Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Tolnai Ottó
ÉRZELMES TOLVAJOK III.
1965. március 15.
Haragudtam magamra, hogy Lót sürgönyére mindjárt a páholyba kapaszkodtam.
Mind jobban megszoktam, megszerettem Ortopédot. Ha ránéztél, hozzáértél, behorpadt. Gittszerű volt a húsa. Az orra néha egészen megnyúlt. Nemrégen szerelt le.
– Örömmel bevonulnék megint – mondta.
– Be? – kérdeztem.
– Be – mondta.
Mind kevesebbet járt a műhelybe. Habár tetszett neki az egyik szlovén felsőrészkészítő nő. Pecekről mesélt mindig Ortopédnak, így hívták kis mopszliját.
– Felijedtem az éjszaka – mesélte agresszívan a lány –, és rögtön tudtam, Pecekkel baj van, valami történhetett vele. Odarohanok ágyacskájához és képzelje, tényleg lecsúszott róla a kis, kockás takaró.
– Jebem ti ja Peceka – káromkodott itthon egész nap Ortopéd. Hazahordta szokatlan alakú kaptafáit, hosszú késeit, a nagy viaszgumókat. Legtöbbször egész nap az ágyban trónoltam. Tele volt könyvvel, újsággal, papirossal. Reggeltől estig vagy tíz-húsz ortopéd kuncsaft megfordult nálunk. Szép lányok, asszonyok is akadtak köztük. A legszebbnek mind a két lábán hét ujja volt. Ortopéd hosszan méricskélte, tapogatta – néha egész fölig. A lány félve pislogott felém.
Azt hitték, beteg vagyok, sohasem mozdulok ki az ágyból. Nemegyszer pénzt dobtak paplanomra. Az olvasást mímeltem, Ortopéd művész volt. De sehogyan sem tudtam rábeszélni, öntsük ki kaptafáit, rendezzünk kiállítást.
Lassan elszakadtam Lótéktól. Elpiszkolódtam és megtaláltam az egyensúlyt. Csak be kellett ülnöm az ágyba és nézni, hogyan szorgoskodik Ortopéd. De az utcákon is tudtam már sétálni. Néha egész nap a kirakatokat, a francia olvasóterem képeit tanulmányoztam. Ha netalán elmaradtam egy-két napra, alig vártam, hogy ajándékkal Ortopédhoz siessek.
Féltem, Lóttal túlságosan meg fogunk örülni egymásnak. S jól tudtam, ez mivel jár. Először is kipirulok, mint a rák. Utoljára pl. annyira megzavarodtam, hogy téves villamosra szálltam fel. Amikor észrevettem, úgy léptem ki, mintha állna. Hónapokig felkötve hordtam a kezem. Vörös köpenyem meg (amelyben Oggal jártam az ablakra és egyszer tyúktolvajnak néztek bennünket, suhogva futottam el az árokban lapuló Og mellett, aki nem bírta visszafojtani a nevetést, amikor meghallotta köpenyem suhogását, megfogták és a rendőrségen be kellett vallania, hogy egy asszonyt lestünk, hogyan vetkőzik) ki kellett mosni.
De már késő volt lemászni. Pedig tudtam, Ortopéd aznap is énmiattam nem ment be a műhelybe. És máris kibillentem egyensúlyomból. Izzadni, viszketni kezdtem. Egész rendszert konstruáltam erre a viszketegségre. Habár lényegében csak a rendszertelen tisztálkodástól eredt az egész.
Emlékszem, egyszer egész családunk rühes lett. Valami büdös zsírral dörzsöltük sokáig egymás hóna alját.
Újra bekapcsolták a ventilátort.
Egyik novella-vázlatomat javítgattam.
Šolnak később tetszett ez a vázlat.
– A legnagyobb bábfestő vagy a filmesek közül – mondta. Sosem fejeztem be azt sem. Csak Ortopéd monológjait, káromkodásait, prasnyaságait jegyeztem még hozzá.
Nagyokat nevetve mesélte el újra és újra, hogyan piszkított az egyik előkelő szálloda parkettás folyosóján a szőnyeg alá és hogyan vágódott rajta hanyatt az egyik kövér alak.
Tudtam, Peceket el kell tennem láb alól.
Különben örökké üldözni, követni fogja Ortopédot.
– Jebem ti ja Peceka – hajtogattam már én is.
Kiapadtam. Mindjárt izzadni kezdtek az ujjaim. Azt hiszem, a rendszertelen koszt és a rendszertelen nemi élet miatt.
Mert Ortopéd is csak éppen tapogatta, méricskélte a lányok lábait.
Legfőbb néha hozzám is odavezetett egyet-egyet, hogy tapogassam meg örökre kificamodott bokájukat.
