EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996388. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NABOKOV

Zeke Gyula

Ex-napló

2005. április 4.

2004. október 25.

Harmadnapra föl kéne támadnom, illene még az én koromban, azonban szó sincsen támadásról, föl-ről végképp nem, védekezés zajlik - olykor elég mozgalmasan - a testemben, legfeljebb is rugalmas elszakadás. De legalább volt egy napom, egy teljes, hiánytalan napom, melyet a létezéssel töltöttem, csakis, tisztán, a szépészeti és zsigeri élv esszenciális sűrűjében, húst hússal ettem, szivarra szivart szívtam, szóért mondatot kaptam, pálinkámra pálinkát, sörre sört, derűre nevetést, borúra olajos, aszúfényű napot. Hosszú volt e nap, fénye átmelegítette jócskán a másnapot, még az is valaki másnak a napja volt, s e valaki harmadnapon is halottaiban gyönyörköde. Harmincórás volt e nap. A testem aludt közben valamennyit, de a szellemem nem, elmenekült horkolásom elől, és álmaim, ha voltak, nem tudtak megkapaszkodni tudatom szakadozó hálójában.

Ez itt a Fekete híd, szólt vezetés közben Balázs Attila, épp csak úgy építették, hogy átférjen alatta a vonat, nem gondoltak rá, hogy háború lesz, hogy lesz egy első világháború, amelynek lesznek túlélői is, mert mindig mindent, a túlélhetetlent is túlélik rendre többen-kevesebben, és e túlélő katonák közül vagy húszat sodort le a vonat tetejéről ez a túl alacsonyra épített híd, akik háborús módon a zsúfolt szerelvény tetején utaztak haza Kishegyesre, miután túlélték az első világháborút, így az utolsó utáni pillanatban váltak áldozattá, majdnem mint szerte az országban azok a negyedszázaddal későbbi gyermekcsapatok, amelyek immár a második világháborút követően fel nem robbant tölteteket ütögettek, szerelgettek, huzigáltak, mint Gion Nándor A kárókatonák még nem jöttek vissza című kötetében, és úgy röppentek ezerfelé, ahogyan manapság az öngyilkos merénylők és környezetük, a második világháború után ez még tragédiaszámba ment, miként az első világháború után tragédiaszámba ment még a Fekete hídi esemény. Azóta persze megemelték a hidat, mondta még Attila, és át is festették, mondom már én, zöld most.

Fekete viszont a föld, még mindig, mint akkor és most és mindelőtte és az idők végezetéig, zsíros és fekete, jó bácskai föld. A fű zöld rajta csak, meg a bokrok és a fák, melyekről könnyű madárként hullottak e harmincórás napon a levelek, és a jászolos korú kiscsacsi ferde fejjel állt a karámban. Mennyi-mennyi szép ember, mennyi jó arc, mondogattam magamban, baj lesz ebből, nézem, nézem és megszokom őket, nem figyelek, és bedőlök ezeknek a szép arcoknak, és a napom lejártával vissza kell mennem majd az emberek közé, és többé már nem leszek képes nézni őket, a többieket, és lótni-oldalazni köztük, csak dermedten megállok. Mintha csupa Szólon korabeli kézműves gyűlt volna egybe, afféle ünnepi gyülekezet, alkalmi polisz itt a dombon. Valahogy láttam a szemükben a mesterség gyönyörűségét, az agyagban, betűben, festékben és hangban való jártasságot, s a fegyverviselés boldog gyűlöletét. Van is a Kátai-tanya térképzésében valami passziós szellemi elem, valami lükeionszerű, s kissé még bibliás is. Leölt süldőink s az említett szamarak mellett lovak, pulykák, libák, csirkék, kutyák természtesen, fajdkakas, fácánok és gyöngytyú­kok voltak láthatók, szalma, vér, guanószerű ürülék és kukoricaszár. A pajta nyitott padlásán faszán függött, az nagyon szép lehet, a hóval vastagon födött fekete bácskai föld, amint suhan rajta ez a szán a farkasordító hidegben, szótáram tanúsága szerint ez a lükeion egyébiránt farkasok által benépesített területet is jelent, jaj, az a kiscsacsi csak fölnő addigra.

