Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 165. szám

Beretka Ferenc

Etikusan arról, ami nélkülözi az etikát

Gondolatok Krleža Bankett Blitvában c. regényéről Sinkó A véres mítosz c. tanulmánya kapcsán

1979. január 2.

Krleža már a harmincas évek vége felé jól érezte azt, amire a második világháború ténye egyértelműen rámutatott; hogy a fasizmus a két világháború közti időre döntő módon rányomta bélyegét, és Sinkó értelmezése szerint tulajdonképpen véres mítosszá vált, hogy ilymódon egyrészt az emberiség megtizedelésének tényezőjévé, másrészt alapvető emberi értékek devalválójává váljon. Nem kell részleteznünk ennek az érték-devalvációnak valamennyi kiterjedését, elégedjünk meg pusztán annyinak a megállapításával, hogy egyrészt etikai, másrészt esztétikai értékcsökkenésről van itt szó elsősorban: e két fogalommal tulajdonképpen meg is határoztuk azokat a területeket, amelyekre a mítosz a legdöntőbb befolyást gyakorolta, egyszersmind melyeken legegyértelműbben lemérhető romboló hatása.

A Bankett Blitvában világa tulajdonképpen ennek az értékcsökkenésnek az anticipálása, ugyanakkor megdöbbentő képe annak is, hogy a háborút megelőző évek már hatványozottan hordozzák magukban a mítosznak a sinkói „véres” jelzőt leginkább „kiérdemlő" vonatkozásait: Ez a Sinkó által a költőiség, a drámaiság és az epika döntő ismérveinek sajátos foglalataként jellemzett mű tulajdonképpen rengeteg általánosító vonatkozásban tárgyalja, taglalja ezt a kérdést, mindenkor magán viselve azonban annak szigorúan egyedi jellegzetességeit, s ha a különös szempontjait próbálnánk kutatni, azokra is itt bukkannánk rá teljes bizonyossággal.

A blitvai bankett világa tulajdonképpen nyomasztóan a valóságból táplálkozó látszatvilág. Olyan látszatvilág, mely állandóan a valóságból meríti gyökereit, ugyanakkor látszatvilág volta állandóan a valóság felé irányul, a valóságra ható relevanciái vannak. Nem csak az imaginárius helyszín miatt, nemcsak a szűkebb geográfiai körülhatárolhatóság hiánya miatt (mert hiszen az európai jelleg egyértelmű és nyilvánvaló, ezenfelül szükségtelen szűkebb területek felé tájékozódnunk, az ábrázolt panoráma annyira európai, annyira a kontinens egészére vonatkoztatható), hanem – s erre Sinkó A véres mítoszban egyértelműen rávilágít – maguknak a blitvai világban, a blitvai látszatvalóságban kínlódó embereknek a szerepvállalása okán is.

Talán nehezen értelmezhetőnek tűnik az ilyenfajta megállapítás, szem előtt kell tartanunk azonban azt a lényeges szempontot is, hogy tulajdonképpen az egész blitvai s nem csak blitvai (mennyire érvényes ez a szomszédos Blatvia valóságára is!) létezésre döntő módon nyomja rá bélyegét a mítosz, mely tulajdonképpen meghatározza az események menetét. A mítosz szempontjából a teljes logika, a legmagasabb fokú ésszerűség jellemzi a regényben ábrázolt eseményeket, még akkor is, ha számunkra, a mítosz e fajtájától mentes emberek számára a háromezer halott ténye esetleg ellentétes gondolatokat ébreszt is. Csakhogy Blitva szerep, mint ahogy a történelem is megannyiszor szerep, póz, játék, s a történelem formálói – megintcsak a regény asszociációtárából vett hasonlattal – marionettek. S nemcsak a blitvai diktatúra „szenvedő alanyaira” jellemző e marionett-metafora (legkevésbé talán rájuk), hanem elsősorban magára a mítoszteremtő valóságra. Egy Barutanszkira például. S ha vannak is „gyenge pillanatai”, tulajdonképpen önkezével rángatott báb maga is. Mint Blitva vagy Blatvia vagy Hunnia vagy Ingermanlandia. Ilyen szempontból nincs különbség, nem is kell különbséget keresni. Mert mi más egy Barutanszki, mint Blitva inkarnációja vagy fordítva. De valamennyi felett ott lebeg valami felső hatalom kísérlete, ha nem is szó szerint az, amiről Baltrusajtisz atya elmélkedik éjszakánként; valami, ami megfogalmazatlan, de annál nyilvánvalóbb, annál egyértelműbb. Nem csak elsődleges tényében, tényszerű valóságában, hanem közvetve is, áttételesen is, mint politikai valóság, de ugyanakkor mint egzisztenciális kérdés is. Ez az, amit a Bankett Blitvában éppúgy egyértelműen sejtet, mint A véres mítosz, de meg nem fogalmaz, ki nem mond, s amit, úgy érezzük, szintén nem kerülhetünk meg egy ilyen kettős forrású meditáció során. Konkrétan politikai valóságként elég csak kirívó példákra hivatkozni. A háromezer meggyilkolt ember ténye mellett ebbe a sorba kívánkozik paradox módon Barutanszki ezredes lovas szobra is (rengeteg etikai-esztétikai kérdés felvetésének sürgetője), de egy Karin Michelson mindvégig ködben maradt személye vagy maga a Larsen festő emlékének adózó posztumusz kiállítás is. De nem kevésbé ebbe a sorba kívánkozik Georgis legalább annyira, mint Roman Rajevszki, ha nem is személyében, a személye kölüli nézetárnyalatokban mindenképp. S sorolhatnánk még a politikai valóság tényeit, adatokat, objektumokat, gondolatokat és gondolatok nélküli gondolatokat, frázisokat vagy éppen megté­vesztő megnyilatkozásokat. Egy Waldemarast például, Blitva va­lóságának tükrében persze.

