EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1259996. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 171–172. szám

Thomka Beáta

Erósz, szabadság és zűrzavar

1979. augusztus 15.

 

„… évezredek óta csak zűrzavart (totális zűrza-vart) látunk, ha erotika és művészet véletlenül a téma”, írja Szentkuthy egyik esszéjében. Barthes Beszédtöredékek a szerelemről c. írásában ennek az észrevételnek egy másik dimenziója tárul fel: „Aki a szerelemről akar írni, annak a nyelv zűrzavarával kell szembenéznie”, önként kínálkozik a kérdés: tényleg így van-e, s különösképpen ma is így van-e, amikor úgy tűnik, mind több lehetőség kínálkozik arra, hogy akár a pszichoanalízis, akár a szocioló-gia, akár a művészeti gyakorlat irányából demisztifikálódjon egy sor olyan jelenség, amelyre a civilizá-ció története mint finom rétegeket fektette rá tabuit, megszokásait, tilalmait, szabályozó, irányító gépe-zetének elvárásait, kánonjait. Freud kutatásai nyo-mán, a mai pszichoanalízis felfedezései, Wilhelm Reich művei alapján, Marcuse Erósz és civilizációja, Foucault szexualitás-története után kétségtelenül megváltozott a szexuális életről alkotott tudományos elképzelés. Mindez azonban nem bizonyult elég ha-tékonynak ahhoz, hogy abban a tágabb és bonyo-lultabb viszonylatrendszerben is éreztesse hatását, amit az erotika jelent. A totális zűrzavar, amelyet Szentkuthy észlel nemcsak az erotika és művészet vonatkozásában nyilvánul meg, hanem erotika és gondolkodás, erotika és társadalmi gyakorlat relá-cióján is. A modern kor azáltal, hogy minden testi-ségre vonatkozó megnyilvánulásban erotikát téte-lez, az erotikát a szexualitásra redukálja, s ezzel nemcsak az erotika jelentéskörét szűkíti be veszé-lyes módon, hanem a szexualitástól is megvonja mindazt, ami benne minőségileg többet jelent, mint két test találkozását. Az ember teremtő energiái, kreatív ösztönei közül az egyik leglényegesebb, az emberi természet leglényegéből adódó az, amelyet a görögség Érósznak nevezett. Az Érószban imma-nensen meglevő jelentések közül, melyeket az em-beri tapasztalat évezredes folyamata alakított ki, a modern kor csak azt tette magáévá, amelyet a leg-könnyebben manipulálhat: a szexuális vonatkozáso-kat. Marcuse szerint ez a kor tudatosan, hevesen és módszeresen törekszik az ösztönös és az intellek-tuális szféra, a gyönyör és a gondolkodás szférái-nak szétválasztására. Az Érószt nem kultúrateremtő energiaként tételezi, mint a platoni filozófia, hanem biológiai energiaként. A represszív feltételek között az Érósz kiteljesedése számára nincs lehetőség, mint ahogy nincs lehetőség arra sem, hogy a szexu-alitás belenőhessen az Érószba.

Marcusenak a nem represszív kultúráról kialakított víziójában központi helyet foglal el az ösztön és az értelem új viszonyának kialakítása. Ebben a viszony-ban fundamentális szerepe van az olyan társadalmi feltételek létrehozásának, amelyekben azáltal, hogy nem különítődnek el az emberi szervezet fizikai és szellemi részei, mint a történelem során, olyan magasabbrendű formában egyesülhetnek, amelyben az élvezet racionalizálódik, az értelem pedig erotizálódik, s ezzel párhuzamosan olyan tevékenységfor-mák is erotizálódnak, amelyre a represszív társadal-makban nem nyílt lehetőség. A nem represszív szubli-máció során a szexuális élet megnyilvánulásai is transzformáción mennek keresztül, s mivel az egyén-nek saját testi és szellemi energiáit nem integritá-sának megvédésére kell többé fordítania, szexuális ösztöneit s a belőlük fakadó energiákat minőségibb létezésének kiépítésére használhatja fel. Ennek a létezésnek fontos attribútuma az Erósz, az a teljes értelmű erotika, amelyet egyelőre csupán mint ho-mályos, elhomályosított képzetet, mint gyanús, körül nem írható fogalmat használunk, amelynek említé-sekor „totális zűrzavar” keletkezik.

