Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 168. szám

Sebők Zoltán

Experimentális köktészet, könyvben és nálunk?!

Slavko Matković: Knjiga. Osvit, Szabadka, 1979.

1979. április 1.

Szándékosan fogalmaztam bulvársajtó-módra recenzióm címét, igyekezve ezzel hangsúlyt adni Slavko Matković remek kis könyvének. Mert végre hangsúlyt kell adni nemcsak annak a tevékenységnek, melynek csak foghíjas töredékébe ad(hat) betekintést egy könyv szűkös kerete, hanem annak az invenciógazdag művészi gyakorlatnak is, melyet Matković mellett a szabadkaiújvidéki Bosch+Bosch csoport köré tömörült fiatal alkotók munkássága jelentett és szekundárisan jelent (kellene hogy jelent-sen) művészetünkben. Úgy írtam, hogy művészetünkben – nyitva hagyva a magunkénak vallott „régiók közötti választás” lehetőségét, mert azt hiszem, bátran gondolkodhatunk a jelzett művészetről országos, sőt kelet-európai viszonylatban is. Ha valaki a merész fokozás után megcsóválja a fejét, az azt hiszem, a művészet köztudatba juttatására hivatott médiumok illetve e médiumok „táplálóinak” számlájára írható. Mert nem is tudnék az Új Symposionon kívül olyan sajtóorgánumot említeni, amely a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején vállalkozott volna a nem konvencionális vajdasági művészeti gyakorlat szisztematikus ismertetésére, kritikai vagy akár kritikátlan követésére. Különösen vonatkozik ez az úgynevezett konkrét/vizuális költészetnek könyvben való megjelentetésére. Úgy tudom, Matkovic új könyve az első ilyen jellegű könyv Jugoszláviában.

A kötet Matković konkrét költészeti jellegű kutatásainak 1971-től 1978-ig terjedő szakaszába nyújt betekintést azzal az utópisztikusnak mondható szándékkal, hogy tematizálja is azt. Ebből a szándékból született kilenc „fejezet”: Homo poeticus, Typografika, Talált vizuális-költészeti tartalmak, Hommage, Vizuális-poétikai konkretizáció, Typoflora, Versesszék, Szignal-izáció, Új képregény – melyek között bőven akad átfedés, mégis funkcionálisnak bizonyult ez a laza rendszerezés, mert reprezentálja Matković kutatásainak kronológiáját. Ebből a kronológiából talán a költészeti jellegű kísérleteknek a többi médiumra való fokozatos kiterjesztése és végül szignalista képregénnyé alakulásának folyamata a legizgalmasabb.

Mielőtt rátérnénk a könyvben található alkotások jellemzésére, szóljunk néhány szót általánosságban az úgynevezett experimentális költészetről, hogy utána szélesebb kontextusból világíthassuk meg Matković tevékenységét.

Az experimentális költészet lényegét talán úgy lehetne megközelíteni, hogy az alkotó a költészet nyersanyagát nem arra használja fel „amire való”, hanem új funkciót ad a verbális nyelv materializált formáinak, a betűknek. A betű illetve a betűk halmaza és az írásjelek megszokott formájukban a fogalmat vagy gondolatot helyettesítik (jelentik), az experimentális költészet pedig a költészet nyersanyagának materiális létét hangsúlyozza, a konvencionális/szimbolikus jel-jelentés reláció részleges vagy teljes negálásával az írásjelek és betűk látható kvalitásaira, a jelentéstől független kifejezési energiáira koncentrál. Ez a szűkös vázlat reprezentálja egyben Matković kutatásainak alapgondolatát, illetve kiindulási pontját.

Az experimentális/konkrét költészet és a hozzá kapcsolódó mozgalmak kommunikációs artikulációjának két szélsőséges módja jelölhető ki. Az egyik nem nyelvi kérdéseket implikál és frappánsan csattanó ötletek szintjén zajlik, a másik hideg tudományos ízű analizálás szintjén. E kettős szintre analóg példa lehet a festészeti gyakorlat két lényegileg eltérő alapelve. Az egyik alapelv, amikor a művész a képet „ablaknak”, „ekránnak” tekinti, melynek segítségével be lehet hatolni a valóság lehetséges vagy immanens rétegeibe, a másik pedig, amikor a kép konkrét, autonóm organizmusnak tekinthető, mely belső plasztikai és struktúrális feltevéseken alapul. Az első alapelv terméke a picture, a másiké a painting.