Ránk borult az este, s zenekarok játszottak, különös örömömre a Paniks is, ez a szerb-magyar szépséges válogatott, nem emlékszem, hallottam‑e valaha életemben ilyen zenét, ilyen hangokat és ütemeket, és nem emlékszem, volt-e valaha alkalmam így hallani is a zenét, ilyen közelről, megtörten és engedelmesen, mintha magam is hangszerré, a hangok szerévé váltam volna, rezgés által lelkes testté, melyet a maga tartományába vont a muzsika, nem, nem, ilyesmi soha annak előtte nem történt velem. Egy fát segítettem az éjszaka további részében állásában, s nem eredménytelenül, állt még reggel is. Ama másnapos sörök és török kávék közepette a nevetésre emlékszem csak, Márta, Zsófi, Péter, Mesés, Virág és a többiek nevetésére, és ama olajos, aszúcsillogású fényre. Kissé eszelősen már csak őfelsége mondata járt a fejemben:

"Hazatérnek mind, mire lehullanak a le­velek."

2004. október 26.

Mint ismeretes, lehullottak a levelek, és nem tért mindenki haza, azután még és még, és nem és nem, miként Kishegyesről Peter von Märchen, aki nem népes, ám díszes kompániájával lefékeződött Szegedett, s tovább ittak harmadnapig. Tettük jól érthető. Ha az ember egyszer rákapott a határátlépés édes ízére, csak vonakodva lép vissza önként a normalitás mezejére, ahol feddés és szemrehányás, önvád és megbocsátás és további tarka szenvedések várják. Egy határon túl, egy másikon viszont még innen, két határ közt a pad alá, mondhatni, ez korszerű, európai program, melyet az esetenként törzsi-családi horizonton megrekedt szeretteink nem méltányolnak eléggé. Míg tehát mi Pest felé gurultunk a ködben, e szellemi vándorkompánia megpihent, s egy szegedi kocsmában légiesítette a határokat, melyeket őfelsége halálát követően kissé megbolondítottak az európai nagyhatalmak. Az Egyesült Államokat szokás nem említeni e sorban, nem azért, mert nem európai, hanem amolyan globális illendőségből, mintha Wilson elnök dolga annak idején kimerült volna tetszetős pontjai kinyilvánításában, s az elnagyolt megvalósításért semmi felelősség nem terhelné őt és országát. Emlegetni ebben az összefüggésben a franciákat és Clemenceau-t szokás, aki bizonnyal a magyar szellemi elit megtévesztése végett hordott Nietzsche-bajuszt, nos, ilyesféle tartós félreértéseket kellett Péteréknek tisztázniuk ott a kocsmában, túl jón és innen még a rosszon, és még különbféle össze nem tartozó dolgokat, formálódott tehát az új szegedi gondolat. Azután eltelt egy nap, a levelek hullanak azóta is, ők hazatértek, hogy némi késéssel ugyan, ám annál roppantabb erőfeszítéssel újra felemeljék az oly könnyűn elhagyott fonalat. Történt mindez a valóságban vasárnap este és éjjel és hétfőn délelőtt, a napló ezúttal is kullogni kénytelen az események után, egyszerre élni és írni nem lehet.

Nincs mentségem. Úgy reméltem, még a nyolcvanas évek végén is - amikor már látni, majd tudni lehetett, hogy a dolgok nem fognak, úgymond, a régi módon tovább menni -, hogy nem tudom, mi lesz, de a múlt fényei igen, ám árnyékai semmiképp sem fognak megjelenni újra a hon egén, nem lesz többé semmilyen oldalú megátalkodott és/vagy idióta politikai mozgalom és szellemi erő, nem gyűlik már ismerős formák köré a gyűlölet, és az akkori jelen politikai és de főként társadalmi erői többen lesznek ezeknél a meg sem jelenő árnyékoknál és erőknél, ők lesznek majd a normalitás mezeje, ahová - még oda is! - visszatérnünk nekünk, a többség által mindig és eleve és megátalkodottan és cseppet sem politikai okokból és módon félt és gyűlölve bámult keveseknek amúgy is és minden körülmények között oly nehéz. Tán nem szükséges e hasábokon ecsetelnem, mennyire tévedtem, vagy lehet, hogy szükséges volna, de az égvilágon semmi kedvem nincs hozzá, beismerem csak, én voltam a Földnek bolondja. A paletta azért színesedett, nem csupán újjáéledt és virul minden, de minden régi fantazma, vád, rögeszme és ideológia, de újak is társultak szép számban melléjük. Éltes erővel mégis inkább a régiek virulnak, mintha semmi, de tényleg semmi nem történt volna az elmúlt kilencven évben. Így például reumás panaszaim kezelése során az óbudai esztéká hetes fülkéjében nemrégiben értesültem, hogy a szabadkőművesek robbantották ki az első világháborút. Egy rozzant öregúr közölte velem ezt, miután köszönés helyett megkérdezte, milyen pártállású vagyok, majd kurta válaszomra: nem politizálok, értő pillantással csak felmérte, nem vagyok szabadkőműves, s meghökkent hallgatásomat kihasználva, tájékoztatott a világ huszadik századi romlásának főbb okairól, a fönti szégyenletes tény mellett egyéb zaftos részletekről is.