Paradoxonnak tűnhet, de minden kísérlet, amely e fogalom körülírására irányul, egyben szembe találja magát az elnyomás és a felszabadítás problémájá-val: szexuális élet és ideológia, erotika és szabad-ság kérdései olyan veszélyesen talán sosem fonód-tak össze, mint éppen a mi korunkban. Sad és Laut-réamont, Artaud és Bataille művei nem véletlenül váltak ízlés- és gondolkodásformáló tényezőkké 1968 tavaszától errefelé. A szellemi hagyományból nem véletlenül nyúltak vissza éppen hozzájuk azok a radikális fiatal értelmiségiek, akik Marx és Freud mellett az ő műveikből nyertek ösztönzést saját hely-zetük felmérésére és egy olyan szellemi érzékeny-ség kialakítására, amely csak a feltételt nem ismerő művészi és filozófiai következetesség iránt vált fo-gékonnyá. Ezek a művészi attitűdök éppen az által a radikalizmus által élhették át reneszánszunkat, amelyet az adott kor és az adott társadalom iránti viszonyukban kialakítottak. Ez valamennyiüknél töb-bek között azoknak a tabuknak a lerombolásában nyilvánult meg, amelyeket a társadalom erkölcsi és ízlésbeli normák formájában a szexualitással kap-csolatban kialakított. Hogy a represszió milyen fokú lehetett akár Sade, akár Lautréamont korában, az elementáris erejű reakciójukon is lemérhető. A mazochizmus, a homoszexuálisokhoz írott lautréamont-i óda, a bataille-i perverzitások határt nem ismerő tombolása csak egyféleképpen értelmezhető és ért-hető meg: mint az intézményesített társadalmi és szellemi elnyomás, és a szexualitást barbár szintre süllyesztő represszió elleni lázadás beszéde.

Ez a beszéd évtizedekkel (évszázadokkal!) később, ma is olyan revelláló hatással bír, amely nélkül talán meg sem kísérelhetnénk a Szentkuthy által emlege-tett totális zűrzavarnak az eloszlatását, vagy egy olyan víziónak a kihordását, amelyben az erotika mint kreatív testi, lelki és szellemi energiák „egymásbanlétének” realizálója a tartalmasabb és a dehumanizálódástól mentes részeként van jelen.

Talán meg kell hallgatnunk Ortega szavát: „Az erotizmus elméletének az erotika legtökéletesebb for-máinak elemzésével kell kezdődnie, és nem a pato-lógiás jelenségek elemzésével.” Ortega az Estudios sobre el amor című, a szerelemről írott tanulmányá-ban jelzi is az egyik lehetséges irányt, amelyben a tökéletes formák kutatása megindulhat: „A szere-lem és a miszticizmus szótárának hasonlósága gya-nút ébreszt afelől, hogy a szerelem és a miszti-cizmus egy tőről fakadnak.” Vajon tényleg egy tő-ről fakad-e a szerelem és a miszticizmus?

