-- 1995 1999 1965 1997 1994 2001 2002 1996 2005 2000 2003 1993 2006 1998 1992 2007 2011 1965-1966. 2010 2008 1966 1979 1967 1968 1969 1970 1971 1975 2012 2009 2013 2014 2015 2016 2017	--

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 125. szám

Bognár Antal

EURÓPA SZÉPE

Történik: az Úrnak alig elbeszélhető 1932 esztendőjében

1975. szeptember 1.

Európa és az egész emberiség valamikor majd törvényt fog ülni, hogy megvizs­gálja, hogyan gondolkoztak az entellektüelek a veszedelem percében, 1932-ben, száz évvel Goethe, a nagy bölcselő halála után, aki egyformán volt az eszme és a cse­lekvés embere. Életével ő megmutatta, hogy a józan ész mindenkor úrrá lehet a szervezetlen káoszon és hogy a szétroncsolt világot csak önmaga segítségével lehet megegészségesíteni. Kövessük példáját s akkor az utókor látni fogja, hogy Goethe hagyatékának örököseiben tudatossá lett a lelkiismeret s hogy ráébredtek arra a legelső kötelességükre, hogy a mai fiatalságra nem szabad egy irányavesztett, szét­zilált Európát, egy züllött világot hagyományozniok.

(Stefan Zweig)

Európában a divat minden évtizedben változik, mint ahogyan az évszakok változ­nak a természet törvényei szerint, így az európai felfegyverkezés kérdése is lénye­gében csak egy divatfogás, mint a női krinolin-, muff- vagy kalapforma kérdése.

(Miroslav Krleža)

Mindnyájunknak gyermekkori emléke az a varázstükör, amely a mesebeli kis her­cegnőnek kérdésére, hogy ki a legszebb az országban, mindig saját képét mutatja. Minden gyermekéveit élő nacionalizmusnak van ily varázstükre. Kritikát csak nagykorú népek bírnak elviselni és ha paradoxnak hangzik is, a nacionalizmus annál kevésbé tűri a bírálatot, minél több okot szolgáltat rá. Legszembeszökőbb jele azonban valamely kormányzat gyöngeségének, ha nemcsak a kritikától idegen­kedik, hanem a tények hamisítatlan föltárását is hazafiatlanságnak minősíti. Ezért szerepelnek a »hazafias« sajtóban mint »nemzetünk barátai« az adófizetők keser­ves fillérein megvásárolt vagy a grófi vendégszeretet varázsától elbűvölt külföldi újságírók, akik a kormánypropaganda készséges szócsövei, ezért apostola a magyar ügynek Elinor Glyn, aki »rajong a magyar arisztokráciáért«, aminek igazolására legújabb regényében »egy gyönyörű és előkelő angol nő végül egy magyar arisztok­rata oldalán találja meg élete boldogságát«.

(Vámbéry Rusztem)

Szereplők

BALLÓ JÓZSEF, rokkant

KORCSOLY GUSZTÁV

KOZMETIKUS

SZABÓMESTER

SZABÓINAS

NAGYSAGOS ÚR

MÉLTÓSAGOS ÚR

KEGYELMES ÚR

JÚLIA

ANCSA

FODOR ANDRÁS

BOLHA BANDI

JÚLIA

CIGÁNYLÁNY

ANDRÉS

CIGÁNY

SZERZETES

ŐRNAGY

1. TECHNIKUS

2. TECHNIKUS KÖZLEGÉNY ÚTVEZETŐ TANACSADÓ

NAGYSÁGOS ASSZONY

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY

KEGYELMES ASSZONY

kísérők

szabósegédek

JIMENÉZ, városi tanácstag

A jelenetek felváltva a színpad előterében és emelvényszerűen kiképzett, függöny­nyel elválasztott vagy más módon (pl. egyszerűen fényhatásokkal) elkülöníthető hátterében folynak.

Első felvonás

KOZMETIKUS: Mondhatom, Hölgyeim és Uraim, minden várakozást felülmúlóan, lélegzetállítóan gyönyörű. Csodaszép, csodaszép, csodaszép! Majd minden tekintetben tökéletesen kielégíti a magyar szépségeszmény követelményeit. Tünemenyes szépség! Már maga a keze is — költemény! Csodálatos keze van. Az az — engedelmévél — urasam fehér bőr, az a valószínűtlenül keskeny kézfej, azok az arisztokratikusan hosszú ujjak... — a faji vonások legtisztább remekműve. Igazi parasztszépség!

NAGYSÁGOS ÚR: Nemhiába mondjuk, hogy a magyar faj igazi szépségét mindig a falu, a vidék fogja kitermelni.

KEGYELMES ÚR: Amíg bele nem fullad az is a nemzetköziességnek minden egyénit lefaragó, min­dent leszűkítő áradatába. A főváros nemzetközi keverékében a jellegzetes faji vonások éppúgy elmosódtak, mint ahogy nyelvünk is, a főváros nyelve, elvesztette minden faji szépségét, minden színességét, minden zamatát, elvesztette földszagát.

KOZMETIKUS: S a megjelenésében micsoda légiesség! Micsoda báj, micsoda kellem, micsoda ke­csesség minden mozdulatában! Ügyszólván nem is földi jelenség. Talán csak az angyalok lehetnek ilyen módon szépek, szépek úgy, hogy szépségük előtt az ember­nek le kell borulnia. A bűnösök, akik előtt egy angyal megjelenik, megtérnek.

NAGYSÁGOS ÚR: Szép testben szép lélek ...

MÉTÓSÁGOS ÚR: A szépség valóban ellenállhatatlan. S mi, oltalmazói, gyámolítói mindannak, ami szép, mi megrendülten állunk a szépség előtt, amelyet minden oldalról fenyeget a haszonelvűség, az érdekhajhászás, a gyűlöletig szított irigység áradata.

KOZMETIKUS: Nincs benne semmi művi, semmi mesterkélt, maga a megtestesült természetesség!

KEGYELMES ÚR: A magyar falu barnapiros szépségei! Mennyi szépséget talál az ember falun, még­pedig kendőzetlenül, csak a ragyogó magyar nap és levegő pirosította ki arcukat és a magyar lélek szépségei tették csillogóvá szemüket...

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: (magám mutat): Ez a mostani divat valóban olyan nagyon csinált, oly sűrűn vál­tozik és annyira nemzetietlen. Nekünk üdvözölnünk, támogatnunk kellene azokat a mostanában elhangozó követeléseket, hogy viseljenek a magyar nők gomb helyett zsinórt, nyírott haj helyett bogiáros főkötőt, buggyanós ingvállat, pruszlikot, viganót, cipő helyett piros csizmát.

NAGYSÁGOS ASSZONY: Esernyő helyett kardot!

KEGYELMES ASSZONY: A frankfurti konzuli testület bálján külön magyar termet csinált a magyar kon­zul, Mankiewitz bankár. Ebben a teremben a nők matyóviseletben fogadták a vendégeket, akiket rögtön csárdával, betyárral, tokajival, csirkepörkölttel és töltött káposztával kínálgattak.

NAGYSÁGOS ÚR: A bugaci puszta!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: A mezőhegyesi ménes!

KEGYELMES ÚR: A hortobágyi délibáb!

KEGYELMES ASSZONY: A vendégeknek nagyon tetszett és ízlett minden. El voltak ragadtatva. — Ezek a magyarok, ezek a magyarok! Aki magyar, nem cserélne senkivel!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Kalocsán nemrégen rétesevési verseny volt az Úri Kaszinó szervezésében. Har­mincnégy féle rétesből lehetett válogatni! Tessék csak elképzelni! (A Hölgyek ámuldoznak.) Az első díjat a polgármester úr kedves öccse nyerte. Nem kevesebb mint huszonhét rétest fogyasztott el!

KEGYELMES ÚR: Huszonhét rétes! Huszonhetet mondott?

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Huszonhét, kegyelmes uram, huszonhét! És azt mondja utána: — Megettem volna még vagy hetet-nyolcat, de hát huszonegynél az utolsó vetélytársam is kidőlt, item: nem tudtam megállni, hogy már a verseny előtt meg ne kóstoljam a mákosat, a meggyeset meg az almásat. (A Hölgyek ámuldoznak.)

KEGYELMES ÚR (a Kozmetikushoz): Úgy hírlik, változás történt a missek programjában. Mi igaz ebből?

KOZMETIKUS: Valóban így van, kegyelmes uram. Az eredeti elképzelés szerint februárban ejtet­ték volna útba Európa nagyobb városait, s ezután mentek volna Madridba. Mind­össze annyi változás történt, hogy az európai körutat a miss-választás utánra, májusra halasztották.

KEGYELMES ASSZONY: Egy májusi utazás mindenképpen több örömet tartogat a missek és kísérőik szá­mára, mint a februári út a téli Európán keresztül.

KOZMETIKUS: A hölgyeket biztosan érdekelni fogja szabászunk remeklése; merem állítani, hogy el fogja nyerni tetszésüket. Az estélyiruha: elől két laza ezüstfehér lebernyeg, alig­hogy elfedi a kebleket, hátul viszont egészen a tarkóig ér a széles, lepkeszerű gallér. A pipacspiros pizsama viszont teljesen szabadon hagyja a hátat, jóval deré­kon alul.

NAGYSÁGOS ÚR: Milyen káprázatos volt az a lovasünnepély karácsonykor a Nemzeti Lovardában; a társaságbeli lovasdámák az óriási ívlámpák fényében, meggyvörös testőrruhában, kócsagos kalappal, piros mentével karcsú termetükön!...

NAGYSÁGOS ASSZONY: A kesztyűdivatban valóságos forradalom van ...

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Az üzleti élet átkos megosztottsága, lám, a divat területén is megmutatkozik: ha rövid ruhát viselnek hölgyeink, a Heilig harisnyaházban a kezüket dörzsölik, a földig érő szoknya diadala viszont halálos csapást mérne rájuk. Mint mindenütt, itt is meg kell találnunk a legszerencsésebb egyensúlyt, az arany középutat. Gátat kell vetnünk a fogyasztás asszonyos szeszélyeinek. Amerika példája mutatja, ez a jövő útja. Csak hát a »demokrácia« ott sem hagyta, hogy sarkukra álljanak. Adott esetben például döntő fontosságot kell tulajdonítanunk az erkölcsi szempon­toknak. Nem tehetünk engedményeket a bomlasztó szabadosságoknak.

KEGYELMES ÚR: Nagyon helyes! A magam részéről csak helyeselni tudom azt a miniszteri intézke­dést — végre akadt egy ember, aki helyt adott tisztes úrhölgyek, matrónák, zász­lóanyák és leánykáik jogos panaszának, s akit nem riasztottak vissza holmiféle festőcskék ilyen-olyan hivatkozásai, tiltakozásai, hanem határozottan tenni mert —, hiszen tudják, ilyen hózika-félét parancsolt a Képzőművészeti Főiskola akt-modelljeire.

KOZMETIKUS: Igazság szerint a missválasztáson is csupán feddhetetlen előéletű kisasszonyoknak lett volna szabad részt venniük. Hajadonoknak. De hát ki láthat manapság a lelkek mélyére! A »párizsias« szemétdombokon nem teremnek liliomok. Botrányt bot­rány követett, hisz hallhatták is; aki több zsűritagnak kedveskedett azzal, amije nem volt, hehehe, annak felragyogott a csillaga. — A mi missünk, biztosíthatom, szinte gyermek, frissen hullott harmat. A katolikus Spanyolországban remélhető­leg méltányolni fogják és kellő komolysággal kezelik ezt a kérdést.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Spanyolország sem a régi. Estella márkija nélkül nem a régi, nem a régi.

KEGYELMES ÚR: Nem kell a spanyolokat félteni. Maga a kormányzat is előbb-utóbb belátja, hogy rossz szolgálatot tesz azzal a nemzetnek, ha a fenekedő osztályokat nem hozza össze erélyes kézzel a közös ügy, a nemzeti egység érdekében. A német példa majd megmutatja: fészkében kell a kígyót eltaposni.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Eljön majd a föltámadás!

NAGYSÁGOS ÚR: Szent István jobbja hint majd új magot.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Az ország egyetlen sikeres magyarosító intézménye: a váci fegyház volt...

KEGYELMES ÚR: Tegyük a kezünket a szívünkre: nálunk jobbról is, balról is egyaránt követtek el hibákat és tévedéseket — az egyetlen fontos dolog most az, hogy pontosan meg­állapítsuk, melyik oldal követte el a helyes tévedéseket.

NAGYSÁGOS ASSZONY: Olvasta? Jean Harlow csak az idén tette le a sofőrvizsgát és máris hatalmas túrára vállalkozott.

KOZMETIKUS: Bátorkodom felhívni becses figyelmüket az alsó és a felső test kivételes arányosságára! A legritkább eset, hogy az organizmus e két összetevője összhangban áll­jon egymással. Mondhatnám: isteni adomány. A függőleges testtartás az — engedelmükkel —, ami úgyszólván lehetetlenné teszi az egyenletes testi fejlődést. Hang­súlyozom, a testi fejlődést, mert adottságaink meglennének hozzá. Ilyenfajta ará­nyosságra legtöbb példát a ragadozók: a párducok, a tigrisek, a leopárdok kö­zött találunk. Még a sportolók is torzaknak mondhatók ebben a tekintetben, sőt, ők a leginkább. A legtöbb ember vagy csupaláb, vagy csupa váll.

Mindazonáltal némi kisebb módosításra feltétlenül szükség van. Mindössze néhány apró szépséghiba eltüntetéséről van szó. Semmiség, bagatell. Szemölcsök, szőrszá­lak, miegymás. A tökéletességet a legapróbb folt is leronthatja. Kiemelni a test formáiból azt, ami híven tükrözi ízlésünket, ami a legjobban megfelel a kedvező összbenyomásnak. — És! E műveletet betetőzzük azzal, hogy nem bízva a vélet­lenre, magunk helyezzük el a tökéletességet csak még jobban kiemelő flastromokat. Szépségtapaszok fekete tafotából! Nem egyszerű szépítgetés a kozmetika, Höl­gyeim és Uraim! Nemcsak elveszünk, hozzá is teszünk. Ez a hatás titka. — Művé­szet ez, kegyelmes uram, művészet, sőt talán nem túlzás tiszta művészetnek, sőt, sőt, a művészetek művészeténeik nevezni, hiszen a kozmetika magának a szépség­nek a művészete, anyaga a szépség, a tiszta szépség! A kozmetika!

KEGYELMES ASSZONY: És a ruhadarabok megválogatása!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: A toalett!

KEGYELMES ÚR: A szép ruha magáért beszél.

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: A zsorzsett és muszlin sálak!

NAGYSÁGOS ASSZONY: A szatén!

NAGYSÁGOS ÚR: A fodrok, a csipkék, a pántok!

KEGYELMES ASSZONY: A selymek, a bársony!

KEGYELMES ÚR: Ruha teszi az embert!

KEGYELMES ASSZONY: Ruha teszi az embert!

KOZMETIKUS: Ruha teszi az embert!

MIND: Ruha teszi az embert!

tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon

FODOR ANDRÁS: Apám, néhai Fodor András és Acsai Borbála 1900. február 13-án esküdtek egymásnak örök hűséget a moholi Szent György templomban. »Jó az Isten« — gondol­hatta a plébános, aki eskette őket, miközben szeme hosszan megpihent Fodor András nagy kezén és rápillantott az embere oldalán most már bízó ragaszko­dással álló leányra, és áldást osztó kezét kiterjesztette föléjük, mint későbben két ízben is az aprócska koporsó fölé, melyet megtört szívvel, de Isten akaratában megnyugodva kísértek, s melyben a torokgyík újabb kis angyalkát szállított az égi gyermekkertbe, hogy hancúrozásával, csimpaszkodásával megédesítse az úris­ten öreg napjait. Fekete esküvői ruháját sógora, Radics Gyula csantavéri szabó­mester varrta meg, ajándékba, merthogy vőfélye volt.

Apám napszámba járt, anyám a vásárokat járta mint pecsenyesütő-asszony. 1915-ben apámat az orosz frontra vitték. Egy évre rá hazaengedték, de még jóformán meg se melegedett otthon, újra behívták. Jelentkezett. Módos gazdák kimódol­ták, hogy egyetlen fiuk otthon maradjon, szemük fénye el ne vesszen a vérziva tarban; s a létszámnak ki kellett lenni. »Nincsen igazság, nincsen igazság!« — ezt hajtogatta apám szegény, amikor megint visszatért. Mert Fodor András megjött az olasz frontról is, csak a haja váltott hófehérre. Megóvta a könyörgés Szent Andráshoz, amit anyám írt le, s nyolcrét összehajtva bevarrt az ingébe. Hogy más helyett vitték a vágóhídra, azt nem bírta el. Mindig szófukar ember volt, de attólfogva hétszámra elüldögélt a tűzhely mellett és gondolkodott, gondolkodott. »Nincsen igazság, nincsen igazság.« A kertek alatt a völgyben járkált néha álló óráig oda-vissza, botladozva, elmerülten. Egyszer látták emberek a mezőről, hogy megy a Tiszának. Mire küldtek utána, sehol se volt. Harmadnapra megtalálták. Anyámat megkérte Szekfü Menyhért. Bátyám, húgom ottmaradt, engemet ángyomék, hogy gyermektelen volt a házasságuk, magukkal vittek. Szegénységből a nyomorúságba.

Itt ez a kabát rajtam. Néhai Fodor András kabátja, melyet magára öltve a mo­holi templomban Isten színe elé járult, hogy ünnepélyesen megfogadja: Acsai Borbála mellett, akit szíve szerint magának választott, kitart jóban-rosszban, s a pa­rancsolatokat betartja. Állta a szavát. S az Isten is ott ígéretet tett, hogy meg­tartja őt Fodor Borbálának s a gyermekeknek, akiket nemzeni fognak, s felnevel­nek tisztességgel, istenfélelemben. Nem szegte meg szavát — nagy úr az Isten a lélek dolgaiban, ad a becsületére —; de egy szava sincsen a lélekért, hogy oly helyen lakik, ahol nincs maradása. Vagy nincs beleszólása háza dolgaiba, melyet lelkünkért cserébe bérbe adott nekünk? Fodor András megrendült bizalmában, s nem várhatta már, míg szólítják, maga járult az Úr elébe, hogy alázatosan meg­kérdezze, miért nem, miért nem lakik a Ház Ura közöttünk.

Itt ez a kabát — minden örökségem. S ezt is úgy hagyta rám, hogy csendben ki­lépett belőle, kilopakodott, hogy nekimenjen a Tiszának, tisztára mosni lelkét, mielőtt bebocsáttatását kérné az égi irodába, az Isten ítélőszéke elé. Sovány suhancon, apám kabátja lötyögött rajtam, mikor a kukoricakenyeres, hadikávés Bu­dapestre értünk, ahol a két kenyérjegyből és egy közibe fektetett tojásjegyből álló »berlini szendvics« járta. Lassanként mégiscsak belenőttem. Néhai Fodor András hiányát immár maradéktalanul kitöltőm az Isten ege alatt. Most már bennem visszhangzik, hogy nincsen.

Templom ez. Templomi a csönd is. Viseltes ruhában állok itt, tán méltatlanul a perchez, melyben háromszor elhangzik a kérdés: akarom-e, akarom-e, akarom-e ezt a világot itt?

És nem lehet válaszom más, nem lehet más esküvésem, csak az igen — vagy a nem.

ANCSA: (Andrásnak): Rossz helyen jár az úr. A Teleki tér amarra van.

BOLHA (Ancsának): Jaj nekem, oktondi! Azt tudja ő. Azt is tudja, amit te nem, hogy ennél rosszabb hely néki csak egy van: ahova végül is menni fog. Azért van itt, hogy ne kelljen másutt lennie.

ANCSA: Ne hallgass rá, uram! A semmittevéstől kótyagos. Nincs más dolga, hát csak azt nézi, a más beszédét hogy forgassa ki. Maga se tudja néha, mit beszél. Csak jár a szája. Nem fog rajta semmi. Én sírhatok, ő csak nevet. Nem ismer ez se istent, se embert. És szentül hiszi, hogy nincsen nála eszesebb, hogy amit ő kisüt, ahhoz hozzátenni nem lehet. Hát szóljon hozzá az úr! Hova tettem az eszemet, hogy a sorsomat hozzá kötöttem! Isten a megmondhatója, akadt volna kérőm — nála különb — egy tucat. Ha nem több. Még kalauz is udvarolt nekem! Volt köztük egy olyan szőke péklegény!... Csendes volt, rendes volt — nem ilyen hebehur­gya —, jaj, annak a péklegénynek mindig olyan jó kenyérszaga volt... De hát mit csináljak! — Olyan szívhezszólóan beszélt az úr, hogy igazán.