Igen, a szabadkőművesek, megint és újra csak ők. A Fekete hídi áldozatok is az ő lelkükön száradnak, állt össze a fejemben a kép az autóban szorongva Pestre menet, gaz, megátalkodott bagázs, adjatok egy szabadkőművest, és kibelezem sarkaiból, és miszlikre tépem, és szétcincálom és soha többé össze nem rakom a világot, a rohadt életbe. Pusztuljon el végleg, mindenestől, és akkor megnézhetik magukat ezek a szabadkőművesek. Ilyen gondolatok jártak a fejemben a ködös autópályán Kishegyesről jövet, ahová amúgy október huszonharmadika alkalmából vagy kétszáz hungarista is ellátogatott tüntetni, ezen a híren már meg se lepődtem. Csak valami súly telepedett a szegycsontomra, mintha megkétszereződött volna a Föld nehézségi ereje. Attila jól vezetett, tudhattam, nem lesz tragédia. Az Astoriánál szálltam ki, kösz, sziasztok, majd legközelebb, búcsúztam Zitától, Mártától és Kingától is, legközelebb folytatjuk. Alant talán a feledés vár, gondoltam, nyerhetek kevéske időt, s csak majd holnap térek vissza ama birodalomba.

Ismerős zajaival lassún süllyedt velem a mozgólépcső.

2004. október 27.

Ha a tegnapi nap leírása úgyszólván semmit sem tartalmazott ama kedd amúgy is pár nappal később gépre vitt eseményeiből, hát a mai napnak kell fölnyalábolnia az elmaradt terhet. Annál is inkább, mert magában gyönyörködő őszi szerda volt, nem a harsány történések napja. Alkalmat adott a szemlélődésre, s mérsékelt, ám annál felkavaróbb fényei a kishegyesi másnap fényeit idézték. Úgy vagyok evvel a mérsékelt, felkavaró őszi fénnyel, mint Szép Ernő a Margit-sziget avartakarójával, vagy mint Cholnoky László a felhőtlen nyári éj csillagaival. Hány és hány szövegük rugaszkodik el onnét, és tér meg hozzájuk! Én sem hittem el azon a szerda délelőttön, hogy más időjárás is lehetséges a világon, hiába hitegetett eltérő fokaival a CNN világvárosi hőmérséklet-terítéke. A televíziót is csak Isten figyelmének elterelése végett kapcsoltam be reggelizésem idejére, nehogy elvigye tőlem azt a melankolikus, orgiasztikus fényt. Fölöslegesen aggódtam, mert az idő pár órára fölhagyott a járással, és megpihent Budapesten. Fölöslegesen aggódtam azért is, mert a fiaim már vagy évtizede, négy-, illetve hároméves korukban tudományos módszerrel bebizonyították Isten nemlétét. A zongora alatt miszlikre téptek egy papírszázast, és a függöny mögé bújva vártak, vajon Isten összerakja-e. Három perce volt a nem túl nehéz feladat megoldására, nem tett semmit. Azóta nincsen. Nem inkább legalábbis, mint az idegen civilizá­ciók lényei, akik a tudomány mai álláspontja szerint ugyancsak nincsenek. Nem volt tehát miért aggódnom.

Föl is kerekedtem, holott eredetileg írással, otthon szándékoztam tölteni a napot, inget vasaltam, és egyik munkahelyem, a Bambi presszó felé indultam. Épp mire odaértem, fölborult a varázslat, hűvösebb szelecske vontatott vékony felhőket a Nap elé, a levegő nemes majolikaszíne elsötétült, s a zajok a fények fölébe kerekedtek. Már ha így, rendben van ez is, morfondíroztam, a terasz e meglett napon így is májusi mód telve volt emberekkel, a cég által nemrégiben beszerzett piros műanyag székeken és asztaloknál ültek, melyek mindegyikén öles Arany Ászok-reklám virít, épp elég baj, még ha a sör neve meghazudtolja is e rikító piros színt, s a sumer főzetek örök fényét idézi.

