Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 8. szám

Burány Nándor

ERKÖLCS ÉS MEGALKUVÁS

1965. augusztus 16.

Érdeklődéssel olvastam az Új Symposion utóbbi számában Fehér Kálmán A személy méltósága és veresége című írását. Mindennap­jaink egy fontos témáját boncolgatja, az ön­igazgatás keretében mozgó, botladozó ember problémáját, a szocialista erkölcs kialakulásá­nak nehézségeit, a személyi felelősség kiélezé­sének fontosságát elemzi.

Nem az írás értékelésével akarok itt fog­lalkozni, számomra éppen egy-egy gondolat volt mindenekelőtt izgalmas, azt akarom meg­írni, hogy folytatódtak, bontakoztak ki tovább bennem.

xxx

Azt hiszem, a szocialista erkölcsnek a meg­határozása nagyon általános. Ez nem is csoda, nem is nagyon lehet másmilyen. Mi az a szoci­alista erkölcs? Hol vannak a normái? (Kellenek azok egyáltalán?)

Az egyháznak, az egyházi erkölcsnek megvolt a maga tízparancsolata. Ha nem is jogi normák voltak ezek, nem állt mögöttük állan­dóan biztosítékként az állami erőszak, de fenyegetésként ott volt a túlvilág pokla, ami a nor­mák megszegőire várt. Nem mondom, hogy hiányzik a szocialista erkölcs „tízparancsolata”, de – s ez sem az én ötletem – hiányzik valami konkrétabb, kézzelfoghatóbb meghatározás, a mindennapi élet nyelvén, mindennapi dolgok­ról, mindennapi használatra. Úgy gondolom, ha ez meglesz, csak azután hivatkozhatunk is rá. A mostani, általános meghatározásokat ugyanis annyiféleképpen lehet (félre)magyarázni, s olyan sok mindent beléjük lehet magyarázni (mindenki a saját álláspontja, pozíciója szerint), hogy a sok változat közül lehetetlen az „igazit” megtalálni.

Éppen ezért, azt hiszem, nagyon nehéz itt nálunk a deviációkról is beszélni. Noha sokszor használjuk ezt a kifejezést. Azt akarják vele éreztetni, hogy egy bizonyos jelenség, létesít­mény fejlődésében eltérések mutatkoznak az eredetitől, az igazi elgondolástól. Az önigazga­tás fejlődéséről is olvastunk többször ilyen megállapítást, ezek célja rámutatni, bizonyos helyen és bizonyos esetekben, hogy az önigaz­gatás fejlődésében az általánostól, a szabálysze­rűtől eltérő elemek jutnak, túlnyomórészt, kifejezésre. De valóban deviációknak lehet nevezni az ilyen jelenségeket?

Ha arra gondolunk, milyen nagy különbségek vannak az egyes országrészek között gazdasági, kulturális és más tekintetben, akkor termé­szetesnek kell vennünk, hogy ezek a különb­ségek az önigazgatási rendszer működésében is tükröződnek.

Azt hiszem, nem az önigazgatási gyakorlat általános szintje, de egy-egy vidék társadalmi valósága (beleértve az önigazgatást is) kell, hogy egységes egészet képezzen. Ha itt, a vidé­ken belül nem lenne meg az egyensúly, az összhang, talán akkor beszélhetnénk inkább deviációról. Noha ez így leírva megint csak általánosan hat, és az általános szabály konkrét megvalósulásában, egyedenként és esetenként, lehetnek eltérések.

xxx

Legnagyobb baj, hogy mindannyian, mind­untalan megalkuszunk. Legtöbbször talán saját vagy mások anyagi érdeke miatt. Vagyis: még nagyon sokszor csak az anyagi érdekeltség mozgatja cselekedeteinket. (S ha majd az anyagiakból lesz elegendő? Nem növekszik-e az étvágyunk gyorsabban, mint ahogy kielégí­tésére lehetőség van? De lehetetlen tudni, tíz év múlva nem lesz-e éppen fordítva.)

Megalkuvók vagyunk. Poltronok. Hajlunk a korrupcióra. (S félek: mikor ezt élesen bírál­juk másoknál is, sokszor, sokan csak irigység­ből tesszük, mi szeretnénk az általunk bíráltak /anyagi/ helyzetébe kerülni.) Rokonaink van­nak, barátaink, férfi- és nőismerőseink, akiknek sok mindent, sok szabálytalanságot, erköcstelenséget el kell néznünk. (Jó tett helyébe jót várj!) És hány kötelék tart bennünket kínos függőség­ben? Ennyire nem vagyunk szabadok? A főnök, a munkavezető, a beosztott, a szülő, a gye­rek... stb. mind olyan elem, akiktől tartani is kell. Az emberben él az igazság érzése, de mielőtt az igazságot, a vélt igazságot kimon­daná vagy leírná, megnézi, kivel beszél, ki hallja, meggondolja, milyen következményei lehetnek rá vagy másokra nézve, és aztán – sokszor nem mondja ki, elhallgatja, lenyeli.