FODOR ANDRÁS: Beszéltem volna? ... Hangosan beszéltem? ...

ANCSA: A kabátot emlegette...

BOLHA: A kabátot ám! Hogy tán — gazdát cserélt...

ANCSA: Jesszusom!

BOLHA: Vagy hogy a gazdája cserélte el tudta nélkül — semmiért...

ANCSA: Nem mindenki Bolha, hogy akkor kerülgesse a ruhatárakat, ha fázik, s aztán azon melegében túladjon rajta...

BOLHA: Nézd csak meg jobban! Fél órája nincsen, hogy még a szabó lapogatta. Ez itt mi? Férc! Most nyisszentették le a farkát. Még tekereg. Ez a gomb? — Úgy áll, mint a silbak a fagyon. Nézt meg a könyökét! (Mutatja a magáét) Ilyen egy kabát, ha csak dologtalan is nyűvi! — És hozzá a nadrág? Ha sokáig nézem, kilyukad. Sehogyse pászol. Még ha ketten mondanak kétfélét, akikor is csak az lehet, hogy lódít ez is, lódít az is, tyúkeszű az, aki ezt is hiszi, meg azt is. Ő meg egymaga beszélne kettő helyett. Ha egyik ő, a másikat csak vette valahonnan.

ANCSA: Hát aztán! Megér vagy ötvenet.

FODOR ANDRÁS: Nem vásárra hoztam. Előbb vinném talán a bőrömet.

BOLHA: Akkor venni tán...? Nadrágot szerezni hozzá.

FODOR ANDRÁS: Venni se.

BOLHA: (Ancsának): Na, látod, lopta mégis! Máskülönben minek habozna? Ezen a világon minden így megy: hopsza-nesze! A tolvajok közül meg csak az nem siet, aki már ele­get lopott. Az ráér kotolni rajta, kotkodálni. Meg aki először teszi, mint ez is. Annak szegénynek ég az arca, és úgy áll a holmival, mint a pózna a lobogóval. Alig várja, hogy rajtakpják. Kis szajrén minek tartsam a kezem, ha egyszer tízen is kapva kapnak rajta. Elrántom én — még rátenyerelnek, s a karom is ottmarad.

FODOR ANDRÁS: Voltál-e úgy, te két szegény bohóc, hogy amit magadra öltöttél, égetett?...

BOLHA: Hajaj! A gazdája födetlen fővel szaladt a szélben...

ANCSA: Bizony volt, hogy nyüzsögtek alatta a tetvek...

FODOR ANDRÁS: ... égette a bőröd, téged meg majd kilelt az isten hidege?...

BOLHA: Nem válogathatok: ha lötyög a gúnyám, ugyan szoríthatom, csak befú a szél, ha meg szűk, kezem-lábam a tél elől nincs hova dugni. — De miket beszélsz te itt? Döntsd el előbb, hogy fázol-e, avagy meleged van!

...Hogy te voltál a zsákban, és mégis a te válladat húzta, mert minden benne volt, egymás hegyén-hátán, és te voltál az is, aki vitte. — És nem tudtad, letedd-e, vagy ő tesz le téged?

Hogy én a zsákban — és a zsák a hátamon? Ez egyre érthetetlenebb. Jó uram, nem való neked ez a cudar élet. Jobban teszed, ha szépen visszamész, és a holmit ügyesen visszaakasztod. Bajod eshetne még. Ha meghúzódol, tán nem is bántanak. Ne nézz te minket! Velünk csak a halál számol, azzal meg nekünk mi dolgunk? Csak bolhái vagyunk mi ennek a világnak! A beteg föld meg rakva piócákkal, oly sűrűn, hogy amelyik nem fér hozzá, a másik testét szívja. Mind telik és mind ürül. Kering a vér a telhetetlen tömlők láncaiban körbe-körbe, az élet vérvörös aranya csörgedez, és nem látni belőle mást, csak a sokasodó hurkák dagadását. Egy bol­hacsípés mit számíthat itt? Már ugrunk is tovább! Csak hát sokan vagyunk, sokan és aprók, hát ránk vadásznak. Csak a fürgeség segít. S ebben, uram — zokon ne vedd! — nem versenyezhetsz velünk. Közöttünk az járja: segíts magadon, az Isten is megsegít — másra csak úgy számíts, mint ellenségre. Bolha a bolhának is bolhája.

FODOR ANDRÁS: S én kinek is vagyok kije...? A kabátot hordom én, vagy a kabát vonszol engemet...? Hallgass ide, Bolha! És te is. Ezt a kabátot apám viselte, míg élt. Hogy meghalt, rám maradt. Úgy hagyta rám, mint szűcsök, bognárok fiukra a mester­séget. Ti úgy látjátok, új, s tán mindenki úgy látja itt. Hogy esőben nem ázott, nincs rajta zsírpecsét, s nem volt még hol fennakadnia. De én csak azt tudom, hogy régi, régi, hogy megvolt már nélkülem, s nekem mégsem lehet meglennem nélküle. Kifordíttattam, hát hogy lenne új! Ami bal felől volt, azt most, megfor­dítva és jobb felől van, s ami jobbról, az balra került. Hogyne lenne így, hisz te magad mondod, a világ is fejtetőre állt. Tetszelgőnek látszom én, s tolvajnak, aki nem vétettem senkinek és sohasem voltam nagyra magammal. Te sem vagy az, amit mutatsz. — Lám, milyen egyszerű lenne ez, ha csak ennyi volna.

Apám helyett viseltem ezt a kabátot. Testemet ott ölelte, ahol őt. Viseltem: kamaszko­romban szégyenkezve kissé, később meg konok örömmel, s tudtam, ahol takar a vértem, addig én vagyok, s tudnám van minden idegen, és a párja — közülük vá­laszthatok. Idebenn, e szövettel szilárdan összefogva együtt van az életem, s amott külön a közege az életemnek, mely ha tehet is ellenemre, vagy átitathat teljesen, de belőlem semmit el nem moshat, nem törhet dirib-darabra úgy, hogy minden porcikám, amit letép, külön-külön is az egész életem kínjával rángatózzon.

S most, hogy tisztább felét mutatja, már lenne rá vevő, volna rajta hamisság. De hol találom azt, aki voltam? Szanaszéjjel? Ahova lépek, magamba kellene üt­köznöm mindenütt. S abból, ami szerteszét van, belül a kabáton, azazhogy felő­lem nézve körülötte, hogy keresgéljem össze: én — nem én, én — nem én, én — nem én. Az áldott eső is azt oldaná szét, ami én vagyok, mint a sót a homokból, mert a homok az örök. — Én itt maradtam. Kívül a kabáton, kívül a létemen. A világ kitúrt belőle. Rajtam van, mégis csak én vagyok takaratlan. A világ meg­fogott és szorosan tart, és célja nincs velem. Odakünn mindenki belül van. Ide­benn kívül csak én vagyok.

BOLHA: Emberek! Emberek, halljátok, ez a — sün-királyfi mit beszél? Hogy fázik ő és láza van! Hogy háza nincsen! Szegény barátom, jaj, meghalok! Sün, te, sün, te, sün-ki­rályfi!...

ANCSA: Ó, te durva! Csak bántani tudsz te mindent! Hagyd már szegényt, nem látod, mi­lyen árva? Te durva, te durva! Szegény, szegény...

BOLHA (énekli):

Egy sünkirályfi mendegélt...

Palástja volt a sünkirályfinak —

Csúf palástja.

Én vagyok a sünkirályfi,

Palástom van, be csúf, beh szúr!

Hozzám ne nyúlj, hozzám ne nyúlj!

Hozzám ne nyúlj, hozzám ne nyúlj!

A sünkirályfi álldogált,

Palástját forgatta, nézte:

No hát, no hát, fordítva vette fel! —

Be szép, be szép!

A sünkirályfi sírdogált...

Hozzám ne nyúlj, hozzám ne nyúlj!

Hozzám ne nyúlj! — A szívem járja ált­al.

Tüske légy vagy darázs, bolha, bogáncs, elefánt, akármi! Légy borostás, mogorva, tedd a némát, add az ostobát! Vess keresztet, ha szenteket látsz! Bukfencezz, kur­jongass, süttesd a hasadat! Légy madárijesztő! Jártasd a szád, ha félnél! Ne lás­son senki, de te láss! Hát szörnyű az, hogy vannak hölgyek, akik 24 pengőt költe­nek havonta hajápolásra a Váci utcában, és a moziba járnak sírni? Hogy a bor­délyházak törzsvendégei, akik tejszínhabbal meg prágai sonkával etetik a kutyá­jukat, erkölcsöt prédikálnak? Hát szörnyű az, hogy jók vagyunk ha halni kell, s keresztülnéznek rajtunk, ha élnünk kellene? Szörnyű az, hogy nincsen igazság? — Nem szörnyű, csak nevetséges.

ANCSA (Bolhához simul): Legyen goromba, mint te? Rugdalózzon, sziszegve gömbölyödjön össze, ha bárki közelítene, marjon belé, szúrjon a tenyerébe annak, aki a javát akarja?

BOLHA (Andráshoz): Aki ismer és szeret, az tudja majd, hogy simogasson. — Hát ez miféle csúszómászó? (Korcsoly közeledik.)

KORCSOLY (morfondírozva jön): Nem lesz jó mégsem elsietni. A sietség rossz tanácsadó. A hirtelenkedés — elhamarkodás. Bizony, bizony! Természete bár — tündéri, kedé­lye oly változékony... Ki tudja, milyen kedvében találom? Lám, az este is... hogy elpirult! Képen teremtett! Ó, micsoda kacsóval! — De félre, gyávaság! Ez férfiatlan! Egy ily tündérnek férfi kell! Lovag! Ür és parancsoló! Férfikéz, erős, mely gyenge lelkét megóvja minden bajtól! Minden kísértéstől! Dacol az elemekkel! Az elemek tombolásával! Szorítja a lelkét! — Minden jel arra vall, hajlik felém. Haj­lik a szavamra. Ügy áll a dolog, hogy kitartó udvarlásom nem hagyja hidegen, sőt, sőt, csodálattal tölti el. Úgy van, úgy van, ezért oly bizonytalan. Vonakodása a szeméremé, mely bájak között a legüdvösebb, s a félelemé, hogy az érzelmek sötét viharai elragadják, és nem tud majd ellenállni vágyai hívó szavának — s ha en­ged, úgy becsületét játssza el — (homlokára csap) úgy van, úgy van! — Csak ne hatna meg úgy a szépség! Ne kezdené ki elhatározásomat az átkos engedékenység! Gyötör a sejtelem, hogy sokan, akik erővel kitépték magukból a nemesebb érzeményeket, tán nevetnek rajtam! (Körülnéz.) Ám legyen! Bátorság, bátorság! Nem hagyhatom, hogy a bűnös város megfertőzze tiszta lelkét, hogy a kárhozatos élve­zetek penésze lehervassza angyali arcáról a pírt. — Csak azt tudnám, hogy hű-e hozzám?

BOLHA (mutatja, hogy szalajt): Hűha!

KORCSOLY (lecsap): Hű — ha...? Ha mi? Ha álnok kezek eddig megkímélték? Ha ocsmány mancsok nem illették? Beszélj, beszélj! Te ismered, ne is tagadd! Hol van, hol ta­lálom?

BOLHA: Hóha, hóha!

KORCSOLY: Vagy te magad vagy az az álnok, az az ocsmány! Ne is tagadd! Látom a szemeden! Csak a kezem közé kaparintsam a torkod! — Jaj, esdekelve kérlek, ne taszíts el! Látni engedd legalább! Akarsz pénzt? Trafikot, állást? Mindent megkapsz, csak őt mutasd!

BOLHA: Tévedsz, barátocskám...

KORCSOLY: Bár lenne úgy!

BOLHA: ... az angyalok arca nem pirul. Hókák az angyalok.

KORCSOLY: Azt mondod, hóka? — Jaj nekem!

BOLHA: Arcukat borítja égi púder. Fehér az arcuk, mint a márvány. Sápatagok, mint a nagy kicsapongók... Szoknyájuk szélén az Isten üldögél... — Kit is keressz?

KORCSOLY: A neve: Júlia, és minden álmom ő. Érte jöttem, hogy visszaszerezzem a nagyvilágtól, melynek csábításai megszédítették, s tán bánja is már, hogy elhagyta azt — engem —, aki mindent megtett volna érte. A csalóka ábrándok szertefoszlanak! És ő a párnáját telesírja könnyel és a nevemet suttogja... és nincs aki vigasz­talja...

BOLHA: Lassabban, hékám!...

ANCSA: És mondd csak, ígérte-e szerelmét, biztatott-e?

KORCSOLY: Hogy biztatott-e! Ó, mindennel kecsegtetett! Hogy hitvesem lesz, kertes házban élünk... a családi tűzhely, a hintaszék... én röpdöstem körülötte, és ő megilletődve elmerült a jövendő képeiben, melyeket lefestettem neki. Lesütött szemmel elmerült! Csak mi ketten! — És ha ebédre hívtak, mindig volt galuska!

ANCSA: Ne ezt mondd, hanem hogy milyen volt hozzád amúgy: dorombolt? karmolt? Né­zett rád szerelmesen?

BOLHA (jóindulatúan): Mint te a galuskára...

ANCSA: Kalimpált-e a szíve, tüzelt-e az arca? Évődött-e veled, bántott-e meg szerelemből? Sírt-e néha titokban? Ismered-e minden szusszanását?

BOLHA: Szavakon nem lehet semmi adósságot behajtani. Tekints magadba, mielőtt cselekednél. Hátha ömlengéseiddel te magad üldözted el. Elárasztottad a szavaiddal, hogy moccanni se tudott.

KORCSOLY: (eddig hitetlenkedve-értetlenül bámult): Miket fecsegtek összevissza?! Mit képzel­tek róla alantas eszetekkel? Hogy tán állástalan cselédlány vagy nevelőnő, akinek jó a zsidó, jó a keresztény? Garniszálló a VIII. kerületben — eddig terjed a vilá­gotok...

FODOR ANDRÁS: Ö csak tudja.

KORCSOLY: ...Tapogatni a húst, mint a lovakét szokás! Förtelem! A tisztességről mit se tud­tok. Júliám oly légies! Úrilány, ha nem tudnátok! Maradjatok csak lovak! Mi dol­gom veletek! — Azazhogy; bőkezű leszek, ha megmondod, hol találom.

BOLHA: Kezdted volna így. Ily tisztességes — alkuval. Megmondtam volna mindjárt: — Nem tudom.

KORCSOLY (Andrásra): Te is, te ott! Te! Pedig jobbfélének néztelek. Csak fülelsz. Csak bólo­gatsz, vagy ingatod a fejed jobbra-balra. Sajgó szívemen nevetgélni mersz?! Júlia, ó, Júliám! Megvárom itt, hátha jön valaki, akivel szót érthetek. (Félrevonul.)

ANCSA: (csipkelődve, gúnyosan): Lánynézőbe így menjen az ember, Bolha, látod-e? Lánynézőbe — galuskára.

BOLHA (Ancsára sandít): Hacsak nem keresztelőből lesz a lagzi.

ANCSA: Jár a szád.

FODOR ANDRÁS: Fordítva tán: lagziból keresztelő!?

BOLHA: Éppen hogy úgy! Igaz-e, Ancsa?

ANCSA (Andráshoz): Senkim se volt. Mit tehettem volna.

BOLHA (Andráshoz): Látom én, hogy valaki lenn a parton vetkezik. Gönceit lerakja szépen.

ANCSA: A gazdasszonyom kitett. Pedig Isten a tanúm rá, nem loptam meg. Szégyenszem­re visszamenjek?

BOLHA: Lábal befelé a Dunába. A könnyei folydogálnak. Csak nem hagyom, hogy elölje magát!

ANCSA: Cseléddel mindenki azt tehet, amit akar. Élet az, hogy mindenki rúg rajtad egyet? Inkább aludjak lenn a vízfenéken.

BOLHA: Senkim, semmim, de kár lenne érte. Rákiáltok: — Ancsa!

FODOR ANDRÁS: Tudtad a nevét?!

BOLHA: Tudta az ördög! Nem tudhattam. Megtorpant, az a fontos! Rétközben volt, hogy kinek kiáltok. — Aztán ment volna beljebb — »menjen innen«, azt hajtogatta —, ha hagytam volna. »Itthagynád ezt a szép világot, Ancsa?«

ANCSA: »Fulladjon bele, akinek szép!«

BOLHA: »No lám! Hát dúskáltunk benne te meg én, elteltünk vele, hogy nem jöhet más? Mi beérnénk a semminél is kevesebbel, és bennünket fosztanak ki!«

ANCSA: »Nem élem túl a szégyent!«

BOLHA: Hogy rúgkapál, hogy vedel, aki hátat fordít a halálnak, és hogy sápadoz, aki azt hiszi, mert ő bérelte fel, rá nem emel kezet! Meghalok én is, de ne legyek nála butább, s oly szégyentelen, mint a halál! Szégyent csak az élet ismer, s mert szé­gyenkezni csak nagyon lehet, a fél-élet, mely hátra nem tekint: csak azt lesi, mi falható most abból, ami hátravan — a mások étkét rabolja. Mégis elveszett. Mi csak kallódunk, de nem veszünk el, csak ha elveszejtenek.

FODOR ANDRÁS: Halál, halál... A víz az égbe visz...? Országút a víz. Száz kapu áll a vízen. Ha meg is járná a lélek, igazáért — sebzett maradna. A lélek igaza az, hogy testet ölthet. És amit megélt, az fogva tartja, abban benne van. Csak azzal együtt állhat ki maga mellett. Védtelen bár, de nem reménytelen. Kósza lélek, te boldogtalan! Ha hírt hozhatnál is, a tudásod mit sem ér! Ne hívj! Légy velem! Csak azt tudom tehát, hogy itt vagyok, és lépnem adatott... Rajtam áll...

(Szabómester és segédei jönnek. Szöveteket hoznak. Bolhát fellökik, Andrást is elsodorják.)

SZABÓMESTER (Bolhának): Pattanj! Félre az útból! Mi dolgod itt, csavargó? Helyet, helyet!

BOLHA (Andrásnak): Lám, milyen könnyű lépni, ha taszítanak rajtad egyet. — Ő útban van, sajátmagának — vagy másért ügyködik, de nagy buzgalommal, annyi szent —, mi meg neki. (Szabómesterhez.) Útban vagy te is, hallod-e!

SZABÓMESTER: Hogy mondod?! — Gyorsabban! Vigyétek!

BOLHA: Már úgy értve, hogy dolgod után jársz.

FODOR ANDRÁS: Mi meg dologtalanul tengünk-lengünk.

KORCSOLY(oldalról): Aki dologtalan, az csak rosszban sántikálhat.

FODOR ANDRÁS: (Korcsolynak): Rosszban ám. Rossz világban. Rossz világ az, mely dolgot nem ád.

SZABÓMESTER: A dolgot adják? Keress magadnak!

BOLHA: Jó hogy mondod. Már találtam is. (Szétterjeszti karját.)

SZABÓMESTER (Andráshoz): Mit csinál?!

FODOR ANDRÁS: (suttog): Psszt! Madárijesztő!

SZABÓMESTER (suttog): Madárijesztő? (Hangosan.) Kell is itt madárijesztő!

BOLHA: Ilyen gúnyában mi más lehetnék? Legfeljebb ha útonálló!

KORCSOLY: Az is vagy, bitang!

SZABÓINAS: Mester uram! Mester uram!

SZABÓMESTER: Beszélj, mihaszna! Nyakon váglak! Mit tettél tönkre már megint?!

SZABÓINAS: Mit csináljunk, mester uram? Nem bírunk a kuncsafttal. Egyre csak ordibál, hogy ő magával nem így alkudott.

SZABÓMESTER: Lárifári! Ö tudja jobban, vagy én? Megmondtam, puhítsátok! Lódulj! Aztán ne­kem térítsétek észre!

SZABÓINAS: Igenis. (El.)

KORCSOLY (Bolhának): Madárijesztő! Útonálló!

BOLHA: Tudnék én mesterséget jobbat is. Elnéztem itt a kirakatokat. Mennyi kelme, meny­nyi szőrme a viaszbábukon! S alig tavaszodik, ők már lengébbre váltanak. De köz­ben is, csak úgy, kedvtelésből! Én meg ebben teleltem. Hát miből állna, hogy helyettük én álljak ott? Legfeljebb ha vakaróznék. Aztán néha fordulnék egyet az utcán, hogy a tagjaim el ne zsibbadjanak az álldogálásban.