S itt vannak az egzisztenciális kérdések. Nyilván Niels Nielsen itt az első számú, de Olaf Knutson éppúgy ebbe a sorba kívánkozik, mint Gallenné, akiről szinte csak annyit tudunk, hogy megölt fiát gyászolja olymódon, hogy egy húrjatépett zongorán naphosszat játszik egy sötét szobában. S egzisztenciális kérdésként kell bi­zonyos mértékben Michelsonnét is kezelnünk, azzal az egyértel­műen kikívánkozó megjegyzéssel természetesen, hogy az eg­zisztenciális kérdések persze rendkívüli mértékben össze vannak gabalyodva amazokkal. Azaz egész nyugodtan eredeztethetnénk őket egymásból is. Bátrabban a másodikat az elsőből, de a dolog fordítva is érvényes.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a Sinkó által annyit emle­getett jelenet a regény vége felé, amikor Nielsen felhívja Michel­sonnét, de az asszony helyett a temetkezési vállalat képviselője veszi fel a kagylót, s közli Nielsennel, hogy a hölgy öngyilkossá­got követett el.

Nemigen tudjuk ilyen dialektikus magyarázatok nélkül értelmezni a regényt, hisz hihetetlen mennyiségben kínálja ezeket az ellen­tétességükben igazán, s csak így megfejthető, magyarázható részleteket, jelenségeket. Nyilván nem elsősorban Blitva valósá­ga kényszeríti az anyagra ezt a lehetőséget, inkább az írói újrafor­málás, az eljárás, melyet Sinkó nagy előszeretettel s következetesen költői eljárásnak nevez, nyilván nem alaptalanul.

Nielsen személyével sokat kellene foglalkoznunk, mert hiszen valójában ő az a központi figura, aki körül az események bonyo­lódnak, ő az, aki legjobban kilóg abból a sorból, abból a látszatra igen egységes képből, amelyet a Barutanszki-féle valóság és „demokrácia” felépített, s amely elsősorban marionett-valóság. Erről folyik a vita Blatviában is, Patricije Baltik „komédiájának" bemutatása előtt és azt követően. Nielsen kilóg ebből a sorból is. Hogy mi ennek a voltaképpeni oka? Talán arra a kommunikációs rendszer-eltolódásra kellene emlékeztetnünk, amely Blitvában Nielsen és Barutanszki között létrejött, s amelynek a regényben szövegszerű dokumentumai vannak: „Megértett, őrnagy úr?” – „Nem, parancsnok úr, nem értem Önt. Mi egyáltalán nem értjük egymást!”

