Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

GYÜTTMENTEK

Boźena Pelánová

Česky Krumlovi emlékek

Český Krumlov a háború előtt és alatt

2005. szeptember 15.

Immár négy nemzedék óta élünk Český Krumlovban. Itt éltek nagyszüleim, szüleim, itt élünk mi és manapság már a fiam is. Apám 1892-ben, anyám pedig 1897-ben született. Szüleim gyermekkora, iskoláskora és kora ifjúsága az Osztrák-Magyar Monarchiában telt. Ekkor Krumlov lakosságának kétharmada német, egyharmada cseh volt.
Ekkoriban a cseh gyerekeknek nem volt más lehetőségük, mint a háromosztályos iskola, és ha szakmát akartak, tízévesen a német polgári. A német iskolahálózat viszont teljes volt Český Krumlovban, volt általános iskola, leány- és fiú polgári, nyolcosztályos német gimnázium és továbbképző iskola is. Apám és nagybátyáim is a német polgáriba jártak. Apám gyakran mesélte, hogyan gubbasztott az összes cseh fiú a hátsó padban, egyáltalán nem értve, mit is magyaráz a táblánál a tanár. Csak a számtant értettük, az könnyű volt - mosolygott apám -, azt leírta az ember és aztán kiszámolta.
A német iskolák legnagyobb büszkesége akkoriban a Szökőkút kertvendéglőbe tett kirándulás volt. - emlékezett apám - A polgármester a városháza ablakából üdvözölt minket, vele volt a város többi hivatalnoka is, akiknek a feleségeik aztán a Szökőkútban kiszolgáltak minket. Mindenki kapott virslit, kiflit és egy pohár sört. És már akkor, azokban a kisfiúkban, lángolt a hazafias érzés. A német gyerekek, a városi menetelés közben, énekeltek. A cseh iskolásoknak a menetelés során csak akkor volt szabad énekelniük, amikor átlépték a belváros határát. Az egyik felsős fiú azt mondta két osztálytársának, hogy annak, aki nem vesz virslit és kiflit, annak másnap hoz egy darab szalonnát. A két fiú azonnal csatlakozott és így is tettek. Nagy botrány lett a dologból, kicsapás fenyegette őket. Végül aztán valahogy lecsendesedett az ügy, de az erős germanizációval szembeni ellenállás kis szikrája fellobbant.
Természetes, hogy ilyen feltételek mellett a német lakosság műveltebb és gazdaságilag is erősebb volt. Így persze a cseh gyerekek szülei voltak azok, akik lakást akartak bérelni a német háztulajdonosoktól. Azok gyakorta mondták nekik, hogy, de aztán német iskolába adják a gyereküket. Ilyen körülmények között a csehek komoly nehézségekkel találtak lakást. De akár a család, akár a cseh iskola jó alapot biztosított egy egész életre. Milyen sok hazafias dalt ismert anyám, milyen sok Kožíšek-verset, amelyeket én is oly szívesen hallgattam. Azután jött az első világháború. Éheztünk és nyomorogtunk, ahogy az a háborúk idején már csak szokás.
A háború véget ért, nekünk pedig önálló köztársaságunk lett. Micsoda öröm, micsoda büszkeség! A Rózsa Szállónál elültették a szabadság hársfáját, cseh egyleteket alapítottak, játszott a műkedvelő színtársulat, megszervezték a cseh iskolahálózatot és bálokat is szerveztek. Apám visszatért a háborúból, és e bálok egyikén megismerkedett anyámmal. De még egyszer magára kellett öltenie az egyenruhát és elmenni megvédeni az új állam határait. Megvan nekem az anyámhoz írott egyik levele Frymburkból, ahonnan Szlovákiába indult. Hiszen a magyarok már egész Dél-Szlovákiát elfoglalták, mire odaértünk - emlékezett apám.
Minden megváltozott. Cseh általános és polgári iskolát alapítottak, a német polgárit végzett cseh diákok részére pedig megszervezték a cseh polgári esti, 4. osztályát, ahová apám is beiratkozott.
Családom életének legszebb emléke volt a csehszlovák állam létrejötte. T. G. Masarykot egész életükben szerették és egyik korszakra sem emlékeztek vissza olyan szívesen, mint az első köztársaság időszakára. Dolgozniuk és küzdeniük kellett anyagi helyzetük fenntartásáért, néha még a túlélésért is, de micsoda örömmel készültek a nemzeti ünnepekre, Český Krumlov legnagyobb büszkeségére az első köztársaság idején. Minden ember eljött a környékről, hogy színes öltözetükkel gazdagítsák a Krumlovon végigkígyózó, a Jelení kertekbe vonuló menetet.
1929-ben nyitották meg a Špičákon a Masaryk iskolát. Ebbe a tágas, szép épületbe helyezték lassanként a háztartási iskolát és 1935-ben a reálgimnáziumot is. Ide iratkoztam be 1930-ban alig hatévesen én is. És a cseh gyerekeknek már nem volt tilos, hogy menetelés közben teli torokból hazafias dalokat énekeljenek. Különösen a gimnáziumban, a mi torkunkból csendültek fel olyan dalok, mint a Csehszlovák pántlika, vagy a Július hatodika, mivel az oktatás igen hazafias módon folyt.
A szünidőben pedig eljöttek a prágaiak. Rossz anyagi helyzetben élő gyerekek voltak, akik az egész szünidőt az iskola épületében töltötték. Ha jó idő volt, minden délután tanáraikkal felsorakozva az uszodába mentek és olyan bolondosan néztek ki, amikor a vízbe csobbantak. Krumlovban mindannyian ismertük a vezetőjüket, a feleségét és a kislányukat. Krumlov valószínűleg nagyon a szívükhöz nőtt, mivel minden évben itt voltak.
Milyen boldogok voltunk, hogy van saját Sokol uszodánk, ami szintén az első köztársaság idején épült. A városi uszoda ugyan szép volt, de német. A Sokol uszoda tágas volt. Marešová asszony vezette, aki édes tejet, aludttejet, vajas és körözöttes kenyeret és limonádét is árult. A belépő olcsó volt, sokolosoknak ingyenes, gyerekeknek 30 haléř, a felnőtteknek pedig, úgy emlékszem, 50. Volt kismedence a gyerekeknek és nagymedence, ami nagyon hideg volt, mivel a Chvalšinský patak vizével töltötték fel. Szép volt ott, a krumlovi cseh fiatalság minden szabad percét ott töltötte, röplabdáztak, az uszodát elborította az első szerelmek illata, és betöltötték a szakítások fájdalmas könnyei.
Bár Csehszlovákiában éltünk, gazdasági szempontból nem sok változott. Egy cseh orvos volt, dr. Kulich, aki Schwarzenberg alkalmazottait is kezelte. Ha a csehek cseh fogorvoshoz akartak menni, nem tehették, mivel az összes fogorvos német nemzetiségű volt. A korház főorvosa és az összes többi orvos is német volt. Harmincnyolc német kocsma volt és három cseh.
De egyértelmű volt és a német lakosság is tudatában volt ennek, hogy az iskolarendszer fejlődésével egy idő múlva változás lesz. Így ellenszenvvel viselték, hogy megindult a cseh értelmiségiek beáramlása. Cseh hivatalnokok, szaktanárok, tanárok érkeztek. Bár a gimnázium csak első osztállyal indult, 1938-ban már negyedik osztály is volt, minden évben egy osztállyal szaporodott. A cseh gimnáziumba kezdtek járni a zsidó gyerekek is. A tanárok lettek a hazafias gyűlések fő szónokai, hiszen a cseh kisebbség büszke volt arra, hogy lehetősége van képzést biztosítani a gyerekeinek. A sportjátékokra, amiket az uszodában rendeztek minden héten, a német gimnázium tanulóit is meghívták és egész délután csehül beszéltünk. Cserébe a német gimnázium tanárai meghívtak minket Rozsypba, ahol a német volt a kötelező nyelv.