KORCSOLY: Meglépnél vele! Csakhogy a ruha leltári tárgy! Az nem arra való, hogy sétifikáljanak. (Szabómesterhez.) Nem bíznék rá egy kalapácsot. Nyomban eladná.

FODOR ANDRÁS (Korcsolynak): Menj csak a Teleki térre, majd meglátod, eladni viszik oda asztalo­sok a gyalut, kovácsok a kalapácsot...

KORCSOLY (rikácsolva): Mert e mai züllött korban már a hivatásukat sem becsülik! Megfertőz­ték őket a magadfajta semmirekellők! — Ép, egészséges, fiatal emberek ruhát lop­nak, úgymond, hogy farsangra kiöltözködjenek. Ilyen léha a mai fiatalság, szépen öltözködni, könnyen élni, mulatni, vigadni, sok pénzt szerezni, csak ezen jár az eszük. Pedig az emberi élet rendeltetése az, hogy betöltse legfőbb rendeltetését: a munkát. Dolgozni kell, izzadni kell és ha kell, vért hullatni, nem pedig mulatni, könnyen élni és ej, haj, csuhaj. A munkanélküliség nem kényszeríti az embert, hogy rabolni menjen, legfeljebb arra kényszeríti, hogy kimenjen az utcára, vegye le a kalapját és kolduljon.

SZABÓINAS (újra megjelenik): Mester uram! Mester uram!

SZABÓMESTER: Már megint mi van? Te átok!

SZABÓINAS: Jaj, mester uram, a kuncsaft megszökött!

SZABÓMESTER: Szaladj utána, a lábad se érje a földet! A föld alól is kerítsd elő! (Szabóinas el.) — Ilyenekkel ver még az Isten! Ti meg mit tátjátok a szájatokat! Dologra! (Ancsá­hoz.) Te lány, hallod-e, helyre cseléd vagy. No, gyere már idébb! Akarsz-e szép ruhát? Nem ilyen göncök valók terád. Nézd csak ezt a selymet! Haj, hogy állna rajtad! Szinte látom. Méretre!

ANCSA: Kell is az nekem! Megvagyok ebben is.

SZABÓMESTER: Szemed, szád elállna, ha meglátnád magad odabenn a nagytükörben. Nekem van szemem az ilyesmihez. Micsoda termet! Irigyed lenne minden grófkisasszony. — Úgy nézz rám, főszabómester a tisztem! Nincs többé vakoskodás! Toldozgatás, foltozgatás. Felvitte az isten a dolgom, úgy ám! Mit szabnak, hogy szabnak, e műhely­ben én szabom meg!

SEGÉDEK: Aki itt elszabja — elmehet.

SZABÓMESTER: Főszabómester a tisztem! (A Segédekhez.) Tűzzétek-fűzzétek, szabjátok-varrjátok

— én itt felügyelek!

SEGÉDEK: Befűzzük, rátűzzük, kiszabjuk, elvarrjuk.

De méretet venni már nagy felelősség! Kontár kezébe nem való. Mellbőség, hát hossza, csípő és fenék — rám tartozik.

Nagy kópé őkelme, nagy kópé őkelme. (El.)

SZABÓMESTER (Ancsához): Ha akarod, beszerezlek. Van itt mindenféle munka, hajaj! Aztán, ha szólok, lehet hogy akad neked is.

ANCSA (Bolha néma unszolására): Jaj, mester uram, hát beszerezne?

SZABÓMESTER: Aki ide bejut, megfogta az isten lábát! A legszebb lány ruháját varrjuk! Ilyet még nem láttál! — Csak jól viseld magad! (Indulna Ancsával.)

KORCSOLY: (észbe kap): Mester uram! Mester uram! Várjon, mester uram! A legszebb lány, azt mondja. Júlia, Júlia!

SZABÓMESTER: Hagyjon már, nem érek rá, majd később! Ne ráncigáljon! Hallja-e, megbolondult?!

SZABÓINAS: (újra feltűnik): Mester uram! Mester uram!

SZABÓMESTER: Széthasítalak! Hányan vagytok!? Hányfelé szakadják? — (Az inashoz.) Mondd előbb te! Ki vele!

(Ancsa, Bolha, Fodor András közben észrevétlenül el.)

SZABÓINAS: A kuncsaft megkerült!

SZABÓMESTER: Hála Istennek! És mi volt a baj vele?

SZABÓINAS: Már helyrehoztuk. A bal lába volt hosszabb a kelleténél.

KORCSOLY: Mester uram, jaj, mester uram!

SZABÓMESTER: Ne szörnyülködjék! Ruhához embert... — tudom, sokaknak még szokatlan az újmódi szabóskodás. De én amondó vagyok, a szabványosításé a jövő! Micsoda pazarlás méricskélni, fontolgatni, igazgatni itt meg ott! Csapott vállakkal, görbe lábakkal mit vesződjünk! Egyéniség?! Hogy dédelgessük minden bütykét? A közér­deknek semmi áldozathozataltól vissza nem riadó szolgálatában legyen kivételes, ne keresett, kirívó különcködéseiben! — Akiben van mértéktartás, azt manapság kutyába se vennék.

KORCSOLY: Júlia, Júlia, Júliám!

SZABÓMESTER: Más lapra tartozik, ha nem nyavalyás tucatember. Ha tartása, alkata, egész habi­tusa megkülönböztetett bánásmódra predesztinálja... Ha formás teremtés... bes­tia... kivételes emberpéldány...

(Öntudatlanul megsimogatja a jajveszékelő Korcsoly fejét.)

tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon

KEGYELMES ASSZONY: A magyar női eszményt én mindenekelőtt arányosnak képzelem. Nem túl magas, karcsú, izmos, de nem sovány. Nem kényelemszerető, mint a keleti nők, nem viszi túlzásba a sportokat, mint északi testvérei; ezért mozdulatai harmonikusak, lába könnyű, dereka hajlékony, testtartása méltóságos, de nem merev. Kecsesen hordoz­za fejét, melynek ékessége, a haj, legtöbb esetben gesztenyebarna. Nem rideg álar­cot mutat, de meleg, élő valóságot. Szemének nem vágása vagy színe fontos, de a lélek, mely abból beszél. Mert a magyar nő nem flappertípus, nem játékszer, nem odaliszk. Húsból-vérből való ember, annak hibáival, igen, de annak minden eré­nyével is. Eszes, okos, tetterős, elszánt a vakmerőségig, tudnivágyó, ügyes, a bal­sorsban szívósan kitartó, panasz nélkül lemondani, nélkülözni tudó, nemzetéért lel­kesedő, azért semmi áldozattól vissza nem rettenő. Mindezek mellett nem sír a sírókkal, inkább örül az örvendezőkkel. Életvidámsága nem ragadja túlzásokba, vérmérséklete meleg, de nem szertelen; vendégszerető házának őrzőangyala, férjé­nek jóban-rosszban hűséges segítőtársa, gyermekeinek nem engedékeny játszópaj­tása, de öntudatosan gondoskodó irányítója, öregszülőinek gyámolítója, minden igaz emberi megmozdulásnak kötelességtudó elősegítője. (Hölgyek és Urak tapsol­nak. Ancsa, Bolha, Fodor András lopott ruhában megjelennek. Fodor András kabát­ját megtartotta. Hölgyek és Urak egy-egy köhintéssel, krákogással, torokköszörülés­sel bemutatkoznak.)

KOZMETIKUS: És önök? A becses nevüket ha mondanák.

BOLHA (zavarban): Kegyelmes, Méltóságos, Nagyságos... Kegyelmes, Méltóságos, Nagyságos... Kegyelmes — Méltóságos, Nagyságos! K — M, N! Az L betűre nincsen úr!

— Az én vagyok.

KOZMETIKUS: Az L betűre úr?!

BOLHA: Igen, hát!

KOZMETIKUS: Az isten szerelmére, hol vagyok? A Lipótmező ez itt?

FODOR ANDRÁS: Nyugodjék meg, uram! Nézzék el neki! Sokszor nehéz rajta eligazodni. Eszejárása fölöttébb sajátlagos. Úri társaságban magam is szívesebben nélkülözném, mivelhogy emelkedettebb szellemeknek botránkozására szól. De néha elszórakoztat. És hát felerészben mégiscsak úri származás. Vér szerinti apja báró, anyja megesett cselédlány. Az ég és a föld gyermeke ő. Esze is így csap földről égre, föl, s alá. S mondom, néha az ég üzen kékjével e nehézkes, tompa sár tavaiból, és hát, mi tagadás, nyomós ok, hogy kártya közben, ha velem van, mindig nyerek. — Vitéz Mátyás vagyok. Van szerencsém.

KEGYELMES ASSZONY: Vitéz Mátyás... idegenül hangzik — ám az arca oly ismerős valahonnan.

KOZMETIKUS: Hogy ő az L, azt mondja már meg, az mi volt?

FODOR ANDRÁS: Ó, hát a név! Merthogy Mátyás ő is, csak — Ludas. Ludas Mátyás.

BOLHA: Ludaspusztai Ludas Mátyás.

KEGYELMES ASSZONY: Ludas Mátyás... mily ismerősen cseng a név!

NAGYSÁGOS ÚR: A mátyásmadárnak, úgy tudom, felvágják a nyelvét, hogy szebben énekeljen.

NAGYSÁGOS ASSZONY: Én szajkónak tudom.

KEGYELMES ÚR: Szajkózni — és énekelni?!...

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Nem a Jogászbálon láttuk Teőke Babával?

KEGYELMES ASSZONY: Megvan, tudom már! Megálljon, kis ravasz! Leleplezem!

FODOR ANDRÁS: Tévedés lehet...

KEGYELMES ASSZONY: Bizony nem! Most nem menekül!

FODOR ANDRÁS: Tévedés...

KEGYELMES ASSZONY (a többieknek): Széltében-hosszában ezt mesélik. Az idei farsangnak ő a slágere, és méltán!

NAGYSÁGOS ASSZONY: Vitéz Mátyásnak hívják tehát az illetőt — azaz hát... ön az ...

KEGYELMES ASSZONY (a többiekhez): A Jótékonysági Egylet farsangi bálján hercegi címet adtak a leg­szellemesebb jelmez viselőjének. Ez az úr...

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Hát ő az!...

KEGYELMES ASSZONY: ... — milyen vakmerő és leleményes! — póri rongyokban jelent meg, képzeljék, amilyet nálunk legfeljebb az aljanép visel, ekkora bajusszal, a süvege a szemébe húzva; mit mondjak, ahogy belépett, a hölgyek sikongatva szertefutottak, a rende­zők — ki akarták dobatni! Azt hitték, valami betévedt koldus vagy csavargó. (Orrát befogva.) Távozzon kérem! Ki innen! (Nevet.)

FODOR ANDRÁS (tétován): A póri külső a pórnak dísze, úrnak szégyene.

KEGYELMES ASSZONY: Halálra mulattam magam, mikor mesélték. — Tudják, mit takart a jelmez? Mátyás királyt — álruhában! Kétszeres álöltözék — hogy eszelhette ki?

NAGYSÁGOS ÚR: Meghalt Mátyás király, oda az igazság! Elbántak velünk...

FODOR ANDRÁS: Szegény jó királyunk, hazája megtagadta.

MÉLTÓSÁGOS ÚR (a közbeszólókhoz): Az öncélú magyar nemzeti államnak kellő erélyt kell tanúsíta­nia a nemzeti akarat érvényesítésében.

KEGYELMES ÚR (Bolhához, leereszkedőn): A maga neve nekem is ismerős valahonnan, de hát saj­nos rossz az emlékezetem.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Meg kellett érnünk, hogy az alapjában véve békés természetű magyar nép megrontói maguk szemtelenkednek közénk, közénk, akiknek mint jótevőiknek, szivünk szakad meg értük.

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Meg se törlik a cipőjüket.

KOZMETIKUS: Szabadna tudnom, mi járatban vannak itt?

FODOR ANDRÁS: Egy... (hirtelen ötlettel) szépséges hölgy az, akit keresünk. Júlia.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Ő most senkit sem fogadhat. Mi dolgunk vele?

KOZMETIKUS: És egyáltalán honnan tudják, hogy itt tartózkodik? (Az Urakhoz.) Szigorúan meg­tiltottuk, hogy illetékteleneknek tudomásra hozzák, hol található. Íme, máris kiszivárgott. Itt semmit sem lehet titokban tarani. Mindenkinek a lelkére kö­töttem...

FODOR ANDRÁS: A világért sem zaklatnánk! Csupán... a hódolatunkat jöttünk kifejezni.

KOZMETIKUS: Nem háborgathatja senki! Most az a legfontosabb, hogy megnyerő külsejét megta­nulja előnyére váltani és lélekben felkészüljön küldetésére. Bizony sok lemondás­sal jár ez, de akire választásunk esett, csak büszke lehet arra, hogy öregbítheti nemzete tekintélyét a messzi idegenben. Nem lehet mindegy, milyen benyomást tesz a pénzügyi élet képviselőire és más kiválóságokra, akiknek bemutatják. Egy mosolya, egy elejtett szava aranyat érhet! Nem kockáztathatunk semmit!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Akadhat gazfickó, aki nem átallna kárt tenni benne!

FODOR ANDRÁS: Távol áll tőlünk még a gondolat is... Aki mehet, menjen...

BOLHA: ...világot látni...

ANCSA: ...napvilágot.

KEGYELMES ASSZONY: De ha üzenni kívánnak, szóban vagy írásban, szívesen közvetítjük.

FODOR ANDRÁS: Üzenni?... Talán ha magával vinne valamit.

KOZMETIKUS: Kis ajándékot ugyebár? Emléktárgyat.

FODOR ANDRÁS: Valamit, amiből oly sok van, s mégis kevés. — Egy marék földet. (Ancsa térdrehull.)

NAGYSÁGOS ASSZONY: Egy marék földet. — Ön nemes ember. Gondolt erre is.

ANCSA: Marék földet halottra dobnak! Kicsi koporsóra!

NAGYSÁGOS ÚR: Oly sok van belőle. Magyar földből. (»Keserüen«) S mégsincs elég!

KEGYELMES ÚR: Szépen beszélt.

KOZMETIKUS: De hát Júlia visszajön!?

BOLHA (Ancsának): Aki elmegy, itt — halott.

FODOR ANDRÁS: Ott újszülött. Mindenben másra szoruló. Újszülött, egy aggastyán emlékezetével. Rosszul felejt és rosszul tanul.

ANCSA: A föld oly nehéz. Csak annak a szíve nehezebb, aki temet.

BOLHA: Egy éhes szájjal kevesebb.

FODOR ANDRÁS (Ancsához): Fölüle vigyenek el egy-egy marékkal. Ne nyomja oly nagyon.

ANCSA: A lelkek visszajárnak.

FODOR ANDRÁS: A lelkek ittmaradnak.

BOLHA: Röpülne a lélek! Veréb lába nem arra van, hogy lépjen, lépegessen, hanem hogy megpihenjen. De lépre csalják. Csak úgy szabadulhat, ha a lábát odahagyja. S az­tán többé nem tud leszállni, visszajönni. Repül, repül, egyre magasabbra, angyalok vállára telepszik.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Mit komédiáznak, jó urak?!

BOLHA: Ó, semmi, semmi! Azt magyarázom éppen, a sok veréb mily tűrhetetlen zajt csap a köztereken. A jó polgárok hiába húzzák a fülükre a hálósipkát, nem tudnak tőlük aludni. Van amúgy is elég gondjuk, bajuk. Fő a fejük, mivel lássák el a nép­konyhát. Volna megoldás, ezt mondom én. A verebek a fákon alszanak. Éjjeli álmukban, amikor legnagyobb a hideg, tűzoltófecskendőkkel le kell öntözni és reggel a fagyott verebeket le kell rázni a fákról, aztán elvinni a népkonyhára, ahol a szegények egymás sarkára hágnak — a veréblevesért.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Verébleves?!

NAGYSÁGOS ÚR: Nem is mond ostobaságot! Megfontolandó javaslat!

KEGYELMES ASSZONY: Egy marék föld!

KEGYELMES ÚR: A magyar föld!

BOLHA (a derekát tapogatja): Kissé kemény.

KOZMETIKUS: Szabad ég alatt hálni?!

FODOR ANDRÁS: »Lakoma Ladányban, — muzsika, mulatság;

Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság...«

MÉLTÓSÁGOS ÚR: A falvak népe ma végső erőfeszítéssel küzd a világkrízis mindent elborító áradata ellen, de ami még nagyobb baj: sokhelyütt kezdi elveszíteni hitét és bizalmát s letargikus kétségbeeséssel várja az elkövetkezendőket. Ez a lelkiállapot, ha tovább terjedne és mélyülne, igen veszedelmessé válnék az egész nemzet számára, mivel egyrészt kedvezőtlenül befolyásolja a termelés munkájának nyugodt menetét, más­részt alkalmat és lehetőséget nyújt a társadalomellenes törekvések és különböző téveszmék elterjedésére is.

NAGYSÁGOS ÚR: A vidéken tervszerű izgatás folyik a munkakerülésre!

KEGYELMES ÚR: Jól tudjuk, hogy a magyar falvak mai nyomasztó helyzete nem egyedülálló jelen­ség s a válság az ország minden rétegét nagy nehézségek elé állította. A falu válsá­gát azonban nemcsak kell, de lehet is enyhíteni olyan reformokkal s intézkedések­kel, amelyek korántsem veszélyeztetnék a többi társadalmi osztály érdekeit, hanem határozott megkönnyebbülést és a lelkek feszültségének enyhülését eredményeznék.

NAGYSÁGOS ÚR: (csevegve): A képviselő úr nem únja még e hosszúra nyúlt parlamenti vakációt?

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Tán unnám is már, bátyámuram. De elintézetlen dolgom annyi van. Minden per­cem a közé. Hátra van még, hadd nézzük csak: a járási tűzoltóság nyári táncmu­latsága; a vadásztársaság első nyúlvacsorája; a polgármester úr névnapja; az Egysé­gespárti Olvasókör első tekeversenye és még bizonyos jogi kérdések is erősen foglal­koztatnak. Mindenütt személyesen kell megjelennem, szinte esdekelve kérnek, hát lehetetlen sértés nélkül kitérnem e meghívások elől. — Vitéz úr, nem tudom, követte-e a Kamarai Híradó hasábjain kibontakozó vitát? Szerfelett izgalmas — és fogas! — kérdést feszegetnek. Alighanem magam is tollat ragadok. A Kegyel­mes úrnak bizonyosan llesz ellenvetése — Nos, tegyük fel, hogy egy elítélt a börtönből megszökik. Rabruháját is viszi magával. Miután kézre kerítették, a szö­kés mellett miért felel még: a rabruha eltulajdonításával lopást vagy sikkasztást követett el? Erre válaszoljon, ha tud!

NAGYSÁGOS ÚR: Lopott!... sikkasztott!... — mégiscsak lopott!

KEGYELMES ÚR: A rabruha nyilvánvalóan nem tulajdona. De ideiglenes használatra neki utalták ki, az ő gondjaira bízták. Nem sajátította ki magának, csupán szabály- és törvényellenesen magánál tartotta újabb bűncselekménye elkövetésekor. Sikkasztott tehát.

NAGYSÁGOS ÚR: Úgy van, úgy van!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Nem éppen úgy. Merthogy a ruha kétségkívül az államé. Nem sikkaszthatott, hi­szen önmagában azzal, hogy a ruha nála volt, még nem csalt — a vétség pedig, amelyről szó van, csak ennyi —, tehát lopást követett el, mihelyt a rabruhát a börtönigazgatóság birtokából — s ez jogi tény — elsajátította.

NAGYSÁGOS ÚR: Úgy van!... úgy van! (Gondba esik.)

KEGYELMES ÚR: Az rendben volna, hogy míg a börtönben viselte, nem sikkasztotta el. De addig nem is lopott.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Kegyelmes úr, ön túl nemes ahhoz, hogy ne legyen enyhébb a kelleténél.

FODOR ANDRÁS: Ó, ismerem, én ismerem!...

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Azt, aki tette?! De hisz ez a példa tisztára elméleti!

FODOR ANDRÁS: Az öltözek — az elnevezés. Tolvajt kiáltanak rá... Megjelölték. Aki meglátja, fel­ismeri: ezt körözik. Fegyenc. — Nos hát, a ruha, melyben megszökött, kié is?