Patricije Baltik annak lehetőségét kutatja, hogyan lehetne szaba­dulni a marionett-állapotból, s egyedüli megoldásként azt látja, hogy el kell tépni a zsinórokat, melyen a marionetteket rángatják. Ez az irracionális nézet azonban Nielsenben csak gondolati szin­ten eredményez reagálásokat, azokat is egzisztenciális problé­maként: „Ilyenek a költők! Nekik egy trükk hiányzik [ti. amivel megoldják az élet problémáját – B. F.]. S mi, többiek, telefoná­lunk, s a vonal másik végén a temetkezési vállalat jelentkezik? Milyen trükkel tudnánk mi megoldani a saját kérdéseinket?"

A kérdés nyitva marad. Nemcsak a regényben, a valóságban is, s a háború próbál rá választ adni. Már olyant, amilyenre képes. Mert Blitva (és Európa) számára az adott történelmi pillanatban nem létezett trükk, nem létezett egy olyan huszárvágás, amely egyszerre meg tudta volna oldani a nemzetek egyre halmozódó problémáit, amelyeket csak betetőzött a fasizmus ideológiája egyfajta mákonyként elkábítva az emberiség egy részét. Krleža a művész rendkívüli érzékenységével tapintott rá e kérdés lénye­gére: érezte meg a voltaképpeni katasztrófa előtt pár évvel a majdani következményeket is.

Az is egészen egyértelmű, hogy a problémák felhalmozódásában az I. világháború vége is döntő szerepet játszott. A versailles-i béke, Európa felosztása már önmagában is jól sejtette a majdani következményeket. Tulajdonképpen Blitva is ezekkel a problé­mákkal küzd. Blitva is ettől kezdve kénytelen magát sodortatni egy önmagában is elsöprő árral, amelyet csak rombolóbbá tett a Muzsikovszki hatalmát megdöntött Barutanszki államcsínye, a demokrácia leplébe burkolt diktatúra (mennyire gyakori jelen­ség ez is a politikában!).

A Nielsenek sorsa pedig összenőtt Blitva sorsával. Összenőtt Barutanszkié, is, de a kettő között lényegi különbségek vannak. Nyilvánvalóan a már vázolt kommunikációs képtelenség szük­ségszerű velejárójaként, de okaként sőt okozataként is.

A bábszínház marionettjei egyértelműen európai célzatúak, azaz, mint Krleza mondja, „európai színvonalat képviselnek”. Nem vé­letlenszerűek tehát a regény szövegében az annyira ismert törté­nelmi jelszavak a tengerekről, területekről („Tengert Blatviának!”). Éppen ezért el is vonatkoztathatunk. Amennyire Nielsen sorsa összefügg Blitváéval, s amennyire Barutanszkié összenőtt vele, legalább annyira összenőtt ez a két sors Európa sorsával. Ennek az egyetemes sorsszerűségnek két lehetséges változataként vagy pusztán csak két eseteként.

Itt megint csak az imaginárius helyszín problémáit kell felvetnünk. Az egyetemes érvényűségen túlmenően, mert hiszen a történel­mi időpont egyértelmű, s az európaiság is nyilvánvaló; vajon mért van szüksége Krležának egy ilyen szépírói húzásra? Nyílván mondanivalója hitelességének fokozása érdekében. Mert minél lenyomozhatatlanabb, de minél inkább konkrétan vonatkoztatha­tó, annál hitelesebb, érvényessége annál megbízhatóbb. Azon­kívül összefüggést kell itt látnunk Krleža Európa-értelmezésével is, különösen ami Kelet-Közép- és Délkelet-Európát illeti, de a Bankett Blitvában ezeket még északkeleti asszociációkkal is meg­toldja, sőt tisztán Észak-Európára utaló mozzanatokkal, vala­mennyire kirekesztve csupán a Nyugatot, mint a műveltség egy­fajta eszményi megtestesítőjét. (E gondolatsort a Filip Latinovicz hazatérése indította el bennünk.)

Azonban ha el is tekintünk ettől a szemponttól, s elfogadjuk az Európa-magyarázatot, akkor is fel kell hívnunk a figyelmet né­hány tényre, elsősorban a beszédes nevekkel kapcsolatban. Gon­dolunk itt elsősorban a Blatva névre, melynek etimológiája egyér­telműen pannon vonatkozásokat juttat eszünkbe, szintén a Filip Latinovicz kapcsán. Hunnia, Ingermanlandia stb. etimológiája szintén támpontot adhat, de úgy érezzük, ilyenfajta helyszínazo­nosításra nemigen van szükség. Valójában képtelenség is lenne.