Az archaikus világ miszticizmusa kozmogóniai jelleggel ruházta fel az Érászt. A taoista világképben az egyetemes összhang elve Jang és Jin, a férfi és a női princípium harmóniájában nyilvánul meg. A férfi elem az ég, a női elem a föld megfelelője. A szexuális érintkezésben a menny és a föld lép kap-csolatra, tehát az érintkezés az egyetemes össz-hang megvalósítója. A nemek közötti természe-tes vonzást talán egy kor sem terjesztette ki olyan univerzális módon, mint az ősi kínai taoista szem-lélet. A Jang jegyei a fény, a tűz, a keménység, a mozgás. A Jin minőségei a sötétség, a víz, a puhaság, a hidegség. A test, a világegyetemhez hasonlóan oszlik fel két részre: a test felső részé-ben a Jang mennyei szellemei tartózkodnak, az al-sókban a Jin földi szellemei lakoznak. Ez a függő-leges felosztás az alapja a misztikus grafikai alko-tások, a talizmánok, amulettek, a kalligráfia, a ti-tokzatos tartalmú diagramok, majd később a tájké-pek és a kínai írás függőleges irányának: mindezeken az ábrákon és írásjegyeken az ég és a föld, a fent és a lent, a férfi és a női kettőssége tükröző-dik. A mágikus hatású kalligráfiában hasonlókép-pen döntő szerepet játszik az egyenes és a hullá-mos, a gömbölyű vonal. A szögletes formájú írás-jelek a Jang princípiumának, a köröző vonalak a Jin princípiumának feleltek meg. A taoista művé-szet egész erotikus flórát hozott létre, melyben a nárcisz, a lótuszvirág, a peónia a női nemi szer-vek, tehát a Jin elem szimbólumai. A taoista taní-tásban a szexuális erő az életerő megfelelője, a teremtő erő analógiája. A világegyetem elsődleges erőinek mozgatói a nemi szervek, a nemi közösü-lés pedig kozmikus erők által befolyásolt cseleke-det.

Az ősi indiai tanítás, a tantrizmus, amely kidolgoz-ta a szex jógáját és az extázis kultuszát ápolta, szintén vallási rítusként értelmezte a szexuális te-vékenységet. A világ itt is két részre oszlik (férfi/női kettősség analógiájára), s e két elem egyesülé-se a legmagasabb rendű jelenségnek számít. A taoizmustól eltérően azonban itt a női princípium-nak van elsőbbsége: a nő szimbóluma a hold, a piros szín, a férfié a nap, a fehér szín, a kígyó. A női princípium jegyei a változás, a mozgás, a dina-mika, az anyagiság: Kali a teremtés istennője és szerető egy személyben, aki teremt, táplál, dolgo-zik. A férfit a mozdulatlanság, a kontempláció, a tehetetlenség jellemzi. A kínai tanításban a női elvhez egy sor negatív tulajdonság tartozik, míg itt mindez a férfi elvhez rendelődik. A tantrizmus sze-rint minden szervezetben kozmikus energiák nyug-szanak, amelyek a szexuális kapcsolatban jutnak kifejeződésre. A szexuális gyakorlat kifejlesztése, finomítása kultikus cselekedet, amelynek nemcsak a testi élvezet fokozása a célja, hanem egy maga-sabb rendű metafizikai realizáció elérése, amely-ben az ember az istenivel, a világegyetemmel léte-sít kommunikációt.

Az archaikus szemlélet nem választotta szét az érzékiségben jelenlevő testi és szellemi szférákat, hanem éppen ellenkezőleg: a testi kapcsolatokat mint a legmagasabb és legelvontabb szellemi ré-giókkal való társalgás lehetőségeit ápolta. A misz-tikus képzelet tényeit ennek a kornak az embere testi valóságának tényeiként élte át. Abból a tény-ből, hogy az univerzumot mozgató egyetemes összhang elve megvalósítható bizonyos testhelyzetekkel, az érintés, a kapcsolatteremtés bizonyos rituális módozataival, olyasféle testi-lelki-szellemi összhang jött létre, amelyből nemcsak testi jóér-zés származott, hanem amelynek talaján egy egész sajátos kontúrú szellemi és művészeti ha-gyomány jött létre. Ez az összhang az alapja a taoista művészet alkotásainak, költészetének épp-úgy, mint a tantrikus jegyeket őrző indiai diagra-moknak, szobroknak, domborműveknek. A testi valóság, az ösztönök, a szexuális ingerek meg-bonthatatlan egységet képeznek ezekben a mű-vekben és tanításokban a lelki és a szellemi szfé-rával. Közvetlen testiség és misztikus absztrakció olyan formában élt együtt, ahogy ezt számunkra már csak a szürrealista képzelet tudja felidézni. Marquezt parafrazálva (Dél-Amerikában a szürrealizmus az utcán sétál) mondhatnánk, ebben a korban az erotika, a maga legnemesebb értelmé-ben, az utcán sétál.

