Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 5. szám

Tolnai Ottó

ÉRZELMES TOLVAJOK V..

1965. május 15.

A rézgömb ide-oda ugrált az emberek tenyerei között. Mint egy labda.

– Zsírosak a rakettek – fordultam a hátam mögött ülő em­berhez.

– Izzadnak – mondta. – Nincs vesztes, csak idővel elpisz­kolódnak a rakettek. Évekig én is mindig a korlát mellé ültem. Mint valami bíró, úgy hajoltam a rézlabda fölé. Most már csak azért járok a padlásra, hogy hátat fordíthassak a gömbnek. In­kább ezt a pléhhálót nézem. Nem is nézem, vergődöm benne. A nagy víz egyetlen dimenziója, hatalmas törése mégis boldoggá tesz. A korlátnál a labdajáték melankóliája nem volt kedvemre. A víz kivasalta a szemem. Körei most már mást-mást regiszt­rálnak. Jóllehet halat játszani is csak bruegelosan lehet. De mondom, valahogy újabban tényleg imponál nekem a bamba halszem.

– Tényleg, pimplizés – mosolyogtam, újra kihajolva a kor­láton.

Érdekes, gondoltam, ezen a padláson léggömbökre emlékez­tetnek az emberek. Az elveszett emberek általában pincékben, barlangokban vesztegelnek. Ezek fordítva. Eloldódtak. A mennyezetre ragadtak. Mint a piócák. Mint a nagy akvárium halai, polipjai. A mennyezet férgei ők. Éjszaka halljuk, hogy valami kapar, rág a mennyezetben. Mennyezetre ítéltettek. Sivatagjuk a mennyezet. A fennsík bársonyos visszája. A kidobott láva visszahullt. Kókuszdiónyi sapkákban hűl a fejük búbján. A fennsík bársonyos visszájának szerzetesei ők. Ahogy szomszédom mon­dogatja, jön a víz és felszorítja őket a mennyezetre. És azután csak attól függ minden, milyen gyorsan fejlődik ki kopoltyújuk. De hát istenem, a víz víz, a levegő levegő. A hal ugyanolyan szé­pen úszik, mint amilyen szépen röpül a madár. Csak nekem ér­dekes a rézlabda, a hal és a madár melankóliája is egyformán kedvemre van. A madár szeme is hideg. Szép ívben, karcsún röpül. Elébe lősz egy kicsit. Mintha visszataszítaná a golyó. Pe­dig csak megáll és máris nagyot puffan a földön. Lenn is olyan hideg a szeme, mint fönn. Ez a fontos. Még az utcán lőttünk egy gerlicét. Legalább öt-hat sörétet kapott. Kiszaladtak az em­berek. Vidámak voltunk. De még éjszaka is élt, amikor vélet­lenül ráakadtam a hátizsák fenekén. Persze, számunkra már a durranás pillanatától megszűnt létezni. Tekintetében végig meg­őrizte hideg karcsúságát, talán még azután is.

– Mikulásnak halszeme van – mondtam Kusztosz bátyjának, L.-nek.

– Mikulás szent – mondta Kusztos bátyja, L. – Mikulás elől nem röpülnek fel a madarak.

Fekete nyakkendőben vadásztam aznap. A sáros úton ballag­tunk. Kusztosz vitte a hátizsákot, L. a gémeket. Az egyik puska nálam volt, a másikkal meg Mikulás cserkészett. Megállt. Las­san leengedte jobb kezét és egy szép, nagy, csillogó fácánt emelt a magasba. Elestem a nevetéstől. Azután megigazítottam a nyak­kendőm. A madár szelíden pihegett. Mikulás hallgatott, mintha mi sem történt volna. De mihelyt odaadta L.-nek, rugkapálózni, rikácsolni kezdett. Egy fekete nyakkendőt találtam a könyves­polcon. Hatalmas csomóval, egy-két centit hagyva csak lógni, felkötöttem drappgalléros gumitrikómhoz. Aznap fekete nyak­kendőben vadásztam. Jó volt, felszáradni a harmattól. Álmom­ban mind többször tudok akkorát ugrani, amekkorát éppen csak akarok. De végül valahol mindig megszakad, teljesen lelassul, pontosabban, egyszerűen megáll, kihűl a film. Ugrás közben szé­pen megállok, nemegyszer én is felragadok a mennyezetre. Igen. Szépen. Szépen, mint az üldözött őz. Mint az üldözött őzek Uccello Éjjeli vadászatán. Szépen. Igen. Karcsún. A képernyő rá­májában. Átlók ők. A semmi sarkait kötik.