Alig várta, hogy megérinthesse a kuncsaft Achilles-sarkát. És Ortopédnek ez elég volt. Tovább nem ment.
Nem küldtem semmit a gyerekeknek. Persze ők azt hitték, valami egészen másról van szó.
No de hát az ügy futott tovább. Az ügyek magánjárók. Csak cérnaguriga kell hozzá, meg gumi.
Varázshegyről való elhurcoltatásunk után többé egyszerűen nem tudtuk komolyan venni az egészet.
Šollal akkor már másodszor vesztettük el szüzességünket.
De körülbelül hogyan is történt?
A festőkkel felmentünk a hegyekbe.
Nem sokat fogyasztottunk. Talán csak Šol. Emlékszem, megmarkolta a lámpás forró cilinderét.
Egy magas, pirospozsgás, ősz remeténél voltunk. B., Šol és én gyalog, a többiek meg a Citroënnel jöttek vissza.
Szépen esett a hó. Egyáltalán nem volt hideg. Örömünkben hemperegtünk.
A varázshegy kis sánta portása elébünk ugrott. Nem akart fölengedni bennüket. Már egy fél évtizede komoly problémát jelentett számunkra a varázshegyre való feljutás, képtelenek voltunk megoldani ezt a komoly problémát – mivel a néma gyerkőcnek még a mamája sem érti a szavát stb. A portások (sok volt, sok) sehogyan sem tudtak megszokni, megismerni bennünket. Sehogyan sem tudtak megbékélni velünk.
Valamiért gyanúsnak tűnhettünk nekik. Szó szoros értelemben idegeneknek.
– Röntgen ezeknek az egyszerű bácsiknak a szeme – ugrattam többször a gyerekeket. Akármilyen sürgős munkánk akadt is fenn, ha ránk szóltak, kik vagyunk, mit akarunk, összerezzentünk, megzavarodtunk és kisomfordáltunk.
Šol vitatkozni kezdett vele. B.-vel szó nélkül felmentünk. Nemsokára Šol is utánunk szaladt.
Azt hiszem, éppen szombat lehetett. Mindannyian jelen voltak, akiknek jelen kellett lenniük.
Kopaszok és nemkopaszok (magas és alacsony homlokúak). Bajszosak és nembajszosak. Shakespeare. Karikaturisták és karikatúráik. Sportszakértők és nemsportszakértők. A kövér és a sovány feleségek. A szép és a nemszép fiúk.
Csend volt.
Csak a kártyák csattogását lehetett hallani.
Csak az egyik sarokban magyarázott komoly hallgatóinak kicsit hangosabban egy szép lány.
– Nem á.
– á.
– á.
– Nem á.
– á.
– á.
– Nem a.
– á.
– á.
– á.
– á.
– Nem á.
– á.
– á.
– á.
– á.
– a.
– Nem a.
– a.
– a.
– Nem a.
– a.
– a.
– Nem a.
– Nem a.
– Nem a.
– Nem á.
– á.
– a.
– á.
– á.
– Nem á.
– á.
– á.
– Nem á.
– á.
– Nem á.
– Nem á.
– á.
– a.
Talán még elhamarkodott lenne ezekről az emberekről mesélni.
A próza nem sietős valami.
Jobb lesz még egy ideig a félimaginárius szövegek divatja után menni.
Mindenesetre érdekes, sőt originálisan rosálták feleségeiket.
B. egy fekete lányhoz ült. Szilvafarú-félék közül volt.
Šol meg Og első szerelméhez. Igaz, rettegett hosszú nyelvétől.
Felkotorta gyomrát, ha csókolóztak.
Én az egyik karikaturistához ültem.
Csönd volt.
– á.
– á.
– á.
– Nem á.
– Nem a.
– a.
– Nem a.
– á.
– Nem a.
– á.
– a.
– a.
– á.
– Nem á.
– Nem á.
– Nem á.
– á.
És akkor kinyílt az egyik ajtó. Két rendőr lépett be. Oldalukon pisztoly, gumibot.
És akkor kinyílt a másik ajtó is, az ivónál. Azon is két rendőr lépett be. Náluk is pisztoly, gumibot.
Lihegve, rikácsolva ugrott be köztük a kis, sánta, szilvakék portás.
Csönd volt.
A kártyák csattogtak csupán.
– á.
– Nem á.
– Nem á.
– Nem á.
– Nem á.
– á.
– á.
– á.
– á.
– á.
– á.
– Nem á.
|
– á. – á. – á. – i. – mondta Šol hangosan. – á. – á. – á. A portás rámutatott. – Jedan – mondta. |
Az egyik rendőr odajött hozzám, megfogta a karom és illedelmesen megemelt.