A görögség megőrizte az érzéki és a lelki szférák egyensúlyát. Platon az Eroszban a dolgokat össze-fogó, egybefonó hevesség, egyesítő erő, a szinté-zis szomjúhozását látta. Ortega írja: „Platon sze-rint a dolgok jelentését kutató filozófia az „erósz”-ból fakadt. Az elmélkedés voltaképpen erotikus gyakorlat. A fogalom, a fogalmazás meg szerelmi rítus.” A néven nevezés, a megnevezés, a dolog és név átfedése a fogalomban kétségtelenül összevethető azzal az átfedéssel, azzal az egységet eredményező cselekedettel, amelyet Platon sze-relmi rítusnak nevez. A görögség érzékiségét és a pogány világ szenzualizmusát Kierkegaard sze-rint nem a szellem, hanem a lelki valóság határoz-za meg. „Ám a lelkileg meghatározott érzékiség nem szembeállítás, nem kizárás, hanem harmónia és összhang. De mivel az érzékiség mint harmoni-kusan meghatározott van tételezve, ezért nem mint princípium, hanem mint együtthangzó enklitikon van tételezve. ” Az érzéki és a szellemi világ harmónia-megbomlása a középkorral indul meg. A középkor szembefordítja egymással a testet és a szellemet, s ezzel lehetetlenné teszi az erotikát, amely e kettős feltételezettség nélkül elképzelhe-tetlen. Az archaikus tapasztalat visszapréselődik abba a mélyen lakozó rétegbe, amelyről a modern lélektan mint kollektív tudatalattiról beszél.

Az érzékiséget és az érzéki erotikust a keresz-ténység tette princípiummá, mondja Kierkegaard. Ez a princípium a maga közvetlenségében kíván kifejezésre jutni. Erre szerinte sem a nyelv, sem a gondolat nem képes: „a nyelvben reflexió van, és ezért nem képes kimondani a közvetlent.’’ Az ér-zéki közvetlenség sem a szóban, sem a fogalom-ban nem fejeződhet ki maradéktalanul: „A zene érzékibb közeg, mint a nyelv, hiszen itt sokkal fontosabb az érzéki csengés, mint a nyelvben.” Kierkegaard a zenében találja meg azt a közeget, amelyben a komplex érzéki tartalmak a legadekvátabb módon kifejeződhetnek. A zene „sokkal elvontabb, mint a nyelv, s ezért nem az egyest fejezi ki, hanem az általánost a maga egész álta-lánosságában, ám ezt az általánosságot mégsem a reflexió absztrakciójában, hanem a közvetlen-ség konkrétságában mondja ki.” A„közvetlen erotikus stádiumok”felülmúlhatatlan módon jelent-keznek Mozart Don Juan c. operájában, amelynek abszolút tárgya Kierkegaard szerint„az érzéki zse-nialitás”.

Ezt a gondolatmenetet követve nagyon távolinak tűnik az az archaikus keleti szemléletmód, amely anélkül, hogy ismerte vagy kialakította volna magá-nak azt az erotika-fogalmat, melyet a görögség az Érószban határozott meg, valójában testiségben és érzékiségben, a szerelem lelki és szellemi mi-nőségeiben mégis egy olyan fajta teljességet hor-dott ki, amelyet európai képzeteinkkel is úgy ítél-hetünk meg, mint a szexualitásnak erotikával való kiteljesedését, az erotikának pedig metafizikává való transzformációját. Egy pontban azonban mégis úgy érezzük, valahol metszik egymást ezek a misztikus tanítások a platoni szemlélettel és a kierkegaard-i koncepcióval, amely az erotikát mint az esztétikai stádium szerelmét tételezi. Ez a pont az egyesülésnek, a kapcsolatteremtésnek, a szün-telenül vágyott, keresett egymásra találás harmóniájának az eszméje, amelyben helyreállítható az elveszített egység, amelyben az emberi nem két részre hasítottsága felülmúlható. A misztikus taní-tásban ez mint az egyetemes összhang elvének megvalósítása jelenik meg, Kierkegaard-nál pedig

