még inkább (a beavatottak szemében) maga is a „personák” egyike. Egyben azonban Propertius egyfajta kritikája is, amely rendkívül érde­kes módon Propertius humoros, ironikus és csúfolódó vonásaiból indul ki, melyeket Mackail és a többi tolmácsolók figyelmen kívül hagytak. Hiszem, hogy Poundnak kritikai szempontból igaza van, s hogy Propertius sokkal civilizáltabb lény volt, sem­mint azt közvetítői elismerik, de mindazonáltal legokosabbnak véltem, ha kihagyom ezt a poémát – annak ellenére, hogy verstanilag rendkívül érdekes stúdium, s hogy a Cantos felé a szük­séges lépcsőfokok egyikét jelenti. Úgy éreztem, hogy a Homage to Propertius sok olvasó számára nehézségeket jelentene: főleg mert nem eléggé „fordítás” és mégis az, másrészt pedig, mert mégis túlságosan „fordítás”, semhogy, Pound költészetének tökéletes ismerőin kívül, bárki számára is érthető legyen.

Meglepetést kelthet, hogy oly nagy fontosságot tulajdonítok a Hugh Selwyn Mauberley-nek. Az én szememben viszont nagy költemény. Részben azért, mert felismerem, hogy versezete a kötetben szereplő összes többiénél tökéletesebb és változatosabb. Igaz ugyan, hogy csupán úgy teszek, mintha értenék annyit a verseléshez, mint asztalos a faiparhoz és szobafestő a színkeveréshez, de azt mindenesetre nagyon jól tudom, hogy a Mauberley versének látszólagos nyersesége és naivsága kétség­telenül csak hosszú évek kemény munkájának eredménye lehet: aki nem tudja értékelni az Altaforte virtuozitását, nem értékel­heti a Mauberley egyszerűségét sem. Ezenkívül pedig, figyelembe véve kifinomultságát s versezetének rendkívüli variáltsá­gát, e költemény olyan ember versének tetszik, aki tudja, mit kell tennie, ha szenzibilitásának pozitív bizonyítékát kívánja nyújtani. Egy meghatározott ember adott tér és idő nyújtotta élményeinek sűrítménye ez a vers, s egyben egy kor dokumen­tuma is; hiteles tragédia és komédia, s Arnold elnyűtt frázisá­nak legjobb értelmében „az élet kritikája” is.

Örülnék, ha módomban állna és megengedhetném magam­nak, hogy a Cantosról és Pound filozófiájáról is szóljak, de ugyanakkor nem kívánatos számomra, hogy ezeket a kérdéseket olyanok előtt is feltárjam, akik nem akceptálják oly mértékben Pound költészetét, mint én teszem.

Ismételnem kell, hogy ez a kiadvány csupán egy fontos vonatkozásban tér el Mr. Pound válogatásától – éspedig a Sextus Propertius kihagyásában, amiért kizárólag engem terhel a fele­lősség. Mivel kiegészítéseimmel Mr. Pound még mindig nem ért egyet, a szóban forgó verseket ennek megfelelően a kötet végén különítettem el. Viszont egyetlen verset sem hagytam ki csak azért, mert nem tetszik nekem. Kihagytam a Goodly Fere-t, mert sokkal népszerűbb, mint megérdemelné, s más, e korszak­ból származó értékesebb alkotásokról vonhatná el az olvasó figyelmét. Kihagytam kisebb számú epigrammát és fordítást, hogy a figyelmet a legjobbakra irányíthassam. És kihagytam a Propertiust, mert úgy véltem, jobb, ha az olvasó fogalmat alkot magának Pound költészetéről, mielőtt azt, vagy a Cantost elolvasná. A Propertiust egyébként az amerikai Personae-ben talál­hatja meg Boni és Liveright kiadásában vagy pedig az Egoist kiadásában megjelent Quia Pauper Amavi kötetben, melyet az akkor Faber & Gwyer néven szereplő cég is átvett. A „Draft of XVI Cantos for the Beginning of a Poem of some Length” kor­látozott számban a párizsi The Three Mountains Pressnél jelent meg.

Utóirat: 1948

Úgy tűnik, hogy ez az előszó, melyet több, mint húsz év előtt írtam, még mindig jobban megfelel céljának, mintha újat írnék ugyanahhoz a versválogatáshoz. A Cantos szerzőjének kortársa nem változtathat azon az előszón, melyet a Lustra és a Hugh Selwyn Mauberley szerzőjének kortársaként írt. Legfel­jebb a Homage to Sextus Propertiusról írnék kevésbé óvatos csodálattal, de az efféle véleményváltoztatás nem elégséges ahhoz, hogy új előszót írjunk olyan kötet utánnyomásához, melyből maga a költemény kimaradt. További „válogatásra” nincs lehe­tőség: ha a teljes Cantos kezünkbe kerül, valamennyi korábbi költeményre szükségünk lesz. Minden jelentősebb költő mun­kájával kapcsolatban, aki nem ismétli önmagát, szükségünk van a korai munkákra, hogy megérthessük a későbbieket, s a későb­biekre, hogy megértsük a korábbiakait, de amíg Pound valamennyi munkáját egybe nem gyűjtik, mindig akad hely egy válo­gatás számára, kezdve a korai költeményektől egészen a Mauberley-ig.

VARGA Zoltán fordítása

^[1] Jelen könyvünknek nem adhattuk ezt a címet, mert könnyen az amerikai kötettel vagy az 1909-ben Elkin Mathews által kiadott eredeti Personae-vel való összetévesztést eredményezhetné.