– Idemo dečko – mondta és kivezetett.
B. és Šol, ahogy észrevették a rendőröket, gyorsan megölelték a lányokat.
Tíz perc is elmúlt, mire megtalálták Šolt. Lassan, csendben sétáltak az asztalok között, Shakespeare-t és a szilvakék portást is csöndre intve.
Kivezették hozzám.
B.-t nem találták.
Akkor felállt egy szép, nyúlánk ember. Hosszú ujjaival a bűnösre mutatott.
– Tri – mondta és leült.
B.-t leszedték a fekete lányról és levittek bennünket.
A varázshegy tövében egy fekete autó várt.
Ránk csapták az ajtót és forogni kezdett velünk a világ. Egy magas ház előtt szálltunk ki.
Bent mindent az asztalra kellett raknunk. A cipőfűzőt, nyakkendőt, hozentróglit.
Késem szerencsére nem tudták kinyitni. Azt hitték, valamilyen műszer.
A fal mellé állítottak bennünket.
– á. – súgtam B.-nek.
– Nem á. – súgta B.
– á.
– a. – súgtam.
– Nem á. – súgta B.
Három rendőr volt a szobában. Egy ült. A másik kettő meg jobbról és balról állt. De alig hogy a falhoz támaszkodtunk (háromnégy méterre lehetett az asztaltól), Šol az asztalhoz ugrott, hogy elvegyen valamit. A jobbról és balról álló rendőr mellette termett. B-vel még időben visszarántottuk.
Fogalmunk sem volt, mit akar.
– Nem á. – súgta B.
– á. – súgtam.
– Nem á.
– á.
– á. – súgta B.
Šol újra az asztalra vetette magát. Újra a falhoz rángattuk.
A rendőrök leoldották gumibotjukat. Harmadszor még váratlanabbul, még gyorsabban termett az asztalnál.
Csak akkor vettem részre, hogy valami pálcika után kapkod. Egy nagyobbra sikerült, piszkos fogvájóra hasonlított. Egyszerre csaptak a kezére, a fejére. Egy üres folyosón vezettek bennünket. Ránk zárták a cellát. A deszkaemelvényen kívül semmi sem volt bent. A rácsos ablakon ki volt törve az üveg. Kint szépen esett a hó.
B. akkor vette észre, hogy nem a saját sapkáját hozta magával a varázshegyről. A sapka piros bélésére sárga Eiffel-torony volt hímezve.
Összeszaggattuk.
Teli torokból énekeltünk fél éjszaka.
– Nem á.
– á.
– á.
– á.
– á.
– á.
– á.
– Nem. á.
– a.
Aztán a piszkos deszkára feküdtünk.
Reggel visszakaptuk a nyakkendőt, a hozentróglit. A pálcikát is.
Šol mohón kapott érte. Megcsókolta. Megpiszkálta vele szakállát.
— Akademski slikar. Žalosno – mondta a főnök és visszaadta B igazolványát.
– Da, žalosno – mondta B.
– Žalosno – mondta a jobbról álló rendőr.
– Da, žalosno – mondta Šol.
– Žalosno – mondta a balról álló rendőr.
– Da, žalosno – mondtam én.
– Žalosno – mondta a főnök, a jobbról és balról álló rendőr egyszerre.
– Da, žalosno – mondta B, Šol és én egyszerre.
Šolhoz mentünk aludni. A cirkuszosoknál lakott egy jól fizetett focistával, aki éppen külföldön portyázott és színes képeslapokkal szomorította Šol életét.
Az úton Šol elmesélte, hogy fiatalon elhalálozott dobos barátjától, ŠOL-tól kapta emlékül azt a „pálcikát”. Játszás közben repedt le dobverőjéről.
Egy lány feküdt a díványon.
– á. – mondta B.
Hajat moshatott, mert úgy nézett ki, mint egy ázott ürge.
– á. – mondta B., és bebújt mellé.
Reggel két rendőr lépett be a szobába. Mind a hárman eltűntünk a paplan alá, és már csak a portás rikácsoló hangját vártuk. A lány szó nélkül kikelt az ágyból. Meztelen. B. kinyújtotta a paplan alól alsóneműit. Felöltözött. Betakargatott bennünket, eloltotta a villanyt és elmentek. (A házinéni húga volt. Sikkasztott.)
Délután nagyot hólabdáztunk.
A kiállításon (B.-nek is volt éppen egy-két vászna) egy algéri lány megkérdezte B.-től az egyik kép címét.
– Lemur – mondta B., és megfogta a nagyorrú lány kezét.
Fényképeztünk, címet cseréltünk az algériakkal, és mondom, nagyot hólabdáztunk.
(Folytatjuk)