EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996324. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Ivo Andrić

EX PONTO

részletek

2007. október 1.

Megtörtént már önökkel hogy a vágányról kihajítva azt mondják a mindennapoknak: isten vele és hajlongjanak a szörnyű viharban rémülten mint akinek talpa alól kicsúszik a talaj?

Megtörtént már önökkel hogy mindenüket elvegyék – és mi az ami az embertől el nem vehető? – és hogy lelkükre nehéz és visszataszító kezet helyezzenek és hogy elvegyék a szabad szellem tisztaságát és örömét és magát a szívélyességet amely a sors utolsó kétségbeesett ajándéka marad elvegyék és hogy önökből néma riadt ifjú rabot csináljanak?

Temérdek és sokféle fájdalom éri az embereket a földön ahol „szebb lélekkel mélyebben lehet zokogni” de akit csak egy is ért ezek közül az igaz és nagy fájdalmak közül testvérem ő és barátom!

A világon mindenkinek akik bűnhődtek és bűnhődnek a lélek és az ő nagy és örök igényei miatt ajánlom ezeket az oldalakat amelyeket egykoron csak magamnak írtam és ma küldöm testvéreimnek a fájdalomban és a reményben.

Kérlelhetetlenül rideg és mozdulatlan hegyek néznek a magas felhők közül. Magas merev ég. Kemény könyörtelen föld.
Nem semmi sem fog történni! Nem a hegyek nem omlanak le! Az ég kevélyen és hűvösen fenn marad a magasban!

Elmozdul a távolság elveszik a hang szürkén halnak meg a színek: hogy látható és hallható legyen a rab véres szív lüktetése.

A mennydörgésben és a felhőkben jönnek a jövő századok és nézik szégyenemet. Lelkem mint egy kettétört kard meztelenül és tehetetlenül fekszik nemzedékek szeme előtt. A meg nem születettek szánakozó pillantásai marnak belém.

A legmagasabb terméseket téptem le. Ajkaim véresek voltak a nők kezeimet csókolgatták. Múltak az évek és hozták saját terméseiket és az élet urának neveztek.

Akkor egy hatalmas végzetes hullám kemény és sötét ösvényre vetett és az élet minden színe és szépsége kialudt szemeim hálójában. Az egészből annyi se maradt mint hamvazószerdán pernye a haj között.

Még száraz kenyérhéjam se volt és könnyeim se hogy megnedvesítsem és hogy kisírva azt könnyebb legyen nekem. Éhesen fáztam fájt a szégyenem és a másé is és a bilincs ütései és nyomai is kezemen.

Ki tudja a szerencsések és a szabadok közül mi a magány? Még pók se volt hogy egyszer legalább átszője magányomat és az ember kinek lépteit hallottam az ajtóm előtt az ellenségem volt.

Még a csuklómban lüktető vértől is féltem mert azt bizonyította hogy élek és ez egy volt a szenvedéssel.

Arra gondoltam: Isten nem kellene hogy ennyire próbára tegyen és olyan szörnyű helyre vezessen bennünket ahol az életünk és a halálunk egy és ugyanaz. Akkor még a legnagyobb alázatban sem tudtam megérteni az összes teremtmény közül miért csak az embernek adatott meg hogy megutálja saját életét.
És akkor milliónyi egyforma perc pergése közben minden remény és változás nélkül lelkem sivataggá változtatta amely már nem is szomjúhozik mikor ablakomon a rácsok olyan sűrűn voltak hogy a kezemet se tudtam kidugni hogy egy esőcsepp rácseppenjen vagy hogy megsimogasson az arra kószáló szél akkor lelkemben mint egy lámpás a halott boldogság fölött fellobbant ez a fény.

Felfogom és megértem az emberi élet történéseinek láthatatlan logikáját. Nem csak szavakkal és gondolatokkal hanem lényem teljes mélységével érzem a gyönyörű és kérlelhetetlen egyensúlyt amely uralkodik minden viszonyunkon.

Van egy ismeretlen képlet amely meghatározza az öröm és a fájdalom közötti kapcsolatot életünkben. A bűnhődés és a vétkezés úgy egészítik ki egymást mint a forma és az öntvény.

Az élet csak azt adja vissza amit mi másoknak adunk.

Gyakran órákon keresztül ülök és az ősz hideg színeit nézem. A változásoknak ellenszegülő sors ráfagy lelkemre és arcomra.

Halott bennem minden: így jó nekem.

A hang nem ér el hozzám szemem világa halott. Minden a mögöttem recsegve összezáruló nagy kapu mögött maradt. Elvesztettem mindent és többé már nem ember vagyok hanem egy nyugtalan álmatlan gondolat amely elsüllyedt és elhallgatott a mélység fenekén és felettem mint átláthatatlan zöld víztömeg ott a nyugalom a távolság és a feledés.

Házunkban már félhomály van mert alacsony szobáink ablakaira árnyékot vetnek a havas fatörzsek.

Mialatt az ablaknak dőlve ülök felrémlik:

Az örökké hideg kövekkel kirakott nagy konyhában nedves kendőbe csavart frissen sült kenyerek füstölögnek szétterítve maguk körül a sült tészta egészséges és erős illatát.

Anyám mint minden szombaton borókabogyót és cukrot izzít a parázstartón és beillatosítja a házat majd míg a lány az udvaron valamit mos és énekel szenteltvízbe mártott száraz bazsalikommal meghinti a sarkokat.

Megöregedett.

Most megáll és amíg senki se látja keresztet vet a sarokban egy feszület árnyékában és mutatja neki minden terhét amit ő szó nélkül cipel az életen keresztül és ami büszke sápadtságban pihen egész nap:

’… köszönöm Istennek hála: Ön hogy van?’

Epilógus

Sokat vagy egyedül és hosszan hallgatsz fiam álmoktól megigézve és a lélek útjaitól elfáradva. Alakod meghajlott és arcod fehér szemöldököd összevonva és hangod mint a tömlöc ajtajának csikorgása. Menj ki a nyári napsütésbe fiam!

- Mit láttál a nyári napsütésben fiam?

Láttam hogy a föld erős és az ég örök de az ember gyenge és rövid életű.

- Mit láttál fiam a nyári napsütésben?

Láttam hogy a szerelem rövid de az éhség örök.

- Mit láttál fiam a nyári napsütésben?

Láttam hogy ez az élet sanyarú ügy és a bűn és a balszerencse véletlen váltakozásából áll hogy élni annyit jelent fortélyt fortélyra halmozni.

- Szeretnél aludni fiam?

Nem apám elindulok élni.

Tóbiás Krisztián fordítása


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.