Vártam, hogy megjelenjenek Lót bütykös sárga ujjai. Hogy a gömb után kapjanak. Senki sem tudott általában olyan hatá­rozottan belépni, mint ő. A varázshegy egyik Konyović-megnyitójára részegen jött fel. Igaz, fogalmam sincs, miről vehették észre, hogy ivott. Belépett s közvetlenül az ajtónál megállt. Fi­gyelmesen hallgatta a fiatal, őszhajú kritikus szavait. Csöndben kinyílt egy kicsit az ajtó, és egy kék kéz finoman kiemelte. Senki sem vett észre semmit. A portás és a tűzoltó volt. Ki­tették az utcára. Éppen tatarozták a varázshegyet. Felmászott az állványokon, és, mint egy ajtón, egyszerűen, nyakkendőjét igazgatva, belépett az ablakon. Összekulcsolta maga előtt a ke­zét és ráncos homlokkal, mintha semmi sem történt volna, to­vább hallgatta a fiatal, ősz hajú kritikust, egy-egy pillantást vetve csak valamelyik posztás képre, amelyikről szerinte éppen szó lehetett. Pár perc múlva nagy robajjal ugrott be az abla­kon a portás és a tűzoltó. Kölyökkorában Lót, azt hiszem, teni­szezett. Vagy csak labdaszedő lehetett? Nem tudom. Akkor még nem ismertem. Mózes meséli, milyen különösen hat még most is Lótra a teniszlabda pufogása. Néha napokig ott ácsorog a teniszpálya rossz drótkerítésénél. Ha netalán iszik, akkor meg tényleg lehetetlen elsétálni vele a teniszpálya mellett. A város másik sarkából is meghallja a rakettek húrjait. Igaz, legtöbb­ször csak a fehér mez vonzza. Talán csak a vívást szerette job­ban. Ha jól tudom, Mikulás azért jobb volt nála. Egyedül ő ed­zett hosszabb ideig közülük. Kánikula volt. Mimővel és Lóttal a színháztér egyik teraszán ültünk. A színháztér egyik tera­szán üldögélni, augusztusban, például, azt hiszem, legszebb va­lami a világon. Egyenruhában voltam. Szerettem egyenruhába izzadni. A teraszok üresek voltak. A legszebb pillanatok, amikor hirtelen kiürülnek a teraszok. Az épületek alig észrevehetően rezegni kezdenek, a forgalom teljesen leáll, az emberek meg a kávéházak hűvös sarkaiba húzódnak, a nehéz függönyök mögé. Ezek voltak a mi igazi pillanataink. Mérsékelten alkoholt fo­gyasztottunk, hogy belülről is fokozzuk a hőséget, nagyokat hall­gatva, nézelődve, a legapróbb, legmellékesebb előző napi dolgo­kon nevetgéltünk (kezünket valami misztikus könyvön tartva, amiből mindig csak egy mondatot olvasott fel Šol, abnormális mutatóujjával követve a betűket), s amikor a kánikula elérte a tetőfokát, az orgazmushoz hasonló folyamat játszódott le, üdvözültünk és nemsokára rá a folyóhoz másztunk, megmártózkodtunk s alkonyatig horkoltunk a meleg homokon. Lót furcsa kis lüszterzakójában, fecskegalléros ingben volt. Fekete-fehér, csí­kos, régi nyakkendőt kötött. Mikulással finom, régi nyakkendőre bukkantak, öregapjuknál. Fent, igaz, rongyosak, de szélesebb felük még finom, tiszta. Mikulás éppen most ígérte nekem az egyiket. Egy piroskockásat adtam cserébe. Az este, amikor Og ellopta Ropp-omat. Egy nagyformátú újság volt a zsebében. A válláig ért neki. Mimő kis fehér blúzban volt. A kis női blú­zokról tudtunk legtöbbet beszélni Lóttal. Šollal nem szerettem a fehér, csipkés, kis blúzokról beszélgetni. Šol mindjárt az izzadtság félkörét kereste hónuk alatt. Egész idő alatt készülő filmjéről beszélt. Persze lényegében csak annyit, hogy majd vívnak benne. Persze, a filmből nem lett semmi. Még szöveg­könyvét sem közölhettük. Amikor Šol elolvasta, azt mondta ne­kem, szégyenli magát. Talán csak azt említeném meg, hogy egy kalapos üzletben kezdődik, s a főszereplő az elmegyógyintézet egyik oszlopának támaszkodva nézi a rácsos kerítésen a káni­kulában rezgő várost, a filmet. Az elmegyógyintézet megjele­nése igen fontos momentum. Jóval később jelentkeztek csak ba­rátom légzési zavarai, amiről már szóltam. Mondom, a kard­vívást még a balettozásnál is jobban szerette. Az egész balett-históriából csak kis, fekete tornacipője maradt meg. Szoba­papucsnak használta, mindenhová magával vitte. Hogy a ba­lett utáni nosztalgia, vagy tyúkszemei miatt-e, azt már igazán nem tudnám megmondani. A fizikai intellektualizmus volt az egyik központi kategóriája. Igaz, ez még Lót szájából is (pedig Lót az aranyszájúak közül való) falsul hangzott. Az utolsó pil­lanatban mindig ezt állította szembe velünk. Pedig félreértés volt az egész. Ugyanis Lót elég szilárdan állt a földön. (Ahogy minden kisnövésű ember általában szilárd és kakri.) Sokáig Szilárdnak is hívtam. Hiába bizonygatta neki Izsák, hogyha be­szélgethetünk is holmiféle fizikai intellektualizmusról, akkor az minden bizonnyal nem a stabilitásból, hanem a labilitásból eredne.