Arról akartam írni ezen a napon, vagyis az ennek a napnak megfelelő szövegben, hogy tegnap, ama kedden mi történt még velem, de nem írok már, csak beszámolok röviden, hogy részt vettem egy konferencián, melyet az Óvás egyesület a Belső Erzsébetvárosban, az egykori "Zsidóvárosban" s az 1944-45-ös gettó területén rémes ütemben zajló bontásokról, vagyis azok ellen szervezett a Műcsarnokban, és a konferencia szép volt és sikeres, angolul is zajlott és magyarul, és holland és olasz várostörténészek és városvédők mellett a fővárostól, a hitközségtől és a műemlékvédelemtől és a kerülettől is voltak illetékesek, maga a VII. kerületi polgármester jelesül, aki kijelentette, hogy nem rendel el azonnali bontási tilalmat, mert azt sem ő, sem a képviselő-testület többi tagjai úgysem szavaznák meg. Szóval erről akartam írni, de itt és most elment tőle a kedvem, mert a hőkörében tart még az az orgiasztikus, őszi fény, és elég időt éltem már ahhoz a Földön, hogy nyugalommal fogadjam az előre tudott események bekövetkeztét. Igen, lassan, demokratikusan, de biztosan szét fogják építeni a városomat a fejem fölül, s végső soron csak rajtam múlik, hogy ezt mennyire érem meg. Ami megmaradt az ostrom során, amit nem bántottak az ötvenes években, amit nem lőttek szét a forradalomban, s ami nem állt útjában a kádári modernizációnak, hát majd elbontják most. Nem adom ingyen a házaimat, van harcos énem is, a kutyafáját ennek a világnak (is), új köpenyemben fekszem a buldózer elé, csak a Pestemen át, istentelen, pénzéhes bagázs, szóval nem erről akarok írni most, csak remeg a kezem, és mindjárt elejtem azt majolikafényű őszi Napot, és miszlikre töröm, és akkor le kell hajolnom, és szedegethetem a Nap szilánk­jait, és a felkavaró melankóliám kétségbeesésbe fordul, már megint elrontottam valamit, Istenem, aki sajnos nem vagy, mennyi mindent elbasztam már életemben, de csitt, ismét előreszaladtam kissé, erről az elbaszásról egy későbbi napon írok, még kedd van, még kedd legyen egy kicsit, előszerda, s majd csak holnap a szerelem-csütörtök.

Ama konferencia előtt meglátogattam még a Tetthelyet, merthogy a bontandó házakba települt udvari kocsma-cafékról írtam esszét, s a fölolvasás előtt visszamentem a Csányi utca 5. alá, vajon téliesítették-e, vajon nyitva van-e még. A kapura szögezve fehér lap várt: Záróbuli szeptember 17-én. Alatta golyóstollal, kézírással:

"Nagyon kár!"

2004. október 28.

Vannak napok, melyekről előre tudható, hogy semmi kicsit is kedvünkre való nem fog beléjük férni, s ha mégis, az vagy a mulaszthatatlan teendők rovására történik, vagy a pillanat e világi élvvé nem fordítható ajándéka. Az írásban forgó csütörtök ilyen nap volt. Mulaszthatatlan teendőim elvették az időt egy kedvemre való foglalatosságtól, részem volt viszont cserébe ama pillanat örömében, mindössze nem panaszkodhatom tehát.

A mulaszthatatlan teendők sem voltak mind terhesek, délelőtt az ELTE Jogi Karának dísztermében megtekinthettem például, miként veszi át apám vagy hatvanadmagával doktor Izsák Lajos rektorhelyettestől az aranydiplomát. Szépen vette át, lendületesen, anyjától kapott kitűnő génjei jó egészségben tartják, dolgozik ma is, és ugyanúgy eszik és iszik, mint bármikor életében. Nyoma sincs személyiségében a feketekórnak, mely bennem az anyai vonal folytatódása, és nyoma sincsen a személyiségében a létezés feletti kétségbeesésnek, amit viszont a saját apjától örökölhetett volna, s mely, mint valami felbontatlan géncsomag, végül (?) ugyancsak bennem bomlott életre. Igen, anyám mindent értő tekintetében mindvégig ott csillogott a lemondás olívafénye, és apai nagyapám megbolondult, mert 1948-49-cel kifordult alóla a világ, s látnia kellett, hogy a veszteség helyrehozhatatlan, életének formáit összezúzták, s a változás ellen immár végső fegyvere, oly bölcs humora is bevethetetlennek bizonyult. Körülményeik és sorsuk mindkettőjük esetében segítették és gyorsították csupán alkatuk és szép képességeik halálos összpontosulását, míg apám esetében épp megfordítva, a fönti démonok által meg nem környékezhető életereje minduntalan fölébe kerekedik a körülmények és a helyzet számára sem kevésbé keserű elváltozásának, létezésének alapjai támadhatatlanok. Ez a lendület volt a járásában, s az életerőnek ez a derűje az arcán, amint ment vissza a széke felé az aranydiplomájával, egyszerűen örült, hogy él, míg évfolyamtársainak döntő többsége épp ellenkezőleg, örült, hogy élt, és némelyikük csak az ünnepségre kirendelt fiatal jogászok támogatásával volt képes eljutni a pulpitusig, ahol a doktor Izsák dékánhelyettes elvtárs mókás öltözékben, komoly középkori sipkával a fején osztogatta a barna bársonyba kötött diplomákat. Beszédében megemlítette Szekfű és Illyés Gyulákat és még más, kissé szelektált holtakat is, idézetek segítségével arról beszélt, hogy a harmadik utas magyar alkat átvergődött valahogy a 19. és a 20. század próbatételein, de most, az utóbbi tizenöt év során olyan feladat elé állították, amelyet nem lesz képes megoldani alkata elveszítése nélkül. Azt hittem, rosszul hallok, hiszen annak idején az egyetemen volt alkalmam őt egészen más tónusban beszélni hallani, meg egyáltalán, vártam mindazonáltal, hogy megemlíti, ennek az évfolyamnak volt a tagja Antall József is, jelesül az apám csoporttársa, de nem tette meg. A még élő szobatársak, merthogy nem a csoporttársi, hanem az Eötvös kollégiumbeli szobatársi együttélés hozta létre közöttük az igazán szoros viszonyokat, szóval ők vagy öten azután igen örvendeztek egymásnak. Mint utólag értesültem, komoly keletje volt a búzával - már avval egy időben - érő körtepálinkámnak, melyet tavaly szeptemberben főzettem az apámmal majdnem egyidős fa gyümölcséből, amely igen finom pálinka övenkét fokos, s melynek cefréjébe nem engedtem cukrot tenni.