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Az államé.

KEGYELMES ÚR: Ez világos.

FODOR ANDRÁS: S az állam — miért adja másra? Vegye fel ő és szabadon járhat-kelhet benne.

Egyedül ő az, akire nem fognak így tolvajt kiáltani.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Vitéz úr, milyen beszéd ez? Az állam nem személy!

KEGYELMES ÚR: Lám, most derül ki, költő áll előttünk. — Ne rögtönözzön, gondolja végig! Rabruhát bűnösök viselnek.

FODOR ANDRÁS: Nem vétkezünk, ha nem vét kezünk... — Uraim, féligazságot mondtak mind aketten.

KEGYELMES ÚR: Sikkasztott...?

MÉLTÓSÁGOS ÚR: ...és lopott is?

KEGYELMES ÚR: Az nem lehet.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Nem bizony.

FODOR ANDRÁS: Ön igazat mondott abban, hogy nem sikkasztott, ön meg abban, hogy nem is lopott.

KEGYELMES ÚR: Sem ez, sem az?! Ez merő képtelenség!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Ezt meg honnan veszi? Felmentené talán?!

FODOR ANDRÁS: Csak egyet kérdezek: — Mit tett volna ön vagy ön az ő helyében?

KEGYELMES ÚR: Hogy én! — Mit tettem volna? — Mint szökött rab?!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: No jó! — Hát civilruhát szereztem volna, ez csak egyszerű.

FODOR ANDRÁS: Helyben vagyunk. Lopott volna hát! Ha kell, tán gyilkol is. Habozás nélkül, úgy bizony! — Lám, az elítélt számára az egész földkerekségen nincs egyetlen olyan öltözék, mely lopott ne lenne! Melyet úgy ölthetne fel, hogy ne kelljen lopnia! Mind a másé! Tolvajlásra van ítélve hát! A sziget, ahol meghúzódhat, a bűntelenség — a börtön — büntetése. Mikor kap hát — jutalmul — lehetőséget a jócselekedetre? Csak ha addig jó volt, mert tehette? Hogy büntetésnek tudhassa — bűnt elkövetni!

— Ez van vele, hogy fellélegzik, ha lophat. Mert szabadon teszi! Ugyanis: nincs más választása.

KEGYELMES ÚR: Költő! És prókátor! Költő és prókátor — egyszemélyben! Ilyet se láttam! Adok egy jótanáasot: maradjon egyik — mindegy, hogy melyik —, könnyebben boldogul.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Ügyvédnek ne menjen. Nincs érzéke hozzá.

KEGYELMES ASSZONY: De urak, csendesedjenek! Akinek pályáját egy egész ország kíséri féltő gonddal, akiben minden reményünk, minden bizalmuk — készen áll arra, hogy megte­kintsük. Mi lehetne most nála fontosabb! (Teatrálisan.) Magyarország szépe, re­ménységünk!

(A háttérben Korcsoly — mintegy Júliaként — a Szabómester előtt térdel, aki Ancsát szidalmazva mintegy Korcsolyt »beszéli ki«.)

KORCSOLY: Hol vagy, ó, hol vagy? Guszti, Guszti! Jaj nekem, szegény fejemnek, te mindent láttál jóelőre! Idejében szóltál, hogy nem vezethet jóra az, ha letérünk az igaz útról. És én nem hallgattam rád...

SZABÓMESTER: Ó, a rüfke, a rüfke! Hogy kibabrált velem! Szép ruha kéne? Biztos állás? Az anyád szentségit!...

KORCSOLY: Ó, Guszti, Gusztikám! Milyen jó lett volna minekünk a kertes házban. — Én vét­keztem ellened, megérdemlem a büntetést. Töredelmesen megbántam mindent, itt, vagyok, esedekelve kérlek, hagyd, hogy vezekeljek azért, amit ellened tettem... Alávetem magam a te belátásodnak... Tégy velem amit akarsz... S tudom, te jószívű vagy, és tán nem késő még semmi... tán jóvá lehet tenni mindent...

SZABÓMESTER: Kerülj csak a kezem közé, te büdös kurva, megemlegeted! Behajtom rajtad az adósságot! Engem akarsz átverni, engem?! Tudod te, ki vagyok én?!

KORCSOLY: — És én megbocsátok! — Ó, milyen megható!

FÜGGÖNY

Második felvonás

KOZMETIKUS: A bőr, a bőr, a bőr! Az isteni bőr! Nincsen anyag, hozzá hasonló. Bőrrel dolgozni

— a legnemesebb munka. Petrissage! Effleurage! Friction! Vibration! Tapotage! — A hús, mihelyt elszáll belőle az élet, már ontja a bűzt. A hús a romlás. Harapni, falni, tépni — erre van. Sötétlila sár a hús, romlandó, mint minden, ami lágy, földdé rothad, akárcsak a szürkés agyag a koponyánkban. Csak a csont és a bőr — a bőr, a bőr, a bőr — dacol a pusztulással. A húsban nyersen és alantasan tom­bol az erőszakos élniakarás, pusztulása ezért oly visszataszító, a hús rángatózása egyetlen torz és viharos agónia. Csak a fák halála szép. Milyen méltóságosan tudnak halni a fák! Némán és szinte észrevétlen múlnak el és kiszáradt testük meg­marad. Belőlünk csak a osont az, ami a fához hasonló. A fa, a kő anyagához. S a bőr, mely csontjainkhoz tapasztja húsunk véres sarát, a növényi rostokhoz hasonló. Csak a csont és a bőr őrzi bennünk a tiszta, a nemesebb élet emlékét, a halállal testvér életét, melyet az idő nem gyalázhat meg. A hús, közöttük — a lázadás, a pokol, a halál megtagadása, a bűn. A hús a tökéletlen anyag, a hulladék, mely nyálkásan rátapadva elcsúfítja a tiszta formát, s melyet a teremtő keze élével levá­laszt és visszacsapja a világ teknőjébe, ahonnan vétetett, hogy megismételje útját a fortyogó csatornákban, leválasztja és visszacsapja újra meg újra, míg ki nem izzadja magából egészen a kínt. Csak ha megbékélt már, akkor méltó arra, hogy megmaradjon.

Mi az, Hölgyeim és Uraim, ami szemünkben a legnagyobb értéket képviseli? Éle­tünknek mi a dísze, mi az ékessége? Mi adja a megjelenés nemességét, mióta világ a világ? A szőrmék, az elefántcsont, a krokodilbőr s az ékszerek, a gyöngyök, drága­kövek, brilliáns, gyémánt és arany, csontja és bőre a mindenségnek. Jáva szigetén élő kígyónak nyúzzák le a bőrét, hogy egy darabban maradjon. Ebből készülnek dámáink kígyóbőr cipői, kígyóbőr táskái. A kígyó teste órák múlva is vonaglik. Mintegy vezeklésül régi vétkéért...

Meddő és keserves foglalkozás azoké, akik a földet túrják, vagy a húsban vájkálnak. Parasztoknak, henteseknek, szakácsoknak való. örökös foglalatosság, a minden­kori kontárság értelmetlen hadakozása. Toldozásra-foltozásra pazarolt erők...

KEGYELMES ÚR: Becsülöm a lelkesedését, szépítőmesterem, de ebbe ne bocsátkozzunk bele, ne ragadtassuk el magunkat. Maga csak tegye a dolgát! Az önhitt materializmus könnyen megfertőzi a megbízható lelkeket is, ha, meg kell hagyni: dicséretes buz­galommal de túl sokat pepecselnek az anyagi világ holmiféle látszataival. Nem látnak tovább az orruknál. Hajlamosak túlzott jelentőséget tulajdonítani a legkö­zönségesebb dolgoknak. Tisztelet, becsület a kivételnek. Ön, úgy látom, az emelkedettebb szellemek közül való. Biztos vagyok benne, hogy nem dől be az olcsó, látszólag ártalmatlan s a tudományosság köntösében jelentkező tanításoknak, mint például az is, hogy »a női szépség a zsiradék helyes eloszlása a testben«. Igenám! — de az emberi test tán mégsem egyszerű zsírosbödön egy falusi zsidó kócerájából, hanem a faji tényezők egybejátszása. Faggyút látni ott, faggyút, ahol az isteni gondolat lakozik! Csak egy lépés, és már az anyagi javak »helyes« elosztá­sáról szónokolnak, hogy az a tökéletes, az a hasznos, az a szép! Hol a test, az eggyéforrt, eggyékovácsolódott nemzeti test? Szétmérnének mindent, aztán el­kótyavetyélnék.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Népbolondítók! — A fékezetten bábeliek a nyelvzavar miatt nem értették meg egymást, a mai emberek pedig az önzés miatt, a mértéktelen érdekhajhászás miatt nem értik meg egymást. Van technikánk, van iparunk, van kereskedelmünk, de az ezek ellenére is ránk szakadt bábeli zűrzavar mutatja, hogy a nyugodt, emberies élethez mindezeken kívül még valami kell és nem szabad az embernek a lélek elsőszülötti jogát eladnia a materiális javak tál-lencséjéért. Hiányzik köztünk a lelkek egészsége. Amíg pedig ez nem lesz meg, addig pusztán gazdasági intézke­désekkel a gazdasági válságok süppedékes talajából nem emelkedhetünk ki.

KEGYELMES ÚR: Művészek, művészecskék külföldi »tanulmányutai«! Mielőtt a hazai földben, a magyar szellemben meggyökerezett volna a tehetségük! Előbb a Kárpátok zöldjét és sziklabérceit, az Alföld természeti gazdagságát és ami a nagy összeomlás után egyedül maradt meg nekünk, a Balatont lássák meg. Csak ha már beteltek a magyar levegővel, magyar éggel, a magyar föld illatával, akkor szabad a külföldre bocsátanunk őket, hogy ott is ezek a hazai benyomások mélyüljenek el bennük, és az összehasonlítás által ismerjék meg a hazai szépségek igazi becsét. A legna­gyobb tehetség is értékét veszti, ha idő előtt idegen befolyások alá kerül.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Dante poklának magyar közönyösei itt hemzsegnek körülöttünk, itt futkosnak a minden nemzetietlen iránynak bókoló zászló körül, tapsolnak a nemzeti iroda_Tlom, a nemzeti szellem, a nemzeti nyelv és a nemzeti erkölcs elleni legvakmerőbb merényletnek. Mert félénkek, lusták, kényelmesek, és mert nincs, nem mer lenni nemzeti véleményük, esetleg mert így hasznosabb nekik. Utasítsátok vissza a nemzetköziség áfiumával házaló szellemi üzérek merényletét a magyar nyelv, a magyar eszmények, a magyar erkölcs, a magyarosan magyar nemzeti szellem el­len. — Ide jutottunk saját hazánkban...

KEGYELMES ÚR: A »Heimatskunde«! A honisme! Most itt az alkalom, hogy a nagyvilág tudomást szerezzen rólunk.

NAGYSÁGOS ÚR: Szép hazánk! A meseszép Budapest!

NAGYSÁGOS ASSZONY: A kis-Royalban a legszebb a cigányzene!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: A ligeti Gerbeaud-nál legjobb a csokoládé!

KEGYELMES ASSZONY: A Ritz, a Dunapart!

NAGYSÁGOS ÚR: Budapest a világ legolcsóbb városa! Sehol sem ilyen olcsó a pezsgő és a cigaretta. Csak ne rontanák a meseszép Budapest éjjeli képét azok, akik, a városliget vagy a Népliget bokrai alatt, az még hagyján, de: a körúti padokon, tereken, kapu­mélyedésekben, üzletek kirakatai alatt alszanak.

KOZMETIKUS: Miss Magyarország testén összesen tizenkét szemölcs található. Pontosabban tizen­egy. A tizenkettedik ugyanis anyajegy. Ez utóbbi szerencsére olyan helyen, ahol nem lesz kitéve illetéktelen pillantásoknak. A szemölcsök nagyobbik hányada úgy­szólván jelentéktelen elszíneződés a felsőkaron és a combon. A többiek a háton helyezkednek el, szétszórtan, és egy hármas csoportozatban a bal lapocka tájé­kán. De közülük a legnagyobb sem haladja meg egy húszfilléres nagyságát. Kiir­tásuk tehát minden megerőltetés nélkül elvégezhető. A modem kozmetika lénye­gében két eljárást ismer. Egyik a szénsavhófagyasztás szénsavhópálcikákkal. A leg­több esetben beválik, de nagy hátránya, hogy költséges, kezelése kissé bonyolult és a kezelésre szoruló terület nehezen határolható el, vele szomszédos területek is megsérülhetnek. A másik használatos eljárás a szemölcsök kiégetése. Több válfa­ja van, így a platinasodronyos galvanokausztika, az elektrolízis — mi azonban nagyfrekvenciájú váltóáramot hívunk segítségül. Égetéssel biztonságosan, nyomta­lanul és teljes sikerrel távolíthatjuk el a nem kívánatos szemölcsöket; nem szá­mítva azt, hogy a fagyasztással ellentétben kissé fájdalmas, minden tekintetben előnyösebb eljárás annál.

Ez az elmés szerkezet itt az elektrokoagulátor. Ezek az elektródok. Az elektródok tűi cserélhetők: a szemölcsök alakja, nagysága mutatja meg, milyen fejet hasz­náljunk. A feszültség lépcsőzetesen növelhető, aszerint, milyen tömegű a szemölcs és milyen szilárdságú. Az elektródok kezelése igen egyszerű, kis gyakorlattal elsa­játítható. A katódot a bőr alá szúrjuk, közvetlenül a kiirtandó szemölcs tövénél. Ezután beállítjuk a munkafeszültséget. Most van szükség a legnagyobb ügyesség­re: a bőr felett kis távolságban beirányított anódot a bőrbe szúrjuk a szemölcs ellentétes oldalán, nem mélyebben, mint ahogy azt a helyzet megkívánja. Mind­össze egyikét másodperc az egész és a feszültséget megszüntethetjük. Az égetés helyén pörk képződik, amely néhány nap múltán leválik, s egy-két héten belül a heg teljesen begyógyul. Ha gyakorlott kozmetikus kezeli a készüléket, kizárt do­log, akár hogy új szemölcsképződés induljon, akár hogy a beavatkozásnak tartós nyoma maradjon.

NAGYSÁGOS ASSZONY (részvéttel): Nem fog nagyon szenvedni?

KEGYELMES ASSZONY (Júliához): Szorítsa össze a fogát, drágám, erősen!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Talán nem ártana egy kis limonádé.

KOZMETIKUS: Én megteszek minden tőlem telhetőt. De hát — a szépségért szenvedni kell.

KEGYELMES ÚR: Legyen óvatos!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Kezdjük már! Essünk túl rajta mielőbb!

NAGYSÁGOS ÚR: Én majd fogom a homlokát. (Szorosan körülveszik, lefogják.)

tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon

(A zene erősödik. Júlia sziszeg, majd nyöszörög.)

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Júlia, Figyeljen rám! Rám figyeljen! (A többiekhez.) El kell terelni a figyellmét. (Júliához.) MI A BALATON?

KEGYELMES ASSZONY: Ez az, ez az! Mondja szépen!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Ne féljen, Júlia!

NAGYSÁGOS ÚR: Ez jót tesz magának.

JÚLIA: FÁJ!

KEGYELMES ASSZONY: Vigyázzon, mester!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: A Balaton! Mi a Balaton?

JÚLIA: Fáj! Fáj!

KEGYELMES ASSZONY: Csillapodjon, drágám! Minden jó lesz!

NAGYSÁGOS ÚR: Az egész világ a lába előtt fog heverni!

MÁÉTÓSÁGOS ASSZONY: Nizza! Sevilla, Madrid! Hollywood!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: A Balaton, a Balaton! Mi a Balaton?

JÚLIA: A... BALATO ... A MAGYAR...

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Ez az! Tovább, tovább!

JÚLIA: ...A MAGYAR ISTEN-HAZÁNAK... A MAGYAR ISTEN-HÁZÁNAK SZENTELT... FÁJ!

KEGYELMES ÚR: Tartson ki, Júlia!

NAGYSÁGOS ÚR: Mi itt vagyunk maga mellett!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Szedje össze magát, Júlia!

KEGYELMES ASSZONY: A hazájáért! — A nemzetéért! — A magyar föltámadásért!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Menni fog, Júlia! Még egy kicsit! Csak még egy kicsit!

JÚLIA: A BALATON... A MAGYAR ISTEN-HÁZÁNAK... SZENTELTVÍZ-TARTÓJA...

(Elájul.)

(A szín elsötétül, a zene hirtelen megszakad.)

(Ancsa, Bolha, Fodor András jönnek.)

FODOR ANDRÁS: Bebalzsamozzák, és múmia lesz Júliából. Bepólyálják szorosan. Júlia, gyönyörű múmia! A múmia nem az, ami, vagy ami lehetne, hanem ami volt. Múmiák, mú­miák, haramiák! Aki megérinti őket, halál fia. — Jussomtól foszt meg az élet, megdézsmálja minden napomat, úgy éreztem. S ha híznék, gyarapodnék, már fél­teném a részemet. Gőgös lennék és riadt.

BOLHA: Mit tehetsz?... A falat benned húzzák...

ANCSA: Ha gyerek lehetnék újra, kilopnám anyám kezéből a tűt...

FODOR ANDRÁS: Azt megtehetjük, hogy nem vétkezünk, ha törvényt, szokást szegünk is ezzel. Mint az elítélt, aki a vád és megszégyenítés bélyegével is bűntelen megy végig ott, ahol a bűn a törvény.

BOLHA: Én csak azt tudom, az Isten büntet, az ördög bosszút áll, ha kedve ellen teszel. Félelemben élsz.

FODOR ANDRÁS: Aki fél, a gonoszabbhoz pártol.

BOLHA: Tanácsosabb messze elkerülni őket.

FODOR ANDRÁS: Ártatlannak nincs oka félni.

BOLHA: Ártatlan csak az, akinek a lelke nincs befalazva a testbe. Akinek előtte jár a gon­dolat, annak úgylehet, olyat sugall egy nagyobb bűntelenség, ami bűnnek számít; aki meg gondolattalan halad, az arra eszmél, hogy vétkezett. Egyre megy: akár­mit rádfoghatnak. Ártatlanok csupán az angyalok. Mert létük éppen gondolat­nyi. Jó az angyaloknak. Jó nekik. De jók-e? — Ha jók az angyalok, hogy tudják elviselni az elkárhozottak szenvedéseit, a kitaszítottakét, azokét, akik ártatlanul bűnhődnek?

FODOR ANDRÁS: Épp ez az! Élni itt, nem angyalul, de úgy, hogy ami lehetnél, azt meg ne tagadd. Ne javadra vétkezz, és ne mások ellen. Ne bűnnel váltsd meg a szabadságod. — Bizony úgy van, hogy az angyalok örömüket lelik a földi pokolban, az emberi szenvedésben.

BOLHA: Imádkoznak érettünk.

örömüket kell hogy leljék. Merthogy Isten rendelte így, örvendeznek. Ártatlannak minek lelkiismeret? Minek a kísértés? Hűtlenség lenne a részvét, istentagadás.

Aki nem leli örömét mások szenvedésében, az nem lehet más, csak áldozat. — S az az »elkönyvelt« bűn...

FODOR ANDRÁS: ...önmagam. — Az elítélt, aki kilép ártatlansága engedélyezett börtönéből, a vá­lasztás megváltó lehetőségét hozza nekünk. Ezt választotta sorsául. Hogy magadra ébresszen... Lehetek én az, aki önszántából ruhát ad neki. Hogy megtarttassunk, arra alkalom ő nekem, s én neki.

BOLHA: Volna mit mondanom, sünkirályfi. Tudod te is, hogy ősz lesz. Az Illatos út végén megint őrszemek vigyázzák majd a szenet, a fát a tehervagonokban. Jó, ha éjjelre sikerül bejutnod egy rendőrségi melegedőbe. Délben reggelizel, mint most is — és ez lesz a vacsorád. Legalább három hónapot kapj, ezért fohászkodsz, hogy ne kell­jen télen az utcára kerülnöd. — Segíteni? Az úri hölgyeket, akik karácsonyfát osz­togatnak a szegényeknek, nem az elesettek nyomora hatja meg könnyekig, hanem az, hogy lám, ők milyen jók tudnak lenni. Téged vesztedbe visz a jóság. Egyet választhatsz a rászorulók közül, s nem emelheted fel, legfeljebb a helyébe áll­hatsz.

ANCSA: (rátalál az eszméletlen Júliára): Valaki fekszik itt!