Mintha egy kicsit gyorsabban kezdték volna adogatni a réz­gömböt. Még jobban kihajoltam a korláton. Rozsda-öltönyöm­ben voltam. A parkban egyszer Lót, nagy körítéssel, megkér­dezte, miért választottam éppen rozsdát. A rozsdát csikorgatva fogai között. Egy kicsit megsértődtem akkor. Hogyan feltételez­heti rólam, hogy rozsdát választottam? Elmeséltem neki, hogy mint resztlit kaptam a Vatertól. És elvégre miért ne varrathatná meg normálisan a rozsda-resztlit is az ember? A labda akkor hirtelen megállt. Az üvegen keresztül megpillantottam Lót merinó-fejét. Mikulás tisztább merinó. Még rezgett az ajtó, egy-egy pillanatra az üveg egészen megnyújtotta a fejét. Teste még kisebbnek tűnt. LÉGY JÓ MINDHALÁLIG, súgtam magam elé. A Légy jó mindhalálig volt életemben az első film. Nyolc éven aluliaknak tilos volt. Kibontottunk két falat s a mozi padlásáról néztük. Nekem még ott is csak oldalról jutott egy kis lyuk. Egész éjszaka valami hosszú fejű alakokat láttam mászkálni, és tényleg csak annyit jegyeztem meg az egészből, hogy legyek jó mindhalálig. Aztán hirtelen elkapta a gömböt. Spriccelt tavaszi kabátjában volt. Mercitől vette. Merci Németországból kapta, anyjától. De azt hiszem, nem fizette ki az egészet. Ahogy a bőr­kalapot sem fizette ki. Merciéket még elérte a vízözön. Merci kitűnt. Egy reggel Lót csurom véresen ment le spriccelt tavaszi kabátjában, azóta hívjuk piros palástnak (különben úgy nézett ki benne, mint egy olasz, Oggal meg mint két kis olasz, úgy néz­tek ki, Ogot szardíniagyárosnak is hívtuk, amióta azt a tanyát örökölte; Lótnak allergiája volt az olaszokkal szemben, amióta felesége felment velük a hegyekbe, most hallom, a napokban visszaérkezik a Szent Sírtól), a farkasverembe. Oggal lakott ab­ban a három részből álló pincelakásban. Első pillantásra egzo­tikusnak tűnt az a lakás. Og azóta emlegeti Lót impotenciáját. Persze, csak ugratásból. Szerinte már egy csepp alkoholtól meg­bénul teknősbéka-vezetéke. Nemegyszer gyönyörű lányokkal (igaz, rothadó fenekűekkel is nemegyszer: az egyik egyszer rá­ült Og csipkepaplanára és nagy, rozsdás tócsát hagyott) tért vissza a fővárosból. Fővárosi színházi naplót vezetett. Annak elle­nére, hogy színházba nemigen járt. Egy szép napon Lót észbe kapott, hogy a fővárosi lányok jóval olcsóbbak.

– Sokkal kifizetőbb lezavarni egy-két fővárosi tyúkot, mint ezeket az angyalokat futtatni – mondta.