Krumlovot sem kerülte el a munkanélküliség, cseh és német családok is voltak azok között, akik nehezen éltek. Azonban ekkoriban még ismeretlen volt számomra a nemzetiségi gyűlölködés. Mielőtt iskolába kezdtem járni, egy nagy házban laktunk, ahol német és cseh családok is éltek, és nem emlékszem, hogy veszekedések lettek volna. Mindannyian barátsággal viseltettünk egymás iránt. 1930-ban a szüleim házat építettek és abban anyám kis hentesüzletet nyitott, 1933-ban apám kocsmaengedélyt kapott, németek és csehek is jártak hozzánk. Gyakran hallottam a konyhában, ahogy valaki az apámat hívja: Kommen Sie zu uns, was ist Neues. Apám tökéletesen tudott németül és ez így volt más cseh és német vállalkozásoknál is. Az emberek néha több nemzedék óta ismerték egymást. Házak épültek, németek és csehek. Ideköltöztek Marekék, a kitűnő cseh építészék, megjelent a cseh rendőrség, új üzletek nyíltak, közöttük sok cseh is. Megindult a fellendülés. A gimnázium új osztállyal bővült és ismét örömmel vártuk a nemzeti ünnepet. 1937-et írtunk.
A légkör azonban lassan, de biztosan megváltozott. A németek nagy farsangi felvonulást rendeztek, melyben ott menetelt a kifigurázott Beneš elnök és más demokratikus államférfiak is. A csehek félni kezdtek, hogy mi jöhet még. Apám este elküldött a vonathoz az A-Zet újságért, amit nemcsak ő, de sok vendég is türelmetlenül várt.
Erődítmény épült. Hora tanár úr, a gimnázium igazgatója pedig arra emlékeztette a polgárokat a gyűléseken, hogy nem vagyunk egyedül, a világ legerősebb államai állnak mögöttünk. Krumlovba is érkeztek a náci terror elől menekülő emberek Németországból. Máig emlékszem, amikor anyám kifesttette a konyhát: egy szemüveges fiatalember jött, aki a sima falra felvitt néhány pontot, majd az ecsetjével a pontokból fészkeket, repülő madarakat és másokat kezdett varázsolni. Anyám azt mondta: Ő akadémiai festőművész, egy rendes festőműhely alkalmazottja, elmenekült Hitler elől és most ebből él.
A német lakosság kezdte kerülni a cseh üzleteket és a cseh lakosság is a németeket. Beszéltek Dachauról és a Hitler által felállított koncentrációs táborokról, de e szavak valódi tartalmát ekkor még nem ismertük.
Néhány hónap elteltével a csehek és a németek már összebékíthetetlen csoportokat alkottak. A németek ügyük győzelmét várták, a csehek pedig tudták, hogy itt a határvidéken a puszta létükről van szó. A kocsmában az erődítményeinkről, a kiváló pilótákról folyt a beszélgetés, és az erős hadseregről, melyre büszkék voltunk. A német hadsereget lebecsülték, még olyanok is voltak, akiknek eszébe sem jutott, hogy győzhet. Bár feszült volt a helyzet, az igazi feszültség csupán a májusi mozgósítást követően jelentkezett. A krumlovi csehek örvendeztek. Úgy tűnt, meg vagyunk védve. Gyakrabban találkoztak esténként a polgárok a főtéren, a cseh rendőrök is szervezettebbé tették a működésüket. Még olyanok is voltak, akik minden este a főtérre jártak.
Eljött a nyár. Elmúlt a nemzeti ünnep. Gondolatainak ingadoztak, egyik nap tele voltunk reménységgel, másnap feszültséggel és szomorúsággal. A háború szörnyű dolog - mondta apám -, de mi lesz velünk, ha megadják magukat? Az üzlet csak lassan indult be és sok gazdasági probléma is volt.
Mint minden évben, ismét fellobbant a Třešňovcén a Husz János máglyahalálára emlékező tűz, ahol ismét a „Lángra lobbant a határ..."-t énekeltük. Az iskola, mint rendesen, szeptember elsején kezdődött. Újra a latin szavakat magoltuk és nem voltak elnézőbbek velünk. Fel lettünk készítve a háborúra, hazafias nevelésünk pedig arra irányult, hogy örömmel és szívesen helyezzük fiatal életünket a haza oltárára. A feszültség tovább nőtt.
A német iskolák közös felvonulást szerveztek a városban, a Špičákra, a Masaryk iskolához. A gyerekek német jelszavakat skandáltak. Az igazgatónk és a pedellus szaladt biztosítani az iskola bejáratát, nekünk pedig megtiltották, hogy közel menjünk az ablakokhoz, de mi mégis odamentünk, annyira, hogy láttuk, ahogy a menet eleje szétnyílik az előkertnél, ahol T. G. Masaryk szobra állt és minden gyerek, aki odaért, leköpte a szobrot, gyalázkodó szavak kíséretében. Végtelennek tűnő menet volt.
Azután elkövetkezett a második mozgósítás és az iskolát bezárták. Azok a nők és gyerekek, akiknek voltak rokonaik az ország belsejében, elhagyták Český Krumlovot, azzal, hogy amint lecsillapodik a helyzet, visszatérnek. Anyámnak rengeteg dolga volt. A hátramaradt férjek csatlakoztak állandó kosztosainkhoz. Elérkezett október 28-a. Anda nagynéném, anyám testvére elhatározta, hogy én és az ő két gyereke elmegyünk nagyanyánkkal Křtinovba, ahol a nagyanyám testvére élt egy kis gazdaságban. A nagynéném megrendelte az autót, anyám pedig becsomagolta a bőröndömet. Rakott bele néhány tábla étcsokoládét, az üzletben pedig leakasztott a kampóról egy magyar szalámit. A többi szükséges dolog mellé még odarakta azt a ruhaanyagot, amit karácsonyra kaptam. A kezembe nyomott 200 koronát és könnyekkel teli szemmel azt mondta: Ne légy szomorú, azonnal visszajössz, amint ez elmúlik. Szomorú voltam, először hagytam el az otthonom, de mindenki olyan feszült volt, hogy nem mertem sírni. Így hát elhagytam Krumlovot, egy rövid szünettől eltekintve, hét hosszú évre...
Křtinovba kis falu volt templommal. Kedvesen fogadtak minket, mivel rendes emberek voltak. Add a nagynénédnek a ruhaanyagot és azt a magyar szalámit - mondta nagyanyám. Nem messze, Týn nad Vltavounál, Červený Vrchben élt nagyanyám testvére a családjával egy kisebb gazdaságban.