BOLHA: Ne bántsuk, legyen az álma könnyű.

ANCSA: Nézd! Mi lelte? — Boldog Isten!

FODOR ANDRÁS: Iszonyú!...

BOLHA: Vége van...

ANCSA: Mit ácsorogtok! (Bolhához.) Vizet hozz, de gyorsan! Él!

FODOR ANDRÁS: Valóban él! — És minden csontja ép!

ANCSA: Mit vétettél, hogy ilyen cudarul elbántak veled?

FODOR ANDRÁS: Ó, aljasok!

ANCSA: Csupa seb a teste. Merő fájdalom.

FODOR ANDRÁS: Sebek, sebek! Szúrt, lőtt, vágott sebek és véraláfutások. Nézz körül, mindig is ez volt! Ronggyá tépett bőrünkkel vánszorgunk időtlen idők óta. Időtlen szenvedé­seink sérült hangszere a bőr. A ránk gyújtott, ránk döntött födél alól összetört tagokkal, összesülve kimászunk és ellepnek bennünket a gennyes kelések, a himlő ragyái csúfítják el arcunk, a vérbaj, a tífusz, a rüh kiütései elborítanak. A bőr története a sebek története. Tüzes ujjával hátunkra rója az Isten sorsunk könyvét. Ez a bőr a fontos. A halál síkja.

BOLHA: Vigyük oda, ott jó helye lesz. Aztán: iszkiri!

FODOR ANDRÁS: Még mit nem! Csak nem fogjuk sorsára hagyni!

BOLHA: Értem én. De nem magunkfajta ez — úrinő. Ha itt érnek bennünket, még ránk fogják, hogy kiraboltuk. Szólásra se nyithatod a szádat. Aztán van is már a ro­vásunkon. Majd így szednek fel téged is. Tudom én!

FODOR ANDRÁS: Te csak mentsd az irhád! Én megvárom, míg feleszmél.

ANCSA: Maradok én is.

BOLHA: Jól van, jól van! Én szóltam időben. Magatokra vessetek, ha belétek botlanak. — Aztán mi van, ha éppen ők látták el a baját? Mi meg ajnározzuk. Azért mondom, jobb lesz nekünk elszelelni. Nélkülünk is feléled, ne félj!

FODOR ANDRÁS: Még most is itt vagy? Szedd a lábad!

BOLHA: Óóóh! — Legalább ne itt ácsorogjunk. Ne szúrjunk szemet.

(Félrehúzódnak. Ancsa gondozásba veszi Júliát.)

FODOR ANDRÁS: Futkosol, tekingetsz — mi ütött beléd? Félni látlak, Bolha, téged, aki szamárfület mutatsz a halálnak is?

BOLHA: Jó apám, vagy akit annak mondanak, idejében kihajózott Amerikába. Meg se vár­ta, hogy megszülessek. Nem is jött hír felőle. Nekem is jobb lenne nem itt lennem.

FODOR ANDRÁS: Mi vesztenivalód van?

BOLHA: Rossz sejtelem gyötör, sünkirályfi. Nem ez bánt engem. Nagyobb balsejtelem. Ha már ilyen szegény ördögnek is, mint én vagyok, összeszorul a gyomra, citerázik a lelke, összeszorul a torka... Jobb lenne odébbálni, azt mondom én. Az ám, eliszkolni!

Mert ágrólszakadtak mindig voltak. Kegyelemkenyéren tengődött, akinek nem ju­tott más, vagy aki vénségére koldusbotra jutott. Mi meg beértük azzal, ami mor­zsa lehullott. De nézz most körül a népkonyhák környékén! Hogy meglett embe­rek szédelegnek a sorban, az már nekünk nem újság. S persze hát mit vetnének eléjük, ha nem a hulladékot, a maradékot. De az ínségkonyhák hátsó ablakánál most már külön sor áll! S ezek arra várnak, hogy a csapnivaló maradéknak a maradékából tán ők is megízesíthetik a szájukat, ha odabenn megszánja őket va­lami jótét lélek, és suttyombon kimér nekik is fél-fél adaggal. — Vagy térjünk be a pálinkamérésekbe! Azelőtt tele voltak gyűrött munkásokkal, elvétve láttál ott tisztviselőt. Most? Egyre sűrűbben szállingóznak az aktatáskások. Ezek abban a hitben ringatták magukat, hogy a szülők hátán majd ők is feljebb kapaszkodnak, s most azon veszik észre magukat, hogy egyre lejjebb csúsznak. Ezek mindig tudták, mit engedhetnek meg maguknak, s hogy lassan, de biztosan megtérül, amiről lemondanak. Enyhe rosszallással és maguk előtt is gondosan titkolt irigy sóhajokkal azokra pislogtak, akik otthonosak Európa minden divatos fürdőhe­lyén, és akiknek az okoz gondot, 20 vagy 30 frank borravalót adjanak a francia hálókocsi-kalauznak. Most elnehezül a fejük, a hivatalban még jobban lapulnak, odahaza néha ki-kitombolják magukat. Valami nem stimmel, ezen kérődznek. És mit látnak itt? Hogy ez zúgolódik, az nagyokat köp, amaz meg fittyet hány mindenre, csak a napot lopja. Hát ilyen is van?! Sörrel van tele a koponyájuk. Egyszer csak megrázzák, szétveti a hab. Hát ettől félek én. A nagyurak? — fütyül­tek ránk. A rend kedvéért néha megreguláztak. Jódolgukba belecsömörlöttek, néha még szórakoztatta is őket, mi hogy ficánkolunk. Sírva vígadnak. Életuntak.

FODOR ANDRÁS: (nevetve): »Életüket elpipázták ...«

BOLHA: De ha ezek a fejükbe veszik, hogy rendet kell tenni, rajtunk kezdik. Abban hiba nem lesz! De köszönet se!

FODOR ANDRÁS: Gyávábbak annál. Kicsi nullák. Törpe haragot, szorulós bánatot van mivel gyógyítgatni. Tudod, mi most a legkelendőbb? »Amíg ön durmol, a DARMOL dolgo­zik. Milliók használják állandóan és megelégedéssel. Biztos, enyhe, ártalmatlan.« — Csokoládés hashajtó! Gyomor- és bélzavarokra, étványtalanságra, szorulásra, fölfúvódásra, gyomorégésre, felböfögésre, szédülésre, bágyadtságra és levertségre, alhasi pangásra — egy pohár természetes Ferenc József keserűvíz! (Szünet.)

ANCSA (Júliára): Mélyen alszik.

FODOR ANDRÁS: Alszanak. Álomtalan, tompa kábulatban. Elnehezült a testük: lassabban fordul a Föld is. Elalvófélben hadarnak még, nyöszörögnek. Félelemben, félálomban, Hogy pislog az a csillag! Elfolyik fekete vére az időnek és megalvad körülöttünk. Fel­púposodnak a vizek, és az alvók össze-összeütődnek, alább-alább ereszkednek. Mindent betölt a hortyogásuk. Patkányok surrannak, tejszag után. Amott, a Nagy­mező utcai fényes mulatóban brummog a bőgő, áll a bál. Ropják a táncot inuk szakadtából. Kiskakast tálalnak és halat; jó fogás. »Csak egy nap a világ!« »Sose halunk meg!« — Zsibbadás, zsibongás. Alvóról, vigadóról szakad a veríték! Valaki lépdel az éji csendességben, és a szívük fulladtan futna előle.

BOLHA: Ugyan szólongathatjuk.

ANCSA: Nem is szólni kell. Aki a legszebbet álmodja róla, arra hallgat az alvó, annak a nevével ébred.

JÚLIA: Nem, nem!

FODOR ANDRÁS: Csakha él!

ANCSA: Ne félj tőlünk!

BOLHA: Ki vagy te?

ANCSA: Majd meghaltál.

FODOR ANDRÁS: Ki műve?

JÚLIA: Szebbnek akarnak...

BOLHA: Mit mond?

ANCSA: Félrebeszél.

FODOR ANDRÁS: Víz. Igyál belőle.

JÚLIA: A Balaton...

ANCSA: Nyugodj meg!

BOLHA: Nem bántunk.

(Júlia a fejét rázza, megriadva.)

FODOR ANDRÁS: Mit vétettél?

BOLHA: Haragosod tette?

ANCSA: Hazaviszünk.

(Júlia mint előbb.)

ANCSA: Maradnál?

BOLHA: Mennél?

FODOR ANDRÁS: Mit kívánsz?

(Júlia mint előbb. Szünet.)

Igazad van, Bolha, menjünk innen. Nincs itt semmi keresnivalónk. Amit teszünk, az nem elég. És többre nem vagyunk képesek. Aki nincs hasznára senkinek és ártalmára lenni nem akar, az ne lábatlankodjon. Útban van, hát legyen fölösleges. (Szünet.)

KORCSOLY (beront): Gazfickók, megálljatok! Most számolunk! (Júliához) Ezt kellett megérnem szegény fejemnek! Mit tettek veled? Ezt kellett megérnem! Hogy tolvajok, hazátlan bitangok között kell viszontlátnom téged, szennyben és mocsokban. Téged, aki dísze lehettél volna életemnek! Akinek lába elé hoztam volna egy szorgalmas élet minden gyümölcsét. S te mindezt könnyelműen, igen, végzetes könnyelműséggel eldobtad magadtól. Kiélt kéjenceknek vetetted oda a tested, nagy lábon élni, ezt akartál, hálókocsi-kalandokat és grandhotel-orgiákat, pezsgővel és kaviárral, osztrigával, homárral, langusztával — hát való ez? Futó örömökért elcserélted a boldogságot! Harsányságért a meghittséget! Nem becsülted meg magad. Méltatlanra pazaroltam a szerelmemet. — (A többiekre) Szemét népség!

FODOR ANDRÁS: Hallod-e!

BOLHA: Tudod te egyáltalán, mit beszélsz?

KORCSOLY (sírósan): Hagyjatok! — Arra nem gondoltál, mit kell kiállnom? Senki se tudja, hogy mit szenvedtem érted! Senki se tudja, min mentem keresztül! Senki, senki! A szívem vérzett a gondolatra, hogy akit az Isten nekem rendelt, az most hitvány fajzatok, elpuhult sarjak lábtörlője. Mit ér a jóság? Mit ér az állhatatos hűség? Vérzett a szívem. De összeszorítottam a fogam. Megedződtem a szenvedésben. Majd megmutatom én...

FODOR ANDRÁS: (hitetlenkedve): Ez megveszett. Megáll az ész!

(A háttérben, ásítozva és nyújtózkodva, egyenként megjelennek az Urak és Hölgyek. Nem ismerik fel Júliát.)

KORCSOLY: Magammal viszlek. Távol a nagyvilágtól, eldugott helyen, ahol lábujjhegyen járkálnak majd körülötted, csupa romlatlan, egyszerű ember vesz körül, s egy jóságos anyóka ápol majd, ki Juliskának szólít kedvesen, e meghitt, családias környezetben megtelik majd a lelked áhítattal, s amit tettek veled, olybá tűnik, mint egy rossz álom. A kéményen gólyafészek. Elnézed majd a kelepelő gólyapárt, ahogy fészkük körül sürgelődnek... Jóleső érzés bujkál benned, és szájad szögletén mosoly... És a tulipánok szemérmesen bólogatnak... Mikor lelkedet egészen betölti már az anyaság feladatának magasztos érzés, kiszemelünk egy jóravaló, egészséges legényembert; gyermekeinek anyja leszel. S én majd őrködöm, hogy felhőtlen boldogságtokat semmi se zavarhassa. Atyád hölyett atyád leszek. Szigorú, de igazságos gyámolítód.

(Júlia mint előbb.)

ANCSA: Meg se kérdezed, hogy menne-e?

KORCSOLY (rikácsol): Hiszen éppen azzal éltek vissza, hogy lelke oly gyermeteg! Holdkórossá tették! Nincsen hold! Nincsen kérdés! Nincs okoskodás! Alázat, alázat! Később majd ő maga is be fogja látni, hogy a javát akartuk. Ő maga fogja megköszönni, hogy nem engedtük szabadjára.

KEGYELMES ÚR: Miféle tűrhetetlen lárma ez?!

NAGYSÁGOS ÚR: Ebben az idegtépő ordítozásban megsüketül az ember.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Csendrendelet is van a világon!

(A Hölgyek is szállingóznak.)

KORCSOLY: Végre, végre! — Menyasszonyom elé siettem éppen a néptelen utcákon, balsejtelemtől gyötörve, s íme, milyen állapotban kellett rátalálnom. Meglesték ezek a csirkefogók, és leteperték! Félholtra verték. Egy védtelen nőt, uraim! Gyalázat!
KEGYELMES ASSZONY (lelkendezve): Vitéz úr! Tényleg ő az! Milyen véletlen!

FODOR ANDRÁS: Egy szó sem igaz az egészből, asszonyom. Ájultan hevert itt az utcán szegény, úgy találtuk. S valami iszonyatos eshetett meg vele, mert úgy látszik, megháborodott a szerencsétlen.

KORCSOLY (homlokára csap): Megálljunk! Minden világos! Ezek ólálkodtak errefelé a jóelőbb! Veszedelmes emberek ezek! Istentől elrugaszkodott csavargók! Sejtettem én! Rongyokban láttam őket. Nem úri szerzet ez. Lopták az öltözéket. Minden világos! Csakis így lehet, hogy elvetemült módon menyasszonyom közelébe férkőztek és idecsalták. Tartózkodó és bizalmatlan természet tudniillik, igen szemérmes; nem ereszkedik szóba csak úgy akárkivel. Útonállók!

KEGYELMES ÚR: Csillapodjon!

NAGYSÁGOS ÚR: A farsangi bálon láhatta, nemdebár, póri öltözékben?

NAGYSÁGOS ASSZONY (borzongva, felélénkülve): Ó, ó, borzalom! Milyen tragikus! Milyen vérfagyasztó! Nem tudta elviselni, hogy a nője élet-halál között lebeg. Ó!

KORCSOLY: Hát nem értik?! Tolvajok! Útonállók! Gyilkosok! Akasztófára velük! Ártalmatlanná kell tenni őket!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY (ő is borzongva): Hogy tombol! — Nem közveszélyes?

KORCSOLY: Ez a fertő: ez a magyar átok! Titeket kéne legelőször ráncba szedni, titeket kéne móresre tanítani, hogy egyenesbe jusson ez az ország!

KEGYELMES ÚR (azon kapja magát, hogy bólogat): Az Isten se tud itt eligazodni.

KORCSOLY: De mit vesztegetem a szót hiába! Akárha a falakat beszélnék! Tűrtem, bizakodtam, félreálltam. Kinéztek mindenhonnan, megvetettek. Romlás, romlás! — (Júliához) Te most velem jössz, gyerünk! Fellélegezhetsz. Minden úgy lesz, ahogy elterveztem.

(Júlia rémülten elhúzódik.)

FODOR ANDRÁS: (Korcsolyhoz): Megállj te! Most már bennem motoszkál a gyanú. Egyszerre oly sietős! Csak vádaskodsz, de mintha nem is bánnád, hogy így elbántak vele. Alig vártad, hogy elaléljon, futnál vele, ha szépszerével nem vihetted! Hozzá ne nyúlj!
KEGYELMES ÚR: Végül is mi itt a kérdés, hogy így kivetkőztek magukból, uraim? Hogy ezt a... kóbor macskát ki vegye pártfogásba?

KORCSOLY: De uram! A menyasszonyom!

KEGYELMES ÚR: (Ancsáékhoz): És maguknak kije? Kicsodák maguk neki?

ANCSA: Itt találtuk. Ájultan feküdt.

KEGYELMES ÚR: No, lám! Hát hadd vigye, ha minden vágya ez! Hadd vesződjön vele.

KEGYELMES ASSZONY: Kicsit megviselt állapotban kapja vissza. De majd helyrepofozza.

KEGYELMES ÚR: Ezért csapni ekkora lármát!

NAGYSÁGOS ÚR: No, menjenek Isten hírével. (Közelebb lép Júliához.) Nem is csúnya. — Szentséges Isten! Uram, el ne hagyj!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Mi a baj? (Közelébb lép.) ördög és pokol! Kire volt bízva? Megölöm!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Júlia! (Általános riadalom.)

KEGYELMES ÚR: Júlia? A mi Júliánk? Mindenki félrebeszél?

NAGYSÁGOS ÚR: Júlia ez, Júlia!

NAGYSÁGOS ASSZONY: Hogy került ide?

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Elrabolták! Elrabolták!

JÚLIA (rémülten): A Balaton... A Balaton...

KEGYELMES ÚR: Hallatlan!

KEGYELMES ASSZONY: Botrány! Botrány!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Csak előkerítsem! (Júliához.) Jöjjön kedves!

KORCSOLY: Nem engedem! Nem engedem! Nem tépheti el tőlem senki!

ANCSA: Ne ráncigálják! Nem látják, alig áll a lábán! Darabokra tépik!

(Fodor András csupán szemléli a tülekedést: egy »szépítőeszközt« talált, azt néze­geti.)

KEGYELMES ÚR: Így nem jutunk semmire, uraim! Türtőztessék magukat! Hagyja már! — Nehogy híre menjen, csak nehogy híre menjen! (Ancsáékhoz.) Miért nem nekünk szól­tak mindjárt?

KEGYELMES ASSZONY: Ha egyszer nem voltak beavatva.

KEGYELMES ÚR: De hát őt keresték.

KEGYELMES ASSZONY (Ancsáékhoz): Jól tették, hogy itt tartották.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Minden fáradságunk kárbavész.

KEGYELMES ÚR: Nyugalom, csak nyugodtan. Higgadjunk le. (Korcsolyhoz) Ön a vőlegénye ugye­bár? Higgye el, aggodalmaiban mi is osztozunk. Lám, most is végzetes mulasztás történt, és kis híja, hogy komolyabb következményei nem lettek a felelőtlenség­nek... Szerencsére megbízható úriemberek vették gondozásba. (Korcsoly türelmet­len mozdulatára.) Várjon! Elgondolni is szörnyű, mi lett volna, ha valami hebe­hurgya léhűtö akaszkodik bele ebbe a szerencsétlen ügybe. — Júliára nehéz, fele­lősségteljes feladat vár. Júliának küldetése van! Méltányoljuk az ön érzelmeit; nemes szívére apellálunk: ne gördítsen akadályokat szereplése elé, ne törje derék­ba pályafutását! Júliára fényes jövő vár!

KORCSOLY: Szavak, szavak! Júlia az enyém, az enyém!

KEGYELMES ÚR (gyorsan): Kárpótolni fogjuk.

KEGYELMES ASSZONY: Nem léphet a világ elé férj oldalán. Lánysága kincset ér!

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Jobban ügyelünk rá, biztosíthatom. Csak némi halasztást kérünk öntől.

KEGYELMES ASSZONY: A széltől is óvni fogjuk.

KEGYELMES ÚR: A közügy érdekében áldozatot hozni, honszerető szívnek magasztosabb célja lehet-e ennél? Van-e érdem hervadhatatlanabb? Gondolja meg!

(Korcsoly fontossága tudatában színészkedve erőt vesz magán. Júlia halkan sirdogál.)

FODOR ANDRÁS: Sorsáról dönteni csak az lenne méltó, aki bűntelen szenved, akárcsak ő, és nála is nyomorultabb. Akin megesik a szíve.

(Balló József, aki eddig meghúzódott a homályban, most előbújik. Rokkant — mind­két lába hiányzik.)

BALLÓ JÓZSEF: Szánjanak meg, szánjanak meg! Szánják meg vén fejemet, keserű sorsomat és hogy így kell esdekelnem betévő falatomért! Áldja meg magukat az Isten, jóemberek, tartsa meg erőben, egészségben, könyörüljenek rajtam! Egy húszfilléres elgurul...

FODOR ANDRÁS: Ember, mit csinál, az istenért?!...

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Öreg, a törvényt nem ismered?! A koldulást tiltja a kihágási törvény!

BALLÓ JÓZSEF: A törvény nem éltet. Áltat a törvény! Bár ne kéné ilyet mondanom nagyságotoknak Jámbor ember voltam én világéletemben. Nem vétettem senki ellen, nem ártottam senkinek. Két jó lábam volt, urak! Hogy nyargaltam én azokkal, hogy dobbantottam! És most úgy megyek csak, ahogy sánta béka vánszorog. Volt két erős karom Munkára, ölelésre. Két rossz mankó lett belőlük, íme! — Legyen átkozott a nap is, amikor világra szült anyám!