– a platóni hatás nyomán – mint olyan törekvés, amely a Másikkal létesítendő kapcsolat realizálá-sát célozza: „ Kierkegaard kettéhasadt tudata szá-mára is a Másik-kal való egyesülés reprezentálná az egységes – önmaga lényegére s így a nembeliség lényegére talált – tudatot. Ez a kísérlet azon-ban hiábavalónak bizonyul: a tudat kettéhasadása túlhaladhatatlanná válik.” (Heller Ágnes).

Ha magunkévá tesszük Kierkegaard-nak azt a megállapítását, mely szerint az érzéki-erotikus tar-talmak közvetlen konkrétságukban csak a zené-ben fejeződhetnek ki, mindazokra a kísérletekre, melyek a festészetben, költészetben, szobrászat-ban az erotikus tartalmak artikulálására, az erotizált anyag művészi gondolattá, formává, kifejezés-sé tételére irányulnak, úgy kell tekintenünk, mint a lehetetlen kimondására irányuló törekvésre. Vagy mint olyan intenciókra, amelyek egy rendkívül összetett, szubtilis élményanyag kifejezését céloz-zák, amelynek nagy részét a fogalomalatti élmény-körből kell felhoznia és transzparenssé tennie a művészetnek.

A szürrealizmus Kivonatos szótára az erotika cím-szót eképpen határozza meg: „Pompázatos szer-tartás egy földalatti teremben.” A „földalatti te-rem” kiterjedései az individuális fogalom előtti ta-pasztalatot is, de a kollektív és archaikus dimenziójú tudatalatti tapasztalatot és emlékezetet is ma-gukba foglalják. Minden olyan kísérlet tehát, amely nyelvi közegben tudja – közvetettsége ellenére is – tökéletes harmóniává oldani az erotikus monda-nivalót, reflektált erotikát hoz létre. Az erotikumnak mint esztétikai minőségű erotikus motívumoknak, erotikus szimbólumoknak, erotikus metaforáknak a megjelenése a nyelv közegében még akkor sem tűnik kisebb felidéző erővel bíró közlésformának, ha tudjuk, hogy az erotikus élménykör bizonyos rétegei erős ellenállást tanúsítanak mindenféle verbalizálással szemben. Talán éppen ezért hívja a költői nyelv olyan gyakran mindazon eszközeit segítségül, amelyekben a fogalmi közlést a képivel, az érzékletessel dúsíthatja. Az erotikus költői ké-pek között rendkívül sok az olyan kép, amelyben természeti, növényi képek jelennek meg erotikus szimbólumok, motívumok formájában. A nyelv, ta-lán, mert érzi, hogy ebben a körben a megnevezés rendkívül nehéz, nagyfokú plaszticitással rendel-kező képek után kutat, melyek látható, megfogha-tó tárgyi-képi élmények evokálásával tehetik intenzívebbé az erotikum jelentéslombozatát.