Ott megtudtam, hogy aláírták a müncheni megállapodást és megindult a határvidékről a tömeges menekülés. A szüleimről nem tudtam semmit. Karácsonykor, amikor találkoztunk, anyám elmesélte, mit éltek át. A hivatalok fel voltak készülve a kitelepítésre és a megállapodás aláírása után gyors ütemben kitelepítették őket. A lakossággal közölték, hogy az utolsó vonatot az esti órákban indítják útnak, hiszen a dombok között ott vannak Heinlein pártjának tagjai, és az a veszély fenyeget, hogy lőni fognak. Az emberek tömegesen menekülni kezdtek, azzal, amit éppen magukkal tudtak vinni. Anyám felkapta a kosarat és az üzletből belerakott két nagy kenyeret, valami harapnivalót és azt mondta apámnak: El kell mennünk. Apám tiltakozott: Én itt maradok. Tudom, hogy megy az a háborúban - koldusok leszünk. Átszaladt anyám testvére, Anda, hogy az ő férje, akinek nagy péksége volt Český Krumlovban, szintén nem akar elmenni, csak ha már nagy baj lesz, állítólag akkor menekül majd Mirkovicébe. Így szerencsétlen anyám elszaladt Filip forgalmista úrhoz (remélem, jól emlékszem a nevére), akinek hazafias gondolkodása közismert volt az állomás környékén. Biztosította anyámat, hogy nyugodtan szálljon vonatra, elő van készítve még egy szerelvény, a vasutasoknak, amelyik éjfélkor indul és apámat nem hagyják ott.
Anyám és testvére, Anda az esti órákban elvergődtek a České Budějovice melletti Rožnovig. Ide ment férjhez harmadik testvérük és egy kisebb villájuk volt itt. Reggelre megérkezett apám is, Filip úr állta a szavát és magukkal hozták őt. Az ő vonatukra már lőttek a dombokról.
A szüleim egyetlen gondolata az volt, mi lesz tovább. Mindenüket Krumlovban hagyták. Anyámnak két disznója volt az ólban, az udvaron pedig egy sereg libája, kacsája és tyúkja. Reggel apám elsétált a II. Přemysl Ottokár térre, ahol a harangtoronynál találkoztak az emberek, hogy újabb híreket szerezzenek a helyzet alakulásáról. Néhány nap múlva megtudta, hogy vonatot indítanak Zlatá Korunába és onnan gyalog már el lehet jutni Krumlovba. Elmegyek - mondta anyám. Apámnak fiatalkorában gerincsérülése volt, így a hosszú gyaloglás nagyon fárasztotta. Anyám a legrosszabbra számított, arra, hogy „kicsiny gazdasága" már csupa felfordulás. De mégsem. Legjobb barátnője, Fischerová asszony, aki cseh volt, a férje pedig demokratikus gondolkodású német, és együtt kezdték kialakítani kis gazdaságukat, lakatost hivatott és naponta járt a férjével etetni az állatainkat.
A földszintet részben kifosztották. Néhány nap múlva vonatot indítottak egészen Český Krumlovig. Apám ezt kihasználva, hazaindult. Amikor leszállt, látta, hogy az állomáson valakik utasításokat osztogattak, a krumlovi németek az állomás előtt sorba állították a leszálló utasokat. Hirtelen egy hangot hallott maga mögül: Szervusz Franzi - várj csak, ne állj be a sorba, gyere ide. Az egyik osztálytársa volt az a német polgáriból. Várd meg, amíg elmennek, aztán menj haza, hátul, hogy senki se lásson meg. Apám így kerülte el a börtönt.
A menet elment a budějovicei kapuig, ahol elosztották az embereket, egyik részüket ide, másik részüket oda. Az első csoportot elengedték, a másikat pedig bebörtönözték a kastélyban. Nem voltak kevesen. Mrázek úr, a molnár, hat teljes hétig ült, mire szabadon engedték.
Eközben a feldíszített és kicsinosított Krumlov a német hadsereg bevonulására várt. Az elit had érkezett, a kereszteződésben, a kocsmánk előtt is megállt néhány autó. Katonák szálltak ki belőlük és berontottak a kocsmába. Semmit nem kérdeztek, csak forró vizet vettek a tűzhelyről és mosakodni, borotválkozni kezdtek. Anyámnak a konyhában, a falon volt egy kis szekrénye, cseh feliratokkal a rekeszein, ahogy az a fiatalkorában divat volt. Ekkor belépett a kocsmába sörért egy német kislány. Az egyik katona megkérdezte: Tudsz csehül? Amikor a lány azt válaszolta, hogy nem, elnevette magát és azt mondta: Jól van. Egy csirkét nem tudnék megölni, de ha egy csehet ölnék meg, büszke lennék rá!
Az apám pincéjéből elfogyott a sör, így anyámmal először mentek a városba rendelni. Apám apja negyven évet töltött a Schwarzenberg sörgyárban az életéből, apám pedig egész fiatalkorát, mielőtt megnyitotta volna saját kocsmáját. Anyám családja is a Schwarzenberg uradalomhoz kötődött, az apja intéző volt, testvére pedig földmérő. Apámat a sörgyárban mindig szívesen fogadták, most azonban mintha senki sem vett volna róla tudomást, a városban pedig meghallotta, amint valaki azt mondta: Der Valkony ist da, er ist nicht eingesperrt. Anyám úgy emlékezett, hogy azt gondolta ekkor: csak haza, csak haza, el innen. De hol volt ez a haza? Elmenekültek apám idős, csaknem nyolcvanéves szülei, apám nővére a férjével, anyám bátyja a családjával, apám Karlovy Vary-i testvére, anyám nővére. Így a szüleim vágya České Budějovice volt, ahol mindannyian összegyűltek.
Az első emeleti lakást lefoglalta a hadsereg. Teljesen be volt rendezve, mivel a bérlők, a Suchý család, üres kézzel menekültek el. A lakást kitakarították, a berendezést a kugli-terembe pakolták, a helyükre pedig beköltözött Ertl úr, osztrák altiszt, fiatal feleségével. Kedves emberek voltak. Ertl asszony azt mondta anyámnak, hogy a szülei sírtak, amikor a németek megszállták Ausztriát.
Megkezdődött az iskolai könyvtár cseh könyveinek égetése. Ertl úr elhozott egy könyvet anyáméknak, hogy talán tetszene a lányuknak. Nem is tudta, mit mentett meg, T. G. Masaryk A világforradalom című műve volt. A hadsereg és a német rendőrség bevonulásával abbamaradtak a letartóztatások. A kocsma az itt maradt csehek központjává vált, eljöttek az asszonyok, néha az apjukkal, hogy elvigyék a bútoraikat, gyakran igen nehezen szedték össze a lakásokban hagyott holmijukat.
A rendőrségen gyűltek a Český Krumlov-i németek feljelentései és lassan már nem volt nap, amikor a rendőrség nem jött vizsgálódni. Apám emlékezett, hogy nyílt az ajtó és jöttek be a rendőrök pisztollyal a kezükben. Az asztalnál egy csoport cseh ült és mindegyikükre ráfogták a pisztolyt: Kik maguk! Aztán megparancsolták, hogy apám menjen velük átkutatni a házat a pincétől a padlásig, pisztollyal a hátában. Bejelentést kaptunk, hogy itt cseh tanárokat rejtegetnek. Persze nem volt ott senki, de ha valahonnan véletlenül kiszaladt volna a macska, azok az emberek engem lelőnek. Ertl úr azt mondta apámnak: Valkony úr, ne féljen, életben marad, minden héten idehozom a katonáimat és a barátaimat is, szintén osztrákokat, tele lesz a kocsma. És így is tett, de csupán egyszer. Másnap odajött és azt mondta: Ne haragudjon, de azt a parancsot kaptam, hogy nem léphet be önökhöz katona. Ezzel egy időben megjelentek olyan plakátok is, miszerint, aki belép a kocsmánkba, azt elbocsátják.
A szüleim csak arra tudtak gondolni, hogy elkerüljenek onnan. Cselekedni kellett. De hogyan? Krumlovon haladt át a demarkációs vonal, a vasútállomáson határőrök álltak. A másik oldalon, Krumlov határán, Domoradice u Cibulkůnál a cseh határőrök pedig elmenekültek.