Barutanszki nevének etimológiája azonban szintén magyarázat­lehetőséget nyújt. Ha őt fogjuk fel a mítosz fő képviselőjeként, s szem előtt tartjuk, amit Blitva-Nielsen-Barutanszki-Európa összefüggésével kapcsolatban elmondottunk, akkor nyilvánvaló a sinkói „véres” jelző indokoltsága. Ezt külön is részletezhetnénk mondjuk Barutanszki „módszerének” elemzésével, de úgy érez­zük, felesleges. Azonban nem kerülhetjük meg, hogy ne idézzük ezen a helyen Barutanszki ezredest, paradox módon éppen „mód­szerével” összefüggésben:

„A világ pszichológiája matematikai pontossággal megfelel a körülményeknek, melyek közt a világ él, s a világ kétségkívül véres, nyomorúságos, maradi körülmények közt él, ennélfogva a dolgokról való gondolkodás módja is ugyanilyen véres, nyomo­rúságos, maradi.”

Nyilvánvaló, hogy ebből az aspektusból szemléli Barutanszki is a valóságot, s egykönnyen hajlandó tudomásul venni a dolgoknak e metafizikus logikáját.

Ehhez kapcsolódik az a naiv felelősségelhárítás, amit szintén Ba­rutanszki szájából hallunk, hogy mivel az Isten teremtette a vilá­got, egyedül ő felelős azért, hogy a világ őserdővé változott. Azonban Barutanszki alapelve, mely szerint a rettegés a legjobb gyógyír a lakosság számára, a leglényegbevágóbb képe a körül­mények vélt „pszichológiájának”, ennek legmegbízhatóbb esz­köze pedig épp a puskapor, amit horvátul köztudomásúan barutnak neveznek. Ezzel tulajdonképpen közelebbről is megvilágítot­tuk azt, hogyan rejtőzik egy lényeges jelentés maga a diktátor neve mögött.

Az elmondottakon kívül időznünk kell még az etikus Sinkó erköl­csi és esztétikai helyzetmegítélésénél is. A blitvai valóság tény­anyaga tulajdonképpen és elsősorban az etikai nézőpont felőli közeledést igényli. Éppen ezáltal válik A véres mítosz e Krleža-mű elemzésén kívül az etikus Sinkó erkölcsi-esztétikai nézetei­nek megbízható forrásává is.

Etikus voltából eredően mindjárt egy summás megállapításnál kell időznünk, mely szerint a mítosz logikája nem emberi logika. Ebből az aspektusból szemlélve már egyértelmű az is, miért kell a Bankett Blitvában hőseit emberi voltuktól megfosztva, szerep­játszó marionettként szemlélni, s az is, miért nem esnek tetteik szigorúbb erkölcsi megítélés alá. Egyszerűen azért, mert képte­lenség, azaz az emberi mércék alkalmazása az ő helyzetükben egyáltalán nem megbízható. Más a dolgok logikája, talán olyan­fajta, amilyenről Barutanszkival kapcsolatban beszéltünk. Ez a logika Sinkó szerint „minden emberivel szemben süket és vak logika... egész normális szellemi és érzelmi életéből kivetkőztetett ember” logikája. Ezek általánosított megállapítások, de a Bankett anyaga sugallja őket. Teljes mértékben indokolt tehát az a viszonyulás, hogy az értelmező egyszerűen kerüli az érzelmi mozzanatok kutatását, kerüli az etikát. Itt mutatkozik meg ön­maga etikus volta és az a distancia, mely közte és az ábrázolt látszat-valóság közt fennáll. Bizonyos mértékig vonatkozik ez az esztétikára is. A Bankett Blitvában világa, mint mondottuk is, tulajdonképpen a saját mércéi szerint építi fel értékrendszerét, az esztétikait is természetszerűen. A művészet problémáiról elég sok szó esik, leglényegesebbek számunkra Nielsen és Knutson beszélgetései valamint a parancsnok lovas szobrával kapcsolat­ban felmerült kérdések. A parancsnok lovas szobra a valóság jellemző esztétikájának példája, melyből egyértelműen kikövet­keztethető ennek az esztétikának a látszatvolta, s alakul ki az emberben értékítéletnek a giccs ekvivalense mint a látszatvaló­ság művészetének mértéke. Ilyen szempontból jellemző a tragi­kus sorsú Larsen tette, a festőé, aki utolsó festményének szö­gére akasztotta magát, előbb azonban még egy szöget vert a falba, hogy sorsa biztosabb legyen.

