Északi szakik

2015. november 15.

Az EX Symposion utoljára négy éve jelentkezett a kortárs skandináv, nevezett esetben a norvég irodalom legjavából nyújtott válogatással. A térség most visszatér a lapba, de annál sokkal többet kapunk, mint hogy csak megismerkednénk a jelenleg készülő magyar nyelvű fordítások részleteivel, klasszikus és rendhagyóbb, újszerű kortárs északi szerzők prózájából és lírájából vett szemelvényekkel. A számban közölt szövegek ugyanis, szinte kivétel nélküli összhangban, mind azzal foglalkoznak, ami mindannyiunkat a legjobban érinti. Mindannyiunkat, mondjuk, akik Európában élünk. A szövegek ugyanis azt a benyomást keltik, hogy a „normális” Európa éppen azzal foglalkozik, amivel mi. Még ha itt, keletebbre, a történelmi kulcspontokba ágyazzuk is a szerkezetet, míg ott minden marad a mai hétköznapoknál (Finnország ebben kis kivétel), a téma és a séma egy rugóra jár – jobban mondva járna, azzal, ami Magyarországon is majdnem a legjobb lenne, ha elterjedtebb lenne. Ez pedig az úgynevezett lélektani ábrázolás.

A lapszám finn, svéd, norvég és dán szerzői, mondhatni, egyenletes színvonalon veszik górcső alá a szereplőik közösségükkel szemben megélt kérdéseit, viszontagságait, egyáltalán, viselkedésük és önreflexiójuk részleteit. A középpontban tehát nem is annyira a megközelítés irányának kérdése, hanem maga a hiteles részletezettség áll. A dán írónő, Dorthe Nors egyik rövidprózájában a magányos lányról ír, akinek fejében összekeveredik a képzeletbeli és a valós szerelem, másik novellájában pedig egy férfi esti internetezése közben támadt asszociációit tükrözi hűen. A svéd Sven Olov Karlsson a gazemberség és a hősiesség átjárását boncolgatja, s bár alanyai a kettős szerepet itt a véletlennek köszönhetik, valójában a világ ellen és a világért véghezvitt cselekvésnek a viselkedés korlátai közé szorított sematikus egyezőségére mutat rá. A norvég Hilde Østby egy kedves, fiatalkora vége felé közelítő átlagos nyugat-európai nő egész eddigi életét végigkísérő esendőségére, vagyis voltaképp szerencsétlenségére helyezi a hangsúlyt, a finn Pirkko Saisio pedig egy kislány és a kívülálló vegyes monológját építi föl a nemi önkép óvodáskori képlékenységéről. Laura Ruohonen a szerelem és a hozzá társuló nyelvi készletek viszonyának kérdését pendíti meg, illően banális-komikus háborús környezetbe ágyazva, Kristian Bang Foss pedig egy saját figyelmetlensége és a gazdasági válság csapdájába kerülő középkorú férfi útkereséséről szól. Majgull Axelsson a huszadik század első felének szegény sorú svéd proletariátusából fölkapaszkodott szociálpolitikai szakértő ressentiment-jával és régi „rossz” reflexeivel való küszködését vetíti elénk, míg Jonas Karlsson igazán élethű képet nyújt egy hivatásának élő nő egyheti szabadságáról. S ha ez a szemelvény, amelyben a magánynak még a színét is látjuk és a szagát is érezzük, nem lenne elég, Marie Hermanson szövegét a bőre alá beültetett petéket kihordó nő szeretkezésének leírásával a Nobel-várományos román író, Mircea Cărtărescu is bizonyosan megirigyelné. Az egész vonulatra a vezető norvég író, Karl Ove Knausgård teszi föl a koronát – avagy csak az i-re a pontot –, a Káin és Ábel viszonyát újraolvasó regényrészletével. Olvasatában megértjük a bibliai héber név eredetét, miért hordozza Káin neve a „mint aki nincs” jelentését. Káin ugyanis nem bír megszólalni, nem rendelkezik a szavakkal és így nem tud cselekvőként belépni a világba. A szerző ügyesen használja ki, hogy a közös kultúrtörténeti háttérismeret különös súlyt kölcsönöz a testvérek között lejátszódó, a hétköznapokból sokak számára jól ismert cselekménynek.

Persze akad néhány eltérő hangú darab is: Peter Seeberg sokszálú írása egy kilencvenes-kétezres évekbeli skandináv zsánerfilm tökéletesített változata is lehetne, Antti Leikas szövege pedig a nagy cseh Bohumil életműve előtt igyekszik a messzi északról tisztelegni. Jon Fosse egy hajléktalanná vált férfi egyszólamú monológját tárja elénk, emellett pedig a kortárs számi és meänkieli költészet érdekes vonulataiba nyerhetünk betekintést. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy a jelen válogatás csupán kis ablakot nyithat a benne helyet foglaló kánonra, hiszen részletekből, tárcákból, szösszenetekből áll, amelyek mindössze a nagy művek körvonalait rajzolják föl, a térség irodalmának legjobb tollú fordítói segítségével. Mégis, ha valamit hiányolhatunk az összeállítás törzsét adó írások megközelítésmódjából, az egyedül az lehet, aminek másfelől örülünk is: hogy olyannyira azokat a szemszögeket veszi szemügyre, amelyekről a hétköznapokban nem vagy nem szívesen beszélünk, a szabályosságot, az elfogadott normákat kizárólag kontrasztként vetíti elénk. Így valójában éppen ennek köszönhetően maga is devianciaként, elhajlásként tünteti föl a tárgyát. Knausgård Káinjának és Ábelének érintkezését leszámítva nem jelenik meg a nyelv szorítása, amelyen keresztül a rendes életvitel bejelenti uralmi igényét mindenféle valóság fölött, ekként pedig a kettő konfliktusát is ábrázolhatóvá teheti. Ezt az ínyenc válogatást mindemellett azzal a halálos izgalommal olvashatjuk, hogy az irodalom valóban átjárást jelenthet a ma is nagyon, de még mennyire különböző Kelet- és Nyugat-Európa között.