A nagymama visszatért velünk Máňa nénihez. Október 10-e lehetett, semmit nem tudtam a szüleimről és Máňa néni azt mondta: Voltunk a rožnovi iskolában és beirattunk téged a negyedik polgáriba. Gyorsan beilleszkedtem a társaságba, hiszen a krumlovi gimnázium sokkal erősebb volt, így már tudtam a tananyagot.
Anyám úgy döntött, hogy határátlépési engedélyt kér České Budějovicébe és ott utánanéz, ki lehetne-e bérelni egy szabad kocsmát. Hallotta, hogy a határátlépési engedélyeket valami Högerlik úr állítja ki, aki nem krumlovi volt, de szudétanémet. Az engedélyeket nem akarta kiadni, mindenkivel szörnyen kiabált... Anyám beállt a várakozók sorába és azt az indokot adta elő, hogy České Budějovicében van a kislánya és meg kell őt látogatnia. Szörnyen kiabált vele, de végül odaadta az engedélyt. Csak rövid látogatás volt, megtudta, hogy a sörgyárnak van egy kibérelhető kocsmája és a protivíni Schwarzenberg sörgyár is vásárolt České Budějovicében egy túlságosan eladósodott kocsmát, amit rendbe fog hozni. Nagyon boldog voltam, amikor viszontláttam anyámat. Anyám vidáman tért haza, hogy van remény elhagyni Krumlovot. Persze újra határátlépési engedélyt kellett kapni, a Protivínbe jutáshoz, mindent megtudni és megtárgyalni a dolgokat. Jól tudták, hogy Högerlik ilyen gyorsan nem ad engedélyt. A feljelentések csak gyűltek és a szüleim kétségbeesése is nőtt. Egyszer csak bejött a kocsmába a Schwarzenbergék egykori sofőrje, szintén cseh, és beszélgetés közben megemlítette, hogy folyton České Budějovicébe jár. Anyám csodálkozva kérdezte: Hogy jutott el oda? - Van útlevelem. - Ki adta magának? - Döbbent meg apám. Ha nem kellett optálniuk és továbbra is csehszlovák állampolgárok maradtak, elküldenek a bécsi konzulátusra egy fényképet és a papírokat, ők pedig küldik az útlevelet. Micsoda öröm. Mindent beszereztünk, lefényképeztettük magunkat és rövidesen megérkezett az útlevél. Apám elment Protivínbe. A tárgyalásokon ígéretet kapott, hogy lehetséges volna a kocsma bérbevétele, de a felújítás nem lesz gyors.
A krumlovi sörgyárban már nem volt olyan rossz a légkör. Apámból egyszerre újra kocsmáros lett, akinél mindig jól kezelt schwarzenbergi sör volt és pontosan fizetett. A sörgyár vezetője megígérte, hogy segít a tárgyalások során. Amint elrendeződik a dolog, a sörgyár segít bérlőt keresni a krumlovi kocsmájába és igyekszik ellenőrzést gyakorolni. Nagy megkönnyebbülés volt, kis fénysugár, ami megvilágította a nehéz napokat.
Hidegzuhanyként hatott a hír, hogy Högerlik tudomást szerzett az emberek útleveleiről, és rendelkezést adott ki, hogy az útlevél önmagában nem elég, a határátlépési engedély is szükséges hozzá. És persze újabb tárgyalásokra volt szükség, el kellett menni Protivínbe...
A ketrec bezárult - lehetetlen volt itt élni, és innen elmenekülni is.
Karácsony előtt anyám ismét megpróbált engedélyt kérni, indoklásként azt hozta fel, hogy jön a karácsony és a kislánya České Budějovicében jár iskolába. Nagy ordítozás után megkapta az engedélyt, azzal, hogy vagy elhozza a lányát, vagy ő is ott marad. Anyám eljött. Gyorsan elment még Protivínbe, mindent megbeszélni. Azután elment az iskolába, hogy kivegyen engem. Az iskolában megkedveltek, amióta odajártam, és nem szívesen engedtek el. Majd visszamentünk arra a helyre, ami valaha az otthonomat jelentette. Volt határátlépési engedélyem, amit a bácsikám szerzett, aki a járási hivatalnál volt hivatalnok és apám testvérének a férje volt. Szintén menekültek. Olyan engedély volt, amivel karácsony után vissza is mehettem.
Az állomáson a vámnál már várt a rendőrség, az engedélyt elvették, este pedig azt mondták apámnak, hogy amennyiben tovább akarok tanulni, a német gimnáziumban tehetem, Krumlovban.
Tehát újra otthon voltam. Szomorú karácsony volt. Kis karácsonyfánk volt, ajándékok nélkül, anyám pedig folyamatosan sírt Karel Čapek halála miatt, de lelke mélyén remélte, hogy megpróbáltatásaink a végéhez közelednek.
Karácsony és Újév között, egyik este a kocsma ajtajában megjelent egy asszony, akit évek óta jól ismertünk. Német volt, adventista, tehát olyan szekta tagja, amit Németországban betiltottak. Kis, ősz hajú szerencsétlen öregembert vonszolt magával. Valkony asszony, itt találtam ezt az embert, az árokban feküdt, teljesen betemetve hóval. Tartsák itt, különben megfagy. A kocsmában egy nagy amerikai kályha ontotta a meleget, e mellé ültettük. Apám bejött a konyhába: Hiszen ez egy zsidó - és megmondta a nevét is, azelőtt az idősek otthonában lakott. - Istenem, hogy került ide? Akkor még nem hordtak csillagot, nem beszélt, egyáltalán nem is tudta, mi történik vele. Valószínűleg az a gondolata támadt, hogy elmegy České Budějovicébe, nyilván elvesztette az időérzékét, nem jutott el addig és az árokba esett. A szüleim bezárták a kocsmát, anyám kokszot tett a tűzre, hogy reggelig égjen a kályha és hagytuk ott üldögélni. El-elszundított. Holnap, ha kialudta magát - mondta apám -, talán megtalálja a visszafelé vezető utat. Anyám reggel még ki sem takaríthatta a kocsmát, már itt volt a rendőrség. Hol az a zsidó, akit itt rejtegetnek? Itt ül - mondta anyám -, hogy zsidó-e, azt nem tudjuk. Öregember, reggelig megfagyott volna kint. - Elvisszük. És felemelték a kis zsák szerencsétlenséget, és elmentek.
Újév után eljött a sörgyár vezetője, hogy megmondja apámnak, mit hallott a városi szállodában: El akarják venni a koncessziójukat, muszáj gyorsan kiadni a kocsmát, a sörgyár segíteni fog ebben. Sok érdeklődő jelentkezik. Így esett a választásunk Mann úrra, a sörgyár pedig előkészítette a szerződést. Január eleje volt. Egyik reggel bejött a kocsmába egy barna bőrkabátos ember. Ma is látom magam előtt. Ez valami gestapós - mondta anyám, amint kinézett a kis ablakon a konyhából a kocsmába. Leült a rádióhoz és zenét hallgatott. Rendelt valamit, majd az asztalához hívta apámat, és azt mondta neki németül: Bécs város közelében lakom és ott azt mondták nekem, hogy a vasútállomásnál van egy cseh kocsma, és inkább ne járjak oda. Ezért jöttem. Segítségre van szükségem, el kell jutnom Csehországba, de nem tudom, hogyan. Spanyolországból menekülök. Aztán megkérte apámat, hogy menjen vele a vécébe és megmutatta neki a be nem gyógyult sebét. Apám azonnal hitt neki, leírta, merre vezet a demarkációs vonal, České Budějovicében pedig doktor Burešt ajánlotta neki, aki majd segít. Milyen hiszékenyek voltak az első köztársaságban nevelkedettek!