Matávos szerelőket is fogadtam még aznap, hogy a kivitelező által trehányul kábelezett hálózatunkat helyrehozzák jó minőségű tévénézhetésünk érdekében, szenvedtem, mint az eb, prolikkal és politikusokkal nem tudok szót érteni, más nyelvet beszélnek, melyet értek ugyan, de nem érzek, prolikkal három sör után még csak-csak, de politikusokkal semmikor és semmiképpen nem tudok szót érteni, mindegy, megvolt az is.

Orvoshoz vittem végül a gyereket, semmi baja, csak sportolnia kell, hogy a kamasz energiáit levezesse, este még mostam, mosogattam, teregettem, etettem és vasaltam. Amúgy ott, a rendelőben jutottam az említett ajándékhoz. Háziorvosunknak új nővére van, végtelen kedves lény, artisztikusan boszorkányos arccal, melynek összhatása mégis a szépség, mozgása tündéres, a haja botticellis, a mosolya önzetlen. Kamaszodunk, mormogta a foga közt, mikor a gyerek problémáit traktáltuk a doktornővel, láttam, tetszik neki. Vagy nem is tudom, mit láttam. Este fogmosáskor a táskákat a szemem alatt bizonyosan.

2004. október 29.

E péntek mintha ismétlése lett volna őszi szempontból ama szerdának, de sőt bővített és javított jelenése. Becsülendők nagyon ezek a napok, önmagukban és önmagunkért mindenekelőtt, de ugyanígy azért is, mert az ökológiai egyensúly végzetes megbomlásának idején, melyben élünk, egyre ritkulnak az évszaknak megfelelő napok, s hovatovább statisztikai fikcióként léteznek csupán, az évszakok nemsokára maguk is elveszítik arcukat, és naptári szimbólummá válnak. Most, november 4-én, mikor e sorokat írom, kissé hűvösebb van már, ám a nyaranta elviselhetetlen fénnyel égető csillagunk még azokkal az október végi szelíd sugarakkal melengeti a túlságosan fehér ember arcát. Aki sokáig él közülünk, még csinos dolgoknak lesz tanúja. A média nagyotmondó, persze, de mégis, a minap azt közölték velem (is) a televízióban, hogy az Északi-sark 2060-ra úgy, ahogy van, elolvad. A világóceán szintje négy-öt métert emelkedik, aszályok, hurrikánok, elsivatagosodás s más ilyesmik lesznek. (Idejében éltem tehát még Hollandiában!) Az ugyancsak a minap további négy évre újraválasztott ifjabb Bush elnök álláspontja a kérdésben ismeretes, s mit sem változott: a kiotói egyezmény aláírása következtében amerikaiak százezrei veszítenék el állásukat, s ez megengedhetetlen. Egyebek közt ezért becsesek az évszaknak megfelelő, olívafényű őszi napok.