– És különben is könyörtelenebbül folytatják a mesterségü­ket. Öreg lovarnők. Angyalaink mintha aszalódni kezdtek volna.

Kiszámítottam, hogy a fővárosi liferálás felébe kerül. No de azért ő is egyezett velem, hogy az angyalok mégiscsak angyalok. És ha ivott, mind a kettővel Ognak kellett megbirkóznia. Azt hiszem, itt kell megemlítenem azt is, hogy Lót teknősbéka-veze­téke görbe. Nem emlékszem pontosan, jobbra vagy balra gör­bül-e. Csurom vér volt spriccelt kabátja.

– Megöltem egy lányt – mondta Ognak és szeme elé emelte véres kezét. Og kétszer is elmeséltette vele, s amikor észrevette, hogy másodszor egy-két részleten változtatott, a falnak fordult és aludt tovább.

Belépett. Nemsokára megpillantottam feleségét is. Aztán Mimőt. Szép volt, nagy és szőke.

Hogy is mondjam? Vannak lányok, akikkel szemben az ember képtelen. Egyszerűen képtelen. Egyszerűen, mondjuk, képtelen áttörni a hangfalat. Például így volt ez Mimővel is. Igaz, még­sem annyira egyszerű esetek ezek. Hiszen két évig tulajdonkép­pen minden pillanatban megtörténhetett volna. Azt hiszem, első­sorban magammal szemben voltak gátlásaim. Vagy nem vág­tam le körmeimet, vagy zsíros volt a hajam. És ez elég volt ah­hoz, hogy aznap képtelen legyek akármire, vagy legalábbis fél­úton megálljak, hogy szó szoros értelemben elsírjam magam. A hegyekben levetkőztettem, de egy kicsit közel feküdtünk az út­hoz. Állandóan az járt az eszemben, hogy ha egy kicsit, hacsak egy-két méternyit beljebb húzódnánk, minden megtörténne. Ah­hoz, hogy beljebb vigyem, nagyon nehéz volt. Szólni sem szól­hattam, mert akkor meg felhúzta volna nadrágját. S így lassan besötétedett, mennünk kellett haza, mert a néni vacsorával várt bennünket. Már több mint egy éve nem láttam Mimőt. Kicsit közönségesen maradtam el. Még csak egy lapot sem írtam neki. Van az utcánkban egy fiú, aki egész nap le-föl sétál. Nem is sé­tál, állandóan siet. Hajnaltól késő estig. Mindegyik járókelőhöz van egy-két jó szava. S közben integet, mint aki rémesen siet. Csak akkor áll meg, torpan meg, ha valami durran, puffan. Ak­kor hirtelen felkapja a fejét és az égboltot kezdi vizsgálni.

– ÁTÜTÖTTÉK A HANGFALAT – kiáltja csillogó szemek­kel. Szeretem ezt a fiút. Sok a szimpatikus elmebeteg városkánk­ban. Határozott, magabiztos, vígkedélyű emberek.

– De jaj lesz nekem, ha meghalnak a szüleim – mondogatja az egyik.

– Miért? – kérdeztem tőle.

– Nem lesz kinek hordani a vizet – mondja.

– Nem? – kérdezem.

– Nem – mondja. – Nem lesz kinek hordani a vizet és jaj lesz nekem. Jaj.

Hogy is mondjam? Vannak lányok, akikkel szemben az ember képtelen. Az ember egyszerűen képtelen áttörni a hangfalat.

A rézgömb mintha kiröpült volna az utcára. A járókelők lábai közé. Még nem vettek észre. Egy kicsit mintha visszakaptam volna a fejem. Mózes szökik hasonlóan a kis oroszlán elől. Csak úgy tudja megőrizni, ha nem találkozik vele. Valamelyik nap felhoztam Šolt is ide a padlásra. Nem hiszem, hogy tudta volna, hogy éppen ez a padlás szerepel könyvemben. Apjáról mesélt. Sokszor sír. Megöregedett. Motorbiciklit fog venni neki. Ten­gerre utazott. Aztán külföldre megy. A tengeren még, úgy lehet, találkozunk.

– Egy napszemüveget szeretnék – mondtam neki.

– Napszemüveget? – nézett rám egy kicsit csodálkozva.

– Mindössze egy napszemüveget szeretnék – mondtam kicsit határozottabban, habár idegességem, fáradtságom nem sikerült elrejtenem.

– Talán a fény? – kérdezte.