KEGYELMES ÚR: Így megvert az Isten, s te átkozódol?! Alázatra nem tanított meg a szenvedés?

KORCSOLY (dühösen, hogy elterelődött róla a figyelem): Siránkozás a kenyerük.

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Hogy elpimaszodtak!

KEGYELMES ASSZONY: Nincs benne semmi érzés.

NAGYSÁGOS ASSZONY: Így lealacsonyodni!

NAGYSÁGOS ÚR: Így mutatkozni békés járókelők előtt!

KORCSOLY: Vén iszákos!

ANCSA: Szegény barátom, senkid sincsen?...

BALLÓ JÓZSEF: Bár lennék százszor nyomorultabb, néha már azt kívánom! Lennék világtalan, sü­ket, kezem is lenne csonka, csomókban hullana a hajam, hátha-hátha így megszán­na még a kő is. Nem láthatnám az arcát az adakozónak, de a lába nyomát is meg­csókolnám. Csak néma ne legyek! A hangom ha elhaló is, de szólhatok vele. Semmi kis jelenemben is megrövidít a nyomor, de amíg beszélek, motyogok, tudom, hogy ki voltam. Akárha nékem kedves vidéken járnék-kelnék.

Nagy fényesség támadt körülöttem, ahogy ott szunnyadoztam! S a fényességben szelíd alakok jöttek derűsen, hajladozva, és karjukkal hívón integettek. »Tán lako­dalomba hívtok, leikecskéim? Jaj, megyek, megyek!« Ruhájuk suhogott utánuk! Pa­lota állt odafönn, annak tárt kapuján át zuhogott a fény. »Nosza vedd fel e két puha papucsot, aztán megyünk az Úr elébe!« — és tartották elém; micsoda finom papucsok voltak, szattyánból, puha posztó a talpuk — »Az Úr nagybeteg, suttogva járnak körülötte, csendesen.« Valami sírásra riadtam, s hogy magam sírtam vagy hallottam csak, nem is tudom már... Olyan hideg van itt. És fázik a lábam, hogy fázik, pedig nincsen is.

KEGYELMES ASSZONY: Dobjátok ki, dobjátok ki — meghasad a szívem!

BOLHA (a rokkanthoz): Süketnek, vaknak hiába lennél vak, süket! Láttam én asszonyt, aki az utcára ment szülni, hogy kórházba kerüljön. Könnyen fásuló jószág a szív, nem esik meg azon, amit lépten-nyomon tapasztal. Aki restellné a nyomorod, azt elijesz­tenéd az eltúlzott nyomorúsággal. Beszélő persely, annak kéne lenned... De bűnös­nek mondd magad, mindenesetre, ne panaszolj — bánkódj; mert az eumenidák hivalkodó részvéte csak a megérdemelt büntetésen enyhít: ártatlanul bűnhődő szen­vedéséért vétkesnek kit vehetne? önmagát? Jóvátenni, igazságot szolgáltatni? — de hát ha van megérdemelt bűnhődés és meg nem érdemelt, akkor üdvözülésből is kétféle van, s ki tudja, a részvét hálát követel-e, vagy tartozik vele? Megtérő légy, ne térítő, ha rászorulsz a könyörületre! Ha kéred, ami, mondjuk, járna, tán meg is kapod. — És aztán, adakozó hányféle van! Ahányan vannak, annyiféle ízlés! Tudnod kell, mikor légy vak, mikor süket, s mikor csak ittas. Kinek megjuhászodó rátartiság kell, kinek hányaveti könnyelműség. Kinek megtört magyar apa, kinek sebzett fiúi önérzet. Az ám! (A koldus a jámborok értetlenségével figyeli.)

ANCSA: Krisztus urunk teste ebek harmincadjára vettetett...

FODOR ANDRÁS: Júdáspénz lett az ostya...

MÉLTÓSÁGOS ÚR: (a koldushoz): Meg kell emberelned magad! Manna, manna, az kellene?!

BALLÓ JÓZSEF: Cipész volt a szakmám a nagy háború előtt. Galíciában maradt a lábam. Micsoda fáint kis topánkák kerültek ki az én kezem alól, könnyűk mint a szellő, és puhák — öröm volt járni bennük, de csak rájuk nézni is.

KEGYELMES ÚR: (kissé megenyhül): Hol szolgált?

BALLÓ JÓZSEF: A 2. tüzérezrednél, uram. A háború után a bőrgyárba kerültem, Újpestre. Nem sokáig. Földönfutóvá lettem. — Mindenki úgy ismert engem a környéken: a féllábú Józsi, a cipész. Bőrgyári munkás.

KEGYELMES ÚR (az Urakhoz): Hadirokkant. Mégiscsak nagyobb gondot kéne fordítanunk azokra, akik a hazáért ontották vérüket.

NAGYSÁGOS ÚR (»keserű indulatossággal«): Így vágták le a magyar hazának is kezét-lábát. Megcsonkították! Mintha legalábbis cukorbeteg volna. Az istenit!

NAGYSÁGOS ASSZONY: Mégiscsak ember ő is...

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Adhatnánk neki koldulási engedélyt, ha megbízható.

BALLÓ JÓZSEF: Azt kaptam én! Kaptam engedélyt! Akár ne is lenne!

FODOR ANDRÁS: Féllábú, azt mondtad, féllábú, jól hallottam?

BALLÓ JÓZSEF: Hadirokkant. Galíciában ellőtték a bal lábamat. Arra kaptam aztán engedélyt. A féllábú Józsi, a cipész, tudja mindenki. A jobb lábamat a villamos vágta le tavaly. Aláestem. A villamostársaságban hallani se akartak rólam. Pedig nem én voltam a hibás. Kidobtak. Erre van a törvény!

FODOR ANDRÁS: Nem perelte őket?

BALLÓ JÓZSEF: Nem kaptam én semmi kártérítést. Még örülhetek, azt mondták.

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Sajnálat, nem is kaphatott. A magyar törvények ugyanis fájdalomdíj megítélését nem ismerik. Úgy bizony.

KORCSOLY: A törvény az törvény.

BALLÓ JÓZSEF: Ezt tették velem! Mivelhogy koldus vagyok, az a foglalkozásom, a tekintetes bíró úr ezt mondta, így, koldulásból élek, tehát hogy másik lábam is odalett, a kereseti lehetőségeim megnövekedtek. Jobban megesik az adakozók szíve rajtam! Igazság ez?

KEGYELMES ÚR: Jogi szempontból kifogástalan döntés. Ámbátor... No, de mit lehet tenni?

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Az indoklás helyénvaló. Tagadhatatlan.

BOLHA: (a koldushoz): Neked egyre jobban megy, öreg! Ha majd a fejed vágják, örömödben fütyöréssz!

FODOR ANDRÁS: Mire apránként egészen eltűnsz, boldog leszel. Mind megsiratnak! Mire nem leszel, ingyen ellátásban részesítenek.

BALLÓ JÓZSEF (Júliához): Szép kisasszony! Szájon meg maga legalább! Maga tán egy az angyalok közül, akiket értem küldtek. Megyek, megyek! (Feléje csúszik. Az Urak és Hölgyek közéjük lépnek. Júlia, habozva, riadtan hátrál.) Két jó lábam volt, kisasszonyom! Két szép csikóm! Cipész vagyok! Józsi, a cipész! Ha széttáncolja a cipőjét, hozzám jöjjön! Vagy ha elveszik az egyik, én a helyébe szakasztott olyat csinálok! Józsi, a cipész!...

ANCSA (Andráshoz): Vele cserélj! (Bolhához.) Adj szárnyakat neki!

(Fodor András ráteríti a koldusra kabátját.)

MÉLTÓSÁGOS ÚR: Az egészségvédelem betegségmegelőző törekvései mindaddig hatástalanok marad­nak, amíg embervédelmi intézkedéseinkben a fogyatékos elemek túlzott védelmét nem korlátozzuk. A nagy tömegek szomorú életkörülményei és lakásnyomora mellett paradox jelenség a pompás kertekkel körülvett szanatóriumok és börtönök la­kóinak viszonylagosan luxuriózus élete, amely egyenesen csábítja a népesség mun­kakerülő és fogyatékos elemeit, hogy akár bűnözés útján is állami gondozásba kerül jenek! Véget kell vetni a hamis szentimentalizmus köpenye alatt felburjánzott szo­ciális parazitizmusnak és gondoskodni kell arról, hogy szociálpolitikai és egészségügyi intézményeink működésében olyan eugenikai szempontok érvényesülhessenek, amelyek megakadályozzák, hogy az antiszociális és fogyatékos elemek hatósági gon­dozásban részesülhessenek akkor, amikor az egészséges és dolgozó emberek ezrei kerülnek önhibájukon kívül a testi és lelki züllés útjára.

tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon

(Közben Júlia a háttér emelvényéig hátrál. Fellép rá. Kezdetét veszi az öltöztetés. Látványos. Elképzelhető például hajfestés oly módon, hogy Júlia fejére óriási ka­lapkarimát húznak, melyre felülről kiteregetik a »haját«, és hosszú botokra erő­sített szivaccsal vagy meszelővel festik. Színes tollak. Az öltöztetők, díszítők tevé­kenysége szemmel láthatóan nincs kellően összehangolva, ennek ellenére Júlia öltö­zéke fokozatosan »épül«. A zene hirtelen megszakad, mindenki megmerevedik. Elsötétül.)

FÜGGÖNY

Harmadik felvonás

[Mielőtt a függöny felmegy, Ravel Spanyol rapszódiájának néhány üteme hangzik el, majd a zene belevész a sevillai köztársaságpárti tüntetők zajongásába, ütemes kiáltozásaiba. A hangok lassan elhalkulnak.

Szín: az első jelenetben Sevilla környéki erdő (háttér). A továbbiakban egy sevillai hotel halja (előtér), szobája és pincéje (háttér).]

CIGÁNY: Meglásd, barátom, jobbra fordul minden. A fecskék is délre szállnak melegedni. Délen nem kell annyit fagyoskodnunk. A kutakba eresztett vödrökben ánizs! — és szekfű a kertekben! Hajnalra Sevillába érünk. Veszettül hideg tél volt a sierrán. Micsoda szelek fújtak! Még a völgyekben is. Kifordult derékkal járták a szélkaka­sok!

ANDRÉS: Bánja is a telet, akinek van hol meghúzódni! Ha a tűzhelybe kerül tüzelő, jut a hasadba étel, szalmazsákban ropog a szalma.

CIGÁNY: A telet legjobb volna egyvégtében átaludni. Megvackolni, összegömbölyödni. Aztán jöhetnek a fagyok. Megfagyott a télen még a krumpli is a földben, s még azt is vigyázták, úgy bizony! Kopogott a szemünk. Cudar idők jártak. Tavasszal bejártuk Kasztíliát. Sose láttam még ennyi sündisznótetemet az erdőszélen, csalánosokban. Százával, ezrével pusztultak el. Hidegtől-e, háborgatástól, vagy hogy elgyengültek a hosszú tél alatt? Mire kitavaszodott, nem tudtak lábraállni.

CIGÁNYLÁNY: Azt mesélik mindenütt, újra megjelent az öregsün. A falvakban házról házra jár. A tüskéi hófehérek, és a melle balfelén egy barna folt van, arról lehet megismerni. Szilkében tejet tesznek ki a küszöbre éjszakára a parasztok, mert tejet kér az asszonyoktól, emberi hangon. Ahol a kérését megtagadják, a tehén teje elapad, és véresre válik a szoptatós anyáké.

ANDRÉS: Május — a sün hava Andalúziában...

CIGÁNY: Jó, ha sün neszez a ház körül a kertben.

ANDRÉS: Jó, akinek jó. Tudok egy bizonyos Don Tahót, aki nűsülésre adta a fejét öregkorá­ra, merthogy pénznek bőviben volt, ha észnek szűkiben is. Rositája ablaka tárva, s a vénecske férj mellett nem tud elaludni. »Mi neszez a kertben, lelkem, Rositám? Valaki jár ott!« »Nem jár ott senki, sün neszez.« »Minek nekünk a sün? Lerázza az epret, aztán elhordja a hátán. Megmondom Jósénak, lesse ki, aztán intézze el a bestét.« »Minek is kapaszkodna eperfára szőrösszívű medve? Ne bántsd a kis sünt! Oly szeretetreméltók »A féltés beszél belőlem, Rositám. Rá találsz lépni a sötét­ben, aztán felsebzi pici lábad.« »Méhe a rózsát? — A rózsa azt, akinek nem áll a kezére a dereka!«

CIGÁNY (elkomolyodva): Tréfálkozol, ha kell, ha nem.

ANDRÉS: Megbántottalak? Bocsáss meg, barátom! Ne hidd léhaságnak a bohóckodásom: bá­nattól esik a legjobb nevetés, ugye, így van? Don Tahó már százéves is elmúlt, s fél lábával a sírban is e gyenge virágszálat úgy szorítja, magával rántja tán a sírba, vagy markában fonnyad el a szorítástól. (Gúnyosan.) Széltől is óvja, harmat­tól, napsugártól. — Ollóvá fente két kezét a rák.

CIGÁNY: Más sün az, amit én emlegettem. De nem neheztelek azért. — A románcot Pedro százados haláláról, hallottad-e? (A Cigány és a Cigánylány összenéznek.)

ANDRÉS: Hadd halljam!

CIGÁNY: Egy sün volt, senki más, aki útját állta a dölyfös csendőrszázadosnak. Figyelj csak! (Énekli.)

Ne keresd a halált, Pedro, ne keress halálra engem.

Házam dúltad — roskadj, ég, rá!

(Galambom szíve: lakásom.)

Ne keresd a halált, Pedro, ne keress halálra engem.

Cipóm szegted — váljék kővé!

(Két kis melle: puha párnám.)

Ne keresd a halált, Pedro, ne keress halálra engem.

Megcsapattál — verjen Isten!

(Karja, öle: menedékem.)

Ne keresd a hálált, Pedro, ne keress halálra engem.

Elvitettél — lakolj hétszer! katonának — lakolj hetvenhétszer!

Pedro vágtat sötét éjjel.

(Szegett szó — torkodra forrjon!)

Cipóm holddá, házam köddé, rózsám reszkető csillaggá!

Pedro nyargal sötét éjjel.

(Szegted szavad — szegd nyakadat!)

Lova vágtat árkon-bokron...

Árkon-bokron csak a lova vágtat... (Félbeszakítja a dalt.)

Egy sün gurult a ló elé, egy sebes árnyék, az riasztotta meg...

ANDRÉS: Más és mégse más. — Szép volt a dal, barátom. Színigaz. Fosztogatók földje Spanyolország. Övék a világ, azt hiszik. Akinek az élet annyit ér, hogy amire szemet vetett, abból mennyit tud magának megszerezni, megtartani, annak az öröme kár­öröm lehet csak. Szerezni, örömet, úgy lehet, ha másnak szerzel.

CIGÁNYLÁNY: Koldusok országa Spanyolország.

CIGÁNY: És papoké.

ANDRÉS: Papoké, akik Istennek a hátukat mutatják, úgy prédikálnak. Meg papoké, akik a szegények nevében folyamodnak az égi és földi hatalmasságokhoz. (Szünet.)

CIGÁNY: Aludjunk valahára.

ANDRÉS: Kialudt a tűz is.

CIGÁNYLÁNY: Narancsvirágot visz a Guadalquivir. Ne menjünk mégse Sevillába, félek!

CIGÁNY: Majd továbbállunk innen is. Ki gondja velünk!

CIGÁNYLÁNY: Árnyékot láttam este a vízen!

CIGÁNY: Nyughass már! Rossz álmot hozol ránk.

CIGÁNYLÁNY: Valaki jár a folyóparton! Pata dobogását hallom! (Fülelnek.)

CIGÁNY: Nem jár itt senki. Semmit se hallok. Képzelődsz.

ANDRÉS: A gonoszok fényes nappal járnak. Aki előlük bujkál, nem árthat nekünk.

CIGÁNY: S ha rossz szándékkal jönne, alattomban, (kését mutatja) tudom, ez a penge majd testében a legforróbb zugot megtalálja. Cigány, fél szemét a koporsóban is nyitva tartja.

(Lefeküsznek. Alighogy lehajtják a fejüket, fokozatosan gyenge fény vetődik a Szer­zetes fölébük magasodó alakjára. A Szerzetes öszvéren ül, félrebillent fejjel, görnyedten, mintha le akarna esni. A kámzsa eltakarja arcát. Oldalán, durva láncon, sima kereszt függ. A beszélgetés alatt nem változtat testtartásán. A Cigány felszök­ken, kését előkapja, hátraugrik. A Cigánylány és Andrés is felpattannak.)

CIGÁNY: Ki vagy! Beszélj! (Szünet.)

CIGÁNYLÁNY: Jóságos Isten! (A Szerzetes felé indulnának Andrissal.)

ANDRÉS: Atyám, megsebesültél!? (A Cigány visszatartja őket.)

CIGÁNY: Menj utadra, ha kedves az életed! (Szünet.)

SZERZETES: Bizony megsokasodott a gonoszság. És a szeretet sokakban meghidegült.

CIGÁNYLÁNY: Sír...?! (A Cigány habozik, majd lassan elteszi kését.)

SZERZETES: Gyertyákat gyújtsatok! Gyertyákat gyújtsatok Spanyolföld asszonyai! Ártatlanok vérét ontják Sevillában!

ANDRÉS: Mi történt?

SZERZETES: Sirasd a fiaid, Spanyolország! Dúlt vetésedet, tizedelt nyájad! Sirasd leölt fiadat, akik holtukban is téged ölelnek! Sirasd fiaid, az ádáz katonákat, akik nem tudják, mit cselekszenek!

ANDRÉS: Pronunciamiento!

SZERZETES: Mindezeknek meg kell lenniök, hogy próbára tétessék kinek-kinek az állhatatossága. Sok nyomorúságnak kezdete ez.

CIGÁNYLÁNY: Pihenj meg! Hadd segítsek!

SZERZETES: Madridba kell hogy érjek virradatra.

ANDRÉS: Ott voltál. Láttad. Mi volt?

CIGÁNY: Mi volna? Valami tábornoki ökörnek eszébe ötlött, hogy elkelne még egy-két bádog, néhány fityegő a zubbonyára.

SZERZETES: Uram, hát nem telt-é be azoknak a száma, akiket meghurcolnak és elveszejtenek?

Végy magadhoz inkább, semmint hogy szörnyű látását bcsátod rám a csúfságnak, gyalázatnak, kínhalálnak! Tedd, hogy engem követeljen minden gyilkos akarat, és adj ki nékik! Inkább ez, mint hogy így emésszen el a kétség... — Az nem lehet, hogy itt fogjanak el engem.

ANDRÉS: (az egyes csoportokat mutatja): Tüntettek! — Éltették a Köztársaságot! — Földet követeltek, az ígéreteik beváltását! — Hangoskodtak, fenekedtek! — Küldöttségeket választottak! — Öklüket rázták, foguk csikorgatták!

CIGÁNY: Köztársaság ide, köztársaság oda — a csendőrök nem szelidebbek azért. Ha emberi szót hall tőlük az ember, nem tudja mire vélni.

SZERZETES: Parancsot kaptak éjjel a katonák és megszállták az utakat, tereket és a város épü­leteit.

ANDRÉS: Nyílt lázadás! Pronunciamiento!

SZERZETES: És akik ellenszegültek, azokat nem volt szabad kímélniük. Körülzárták a kaszárnyá­kat, amelyek nem álltak melléjük. Sokukkal tiszti fegyver végzett, mert nem voltak hajlandók fegyvert fogni a baj társaikra.

CIGÁNY: Úri huncutságért...

SZERZETES: Az osztagosoknak szabad kezet adtak. Ágyukból rángatták ki, akiket halálra szán­tak, s másokat is, megfélemlítésül, vagy akik tiltakozni merészeltek.

CIGÁNYLÁNY: Szűzanyám, ne hagyd!...

SZERZETES: Egy diák állt mellettem, fiatal volt! Egy férfi támogatta, úgy remegett. »Félek senor, kegyetlenül félek, oly gyenge vagyok!« »Az ő félelmük megmarad.« — Uram, uram, hogy káromoltak, hogy ne lehessen fülük se szóra, se hallgatásra! A katonák viaszos arccal álltak. Egyiküknek úgy rázkódott a teste, mint a fuldoklóé.

ANDRÉS: Sosincs vége, sosincs vége...

SZERZETES: Erősítsétek meg szíveiteket, mert a törvénytelenség az, amely törvényt ül, és a go­noszság az, amely ítélkezik!