Ballagtam tehát ama pénteken a szer­daihoz hasonló réveteg tekintettel a Bambi felé, ám nem volt módomban, mint Szép Ernőnek a Szigeten, a vaskos őszi avarban tapodni, no nem azért, mert elsöpörte volna a járdáról a vice, hanem mert lépten-nyomon kibaszott (sic!) nejlonok fehéredtek benne. Mielőtt végtelen undoromat, kiszolgáltatottságomat és keserűségemet félretéve belemennék, úgymond, a témába, s tapodnék a­ zavarban, engedjék meg, hogy megálljak ennél a csúnya, még ma sem szalonképes - Úristen, hol van az a szalon! - szónál, és felhívjam figyelmüket az arányos, jól kimért káromkodás fontosságára, mely nem csupán tisztítja a lelket, de a gyermeknevelés nélkülözhetetlen eleme is. Igen, e mai világban, melynek nejlonmód szaporodó filmjeiben a mother-fucker zsenge kötőszó csupán, rendkívül fontos, hogy gyermekeink tőlünk tanuljanak káromkodni. Hogy azok a szavak, melyeket egyes magyar kereskedelmi csatornák a napközi órák műsoraiban még kisípolnak, hogyan használandók helyesen. Megfelelő időben, megfelelő hangsúllyal, megfelelő helyzetben. Alkalmasak e célra az élet önként adódó ügyes-bajos konfliktusai, kivált nem csonka családban, melynek egyben tartásához tán épp eme megfelelő időben, hangerővel és -súllyal kimondott szavak segítik hozzá a feleket, kik emígyen a jövő nemzedék családjainak épségén is munkálkodnak. Csakis így tanulhat meg magyarul a ded, és saját szépen felfogott érdekeink érvényesítése mellett az óvónők és a tanítónők alulfizetett munkáját is segítjük ekképp. Csakis így fogja meghallani gyermekünk, mi a trágárság a maga valóban alantas és mélyen romlott alakjában, s megérezni, hogy ahhoz a megfelelő nyelvi és társadalmi feltételek együttállása esetén nem is szükségeltetnek szokványos értelemben vett csúnya szavak, miként a forma szerint való piszkos beszéd is lehet a szurtos, bicebócás humánum kifejeződése. Szándékosan nem élek itt példákkal, mert abból óhatatlan olvasóim derülése következne, és én most itt semmi derűt nem akarok.

Ismétlem csupán, ama pénteken a Bambiba menet az őszi avarban lépten-nyomon kibaszott nejlonok fehérlettek, szürkélltek és zörögtek, miként bárhová lépek ma Budapesten és Magyar­országon és a világban, mindenütt ezek a kibaszott nejlonok és flakonok és különféle egyéb fondorlatos polietilén készítmények találhatók a láb, a térd, a csípő, a köldök, a szegycsont, a nyak, a száj, a szem és a homlok magasságában, és fönt és alant és kint és bent és szárazon és vízen, és az űrben és a Földön és a térdben és a mellben, mindenütt, mindenütt. Megálltam kissé, elgondolkodtam, nem lesz ez így jó, átkozódni mindenki tud, szépen, csúnyán, végtére nem ülhetek be remegő szívvel a Bambiba, erős velővel megpróbáltam hát végiggondolni a dolgot, méltányolva a másként gázolók érveit is. Hová is vezetne, ha főbe lőnék minden nejlonzacskót. Hisz Pesten már a harmincas évek végén volt Nejlon nevű eszpresszó. És Leidenben is mit mondott az a zöldséges, nyugtatgattam magam, mit mondott szelíd, engesztelő arccal?

A nejlon áldás, azt mondta az a zöldséges.

2004. október 30.

Plastic is a benediction. Jó, induljunk ki ebből. Kevesebb fát kell kivágni, a műanyag fémet és üveget vált ki az élet különféle területein, hol is a tárgyak, eszközök hagyományos anyagokból való előállítása többletmunkával és -energiával járna, erdeink pusztulásával és ásványi anyagaink gyorsabb elhasználásával, tudom a leckét.

Környezetismeret-óra, mi műanyag?