Eljött az este, szinte ma is látom. Újra nyílt az ajtó és ismét belépett rajta az a bőrkabátos ember, odaült a rádióhoz és bekapcsolta a zenét. Azon nyomban egy csapat ember jött be a kocsmába. Egy idős krumlovi kereskedő, aki Hitler nagy követőjévé vált, és három fiatalember. Leültek egy asztalhoz, apám pedig bejött a konyhába és azt mondta: Mi történik, hogy idejöttek? A férfi tovább ült a rádiónál és hallgatta a zenét. A krumlovi kereskedő hirtelen felugrott és azt mondta: Ez az ember francia zenét hallgat. Ő németül válaszolt neki: A zene nemzetközi. Felállt, fizetett és elment. A kereskedő újra felugrott és azt ordította: Das war ein Kommunist. Nem ismerem - mondta az apám - azt hittem, önökkel jött. A fiatalemberek folyton kiszaladgáltak, valamit suttogtak, aztán visszajöttek. Nyílt az ajtó és belépett rajta egy civil ruhás rendőr. Vörösbort rendelt, komoran nézte a krumlovi csoportot, majd így szólt: Az a kocsma, ahová én belépek, nem lesz szétverve. Megitta a borát és elment.
Adjon még bort! - kiabált a már meglehetősen részeg kereskedő. - Maga itt légiós találkozókat tartott, ezt meg azt csinált... Szörnyű ordítozás volt. Rémülten kiszaladtam az udvarra és ott álltam a hóban. Anyám bement és azt mondta: Kérem, kérem, ne ordítozzon, a kislányom kint áll a hóban és egészen reszket. Uraim, hiszen maguknak is vannak gyermekeik. Igen, van - ordított tovább - és érte is harcoltam. Minden poharat, amit kiivott, összeroppantott a kezével. Tizenkét órakor záróra lett, a kocsma pedig bezárt.
Mann úrnak, az új bérlőnek, ezen a héten kellett átvennie a kocsmát. Az egész affér hátterét csak később ismertük meg. Mann egyszer a városban járt és bement ehhez a kereskedőhöz egy kicsit beszélgetni. Ott gyülekeztek azok a fiatalok, és éppen arról beszéltek, hogy mit fognak este tenni. Egyesek bejönnek hozzánk és a többiek, amint besötétedik, kövekkel beverik az ablakokat. A tervük ez volt: ők jó szándékkal jöttek, de megtámadták őket. A bérlőnk tiltakozott: Azt már nem, én veszem át azt a kocsmát, és nem akarok romokat kapni. Micsoda? - mondták a fiúk -, hát Linzben is ezt csináltuk! A bérlőnk elment a rendőrségre, hogy nézzenek körül nálunk.
Másnap a kiürített földszintről átpakoltuk a dolgokat a kuglizóba, mi magunk pedig átköltöztünk a két padlásszobába és Mann úr kezdhetett is. Lent, a kocsmában fellendült a forgalom. De minket ez már egyáltalán nem érdekelt, csak el innen, el innen. Engedélyt kellett kérni, hogy átköltözhessünk a Cseh Köztársaságba. Az engedélyt megkaptuk, kifizettük a „fluchtstajert" (a menekülési adót) és legalább kissé optimistábban láttuk a jövőnket. Még hiányzott a prágai engedély a Csehországba költözéshez. Megírtuk a kérvényt és már csak azt vártuk, hogy megérkezik az engedély. Eltelt a január és a februári napok is egymás után peregtek. Az engedély csak nem érkezett meg. Várakozásunk és tétlenségünk közben nehéz lépteket hallottunk a lépcsőn. Ki jön hozzánk? - csodálkozott anyám. Kinyílt az ajtó és ott állt a vajkészítő, idősödő szudétanémet Hořicéből. Amióta anyám 1930-ban megnyitotta az üzletet, hétről hétre eljött, a hétórás vonattal, kosárral a hátán és vajat, illetve túrót szállított az üzletbe. Már állandó megrendelői is voltak, körbejárta őket és a készlet eladása után visszament Hořicébe. Most kihúzott a táskájából egy darab vajat és így szólt: Frau Valkony, ne féljen, nem hagyom, hogy éhen haljanak. Anyám sírni kezdett és elbúcsúztak egymástól.
Eltelt a február is, és az engedély nem érkezett meg. A trojicei vámosok tudtak a problémánkról, és végül megüzenték: Jöjjenek, átengedjük magukat az engedély nélkül, majd pótlólag benyújtják. Gyorsan üzentünk Božkovský úrnak, a gépkocsivezetőnek, Rájovba, hogy március 13-án jöjjön, és költöztessen át minket. A rakodásnál ott kellett lennie a pénzügyőrnek, hogy ellenőrizze, mit viszünk magunkkal. A német vámon és a trojicei csehen is simán átjutottunk. Trojicében volt egy kocsma és apám köszönteni akarta a kollégáját és megköszönni a vámosoknak, hogy elénk jöttek. A Budějovicébe vezető út olyan örömteli volt, mint amikor az elveszett fiú tér haza. Az anyagi helyzetünk viszont bizonytalan volt, végig a félretett pénzünkből kellett élnünk, ami nem volt sok.
A protivíni söröző nagyon szép, régi épület volt, mérhetetlenül magas mennyezettel. Volt nagyterem, csapszék, konyha, három szoba és még néhány ablaktalan kis helyiség, különböző dolgok tárolására. Nagy, boltíves pincéje, világos mosókonyhája volt és felettük, az épület homlokzatánál a terasz húzódott. Az épülethez széles lépcső vezetett az előkertből.
Amire České Budějovicébe értünk és kipakoltuk a dolgainkat, már este volt. A nagyterem ki volt ürítve, anyám azonnal felállította az ágyakat és kicsomagolta az ágyneműt. Feküdjünk le, holnap is lesz nap - mondta apám. Anyám rögtön fedelet biztosított a bátyjának, akit leszereltek és szintén Český Krumlovból menekült.
Reggel apám elment a Schwarzenberg palotával szembeni építési igazgatóságra, hogy megtudakolja, mikor kezdődik a rekonstrukció és körülbelül meddig fog tartani. Oda is érkezett néhány Český Krumlov-i menekült és igen segítőkészek voltak.
A szívünkben napsütés volt, de ez csak egy napig tartott. Elkövetkezett március 15-e, és nagy hóvihar közepette elfoglalta České Budějovicét, ahogy az egész második köztársaságot is, a német hadsereg. De most nem a gyűlölet szigetén éltünk, barátokkal voltunk körülvéve, akik az események miatt szintén szomorúak voltak.
A pénz fogyott, apám az építési igazgatóságra szaladgált, hogy induljon már az építkezés. Végre elkezdték felszedni a deszkákat a padlóról. A nagyteremben kezdődött a munka és mi a csapszékbe költöztünk, majd a konyhában folytatódott. Így ment egészen május 15-ig, amikorra az átépítésnek készen kellett lennie. Kicserélték a padlót, kifestettek, mázoltak, a konyhába egy szép nagy kék cserépkályhát állítottak, átfestették a homlokzatot. Eljöttek az urak Protivínből is, hogy megírják az új szerződést. Az élet ment tovább és élni muszáj volt. A rádió már nem a kocsmában szólt, hanem a konyhában, hogy külföldi adókat lehessen hallgatni. Anyám minden este lekuporodott hozzá, néha pokrócot terített a fejére, hogy ne látszódjon a villogó fénye és hallgatta, hogyan hangzik fel a „Halló, halló, London jelentkezik." Reggel pedig a konyhában tájékoztatta a legmegbízhatóbb ismerőseit és mindannyian azt mondogattuk: Nemsokára kirobban.