– Nem. Jól tudod, mennyire függök a naptól – mondtam. – Egyedül a naptól függök, tudod. Tulajdonképpen van is egy nap­szemüvegem. Most éppen Mikulásnál van. Kicsit világos. Kicsit sötétebb, nem felhívó, ízléses napszemüveget szeretnék. Fárasz­tanak az emberek tekintetei, bőrük színe. Egyszerűen magam­mal szeretnék maradni.

Lót lehajtott fejjel, mint aki úgy is lát, tud mindent, kezeit mélyen zsebbe dugva, gyors, apró léptekkel jött a lépcsőhöz. Losey egyik filmjéről jövet láttam hasonlóan sietni egyszer. Fele­sége és a gyerekek vagy tíz méterre lemaradtak tőle. Hajnalban utazni akart és gyorsan pénzre kellett szert tennie. Közben rá­futottak Engyeszpáékra. Már egy éve tartozott Engyeszpáéknak. Mesterien átejtette őket. Mikulás is. Ezért nem is neheztelt rá. Zsarolták Šolt. És Šol képtelen volt kikeveredni Engyeszpáék karmai közül. Egyszer maguk közé fektették, részegen, meztelenül. Nemrégen találkoztam velük. Elváltak a szüleik. Azt hi­szem, Izsák szülei is elváltak. Megöleltük egymást Lóttal. Fris­sen borotválkozott, mégis mintha kérges lett volna az arca. Szá­jából erős nikotinszag terjedt. (Akkor még nem pipáztam.) Lót mellett mindig gyereknek éreztem magam. Fizikailag már ré­gen befejeztetett. Szép, csontos arca sárga volt. Szeme körül nagy sötétbarna holdudvar. Ez a sötétbarna holdudvar legjel­lemzőbb Lótra.

– Már régóta akartam mondani, hogy ne borotválkozz – mondta. – Éppen ez a kis markánsság hiányzott az arcodról mindig. Babaarcod sokszor zavart. Sokszor valami elfuserált babára emlékeztettél. (Mamád mesélte, magad is sokáig, egész az elsőig, babáztál.) Sokszor idegesített megfoghatatlan, áttetsző fizionómiád. Éppen mondom neki – fordult a lihegve érkező lányok felé –, milyen stramm így, hogy nem borotválkozik. Ugye, Mimő?

Kicsit zavartan, idegesen, ügyetlenkedve keltem fel, csókoltam meg a lányokat. Mimőnek meleg, puha volt az arca. Gyorsan ugráltak szemgolyói. Gyorsan, kedvesen, kényeskedve beszélt. Lesegítettem kabátjaikat, és leültünk. Egy pillanatig csönd volt. Mosolyogva vizsgáltak.

– Tudod – mondtam Lóthoz fordulva –, ez a megfoghatat­lanság, azt hiszem, törött orrcsontomtól ered. Arról van szó, hogy különbözők a profiljaim. Azt hiszem, innen ered minden. És több mint valószínű, ennek van egy lelki vetülete is. Az egyik oldal­ról hegyes az orrom, a másikról meg tompa, horpadt. Az egyik oldalról olyan, mint egy vércséjé, másikról mint egy kis medvebocsé – mondta Lót nevetve.

– Ha ránézel valakire, a legrövidebb idő alatt megállapodik a tekinteted. Nálam ez nehéz. Lehetetlen. Mindig félresiklik az orromról. Rózsaszín bőröm, zöld szemem, seszínű hajam még csak jobban meghiúsít minden próbálkozást. Talán csak ajkaim, vércseprofilomon ez a heg – mondtam.

– Persze karcsúságodról sem lenne szabad megfeledkeznünk – mondta Lót felesége.

– Éppen most olvastam az egyik párizsi divattervező kiált­ványát:

LEGYENEK BÁTRAK MAGASAK KARCSÚAK

– Mindig is így képzeltem el magamnak Raszkolnyikovot – mondta Lót. – Lázasnak, bőrbetegekre emlékeztető nyugtalan­sággal. Különben biztos azért, mert mindig te magyaráztad ne­künk Raszkolnyikovot.

– Lót, vigyázz! Nem szabad ilyeneket mesélned. Megijesztet­tél, zavarba hoztál egy kicsit – mondtam.