Műanyag a pohár, a szódásüveg (hehe), a szívószál, a cipő, a dzseki. Az ablakkeret, az ajtó, a szemüvegkeret, a fű. Műanyag a szék, amikor ezek az egymásba tolható fehér karszékek megjelentek, ha jól emlékszem, úgy hét-nyolc évvel ezelőtt, pillanatok alatt elterjedtek az egész világon, amint azt legkülönfélébb helyeken készült tévésorozatok is tanúsították. Műanyag e székhez tartozó asztal is, természetesen, miként a hokedli és a szófa is. Műanyag a nyél, a nyúl és mind a gyermekmütyürök. Műanyag a mell, a melltartó, a fasz, sőt teljes nőpéldányok is készülnek műanyagból nagy számban manapság. Műanyag az óraszíj, a nyakék, a fülbevaló, a vödör. A zsák, a tál, a borospalack dugója. A szemlencse, az öv, a köpeny, az esernyő. Műanyag a repülőgép, a tévé, a lemezjátszó, a gépkocsi, a számítógép vagy a porszívó mintegy kétharmada, de az a kés, a kanál, a villa és a sótartó is. Műanyag a szekrény, a táska, a budiülőke, a fésű. A toll, a telefon, a villanykapcsoló. A lavór, az üdítőitalok flakonjai, a lámpa, a lemez- és a CD-lejátszó, a virágkád. Műanyag a virág maga, az irattartó dosszié, az evőelőke, a csónak, az evező, a matrac. Műanyag a kuka, a sorompó, az ágytál s az idióták alatti lepedő. Műanyag a húr, az ejtőernyő, a könyvborító, az abrosz, a kilincs, a tálca, s kivált és végképp elviselhetetlenül az edényszárító tálca, amelyen rendre fekete, levakarhatatlan penész keletkezik. Műanyag a pult, a szalvétatartó, a redőny, a kábelek bőre, a csípőízület, a turmixgép. A sakk-készlet, az egérpad, a zuhanyzótálca, a vajtartó, a tejtartó, a tojástartó. És jaj, jaj, a hungarocell. Pihekönnyű gömbökre bomlik, és fújja, szórja szét a szél.

Mindennek, mondom, még örülhetünk is.

My philosophy is: job! - mondotta volt egy beszédében az említett elnök. És valóban, szemtanúja lehettem Miamiban, amint a szupermarket pénztárának végében kék ruhás, fekete lányok ültek, és minden, de minden egységnyi térfogatú árut külön nejlonba tereltek gépi segítséggel, vékony, világosbarna nejlonokba, úgy és csak úgy lehetett elvinni bármit, mintegy másfél mérföldnyire volt a szeles óceán. Magyarország nejlon­befogadó kapacitása még alig-alig kihasznált. Sokat kell még dolgoznunk és vásárolnunk ahhoz, hogy a nejlonok, mint történt Bangladesben, eltorlaszolják mondjuk a csatornákat. Össztömegük egyenlőre messze van attól, hogy akadályozni volna képes a gazda(g)ság és a szegénység növekedését. A nejlon és mind a műanyagok nem tartoznak a veszélyes hulladékok közé sem. De szépen haladunk, a fehér köpenyes boltos kisasszonyok már nagyon zord képet vágnak, ha az ember szól, nem óhajtja a nejlonukat.

A kérdés tehát e pillanatban tisztán esztétikainak tűnik, csakúgy, mint a falfirkák esetében, amelyek szintén nem veszélyeztetik az épületek stabilitását. De vajon hihetjük-e, hogy legalább e téren - hogy a mocsok, az mocsok, és eltakarítandó -, létezik valamiféle közmegegyezés, melynek az állam és az önkormányzatok csupán pénzhiány miatt nem tudnak érvényt szerezni? Vajon nem az-e a helyzet, hogy jelentősen megnőtt s esetleg többségre jutott azon polgárok köre, akik jól érzik magukat e mocsokban, de sőt maguk is termelik azt? Mi is sokan vagyunk, a nejlon is sokan van, csak elférünk valahogy. Nem tudom, a jelek mintha erre utalnának. Magyarország e tekintetben mindenesetre kezdi beérni Hollandiát. Miként ott, itt sem láttam embert magamon kívül, aki egyetlen nejlonért is lehajolt volna, s azt, ha volt egyáltalán a közelben, a szemétkosárba - hallják?, ez is micsoda archaizmus már! - hajította volna.

Egyvalamin csodálkozom csupán. Miért nem akadt eddig egyetlen filmes sem, aki a rothadni nem akaró flakonok nyomába eredt volna? Csak egy félperces klip is micsoda jól mutatna! Coca-cola az erdőben, a réten, a patakban, a kertben, a járdán, a temetőben, a piacon, a kapualjakban, a sportpályákon, az építkezési területeken, a városok és a falvak senki földjén, az utakon, a tavakban, az aluljárókban, mindig, mindenütt, most és mindörökké.

Hát így telt a szombatom, s ha másként nem, így minden napom telik.

2004. október 31.

Dédi sírjánál állunk Székesfehérváron, vajon a mécsesünk ég-e még másnap, a halottak napján? Családi kripta, sírbolt, domboldalba épített valóságos házacska előtt seperjük a zörgő leveleket, meglep, mennyire keveset tudok anyám felmenőiről, fiaim kérdéseire csak igen hiányos válaszokkal szolgálhatok. Az előadásmódom is furcsa, nem szoktam így beszélni. Ők is furcsák, komoly képpel állnak, én még mondanám, de figyelmeztetnek, már belekezdtek a csendbe, én se szóljak, állunk vagy fél percet, tán egyet is némán, most látom csak, nem gyerekek többé. Még kis idétlenség, bénázás a lányok körül, és vége, kész. Dédire emlékeznek is ráadásul, hét- és ötévesek voltak, amikor meghalt.