České Budějovicében sok krumlovi menekült volt, akik örültek az üzletünknek. Hát - ingatták a fejüket -, nem tudjuk, hogy fogsz boldogulni. A budějoviceiek nincsenek hozzászokva a protivíni sörhöz, csak ezt a budějoviceit isszák. Anyám erre mindig ezt válaszolta: Na, talán a megélhetéshez elég lesz. Semmi mást nem szeretnénk, csak túlélni, az egésznek úgyis hamarosan össze kell omlania.
És apám azt mondta anyámnak: Melegíts egy nagy fazék vizet, megtisztítjuk a csöveket. Apám ennyire pedáns volt. Kihúzta a csöveket a csapszékből, elővette a spongyát és a különleges pumpát, amit Krumlovból hozott magával. Aztán bedugta a spongyát a csövek nyílásába és olyan hosszan pumpálta, amíg minden hajlatot el nem ért és fürgén ki nem ugrott. Azután új víz, új spongya, amíg anyám így nem szólt: Hányszor fogod még csinálni. Apám elkomorodott és azt mondta: Amíg tiszta nem lesz a víz. Hiszen ezek a csövek évek óta nem voltak kitisztítva. Ki inna ilyen sört. Amikor végzett, kitöltötte az első korsót, majd a másodikat és a magasba emelte, megnézte az áttetsző folyadékot, beleivott és így szólt: Így már jó. Krumlovban is arról volt híres, hogy jó söre van és erre büszke is volt.
A szüleim ötezer koronás, kamatmentes kölcsönt kaptak a kocsma beindításához. Anyám új, olcsó függönyöket vásárolt a kocsma termeibe, apám pedig új korsókat, mivel a régiek Český Krumlovban maradtak.
A kocsma május 15-én megnyílt. Itt voltak a krumlovi barátaink, akik elhozták ismerőseiket, de voltak más vendégek is, akik állandó vendégek lettek anyám konyhájában is. A kosztosok száma nőni kezdett, anyámat pedig hamarosan olyan szakácsnőként emlegették, aki képes az ételhez azt az igazi „zamatot" adni.
Nem győzte egyedül. Nekem is ki kellett vennem a részem a munkából, meglehetősen fiatalon.
A Heydrich elleni merénylet után hiába vártuk, hogy Filipová asszony és Kostohtyzová kisasszony átjönnek a postáról ebédelni. Csakhamar megtudtuk, hogy letartóztatták és agyonlőtték őket. Nevükre máig emlékeztet egy emléktábla a budějovicei postán.
A háború lassan a végéhez közeledett. Elkövetkezett március 24-e, a České Budějovice-i légitámadás. A protivíni söröző pincéit óvóhellyé nyilvánították.
Az óvóhelyre egyelőre nem jártunk, bár szóltak a szirénák. De a március 23-i légitámadáskor eltalálták a vasútállomás épületeit és a mentőautók mellettünk mentek el. Így amikor 24-én újra szólni kezdtek a szirénák, gyorsan leszaladtunk a pincébe. Lejött a pincébe a szomszédban lakó öttagú család is, összesen mintegy tizenöt ember gyűlt ott össze. Telitalálatot kaptunk. Nyolc ember a helyszínen meghalt, a szüleim és anyám testvére súlyosan megsebesültek. Én sértetlenül megmenekültem.
Miután kiengedtek a kórházból, a Filip család nyújtott nekünk segítséget, a České Budějovice melletti Vyhlídekből. A szüleim megvakultak, megégett a szaruhártyájuk, apám a robbanás után szinte járóképtelen volt. A konyhában szabadítottak fel nekik két ágyat és elhívták Pravečka doktor urat Lišovból, aki aztán minden nap eljárt. Három hét után levette a kötést a szemükről és a szüleim újra láttak, amit mennyei ajándéknak tekintettek. Apám nagyon nehezen járt, és mindketten eléggé rossz egészségi állapotban voltak.
Nem akartunk visszaélni ezeknek a kedves embereknek a vendégszeretetével, így, amilyen gyorsan csak lehetett, vissza kívántunk térni Český Krumlovba. Június 17-én mentünk haza, ugyanabba a házba, ahonnan majdnem hét évvel azelőtt elmenekültünk.
Ha valami személyeset is megemlíthetek, visszaemlékezésem e részét Masaryk egy mondatával zárnám, Karel Čapek Beszélgetések T. G. Masarykkal című kötetéből. A mondat így szól: „Mindig az a legfontosabb, hogy a nagy nemzetek hagyjanak a kicsiknek békét."

Český Krumlov a háború után

A háború vége Vyhlídkyben ért minket. Praveček doktor már nem járt hozzánk. A szüleim lassacskán felépültek. Apám már mindkét lábát tudta használni és a ház körül sétált, azt mondogatta: Ma már tíz méterrel messzebbre jutottam. Anyámnak begyógyultak a sérülései a homlokán, de nagy heg maradt utánuk. A bombázás következményeként az arca tele volt kis piros foltokkal, az emberek azt a tanácsot adták neki: Plasztikáztatnia kéne. De optimista anyám erre azt válaszolta: Ezzel már nem foglalkozom, az a fő, hogy mindannyian túléltük.
Az országúton, Vyhlídky mellett, vonult el a Vörös Hadsereg, egy része a Mrhal halastónál szállásolta el magát, éppen Vyhlídky mellett. Mindannyian örültünk, hogy már magunk mögött hagytuk az összes szörnyűséget.
A protivíni söröző pincéje a bőröndöt is maga alá temette, amit odavittünk magunkkal, ahogyan elrendelték. Abban volt minden iratunk, nem csupán a személyesek, de a krumlovi ház papírjai is. Anyám azt mondta: Már kicsit jobban érzem magam, és ha valahogy Budějovicébe juthatnék, Máňa testvérem és Florián sógorom segítenének nekem körülnézni a romok között, nincs-e ott véletlenül valahol az a bőrönd. Filip úr fia, aki teherautóval járt, magával vitte anyámat. Jött Máňa testvére a férjével, szerszámokkal és szerencséjük volt. Az omladék alatt megtalálták a vulkánbőröndöt.
El kéne menned - mondta apám - Budějovicébe, a bácsikádhoz, hogy hogyan is állunk Krumlovval. Egész idő alatt mindig gyalog tettem meg ezt a hosszú utat, Hlinová Horán és Rudolfovon át egészen Pražské Předměstíig, ahol az apai nagynénéim és bácsikáim laktak. České Budějovicét a Vörös Hadsereg szállta meg, Český Krumlovot pedig az amerikaiak. A demarkációs vonal Kamenný Újezdnél húzódott, a vám keresztezte a főútvonalat.
Nemsokára - mondta a bácsikám - autóbusz megy Krumlovba, hogy a tisztviselők átvegyék a hatalmat. A bácsikám is arra számított, hogy visszatér Český Krumlovba, ahol egész életében a járási hivatalban dolgozott. Be kell majd szerezned minden iratot, de mindenekelőtt menj el a Vöröshadsereg parancsnokságára, hogy állítsanak ki neked határátlépési engedélyt, máskülönben nem engednek át téged a vámosok Kamenný Újezdnél.
Így aztán június elején, egy délután a széles országúton České Budějovicébe szaladtam, a kedves nénikéimnél aludtam és reggel a bácsikámmal Český Krumlovba indultam autóbusszal. A Kamenný alatti sziklák mindig illatoztak a virágzó orgonák, lassan már elvirágoztak, én pedig mindezt újra láttam, a hat évvel ezelőtti elválás után. A Járási Közigazgatási Bizottság Plešivcében, Spir gyáros háromemeletes villájában székelt. Spir zsidó volt és nem tért vissza Český Krumlovba. A Járási Közigazgatási Bizottság elnöke M. Sedlák volt, a helyi közigazgatási bizottságé pedig F. Švamberk. Mindketten hosszú éveket töltöttek koncentrációs táborban. Menj el az elnökhöz, már mindenki tudja, min mentetek keresztül. Segíteni fognak - mondta a nagybátyám.