– Persze, persze – nevetett jóízűen Lót felesége felé fordulva –, tudod, különben sem ártana eltenni láb alól Mimő házinénijét. Nem tudom, meséltem-e, mi történt, amikor utoljára itt járt Šol? Benn ültünk a szobában az asztal körül, amikor kinn a konyhá­ban valami nagyot puffant, csattant. Hirtelen mindannyian fel­kaptuk a fejünket. Nem tudom, miért, kiabálni kezdtem: bravó, bravó, Mimő, felfordult a néni, Mimő tiéd (– miénk) a lakás, a konyha, a fürdőszoba, Mimő, itt a Šubićevában! Šollal is mint­ha valami történt volna. Cipőstül beugrott a paplan alá. Én meg az asztalra ugrottam a tányérok közé. Szavaltam, tudod, azelőtt meg úgy terveztem végezni a nénivel, hogy este, amikor lefekszik, én is meztelenre vetkőzöm s bebújok mellé. Ha van még benne egy csepp szemérem, remélem, meghalt volna. Igaz, szere­tett – mert a férjére emlékeztettem. Mérnök volt. Ivott. Szakál­lat hordott. Senki nem ismerte, senki nem látta közülünk. Még a fényképével sem találkoztunk soha. Nevére sem emlékszem már. Valami ló neve volt, ha jól emlékszem. De mégis állandóan jelen volt, tényleg, mintha közülünk való lett volna. Hónapokig haldoklott. Először megsárgult. Sárga fázisától kezdve egy szót sem szólt többé. Csak ült az ágyban és mozdulatlanul nézte a nénit. Néni se csinált egész nap semmit. Ült egy széken és nézte férjét. Aztán megbarnult. Aztán meg megfeketedett. Szakálla még akkor is szép volt. Amikor Šol először jött hozzájuk, Mimőnek sürgősen el kellett mennie az egyetemre. A néni temp­lomban volt. Šolt bevezettem a fürdőszobába. Én meg leugrottam cigarettáért. Közben megjött a néni, és mit sem sejtve benyitott a fürdőszobába. Azt hitte, Mimő nyitva felejtette a csapot. Egy nagy, szőrös, szakállas, szép embert pillantott meg a kádban. Nem mozdult, csak nézte nagy, barna szemével. Csak a szakálla mozgott, csillogott, zsongott, mint egy darázsfészek. Czilla apja halt meg hasonlóan. Üszkösödni kezdett a lába. Mindig egy vek­nit kellett a lába helyére tenni, hogy ne a lábát rágja az a sok fekete lány. Czilla öngyilkos akart lenni a nyáron. Írt egy hosszú levelet. Azt mondta, megvan a méreg. Messze beevezünk majd a tengerre, ő beveszi a mérget, én meg majd kilököm a csónak­ból. Akkor halkan kinyílt az ajtó és bejött a néni mosolyogva, egy kicsit szégyenlősen, kedveskedve, ahogyan mindig szokott, és azt mondta, hogy véletlenül erősebben találta lecsapni a WC födőjét. Első pillantásra nem hitt szemének. Hogy engem az asztalon lát, Šolt meg ruhástól az ágyban. Mimő gyorsan oda­szaladt hozzá, megcsókolgatta és megkérte, ne zavarjon bennün­ket még egy pár percig, mert éppen egy színdarabot próbálunk. Erre én egy tányérra léptem, Šol pedig hangosan horkolni kez­dett. Patetikusan szavaltam:

TÍZ ZSIDÓK JÖTTEK KISSÉ KORÁN VIRRASZTÓBA

JÖTTEK DE AZ ILLETŐ ÉLT MÉGHOZZÁ ERŐSEN

A lányok tapsoltak. A házinéni is. Leült az egyik fotelbe és vihogott, tapsolt egész délután. Šol tényleg elaludt. Én meg sorba összetapostam mindent az asztalon. Tö Fe súgott. Az mondta, úgy nézek ki, mint Petőfi Sándor.

– Én is, tényleg, nagyon szeretem azt a lakást – mondtam –, megszoktam, megszerettem. Mégis a WC-jét szeretem legjobban. Falvédője miatt. Két nagy zseb van a virágokkal hímzett fal­védőn. Az egyikben van a tiszta toalettpapír, a másikban meg a használt. Rózsaszínnel van ráhímezve a következő mondat, amely, akárhányszor, akármikor menjek is a WC-be, még ha hányni is, vagy ha hasmenésem van is, mindig fellelkesít, mélyen elgondolkodtat és feleletet ad minden kérdésemre, miközben zsebébe dugom a használt toalettpapírt és hangosan olvasom:

SEM ÍRÁS SEM OLVASÁS

A CÉLJA EGÉSZEN MÁS

(Folytatása következik)