Matković experimentális költészetének talán legfontosabb jellemzője, hogy a metaforikusan értendő picture és a painting egyenrangúan kap helyet benne. A „picture” nála egyfajta negatív mezőn egzisztál, mint bemutatás és mint emocionális kifejezés (ezt néha nyelvi természetű „bontás” implikálja), míg a „painting” saját összetevő elemeinek analízisén alapul (legtöbbször emocionális hatások nélkül). Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert úgy tűnik, hogy az experimentális/konkrét költészeti mozgalmak kibillentették a „picture” – és a „painting” – szemlélet mérlegét az utóbbi javára, celani terminussal: „hideg informel” jellegű költészetet teremtve, és szinte teljesen eltűntek a külvilágra (valóságra) vonatkozó morális, szimbolikus és allegorikus tényezők. Maradt a tiszta „painting”, a költészetnek mint verbális médiumnak szemantikai és strukturális jellegű destrukciója/analízise minden külvilágra vonatkozó üzenet nélkül. Ez az igen elterjedt magatartás tagadja a hagyományos „esztétikai műélvezetet” és „antiesztétikáját” a befogadási megismerő aktusa redukálja – a nyelvi artikuláció kutatási folyamatának tudatosítására. Matković munkái esetében hangsúlyozni kell, hogy a külvilágra vonatkozó üzenetek és az önreflexív tartalmak nem vesztették el egyensúlyukat. Alkotónk személyes rezdülései, mint a bevezető szövegben Szombathy Bálint írta: „ideológiája”, nem sikkadnak el hideg nyelvi intervenciókban, hanem ellenkezőleg, minden alkotói aktus implikál egy sereg személyes ítéletet is.

Ha az alkotások gyökereit keressük, elsősorban a szignalizmust, az új analitikus művészetet, a konkrét művészetet, a mcluhanizmust és a tág értelemben vett konceptuális művészetet kell megemlítenünk. Míg az előbbiek az új, vizuális-művészeti problematikába torkolló költészeti gyakorlat és a verbális nyersanyagú mediális művészet közös nevezőjének tekinthetők, addig a konceptuális jellegű művészet frappánsan csattanó ötletszerűsége új szint, személyes jelleget ad Matković munkájának.

Alkotónk nem szorítkozik kizárólag a költészeti jellegű vizuális problematika kutatására. Érdeklődési körének bővülését jól mutatják a könyv fejezetei: a költészeti jellegű kísérletek után megjelenik a sajtó, könyv, térkép, képregény stb. ikonoszférája, bejáródott kommunikációs kódexe, de a megszokottól eltérő kontextusban, egy érzékeny művészi ego hatalmában. A könyv lapozgatása közben egy intermediális bűvészkedésnek lehet szemtanúja az olvasó, melynek eredménye olykor a kommunikációs csatornára vagy a művészetre való rákérdezés, egy folytonos üzenetet váró nyitott készenléti állapot kiélezése, máskor nyelvi jellegű javaslat. A médiumok nyelvi jellegű intervenciói azonban legtöbb esetben nem csak a nyelvre vonatkoznak, hanem arra is, amit a nyelvvel a médiumok mondanak.

Különösen vonatkozik ez a könyv végén található két szignalista képregényre. A szignalista képregény egyben jó példa az alkotás elméleti és praktikus komponenseinek szintézisére. Matković felismerte a konkrét költeménynek azt a korlátját, hogy a dolgoknak csak egy aspektusát mutatja. A narratív képregényekben találta meg azt a közeget, amely képes a dolgok kialakulását, időbeli folyamatát prezentálni. A konkrét verseket beleágyazta a sztrip narratív struktúrájába, de úgy, hogy nem folyamatos mesét teremtett, hanem szövegképeket, melyek egyidejűleg vallanak saját metamorfózisukról és ikonikus/szimbolikus reláción „ideologizálnak”.

A szignalista képregényben szintetizálódnak Matković kísérletei autonóm rendszerré. Itt individualizálódnak/specializálódnak a konkrét-költészeti és konceptuális művészeti esztétikai gesztu-sok igazi értelemben vett esztétikai műalkotássá, egy állandósult tömegkommunikációs kódex viszonylag állandósult tartalmának megdöntésévé és új formával/tartalommal való helyettesítésévé.

1979. március