A tolmácshoz irányítottak. Český Krumlov amerikai parancsnoka ekkoriban Rosse tábornok volt, aki nem járult hozzá a német lakosság kitelepítéséhez a gyűjtőtáborokba. A tolmács lefordította az iratot: a házat nem adtuk el, egy bombatámadás után szükséglakásban élünk egy tanyán, České Budějovice mellett, vissza kívánunk térni Český Krumlovba és újranyitni a kocsmát.
A tábornok elismerte kéréseink jogosságát és parancsot adott, hogy a házat tegyék rendbe és adják át a tulajdonosának azzal, hogy a bérlőnek is juttatnak lakást, ahová az összes dolgát átköltöztetheti. Krumlovban, a helyi közigazgatási bizottságon már működött a lakáshivatal és ennek az elnökét felszólították, hogy egyik hivatalnokával jöjjön el velünk, hogy a helyszínen rendezzen el mindent.
Így újra a krumlovi göröngyös macskaköveken mentem. Találkoztam a német lakosokkal, fehér csíkkal a ruhájuk ujján. Egyeseken egy N volt, míg másokon, akik a náci párt tagjai voltak, kettő. Átmentünk Krumlov belvárosán, ahonnan már a meredek, kanyargós szerpentin vezetett, zöld, magas fákkal, padokkal, melyeken az iskolából jövet két barátnőmmel üldögéltem mindig, hogy a leányregények történeteit meséljük, melyektől összeszorult fiatal szívünk. És már fel is értünk a dombtetőre, előttünk látszott két hatalmas juhar, egy hárs és egy kis kápolna, mögötte pedig egy fehér, egyemeletes ház, az otthonom.
Mann úr, a bérlőnk, az első emeleten feküdt az ágyban. Megbetegedett Bürger-kórban, és amputálták az egyik lábát. Fräulein - mondta nekem - ich habe gehört, was ihnen passiert ist. Ha tehetném, szívesen felszabadítanék önnek egy helyiséget. De a padlásszobában ausztriai menekültek vannak és vannak itt néhányan Németországból is. Azt válaszoltam: Mann úr, nem egy helyiségről van szó, hanem az egész házról! A szüleim súlyosan megsérültek, lassan felgyógyulnak, már három hónapja szükséglakásban élünk és újra el kell kezdenünk dolgozni és normálisan élni. Ezek az urak azért jöttek, hogy másik lakást ajánljanak önnek. Mondja meg nekik, mekkorát szeretne. Mann úr meg volt lepve, és azt mondta, hogy átgondolja az egészet. Reggel elment a tábornokhoz, de a tábornok döntése megváltoztathatatlan volt.
Visszatértem Vyhlídkybe és elkezdtünk dobozokba pakolni mindent, amit egykori otthonunkból meg lehetett menekíteni.
1945. június 17-én tértünk vissza Krumlovba. A ház ki volt takarítva, csak az osztrák család volt a padlásszobában, akik szintén menekültek voltak. A boltot, ami anyámé volt a háború előtt, rögtön 1938-ban megszüntették, kisebb kocsmahelyiség lett belőle. A kocsma nagyobb helyiségei ugyanolyan állapotban voltak, mint amikor elhagytuk őket, hiszen berendezve adtuk át, még a poharak is, amiket apám itt hagyott, a helyükön voltak. Persze sok mindent rendbe kellett rakni. A vécék nemrég eldugultak és az áramellátással zavarok voltak, de már itt voltak a cseh mesteremberek, így néhány nap alatt minden ki volt festve és üzemképes volt. A cseh hivatalnokok gyors ütemben vették át a hivatalokat és valahol étkezni akartak. Az összes kocsma német volt, így anyám ismét a kocsmai tűzhelyhez állt és elkezdett főzni és főzni...
Az ebédek száma napról napra növekedett és anyámmal nem győztük magunk a munkát. A munkaügyi hivatal vezetőjévé Svoboda urat nevezték ki, aki egy közeli házban lakott és éppen a dachaui koncentrációs táborból tért vissza.
Kisasszony - mondta nekem -, az édesanyja jól ismerte Ančít, a háború alatt házat vett itt, nem messze Strakáéktól. A férje elesett a háborúban, van egy kislánya, Lieschen és az anyját ápolja. Boldog lenne, ha önöknél dolgozhatna. Régi krumloviak. Majd odaküldöm magukhoz.
Anyám jól ismerte Ančít és az anyját. Ančí anyja krumlovi német volt, rövid ideig volt férjnél és azután elvált, évekig kiszolgálásból tartotta el magát. Így Ančí is elkezdett kisegíteni, egy gyermektelen házaspárt gondozott, naponta elszaladt hozzánk az ételhordóval és elvitt nekik két adag ebédet, anyám konyhájából.
Ančí boldog volt, hogy Lieschen a kertünkben szaladgálhat, így reggelenként mind a hárman eljöttek: ő, Lieschen és az anyja is, akinek az érelmeszesedése egyre súlyosbodott.
Egyre több hivatalnok érkezett, hiszen fokozatosan minden hivatal cseh kézbe került. Ezeknek az embereknek lakniuk kellett valahol. Rosse tábornokot leváltották, új parancsnok lépett a helyébe és megkezdődött a kitelepítés. Mann úr, az egykori bérlőnk, eljött apámhoz, hogy a lakása tele van különböző dolgokkal és nem akar-e megvenni tőle valamit. Nem is tudnék - mondta apám -, a közigazgatási bizottságnak kellene kifizetnem, egyébként büntetendő volna.
Strakáék, akiktől Ančí a háború alatt a házát vette, már nem tértek vissza Krumlovba. Azoknak a cseh polgároknak, akik eladták a tulajdonukat, lehetőségük volt arra, hogy visszakapják őket, azzal a feltétellel, hogy az eladásból származó pénzt az államnak adják. Sokan azonban letelepedtek az ország belső területein és nem használták ki ezt a lehetőséget. Vyšný irányában volt a Nový Dvůr nevű maradékbirtok. Ezt a birtokot a Schwarzenberg uradalom öt volt alkalmazottja vásárolta meg, amikor az első köztársaság idején végrehajtották a földreformot. Ők 1938-ban szintén a belső országrészekbe menekültek. A németek aztán kaszárnyává építették át. Most az amerikai hadsereg lakott benne és a kitelepített német lakosság gyűjtőtábora is volt. Így naponta láttam emberek csoportjait csomagjaikkal Vyšný irányába gyalogolni. Soha nem mentem el megnézni, ezért nem tudom elmondani, hogyan nézett ki.
Egyik reggel eljött a rémült Ančí, hogy ő is kapott idézést. Az anyjának cseh férje volt, aki Lhenicében élt. A válásra sok évvel azelőtt került sor, nem is tudom pontosan, Ančí egyáltalán ismerte-e közelebbről az apját. Viszont jelentkezett nála és mivel a vegyesházasságra más szabályok vonatkoznak, nem került sor a kitelepítésre. Azok a családi tragédiák, amelyek ezekben a vegyes családokban 1938-ban lejátszódtak, most megismétlődtek. A nemzetiségi meggyőződés és a rokoni kötelékek szembekerültek egymással, az egyik maradni akart, a másik menni és a házasságok felbomlottak.