A szobája helyén ma a másod-unokatest­vérem kocsmájának a biliárdterme áll, igyekvőn mutogatok, itt volt a varrógép, mellette a rádió, ahol a dédapjuk üldögélt hajlott háttartásban, s keresgélt az állomások között. Sötét volt, valahogy minden év- és napszakban sötét volt abban a szobában, mert a négyszelvényes, vaskos faspalettával hűs sötétet lehetett csinálni júliusi délutánokon is, halkan szólt a rádió, mindig halkan, még ha nagypapa, a dédapjuk, meccset hallgatott is, mely kedvenc, szenvedélyes időtöltése volt. Most harsány fény, sárga falak és füst van a szobában, csak a kopott hajópadló maradt meg az eredeti berendezésből, az ajtó befalazva, a kocsma felé pedig a hajdani nagy családi ágy fejtámlájánál ütötték át a falat. Nyögök még kettőt, s hamar föladom, hogy szavakkal eléjük hozzam itt azt a szobát, csak ámulok, mennyire irtózatosan el tud tűnni valami a világból, ha nem rombolják porig, csak átalakítják, akkor is, sőt talán úgy még elebb, tulajdon múltunk hiába-bizonyság, jó helyen keresgélünk, és jó helyen nem találunk.

Az udvar is, Istenem, hát ott sem tudom sokáig lekötni a figyelmüket. Itt állt az akácfa, melynek törzsére azt a kiszenvedt tonetszéket szögeltem, s hálót kötöttem rá, hogy legyen hol gyakorolnom a távoli dobásokat. Emitt egy kút volt, karos, azon húztam föl a vizet. Itt állt a budi, hová esténként oly mély félelemmel botorkáltam ki, ahogyan azóta már nem vagyok képes félni. Itt ültem a lépcsőn, és olvastam végig Mikszáth Kálmán összes munkáit, mutatnám nekik, csakhogy ott már egy új épület áll, másod-unokatestvérem valami nyári traktussal toldotta meg a kocsmát. A folyosón a mintázott műcement még a régi, az építés évét, 1905, viszont már takarja valami. A verandán mesélt nagypapa, utóbb ott pucoltunk diót, s oldogattam türelmes segítségével a nyári matematikafeladványaimat. Dédmama, mármint az enyém, még 1968-ban halt meg, féltem tőle, botja volt és mély hangja, mint a boszorkányoknak. Kilencvenkét éves volt, lassan csoszogott, volt időm elmenekülni előle. Onnantól az ő szobája lett a konyha, oda rendezkedett be nagymama. A sárga-piros konyhaszekrény fölső része még most is ott áll a verandán, és a szag is még a régi, első szippantásra legalábbis.

Mindez a fiúkat már végképp nem érdekli, biliárdozni szeretnének a hálószobában, vagy ha nem lehet, hát induljunk, menjünk. Én sem tudom, minek téblábolok még, a másod-unokatestvérem koccintást ajánl, a feleségem biccent, majd ő vezet, de nem, valahogy nem, most még ehhez sincsen kedvem. Tévé rikít a falon, kell, igénylik a törzsvendégek, mondja a másod-unokatestvérem, miként a játékgépet meg a biliárdot is, és a hajnali öttől utolsó vendégig való nyitva tartást is igénylik, ez itt másképp nem megy, hát mindegy, legalább pénz van benne. Föl kéne oldódnom, föl kéne találnom itt valahogy magamat, de nem megy, nem megy. A törzsvendégek is néma bizalmatlansággal szemlélik furcsa mozgásomat, hallgatják tétova mondataimat.

El innen, el hát, a fenébe is. Rokoni puszik, jókívánatok, a gyerek, mármint az övék, jól tanul, nagyon ügyes a kompjúteren, már pénzt is kereshetne vele, annyira. Alkonyodik, végre beszuszakolódunk a kocsiba. Lehajtott fejű asszonyok és férfiak igyekeznek a sírok felé, két temetőben is égnek már a gyertyák, merthogy egymás mellé települt a református és a katolikus sírkert, indulásnál így még gyors vallástörténeti magyarázattal kell szolgálnom a fiúknak. Figyelmesen fordulok az útra, el ne üssek valakit, s csak lassan, vigyázva hagyom magam mögött a zsongó, fényben remegő nekropoliszt.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.