Ezzel magyarázható annak a gazdag virág-toposz-nak, erotikus flórának a létrejötte a költői nyelvben, amely – a népköltészettől, a virágénekektől a ro-mantikáig, szecesszióig – az erotikus élménykört virágszimbólumokkal igyekezett esztétikai módon artikulálni. A virágnevek megfelelőnek bizonyultak úgy a lelki tartalmak (szerelem, vágy, gyönyör, kívánás, szenvedély), akárcsak a testi valóság (testi formák, testrészek, mozdulatok) megnevezé-sére és szimbolizálására. G. A. Bürger verse pedig, melyet Babits trafójában olvashatunk, mintha an-nak a robbanásnak az előfutára lenne, melyet a 19. századi szecesszió hozott az erotikus flórába: „mint fája derekát a repkény,/fond át az alvó égi nőt!”. A szecesszió minden korábbi irányzatnál in-tenzívebben alakított ki egy olyan képiséget és szimbolikát, melyben a tropikus indák, futónövé-nyek, virágok, szirmok mintájára születő burjánzó, indázó, nyíló, összefonódó, tekergő vonalak a túl-fűtött érzékiség erotizmusának szimbólumaivá vál-tak. Liliomok, kálák, orchideák erodideákká (M. Praz szava, melyet Baudelaire-rel kapcsolatban használ), női és fallikus férfi szimbólumokká transzponálódnak. Morris tapétái, Beardsley Lüszisztraté- és Salome-illusztrációi, Greiner fametszetei, ex librisei, a szecessziós díszítő művészet alkotá-sai, sőt architektúrája egyedülálló energiával lomboztatják ki a művészet erotikus flóráját.

Századunkban a szürrealizmus alakította ki azt a látás- és magatartásmódot, amelyben a szexualitás erotikaként teljesedhet ki, s amelyben a művészi erotika társadalmi funkciót tölt be. Reich a szürre-alistáktól veszi át a gondolatot, hogy a szexualitás a társadalmi forradalom mozgatója. Az az erotikus masinéria, melyet a szürrealizmus indított be, az Érószban szubverzív erőt látott, olyan lehetőséget, amelynek kiaknázásával szétvethetőek azok a társadalmi, eszmei és ízlésbeli kötelékek, amelyek mind alattomosabb formában szabályozzák nem-csak az ember önmegvalósítását, hanem a művé-szi folyamatok alakulását is. A szürrealista szem-léletmód hátterében az a felismerés húzódik meg, melyet Marcuse a következőképpen fogalmazott meg: „Az elidegenedett világban az Erósz felsza-badítása szükségképpen mint romboló, fatális erő hatna, mint a repressív valóságot irányító princí-pium totális negációja.” Xavière Gauthiere Surré-alisme et Sexualité c. könyvében olvassuk:

„Hans Bellmer egyik szobrának címe: Gépfegyver a gyengédség állapotában; a szobor mozgó alap-zaton nyugszik és a női arc alsó részét, a melle-ket, és a herékhez hasonló hajlatokat ábrázolja. Ezek az erotogén elemek képezik a testet és a gépfegyver tölténytárát egyben, a fenyegetés pe-dig, amelyet a világra vonatkoztatnak, nem más, mint a vágy. A szürrealizmus ezt a gépfegyvert a 20-as évek polgári világa szívének szegezte, és állandó készültségi állapotban tartotta. Az erotizmus a szürrealista mozgalom konstitutív eleme, céljainak egyike és azon eszközeinek tartozéka, melyekkel lázadását kifejezésre akarta juttatni és hatásossá akarta tenni.” Breton pedig ezt írja:„az erotizmus privilegizált helyet foglal el, az ingerek és tilalmak gyújtópontját, amelyben az élet legmé-lyebb eseményei lejátszódnak.”