ANDRÉS: Mi lesz velünk?...

SZERZETES: Sevilla, halál-vár. — Szent Márton hídján által ne menjetek!... Szent Márton hídján által ne menjetek! ... (A rávetülő fény kialszik.)

(Zavaros lárma. Andrésék felváltva kapkodják sietve holmijukat és ténferegnek meg-megtorpanva. Fényszórók keresztezik mozgásukat.)

ANDRÉS: Madridba, virradóra? Madridba, virradóra? Madridba — virradóra?

CIGÁNYLÁNY: Egy hídon jöttünk át, Toledónál. Szent Márton hídja volt az! Szent Márton híd­ja!... (Elsötétül.)

(A felvonás eleji zene, lárma, messzebbről szórványos lövöldözés. Szín: a hotel hall­ja (előtér). Késő éjjel. A missek (esetleg bábuk?) és kísérőik színes, részeg forga­taga.)

— MICSODA FOGADTATÁS! A SPANYOL TEMPERAMETUM!

— QUIEN NO HA VISTO SEVILLA, NO HA VISTO MARAVILLA!

— PETÁRDÁK! PETÁRDÁK! PETÁRDÁK!

— MENNYI EMBER AZ UTCÁKON! MINDENKI BENNÜNKET AKAR LÁTNI!

— A FLAMENCO! A KASZTANYETTEK!

— A TOREÁDOROK! A TOREÁDOROK!

— Ó, A SPANYOL FÉRFIAK!

STB. STB.

ÚTVEZETŐ (igyekszik erőt venni feldúltságán): Hölgyeim!... Legnagyobb sajnálatomra félbe kell szakítanom vidám mulatozásukat. (A missek tiltakozó közbeszólásai.) Sajná­latos és előre nem látható események bekövetkezése folytán sürgősen vissza kell térnünk Madridba. Egyelőre semmi bizonyosat nem tudok mondani, de arra kérem önöket, csomagoljanak össze és készüljenek fel arra, hogy amint a körülmények en­gedik, útnak indulunk... Megtörténhet azonban, hogy több napig itt kell marad­nunk... Kérem, őrizzék meg nyugalmukat! Mindannyian nehéz perceket élünk át... A hadsereg ma éjjel átvette a hatalmat Sevillában. A harcok még folynak. A szállót nem fenyegeti veszély, de testi épségünk megóvása érdekében, míg nem konszoli­dálódik a helyzet, kérem, ne hagyják el az épületet. Ismétlem, nincs ok aggodalom­ra, elővigyázatosságból azonban felszólítom a jelenlevőket, hogy ne tartózkodjanak az ablakok közelében... A vízszolgáltatás, sajnos, megszűnt, de a szálló a rendkí­vüli állapotra való tekintettel természetesen rendelkezésünkre bocsátja teljes pezs­gőkészletét. (A missek helyeslő közbekiáltásai.) Bármely pillanatban fennakadás állhat be az áramszolgáltatásban is. A hotelboyok gyertyákat fognak szétosztani önök között, ezeket tartsák készenlétben... (Gyertyákat osztanak szét.) Őrizzék meg nyugalmukat minden körülmények között!... Bízzunk a gondviselésben!

(Szín: hotelszoba. A Nagyságos asszony a Kegyelmes asszony körül sürgölődik. A Kegyelmes úr később jön. Júliát korholják.)

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY (méltatlankodva, Júliához): Honvágy, honvágy! Bizsergést érez az orrában, könny­be lábad a szeme — és az első gondolata, haza kéne menni. A bizsergés az orrban, jegyezze meg, legfeljebb azt jelzi, hogy nátha van közeledőben! Nátha — nem honvágy!

NAGYSÁGOS ASSZONY (Júliához): Kellett ez magának!

KEGYELMES ASSZONY: Szégyen, ó, micsoda szégyen! A fejem, a fejem, széthasad a fejem! Van magának fogalma arról, mit kockáztat? Micsoda botrány lesz ebből, uramisten, micsoda botrány!

NAGYSÁGOS ASSZONY: Hova tette az eszét, kedvesem, hova tette?

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Elég volt a szipogásból! Nagyon téved, ha azt hiszi, ez majd használ.

KEGYELMES ASSZONY: Egész Európa rajtunk fog nevetni. Egész Európa! — Csalódtam magában, Júlia, vegye tudomásul. Rémesen csalódtam! Hányan epednek mindhiába ilyen dicsősé­gért! Mindenütt odaadnák a királynőségért. Minden álmuk ez! Egyszerűen nem megy a fejembe... Mindent megkapott. Világot láthat, a legszebb ruhákban járat­juk, odahaza minden kirakatban a maga lábáról vett mintán feszül a selyemharis­nya, hódolók veszik körül... igazán nem tudom, mi viheti rá, hogy úgy viselked­jen, mint egy vidéki szubrett!... Sok lemondással jár, nem mondom, de semmi­ség ez ahhoz képest, amiben része lehet. Amit művelt, az legalábbis hálátlanság. Há-lát-lan-ság!... Százszor megmondtuk magának: felejtse el, mi volt — mi is el­felejtjük; ne gondoljon azzal, mi lesz — mi majd gondot viselünk magára; — de most tessék betartani a játékszabályokat, és vesse alá magát mindenben a mi aka­ratunknak! Ez a siker ára. A magáé és a mienké.

NAGYSÁGOS ASSZONY: Nemhogy a walesi hercegnek járt volna a kedvébe! Vagy annak a tagbaszakadt porosz bankárnak. Olyan fagyos volt, mint egy jégcsap!

KEGYELMES ASSZONY: Mindent eljátszott, mindennek vége, végünk van! Maga szerencsétlen! Szégyen, szégyen és gyalázat!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Nem tudott szólni idejében?! Elvégre: asszonyok vagyunk...

KEGYELMES ASSZONY: Csak ki ne tudódjék! (A Méltóságos asszonyhoz.) Jaj, drágám, tegyünk valamit, belehalok, ha kitudódik!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Ha szólt volna otthon, minden egyszerűbb. Honnan a csodából kerítünk orvost egy vadidegen országban, aki ráadásul tud titkot tartani!?

KEGYELMES ÚR (jön): Orvost emlegettek, hölgyeim? Júlia, csak nem beteg! Oly soká maradtak távol, már aggódtam önökért. Nagy a felfordulás odalenn.

KEGYELMES ASSZONY: Ó, semmi, semmi, drágám! A migrénem kínoz megint.

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Attól félek Júlia meghűlt kissé. A szokatlan hőség után ez az esti szél...

NAGYSÁGOS ASSZONY: Oly sápadt szegény!

KEGYELMES ÚR (szórakozottan): A szél... (élénken) Spanyol barátunk, a neves lótenyésztő — igen kellemes ember! — bájos adomákkal szórakoztatott...

(Hirtelen elsötétül, a közelben szapora lövöldözés.)

HÖLGYEK: Mi volt ez? Mi volt ez?

KEGYELMES ÚR (izgatottan): Csak semmi izgalom, hölgyeim!... Az imént közölték, lázadás tört ki... Harcok folynak városszerte, ám mi itt biztonságban vagyunk... A legtelje­sebb biztonságban!... Nem eshet bántódásunk! A hadsereg hamarosan úrrá lesz a felforduláson... Bennünket egy ujjal sem fognak érinteni... — Bocsánat! Bo­csánat!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Szorítson erősen, félek!

KEGYELMES ASSZONY: Mi lesz velünk?

NAGYSÁGOS ASSZONY: Segítség! Segítség!

(A lövöldözés egyre hevesebb.)

KEGYELMES ASSZONY: Mondjon valamit!... Akármit!... Beszéljen!... Szörnyű a némaság ebben a lövöl­dözésben!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Mi volt a széllel?... A szél!

KEGYELMES ÚR: A szél. A szélről... Sokáig tartotta magát... itt Spanyolországban... az a hiede­lem, hogy... a lovak a széltől... vemhesednek... spanyol barátunk így mesélte. (Csend.)

NAGYSÁGOS ASSZONY: Júlia! Kisasszony!

KEGYELMES ÚR: Mi történt?

NAGYSÁGOS ASSZONY: Júlia nincs itt! Nincs a szobában! Nincs sehol!

KEGYELMES ASSZONY: Júlia! Júlia!

MÉLTÓSÁGOS ASSZONY: Júlia, feleljen!

KEGYELMES ÚR: Hol van, Júlia?

(A lövöldözés zaja mindent elnyom, majd hirtelen, a fények felgyulladásával egy idő­ben, megszakad.)

(Szín: a hall. Korcsoly mint Őrnagy és a katonák.)

ŐRNAGY: Mindenki maradjon a helyén! A nemzeti hadsereg ezennel megszállja a szállót!
Megszervezi a szálló védelmét! Az itt tartózkodók mindenben engedelmeskedni
tartoznak a parancsaimnak! Saját érdekükben! Megértették? (Csend.)

ÚTVEZETŐ: De uraim, ezt nem tehetik! Itt kérem idegen állampolgárok tartózkodnak!

TANÁCSADÓ: Majd leellenőrizzük, kik azok. Kérem a vendégkönyvet!

ÚTVEZETŐ: De uraim, tiltakozom! A szálló nem válhat hadműveleti területté! Ebből nemzetközi bonyodalom lesz! Ki szavatolja a vendégek testi épségét?

ŐRNAGY: A város egyes pontjain felforgató elemek bandái garázdálkodnak. Mindaddig, amíg
fel nem számoljuk a haza ellenségeinek e maroknyi csoportjait, kénytelenek vagyunk oltalmunkba venni a szállodát és vendégeit.

A raktárkulcsokat kérem! — Mindenkit toloncoljatok a fehérneműraktárakba!

A legerélyesebben tiltakozom!

Hölgyeim! Történelmi pillanat ez! A spanyol hadsereg megmenti a hazát! Megtisztítja a hazaárulóktól, és visszaállítja a rendet! Spanyolország megújhodására!
(Iszik.)

(Intésére mindenkit kituszkolnák. Miközben intézkedik, a Tanácsadó telefonál.)

ŐRNAGY: Ketten a balszárnyba! Ketten emide! Maguk a bejárat fölül lövik a főteret. — Innen minden sugárutat tűz alatt tarthatunk.

TANÁCSADÓ: Madrid nem jelentkezik. Ha Madridban baj lesz, elpuskáztuk.

ŐRNAGY: A maguk ötlete volt éjjel kezdeni. Minden normális lázadás hajnalban kezdődik.
A villanytelepen kártyázáson kaptam a katonáimat. Nesze neked rajtaütés, elhárítás!

TANÁCSADÓ: Hagyja csak! (Gúnyosan.) Akihez mi kopogtattunk be, az nem támadt fel.

ŐRNAGY: A kivégző osztag parancsnokát leváltottam. Hajnalig kapott haladékot. Ha nem
keríti elő azt a fránya tanítót, főbelövetem. — A nagyobb baj az, hogy a csendőrség nincs mellettünk. Mi van?

KATONA: Alázatosan jelentem, megjöttek a technikusok.

ŐRNAGY: A pincébe! Mi van a tüzérségi laktanyával?

KATONA: Még nem adták meg magukat.

ŐRNAGY: Kész?

KATONA: Alba százados jelenti, elfogták a tanítót.

ŐRNAGY (a Tanácsadóhoz): Mit mondtam? Kísérjék ide!

KATONA: Igenis! (El.)

TANÁCSADÓ: Szép kis százados! Egy német tábornok fenomenális módszert dolgozott ki a katonatisztek osztályozására. A tapasztalat azt mutatja, legjobb tisztek azok­ból válnak, akik buták, de szorgalmasak. Aki buta is, lusta is, az nehézkes, nehe­zen kezelhető. Aki okos is, szorgalmas is, az törtető, veszélyes, aki meg okos ugyan, de lusta, az mételye a katonaságnak, potenciális pártütő. A maga századosa összetett jellem lehet. Elég bamba az a parancsnok, aki ötven főnyi csoportot kísér a temetőbe, és csak negyvenkilenc hullát tud összeszámolni. És útközben nem lépett meg senki. Ki volt az a bizonyos ötvenedik?

ŐRNAGY: Nem tudni biztosan, de nem is ez a fontos. Valami tanítóról suttognak. A fontos az, hogy előkerítették, mert elő kellett keríteni, ha a föld alól is. A katonáink ne suttogjanak olyan »csodákról«, amelyek ellenünkre történnek. Csoda csak egyfé­le lehet: ami velünk szövetségben mutatkozik meg.

TANÁCSADÓ: Épp ez az. Mi a fenének csinált ügyet belőle a legénység előtt? Mit számít, hogy ki az ötvenedik? Van itt elég fickó, akitől meg kell szabadulnunk. Elkaphatott vol­na akárkit, aztán kivan az ötven! Ha meg a számadásban volt a hiba, annál jobb! Egy galád árulóval kevesebb.

(A kísérők lerontanak, Júlia nevét kiáltozva.)

ŐRNAGY: Micsoda ribillió ez? Mindenkit a fehérneműraktárba! Vissza, vissza!

TANÁCSADÓ: Megbolondultak? Mi ütött beléjük?

KEGYELMES ÚR: Júlia! Júlia elveszett! Miss Magyarország! Elő kell keríteni! Magyarország, Hun­gária, Ungarn!

ŐRNAGY: Hungaro? Hungaro? — Alighanem valami cigányt keresnek. Nem értem.

TANÁCSADÓ: Biztosan valaki meglopta őket.

ŐRNAGY: Mozgás, mozgás! Erre most nincs időnk. (Elvezetik őket.) (Egy katona bekíséri a négy foglyot, köztük Andrést és a Cigányt.)

TANÁCSADÓ: Üdvözlöm az urakat! Jimenéz úr, sajnálom, hogy egy köztiszteletnek örvendő vá­rosi tanácstag szeméből ki kellett vernünk az álmot. Mi szépet álmodott?

JIMENÉZ: Aljas gazember!

TANÁCSADÓ: A gyászos köztársasági álmodozásnak vége, Jimenéz úr! Befejeztük a köztársaságosdit. Sokan ringatták magukat cifra álmokba, és aki nem tart a józan ébredők­kel, az alhat tovább, az idők végezetéig. Nem élt hiába, Jimenéz úr. Ön az életé­vel felel a cimborái túlkapásaiért. Manuel elvtárs, nem túl bőbeszédű! Odalenn majd megered a nyelve. Lesz szíves gondolkozni azon, hol kujtorognak a szakszer­vezeti felelősök éjnek idején...

ANDRÉS: ...amikor minden rendes ember az igazak álmát alussza.

ŐRNAGY (Andréshoz): Majd sor kerül magára is.

TANÁCSADÓ: Netán — horgászni járnak. — Lódulás!

ŐRNAGY: Csak a tanító maradjon.

TANÁCSADÓ: Melyik a tanító? (Csend.)

ŐRNAGY: Melyik a tanító?

KATONA (vállat von): Együtt fogták el őket az erdőben. A nyomukban voltak. A harmadik megszökött.

ŐRNAGY: Harmadik?! Nekem csak egy kell! Mit mondott Alba százados, melyik a tanító? Melyiktek az?

KATONA: A századost találat érte. Rálőttek egy kapualjból. Félrebeszél.

ŐRNAGY: Egyiküknek itt semmi dolga, elmehet, szabad. (Csend.) Mire várnak? Bármelyikük legyen is a tanító, kímélje meg a másikat. Ha van egy csöpp vér a csutkájában, álljon elő! (Csend.) Csak szónokolni van mersze?

ANDRÉS: Ártatlanok vagyunk.

ŐRNAGY: Szóval te vagy az! És nem átallsz a szemembe hazudni, nyomorult! Mit vétett ne­ked, hogy magaddal akarod rántani? Ilyenek vagytok! Semmi se szent előtte­tek. A saját szülőapátok élete se számít, ha menteni akarjátok az irhátokat!

CIGÁNY: Ártatlanok vagyunk!

ŐRNAGY: Nézd csak, nézd! Már összefogtak!

TANÁCSADÓ: Gyerünk! (A foglyokkal el.)

ŐRNAGY: Egyiktek gyáva féreg, a másik sültbolond! Ha hagyja, hogy a nyakába varrják a cinkosságot. Akinek nem inge, ne vegye magára!

CIGÁNY: Ha mondom, tiszt uram, nem vétettünk mi senkinek, Isten a tanúm rá, ehliheti. Be se tettük volna a lábunkat Sevillába, ha nincs az őrjárat.

ŐRNAGY: Meghiszem azt! Meg sem álltak volna a sierráig.

CIGÁNY: Nekünk semmi közünk az egészhez, hát nem igaz, Andrés? Tévedés ez. Alkonyat­kor értünk a híd elé. Ott éjszakáztunk. Táját se láttuk Sevillának mostanában, csak most, hogy bekísértek. Hát mondd meg nekik te is, Andrés, így volt-e! (Az őr­nagy tekintetétől megzavarodva.) Azazhogy éppen hogy Sevillába igyekeztünk ... (Esedezve néz Andésra, zavartan elhallgat.)

ŐRNAGY: Hol kapták le őket?

KATONA: A córdobai úton.

ŐRNAGY: Ehhez mit szólsz?

CIGÁNY (rémülten): Nem tettünk mi semmi rosszat, instállom!

ŐRNAGY: Pucoltatok volna, mi?!

ÚTVEZETŐ (letámolyog): Tiltakozom! Tiltakozom!

Vissza! Vissza, ha mondom! Tűnjön el!

Vadállatok! Részeg disznók! (Kihúzza magát.) A katonái, őrnagy úr, méltatlanok arra, hogy a spanyol hadsereg egyenruháját viseljék!

ŐRNAGY: Mit keres itt? Takarodjon!

ÚTVEZETŐ: A katonái, őrnagy úr, odafönn megerőszakoltak egy hölgyet. Egy miss-szet kérem, egy külföldi szépségkirálynőt! Tudja, mi lesz ebből, őrnagy úr? Nemzetközi botrány. Felelősségre fogják vonni, őrnagy úr!

ŐRNAGY (a Katonának): Vigyázz rájuk! (El.)

(A Katona csőre tölti fegyverét. Az Útvezető beszéde alatt észrevétlenül megjelenik a Tanácsadó.)

ÚTVEZETŐ (remeg a felindulástól): Felháborító, felháborító! Bezártak kérem az illemhelyre. Az illemhely egyik fülkéjébe. Szerencsére felül ki lehet mászni, erről megfeledkez­tek, és amikor a sikoltozást hallottam, kimásztam. Borzasztó, kérem, borzasztó! Micsoda röhögés! Barbárok! A katolicizmus, kérem szépen, évszázadok óta hiába puhítja ezeket a baromi, megátalkodott, durva parasztkoponyákat! Ez az állatiasság, kérem! A spanyol katona, kérem tisztelettel, lovagias és fegyelmezett! Ez itt csupa mór-ivadék. Barbárok!

TANÁCSADÓ (Andréshoz): Operetthadsereg, nemde? Operetthadsereg.

ANDRÉS: Nem operetthadsereg. Polgárháborús hadsereg. Sehol a világon nem jut minden nyolc közkatonára egy tiszt. Tábornok nincs ennyi egész Európában együttvéve. És mind zsebel. Csupa megfutamodás, csupa megvesztegetés, megtorlások — ez a spanyol hadsereg. Fegyverteleneket kordában tartani — arra jó.

TANÁCSADÓ: Nicsak, nicsak!

ÚTVEZETŐ (ijedten): Én, kérem, nem vagyok szocialista! Se anarchista! Se kommunista! Egy szóval se mondtam! A vallás, kérem, a vallás! Szegény királyunknak hat éve könnyei peregtek a körmenet alkalmával arra a gondolatra, hogy ő Európa egyet­len uralkodója, aki még az Oltáriszentség mögött halad.

ANDRÉS (az Útvezetőnek): Mondok magának valamit, senor! A jó király és a legfőbb urak a nép kedvéért magukra öltik az úrnapi körmeneten középkori, ragyogó fehér johannita köpenyüket, de gondosan ügyelnek arra, nehogy a köpeny szétnyíljék, mert alatta modern póló-ruha van rajtuk: alig győzik a körmenet végét bevárni, hogy máris rohanhassanak a póló-pályára.

ŐRNAGY (lassan leballag): Hol is történt mindez, senor? És hányan voltak?

ÚTVEZETŐ (feláll): Ketten, őrnagy úr. A 147-es számú szobában.

ŐRNAGY: És szemtanúja volt magán kívül más is?

ÚTVEZETŐ: Senki más.