Ha az ember bírál valakit, akkor előre tudja, hogy attól rendszerint ő sem várhat dicséretet, hanem bírálatot. Viszont, legalábbis az anyagi javakat illetően, az ember általában messzebbre juthat a dicsérettel, mint a bírálat­tal. (Az. is, akit dicsérnek, és az is, aki dicsér.) Stane Kavčić írta egy nagyon érdekes kon­gresszus előtti cikkében, hogy olyan légkört kellene teremtenünk, amelyben azok járnak jobban, akik merészen bírálnak. De ő sem mondja meg, hogy lehet ezt megcsinálni.

Nagyon nagy betegség a megalkuvás. Nehe­zen lehetne miatta egy-egy embert bírálni. Mindannyian hordjuk ezt a nyavalyát, ha ön­magunkban küzdünk is ellene, s ha nem is minősíthetjük örök emberi gyengeségnek, de a társadalom fejlődésének mai szintjén nem tudunk tőle megszabadulni. Akiktől némileg is függünk, azoknak (és mért csak azoknak?) érzékenységére, érdekeire tekintettel kell len­nünk. Saját érdekünkben. Csökken vagy éppen fokozódik az ember függőségi viszonya?

A megalkuvó embert semmiképpen sem nevezhetjük erkölcsös embernek. De senki sem mentes a megalkuvástól, mindannyiunk szám­talanszor feláldozta már kisebb-nagyobb java­kért a gerincét. Ha nem venne körül bennün­ket a függőségi viszonyok fojtogató szövevénye, talán nem lenne így. De mégsem egyforma minden ember. Mások a lehetőségek és körül­mények is. Igaz, azonos lehetőségek között is másként viselkedik, cselekszik (ha talán lénye­gileg nem is) egy-egy ember.

xxx

Meséli egy barátom: van két orvos ismerőse. Az egyiknek három gyereke a tengeren nyaral, mégpedig úgy, hogy a másik orvos kiutalta őket mint betegeket, így nem került pénzbe a nyaralás. Fellázad az ember lelkiismerete, amikor ilyesmit hall. Háborog.

Miért?

Hogy lehet ennyire lelkiismeretlen egy em­ber, egy orvos? Saját egészséges gyerekeit küldi a közösség pénzén nyaralni, ugyanakkor biztos vannak mások, akik rászorulnának erre, már egészségi és anyagi állapotuk miatt is, ők viszont nem mehetnek, mert az ilyenek elfog­lalják a helyet, és a pénzből sem telik.

Viszket az ember ceruzája. Ha ilyesmit hall, azt meg kell írni, az ilyen esetet el kell ítélni. A barátom nem hajlandó erre. Azt mondja, legjobb barátjáról van szó. Fölteszem magamban a kérdést: lehetne-e a legjobb barátom egy olyan ember, aki ilyen dolgokra képes? Bele tudunk nyugodni, bele kell nyugodni az ilyen (mégiscsak) disznóságokba.

Követem a gondolatot, s még csak a barátom sem ítélem el. Ilyenek vagyunk mindannyian. Tíz éve írtam egy versben, hogy utálom és szeretném magam kihányni. Azóta sem sike­rül ez. Talán (vigasz?) mert nemcsak önmagamról van szó. És végeredményben: mit kell utálkozni, olyannak kell felfogni a valóságot, amilyen, aztán megfogni az egyik sarkát és elkezdeni a művelését, megváltoztatását.

De: ilyen emberekkel csináljuk az önigaz­gatást is. Közismert már, hány írástudatlan van Szerbiában meg tartományunkban is. Hogy lehet az ilyen műveltségi szinten levő embe­rekkel önigazgatni? Majd. Idő kell hozzá. Még nagyon sok idő. S ez a felismerés, a fejlődés elért szintjének a tudata jelen kell, hogy legyen minden szavunkban, indulatunkban.

xxx

Ez az írás befejezetlen marad. Most érzem, csak úgy lenne értelme folytatni, ha maradék­talanul őszinte és nyílt tudnék lenni.