Ez a blitvai világ jellemzője. A gyilkosság és az öngyilkosság, mint a világ megélésének egyetlen formája. S ezért tarthatjuk talán a legerősebb részletnek a regény befejezése felé azt a részt, amikor Nielsen szökését mutatja be az író, azt az elkese­redett harcot a percekkel, melyek a lét és a nemlét elválasztói.

Jellemző erre a világra az a sinkói megállapítás is, miszerint Nielsen világát (tehát azt a világot, mely a nielseni kommuniká­ciós képtelenséghez hasonlóan érintkezési nehézségekkel áll szemben Barutanszki államával) jobbára halottak népesítik be. De halottak népesítik be az egész Blitvát, sőt az egész Blatviát, sőt az egész akkori Európát, nem elsősorban a mítosz áldozatainak nagy száma miatt, hanem épp a korábbiakban tisztázott etikai szempontból, mely szerint a mítosz logikája nem emberi logika. Emberként tehát mind az egyik, mind a másik tábor halott.

Ugyanakkor Krleza szatírájára is fel kell hívnunk a figyelmet, mert az író az alkotás folyamatában egy percre sem feledkezik meg a tárgyával szemben elfoglalt erkölcsileg magasabb pozícióról, s ennek jogán tulajdonképpen a szatíra teljes mértékben indokolt.

S itt kell ismét kapcsolódnunk Sinkó nézetéhez, aki azonban ezzel kapcsolatban egyértelműen leszögezi: „A Bankett Blitvá­ban szatírája nem az ember felett való bíráskodás és ítélethir­detés, nem az emberrel szemben támasztott morális, esztétikai követelésekből, hanem az emberből és az emberiből indul ki mint egyetlen mértékből.”

Hozzátéve persze, hogy az emberi csak mint külső, azaz a blitvai látszatvalósággal szemben külső, tehát voltaképpen az igazán lényegi mérce, s semmiképp sem a műben ábrázolt látszatvaló­ság „belső” mércéje, mert annak mint olyannak, a korábbiakban felvázoltakkal összefüggésben emberi mércéje, saját mércéje, saját értékrendszere nincsen. Mérni tehát csak a kívülálló mérhet, a humánum mint szempont csak a kívülálló számára jelenthet fogódzót, ennélfogva csak a kívülálló alkalmas a felmérésre, meg­ítélésre, de akkor is kizárólag a saját valósága szempontjából. Blitva látszatvalóságát, a bankett látszathőseit és szerepjátszó figuráit önmagukban, emberi mércék ítélőszéke elé állítani nem lehet. Ennélfogva nehéz az egyént is megítélni, leginkább csak arra lehetünk képesek, hogy az egészre érvényes általános meg­állapítások elvonatkoztatásával formálhassunk véleményt egyedi problémákkal kapcsolatban.

Összefoglalva az elmondottakat, megállapíthatjuk azt, hogy a Bankett Blitvában Krleža által megformált víziója látszatvalóság, mely egy sajátos mítosz törvényei szerint épül fel. E törvényszerűségeknek az etikus által megfogalmazott emberen kívüli logikája tulajdonképpen egyrészt képtelenné teszi a látszatvaló­ság belső emberi megítélését, másrészt megszünteti azt, mint szükségszerűséget, tudniillik éles választóvonalat húz az emberi világ és e között a marionett-világ között, ugyanakkor másrészt arra is rávilágít, hogy a szatirikus kívülálló szempontjából viszont egyedüli és kizárólagos kiindulópont csak az emberi, az etikus és az esztétikus lehet. Egyrészt mint a két valóság közti különbség indikálója, másrészt pedig mint egyetlen és kizárólagos viszonyulási rendszer ehhez a voltaképpen befejezetlen panorámához, melynek újabb és újabb fejezeteit a vele szoros összefüggésben levő második világháború írta meg nem kevésbé a Barutanszki-elvek alapján, nem kevésbé azok szerint a dogmák szerint, me­lyek a blitvai, blatviai, végeredményben pedig a kor európai álla­potaira voltak jellemzők, melyben elveszett az embert emberré avató ismérvek megannyi vonatkozása, s helyettük az abszurd önös érdekek, megfoghatatlan tendenciák, süketítő jelszavak vál­tak drótokká, melyeken emberek millióit rángatta a dogma, s tette a kérdések megoldásának egyetlen eszközévé a gyilkosságot, a vért, a puskaport.