ŐRNAGY: Érdekes. Én ott egy fia hölgyet se láttam. Pedig még a szomszéd szobákban is körülnéztem.

ÚTVEZETŐ (felháborodva): A saját szememmel láttam, őrnagy úr! Két katona letoperte. A puskatus helye, nézze! (Mutatja a vállát.)

ŐRNAGY: Azt mondja, valami külföldi hölgy?

ÚTVEZETŐ: Az egyik szépségkirálynő. Ennek kérem, nemzetközi visszhangja lesz.

ŐRNAGY: Káprázott a szeme, senor. A 147-esben két hullát találtam. Két bátor katonánk hősi halált halt Spanyolországért. Csak nem akarja azt állítani, hogy halottak követtek el erőszakot egy hölgyön, akiknek ráadásul egyszerűen nyoma veszett?

(Az Útvezető elképedve hebeg-habog.)

ŐRNAGY: Beláthatja, ez képtelenség. Halottak, hullák! Nevetséges. Előbb tehették mond­juk — ezek ketten itt (Andrésékre mutat.) Vagy éppen — ön.

ÚTVEZETŐ (megvetően): Erre nincs mit válaszolnom. Jelentést teszek a parancsnokságon. Van­nak még bírák... (A telefon felé indul.)

TANÁCSADÓ (útját állja): Ne fáradjon! Nem működik. Sajnos.

ŐRNAGY: Talán személyesein tessék. A parancsnokság itt van nem messze a gyalogsági laktanyában. Szívesen adok maga mellé egy kísérőt.

ÚTVEZETŐ (gőgösen): Nincs rá szükségem, őrnagy!

ŐRNAGY: A park fái mellett még szabad az út.

(Az Útvezető habozva, zavarodottan elindul. Az Őrnagy a kijáratig kíséri. Előhúzza pisztolyát, amint amaz eltávolodik.)

ŐRNAGY: Csak óvatosan, fától fáig. Vigyázzon, lőnek! (Lelövi.)

CIGÁNY (elszántan): Mire vár! Puffantson le minket is! Lövesse halomra Sevillát! Löves­sen mindenre, ami mozdul! Úgy talán eltalálja azt is, akit keres. Csak észrevegye, ha eltalálta!

ANDRÉS: Olts ki minden szempárt, amelyben megnézhetnéd, ki vagy. Aztán nézd meg magad pisztolyod vak szemében.

TANÁCSADÓ (Andrésra): A fickó igen épületesen zengedezett a jóelőbb.

ANDRÉS: Egy domb — egy gödör. Ugyanaz az arc tűnik fel, hol itt, hol ott. Egyetlen dider­gő testben jár-kel, ketyeg az ólom: a félelem idejét méri. És ennek az időnek min­dig ugyanaz a darabja, ugyanakkora felülete látszik, de egyre nő a súlya.

ŐRNAGY: Elég volt a haszontalan fecsegésből!

CIGÁNY (gyorsan súgva): Isten veled, Andrés!

ŐRNAGY: Nem sietjük el a dolgot, barátocskám! Más lapra tartozik, hogy odakinn célszerű bizonyos üdvös iszonyatot kelteni a lakosságban, és más ez itt. Nekünk vallomás kell! Vallomás! (Szünet. Andréshoz) Bevallod tehát, hogy eddig tisztázatlan körül­mények között te szöktél meg a temetőből?

ANDRÉS: Nincs mit bevallanom.

ŐRNAGY: Helyes! Akkor majd bevallja ő! (Int a Tanácsadónak, aki egy katona segítségé­vel elvezeti a rúgkapáló Cigányt.)

ANDRÉS: Hová viszik?!... (Szünet.)

ŐRNAGY: Igyál, tanító!

(Andrés nem veszi el a feléje nyújtott poharat.)

ŐRNAGY: Vérszomjas vadállatnak vélsz, tudom. — Hóhérnak. — Akinek a gyilkolás a szen­vedélye. Vértolulásos hóhérnak képzelsz. Halálban tobzódó hóhérnak. — Mire ta­nítanád az embereket, tanító?

ANDRÉS: Szeretetre.

ŐRNAGY: Szeretet?! Aki vezetni akarja az embereket, az arra építsen, ami a legerősebb bennük! Tán azt hiszed, a szeretet az? Dehogy. Az érdek! Az érdek, tanító! Aki a szeretet tanításának bedől, az az élet számára végleg elveszett. — Vesszen, ami veszendő! Nem kár érte.

ANDRÉS: Az érdek a te szádban: haszonlesés.

ŐRNAGY: A szeretet testvérisége — gyámoltalanság. Alázat?! Aki megtagadja magát, az becstelen! És árnyék van bennünk, súlyos sötétség: a sorsunk! — A szeretet maga­tehetetlenné tesz, mert ezt a baljós, fennséges feketeséget osztja meg, és kiszol­gáltat a kételynek; a jóság és az érdek egymásnak feszül, de sorsdöntő megütkö­zésük mindegyre elodázódik valamiféle tejszínhabos emberiesség nevében. Saját levében keseredik meg az élet. — Az érdeket, a természetes gyűlöletet fokozni, addig szítani, míg el nem szakad talajától, és érdek nélkülivé válik! És íme, a puhányok és csökönyösök hasznavehetetlen, szétzüllött csőcseléke egyetlen akarat je­gyében, egyetlen nyalábbá vált.

ANDRÉS: Vedlett.

ŐRNAGY: A gyűlölet testvérisége! Nincs áhitatosabb érzés a gyűlöletnél! és nincs szilárdabb tanítás a parancsnál.

ANDRÉS: A nő, aki téged ölel — ha van ilyen — nem viszolyog?

ŐRNAGY (erőltetetten nevet): Hhaha! Hhaha! — Hhaha! — Nem vagy férfi,... Andrés! Nem vagy férfi! Nincs vér a csutkádban. Az erő, a hit, az akarat — az hiányzik belő­led. Az élet! A férfiasság! Vajszívű vagy, pipogya, anyámasszony katonája. — Mondok neked valamit. Nem is bánnám, ha nem te volnál azon a listán az ötvene­dik. A tanító, vagy tudom is én kicsoda, aki oly előkelően meglépett, amikor szo­rult a hurok. Miért is lennél éppen te? Hátha rád akarja kenni... — Jó, jó, rend­ben van, egyikőtök sem az. Semmi közötök hozzá. — Lásd, én megértelek. A bű­nös fejetlenség az oka, hogy gyökértelen spekulációkba, ernyedtségbe menekülsz az élet elől. Célt! Célt kell adni a tétováknak, nemes szolgálattételben bizonyítsák hűségüket! Az egyéni mámor mákonya helyébe kollektív mámort! Történelmi má­mort! Segítő kézre van szükséged, hogy kilábalj a kilátástalan álmodozás, képzel­gés, szemlélődés mocsarából. A kemény, férfias cselekvés meg fog váltani minden gyötrő gondolattól. Alávetni magad egy mindent betöltő, diadalmas gondolat­nak... Segítő kézre van szükséged, barátom! Nagy, nagy bizalmadba befogadni az irányító akaratot,... hogy átjárja lelked minden zugát!... Most még undo­rodsz, irtózat fog el, reszketsz az előtt, ami valójában lenyűgöző...

ANDRÉS: Te nem szereted az életet. Szánlak.

ŐRNAGY (ellágyulása és a visszautasítás feletti szégyenében hirtelen feldühödve): Ki vagy te? Senkiházi! SENKIHÁZI! Alávaló, utolsó, arcátlan gazember. SENKIHÁZI! SENKIHÁZI! — Há! Hogy a gyávaságod tegyen hőssé, vártanúvá! Abból nem eszel! — Ártatlan vagy? Hát jó! Te ártatlan vagy!

(Az előtér elsötétül. A háttérben a két technikus látható az elektrokoagulátorral. A szálló pincéje.)

CIGÁNY hangja: Beismerem! Beismerem! Én tettem! Én tettem! Én voltam az! Mindent beisme­rek!

1. TECHNIKUS: Nincs mese! Az ipse vall. Az ipse köp.

2. TECHNIKUS: Töredelmes vallomás.

1. TECHNIKUS: Kihajtani! Kihajtani belőle ami terheli.

2. TECHNIKUS: (a közönséghez): Könnyíts a lelkeden!

1. TECHNIKUS: (a közönséghez): Kihajtjuk belőled ami terhelő. Nyugodt lehetsz!

2. TECHNIKUS: Tiszta munka. — Szinte hihetetlen, mennyit pancsoltak hajdanában! Még a legvé­gén is, amikor már csupa kíméletesség az ember. Pallos és nyaktiló — ugyan! Teatrális kisipari fogások hátráltatták a haladást. Mennyi hercehurca, fölösleges pepecselés egy-egy máglya körül! Vagy a zsák, amelybe három macskával együtt bevarrnak, úgy dobnak a vízbe. Pfuj! Forró ólom és a szemek kitolása, éheztetés és szomjaztatás, kerékbetörés és felnégyeltetés, keresztrefeszítés és nyársrahúzás — lomtárba e barbár szokásokkal! Semmi européer finomság nincsen bennük. Ormótlanok és bestiálisak. — Ez az elmés szerkezet forradalmasítja a vallatás technikáját. Az elektrokoagulátoré a jövő! Általa megvalósul, amiről, míg gyer­mekcipőben járt az inkvizíció, csak álmodoztak: az egynemű, lépcsőzetes és tetszés szerint szabályozható, eszményein tiszta halál. A halál nem megszakítás, kegyelem­döfés, csupán a kín egy pontosan kimutatható mennyisége. Minden áramütés csak átmenet.

1. TECHNIKUS: A tortúra esztétikumának megszállott kereséséből megszületett a tortúra tudománya. A mechanikai, termikus és más ósdi eszközök alkalmazásában szabály, hogy a műveletek a test periférikus részeire korlátozódnak, a legérzékenyebb test­részek, a szív, az agy — érthető okokból — kerülendők. Ebben is változás észlel­hető: az elektródok ideális felületei a nyelv és a nemi szervek, az élvezetnek e szuperérzékeny gócai. A kéj pályája: a fájdalom útja.

(A fények felgyulladnak. Láthatóvá válnak a gúzsba kötött túszok és a földön heverő Cigány. A technikusok Andréshoz mennek.)

2. TECHNIKUS: Találós kérdés! Melyik a legártalmasabb növény, tudja-e? — A kender, a kender! Mert ennek olyan a hatása, hogy a belőle font kötelet csak néhány percig tartják az illető nyakán, máris belepusztul.

1. TECHNIKUS: Hát azt tudja-e, a legtermékenyebb fa melyik? Az akasztófa, az akasztófa! Mert ennek az a tulajdonsága, hogy ha elültetik, már egy óra múlva gyümölcsöt hoz, anélkül, hogy levelet hajtana vagy kivirágoznék — sőt, alighogy leszedik róla a termést, már új gyümölcs érik rajta.

ANDRÉS (az Őrnagyhoz): Engedjék szabadon! ö valóban ártatlan. Az ötvenedik — én vagyok.

2. TECHNIKUS: Hogy elsiette!

1. TECHNIKUS: Mindent elrontott!

2. TECHNIKUS: Elveszi a kenyerünket!

1. TECHNIKUS: Kicsinyesség!

2. TECHNIKUS: Nagyzolás!

ŐRNAGY (leverten): Majd kideríti, aki erre illetékes.

KÖZLEGÉNY (a sebesült Júliát vonszolja. Ő maga is meg van sebesülve): Őrnagy úrnak aláza­tosan jelentem, a tűzvonalban mászkált, a hátsó bejáratnál. Megsebesült. Elfogtuk. A tizedes úr arra gyanakodott, hogy gránátot akar dobni — de hát nem találtunk nála fegyvert. Vagy hogy ki akar lógni. Hát elfogtuk. Észnél van, de nem válaszol. Talán kuka. (Az Őrnagy legyint.)

TANÁCSADÓ (beront): Gyorsan, gyorsan! A hátsó bejáratot nem tudjuk tartani! Gyorsan, gyor­san! Maguk is! Gyerünk! (A vonakodó Technikusoknak is fegyvert nyom a kezükbe és maga előtt tereli őket. Az őrnaggyal el.) A gyalogsági laktanya megadta magát!

(A Közlegény zavarodottan, ijedten nézelődik, aztán észbe kap és fegyverét a fog­lyokra szögezi.)

JIMENÉZ (Manuelhoz): Hallottad? Hallottad?

CIGÁNY (elhaló hangon): Ne vallj be semmit, Andrés! Nem érdemes... Nekem végem van... Ne vallj be semmit... Én csendőrt öltem, Andrés... Előbb-utóbb így is, úgy is kézre kerítettek volna... Eleget bújdostam előlük... Mentsd magad!... Ke­resd meg... Keresd meg... (Szünet.)

ANDRÉS: Végül is... Úgy láttam én e földet, mint törzsek, nemzetek és hatalmak harci tábo­rát, melyben tüzek égnek, s közöttük kormos gyerekeik és sovány kutyák csámbo­rognak; s benne én, magamat szelíd papnak hittem, aki szorongva nézi ezt az örö­kös felfordulást, mely oly egyforma mindenütt: bárányok forognak sercegve a nyárson, frissen betört, tajtékos lovakat vezetnek, bolondul szólnak a hegedűk, sípok és dobok, és a szekerek, batyuk, szerszámok és fegyverek szertehányva és összedobálva, örökös készültségben, és a durva férfiak otromba tréfát űznek egy szegény, őrült leánnyal; úgy hittem, egyike vagyok ama régi papoknak, akiknek riadt lelkét mégis betölti a jóságból, hitből, türelemből gyúrt himnusz e barbár boldogság láttán — ez a szenvedés, ez a kín, gyötrelem, ujjongó sírás az, mely meg­tart engem, mert nincsen benne megvetés sem Isten, sem ember, de önmagam iránt sem, az emlékezet és a képzelet, a tapasztalt és a vágyott boldogtalan szerel­mének a megtisztító passiója, mely nem követel bosszút, elégtételt, és nem üres önsanyargatás. Isten országát hívtam én a madarak, virágok és kövek és a csilla­gok, a csillagok szavára szoktatva az asszonyokat, akik lopva esznek, a gyerekeket, akiket korán dologra fognak és a könnyes szemű véneket, és a szolgák és a foglyok seregét, akik lehajtott fejjel járnak.

És azt láttam én, hogy ez a tábor csak egyre nő, terjeszkedik, folyvást elnyeli ön­nön részeit és kiokádja, és hánykolódik, összezúz! Istent is talán egy portyázó no­mád találja meg, reszketeg öregembert, aki a hideg tér egy szegletén gubbaszt; és összekulcsolt két kezét, mely pokollal teljes menedékünk, tőből lecsapja... Tükör a semmi arcán, úgy lehet, kék tükör, beleütöd fejed, s ha orrod odanyomod, magaddal nézel farkasszemet...

Látom én, hogy élnem nem lehet más törvény szerint, mint az az Isten eljövendő országából származó: adni és nem elvenni — életet; adni és nem megtartani — azt, ami életünket teszi...

És látom azt is hogy halála érlelődik a tisztáknak, akik e törvény szerint élnek, s minden halál amaz országból mos el egy darabot. Ezért mondom én is, ha gyötrődve is és teli aggodalommal: aki azért vesz el, hogy ínségeseknek ad­jon, s nem hogy háziúrnak és hazaőrnek nyakadba telepedjen, nem hogy oly gúnyát húzzon le rólad, melyet nála moly rág, s nem nyúz, hanem pólyái — az elvehet és nem vétkezik.

Én...?

Életemet nem tartottam meg, hát nem is veszítettem el. Így tarthattam meg...

(A lövöldözés mind hevesebb.)

JIMENÉZ (a Közlegényhez): Oldozz el bennünket, barátom! Mindjárt itt lesznek a mieink! Oldozz el, hadd menjünk elébük, hadd segítsünk! Ne száradjon a lelkeden a vé­rünk, hisz nem vétettünk senkinek!

KÖZLEGÉNY: Nem lehet. Visszajönnek. Lepuffantanának.

JIMENÉZ: A kormány mellettünk van, feloldott minden katonát az eskü alól, nem kell a lá­zadó tiszteknek engedelmeskednetek. Mire vársz? Neked nem eshet bántódásod, a vezetők felelnek majd a lázadásért! Tudjuk, hogy nem önszántatokból harcoltok a Köztársaság ellen. Mi hasznod belőle, miért ontanád hiába a véred!

KÖZLEGÉNY: Nekünk azt mondták, meg kell menteni a Köztársaságot...

JIMENÉZ: A Köztársaságot?!

MANUEL: Ki mondta?

KÖZLEGÉNY: Az ezredes... Mindenki kapott két pohár rumot, és azt mondták, kommunista összeesküvést kell elfojtani... Mert hát a bolsevikok... meg a zsidók... meg az anarchisták rátették a kezüket...

MANUEL: És te azoknak hiszel, akik százával öldösték le az embereket a temetőben? Akik a tüzérségi laktanyában a saját bajtársaidra lövettek? Meg a munkásokra? Mi lesz a jutalmad? A hősi halál?

JIMENÉZ: A tisztek meg akarják dönteni a Köztársaságot! Vissza akarják állítani a régi rendszert. Ezeket szolgálod? Ezek fasiszták. A Köztársaság mindenkinek a javát akarja. A Köztársaságban szabadon élhetsz...

KÖZLEGÉNY (vállat von): fin katalán vagyok... Apám szőlőbérlő volt... Maga ültette a szőlőt, négyven éve művelte, mégis elvették tőle... földönfutóvá tették! A filoxéra pusz­tított, mit lehet tenni, és elvették, mert a törvényben az áll, hogy akinek a földje parlagon hever, annak nincs joga hozzá. Hát tehetett róla, ő akarta? A saját sze­memmel láttam, hogy sírt az apám, amikor a szőlejét, amit ő ültetett, pusztulni látta... Másoknak adták... És a kommunisták minden üzemet, minden birtokot el akarnak venni, ha akkora is, mint a zsebkendőm! Jósé boltját is elvennék... (Szü­net.) — Egyre megy. Oroszországban a gyerekeket is elveszi az állam!... Gyilkol­nak, éheznek, fáznak...

MANUEL: Nézd meg, mit műveltek velünk! Hát ember az, aki ilyet tesz? Nézd meg csak, nézd meg! A legelvetemültebb gonosztevővel se tesznek ilyet! Krisztus urunk sebeire, nézz ide!

JIMENÉZ: Félrevezettek! Galád módon félrevezettek!

(A Közlegény elbizonytalanodik. Behátrál a Tanácsadó és az Őrnagy. Az Őrnagy ide-oda szédeleg, majd megtorpan.)

ŐRNAGY: Végünk van... Mindennek vége...

TANÁCSADÓ: Arriba, Espana! (Ügyetlenül magára lő. Elesik, de élve marad.)

(Az Őrnagy rámered. Lassan előveszi pisztolyát, lelövi a Tanácsadót. Révetegen kö­rülnéz. Hirtelen kihúzza magát. Andrésra tekint. Belelő a földön heverő Cigányba.)

ŐRNAGY: ÖTVEN! (Andrést is lelövi.) ÖTVEN!

(A Közlegény egész testében reszketve ráemeli a puskát, de nem tudja magát rá­szánni a lövésre.)

ŐRNAGY (belelő Jimenézbe): ÖTVENEGY! (Manuelba.) ÖTVENKETTŐ! (A Közlegényt is lelövi.) ÖTVENHÁROM! (Júliát.) ÖTVENNÉGY! (Összsevisza lövöldöz.) ÖTVENÖT! ÖTVENHAT! ÖTVENHÉT! ÖTVENNYOLC! ÖTVENKILENC! (Kiürült pisztolyát el­hajítja. Nevetgél. Kimért lépésekkel odamegy Júliához, lehúzza róla felső ruháit és magára ölti. Nyugodtan megigazítja magán. Parókát húz. Sietség nélkül leballag a nézőtérre és helyet foglal. Zene, lövöldözés, majd csak zene. Megjelenik a Cigány­lány, fegyveresen. Sorra megérinti a fekvőket, azok felkelnek. A Cigánylány előre­jön.)

CIGÁNYLÁNY: Én láttam mindent. Megjegyeztem. Két vaksi sünre vak csizma lépett.

(Fény vetődik az Andrés és a Cigány között álló csöpp fekete kislányra, aki puskát tart a vállán.)

CIGÁNYLÁNY (természetes hanghordozással, egyszerűen): Európa szépe: Spanyolország.

(Spanyol forradalmi dal hangzik fel.)

FÜGGÖNY

1975. július—október