Ančí apja eljött és megvédte a lányát. A kitelepítését elhalasztották, de csak bizonyos időre. Mindez néhányszor még megismétlődött, és Ančí végül feladta a harcot. Az utolsó felhíváskor összekészülődött és kitelepítették Lieschennel és az anyjával együtt.
Český Krumlovnak is megvoltak a maga mártírjai. Přísečnában, a szomszédos faluban - május 5-én, vagy 6-án, pontosan nem emlékszem -, agyonlőttek hét polgárt, köztük a hazafias érzelmű Kozák urat, aki lehetővé tette számunkra, hogy engedély nélkül átjussunk a határon, és a feleségét. A felesége gyermeket várt és a zsákok közé bújt a gyarmatáru-üzletükben, de felfedezték, és puskatussal agyonverték. A halálmenet átvonult České Budějovicén és Kamenný Újezden is, az emberek pedig szörnyülködve beszéltek a sínek mentén fekvő holttestekről.
A sebek némelyike azonban lassan beheged és néhányan ismét megjelentek.
Fischerová asszony, anyám legjobb barátnője, aki 1938-ban német férjével együtt megőrizte anyám kis gazdaságát, eljött, hogy elmondja anyámnak: Valkonyová asszony, levelet kaptam a férjemtől. Fischer úrnak be kellett vonulnia, de Franciaországban elfogták és egy angliai fogolytáborba internálták. Egyáltalán nem tetszik nekem, szörnyen szomorú, de hiszen tudja, hogy milyen volt. Legszívesebben egyedül volt a pékségében, ahol a kitűnő süteményeit varázsolta, melyeket Fischerová asszony árult a cukrászdában, fehér kötényben. Meg kell szereznem a címét - folytatta - annak a német szociáldemokratának, aki önökkel szemben, a szövetkezetben lakott. 1938-ban Angliába emigrált és nagyon meg fogom kérni, hogy menjen el a férjemhez és öntsön belé lelket. A miénk vegyes házasság, valahogy túléljük majd. Megírta a levelet és várt, várt... Egyszer csak átszaladt hozzánk, a könnyei csorogtak az arcán, és az anyámra borult. Megkaptam a választ. Állítólag azonnal elindultak hozzá, de elkéstek. Az érkezésük előtt egy nappal felakasztotta magát. Ha előbb érkeznek, biztosan meg tudták volna menteni. Azt mondták nekik, hogy egyre mélyebb depresszióba esett. Már amikor kitört a háború és látta, hogy mi készül, azt mondogatta nekem: Die erste Republik, das war ein Märchen.
A kitelepítés pedig folytatódott. A német lakosság lakásait és házait elkobozták és a csehek között osztották fel. Az ebédek és vacsorák száma nem csökkent, így aztán a munkaügyi hivatal Ančí távozása után Rosát osztotta be hozzánk. Korombeli, szép, feketehajú lány volt a Šumavából. Az apjának ott volt egy nagyobb gazdasága, kilenc gyerekük volt és Rosa volt a legfiatalabb közülük. Gyorsan belejött, mivel otthon hozzá volt szokva a munkához. Amikor sor került a šumavai lakosság kitelepítésére, Rosa családja is gyűjtőtáborba került. Frau Valkony - mondta Rosa németül, mivel nem tudott csehül -, a testvérem nemrég nősült és a táborban mindketten szerencsétlenek. Nem jöhetnének el ide reggelenként, amíg ki nem telepítenek minket, mondjuk szívesen vágnának fát. Így mindketten eljártak hozzánk, a Rosához hasonlóan fekete hajú bátyja és kék szemű, szőke felesége, és az egész napot kint töltötték a kertben.
Rosa kitelepítése is közelgett. Amikor elhagyták a gazdaságukat, hatalmas mennyiségű kemény tojást főztek, készletnek az elkövetkező napokra. Nem tudom, végül milyen állapotban voltak a tojások, csak annyit tudok, hogy az apja valamelyiket megette és meghalt.
Fischerová asszony a vasútállomás kis cukrászdájának vezetői állását kapta, ahol hatvanöt éves koráig dolgozott. 540 korona nyugdíjat kapott, mindig mindent gondosan kiszámolt és mindennel elégedett volt. Anyám cukorbetegségben szenvedett, és amikor 1975-ben amputálták a lábát, lemásoltattam az otthoni kulcsot, hogy amikor dolgoztam, el tudjon járni hozzá, amikor csak akar. Rendszerint hetente háromszor járt, hogy elbeszélgessenek és felidézzék, milyen nehezen kezdték kis vállalkozásukat, hogyan zárta be Fischerová asszony este a cukrászdát, amikor már szürkült, és szaladt anyámhoz a boltba valami apróságért vacsorára. De a tengernyi munka és gond dacára is sokat nevetett a két optimista, hiszen akkoriban még olyan fiatalok voltak. Egészen haláláig járt anyámhoz és ő is csak röviddel élte túl.
És elkövetkezett az 1989-es év. Elsőként Ančí jött el Lieschennel, a férjével és két unokájával. Ančí új házat épített, szép nyugdíja volt. Lieschen szociális munkás volt, a férje pedig tanár. Látszott, hogy nagyon jól megy nekik. Lieschen még egyszer eljött. Azt mondta: Tudja, a férjemnek nagyon tetszik itt. Szívesen építenénk, vagy vennénk itt valami kis üdülőt, de tudom, hogy a németeknek semmit sem szabad venni. Németországban ugyanis annyi pénz van, hogy magukat teljesen felvásárolnánk.
Azután eljött Rosa is. Először a férjével, azután a lányával, a testvérével és egy egész csoporttal is. Nagyon szerette volna, ha meglátogatom és megnézem, hogyan él. Az ismerősökkel megállapodtunk, hogy amikor Gauackerbe mennek, magukkal visznek.
Így egy nap el is jutottam oda. Bajorországban laktak, ami nem is volt olyan messze. Szép házat építettek, ami teljesen modern módon volt berendezve. A szép kert tele virágokkal. Mindketten, ő és a férje is, nyugdíjasok voltak. A gyerekek már felnőttek. Három gyereke volt, és kilenc évig dolgozott. A férje a BMW autógyárban dolgozott művezetőként. Szép autójuk volt és ő maga mondta, hogy mérhetetlenül jól megy nekik. A legidősebb fiának saját cége volt, a lánya pedig építész, a fiatalabb fia gépészmérnök. Amikor eljöttek az ötvenes évek - mondta nekem -, naponta hálát adtam az Istennek, hogy kitelepítettek minket. Az életszínvonala összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint az enyém.
Ha visszatekintek az elmúlt évekre, az a gondolat lelkesít, hogy a demokratikus Európa része lettünk és az utánunk következő nemzedékek talán megspórolhatják azt, amin az elmúlt generációknak keresztül kellett menniük.

Božena Pelánová, szül. Valkonyová 1924. december 16-án született Český Krumlovban. Itt végezte el a gimnázium alsóbb osztályait, de a háború megszakította tanulmányait. A háború után férjhez ment és két fia született. Egy napközi otthonos iskolában dolgozott nevelőként, és 1980-ban ment nyugdíjba. Megírta kéziratos emlékiratait, melyek nagyszüleire emlékezésével kezdődnek (mindketten 1863-ban születtek), és az egész népes család történetét felölelik. Apjának négy, anyjának tíz felnőttkort megélt testvére volt. Néhányan közülük végül Magyarországon, Argentínában, Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban leltek otthonra.

MÉSZÁROS Andor fordítása

Az írás eredetileg a prágai Souvislosti című irodalmi-kulturális lap XVI. évf. 2005 / 2. számában jelent meg.