Feltétlenül el kellene gondolkodnunk azon, vajon miért éppen az a szemléletmód tudta a 20. szá-zadban lehántani mindazt a terhet és ballasztot az az erotika kérdésköréről, melyet a „korlátozás ökonómiája” (Faucault) a századok folyamán rá-rakott, az a szemléletmód, amely a fantázia, a nyelvi-képi imagináció, a kifejezés és a közlés tel-jes mértékű szabadságát követelte magának, s amely nem nyugodott bele abba a rendíthetetlen-nek hitt térfelosztásba sem, amely a valóságot a reáliák és az irreáliák, tudatos és öntudatlan, megengedett és tiltott, kimondható és elhallgatásra kényszerített, művészi és nem művészi, ábrázol-ható és ábrázolhatatlan részekre osztotta. A szür-realizmus éppen ezeknek a hatásmezsgyéknek a gyújtópontjait jelölte ki magának olyan kreatív me-zőként, amelyből beláthatóvá és egyenértékűvé vált számára mindkét valóságtömb: a látható és a láthatatlan, a valós és az irreális, az érzékelhető felszín és a misztikus mélység is. Nem véletlen te-hát, hogy a konvenciók és az adott konstellációk olyan fokú felforgatására volt szükség, amilyet a szürrealizmus célul maga elé tűzött, ahhoz, hogy a szexualitás problematikája az elnyomott, kanalizált, visszatartott rétegekből feltörhessen és mint az emberi egzisztencia valós tartozéka váljon mű-vészileg is ábrázolható és művészivé transzponál-ható anyaggá.

A szürrealizmus minden olyan sokkot kiváltott, ame-lyet kiválthatott, de ahhoz, hogy a szexualitás eljut-hasson abba a stádiumba, amelyben már mint a fér-fi-nő testi relációján túlnövő és a testi, lelki, szellemi erők interakcióját megvalósító erotikaként tételeződ-hessen, szükségszerűnek mutatkozott minden olyan védőborító lerántása a problémáról, amelybe a pol-gári szemérem és képmutatás burkolta ezeket az emberi megnyilvánulásokat. A szürrealista művészet aspektusából szemlélve az erotika kérdéskörét az az érzésünk, a zűrzavar emlegetése, amelyről, írá-sunk elején beszéltünk, talán nem is jogosult. S talán nem jogosult egyetlen olyan irodalmi vagy kép-zőművészeti tendencia esetében sem, amely az em-beri szabadságról legalább olyan arányú víziót ter-melt ki magának, mint a szürrealizmus. Az erotika és az irodalom relációján csak olyan esetekben me-rül fel a zűrzavar, amelyekben az irodalom nem vállalja a szabadságról alkotott vízió következetes kihordását, és nem alakít ki magának stratégiát a különböző ideológiai, álesztétikai befolyásokkal szemben. Ezek a befolyások hatnak ki a legközvet-lenebb formában arra, hogy az irodalom ne művészi értékű erotikát termeljen ki, hanem pornográfiát, ne felszabadító hatású öneszmélésre késztessen, ha-nem elrévedjen az ügyesen manipulált látszatsza-badság fényesre és veszélytelenre csiszolt felületei előtt. Az érzékek beszéde, ahogyan az a szür-realista alkotásokban, vagy azoknál a művészeknél megszólal, akiket a szürrealisták elődjüknek tekin-tettek, sajnos gyakran olyan merész és durva, hogy semmiféle konvencionális „műélvezetet” nem biz-tosíthat. Csakhogy ez a beszéd nem is akar ilyenfaj-ta élvezetet kiváltani, s ha kihívta maga ellen ezek-nek az elvárásoknak a reakcióját, el is érte a célját: megrendített egy elvárásrendszert, egy normarend-szert, amelyben a tudatraébredést és az eszmélkedést éppen a jól megszervezett „korlátozás-ökonómia” gátolja.

Az erotika egyenlőre csak reflektált erotikaként léte-zik. Az erotizált világlátás egyelőre visszaszorul a művészet területére, sőt ezen belül is csak arra a keskeny sávra, amelyben az érzékek beszéde egy-ben a nem-represszív szublimáció és a szabadság beszéde is. A társadalmi valóság más területei egy-előre úgy vannak konstituálva, hogy megelégedje-nek a szexualitásnak árúvá, pornográfiává degradálásával és azzal, hogy egyes szavakat száműznek a szótárból. A kultúrateremtő Erósz fellépése még jó időre elodázódik. Addig pedig marad a zűrzavar.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.