Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 12. szám

Bányai János

Erjedés és letisztulás

...ohne angst leben. Adorno: Wagner

1966. január 1.

A magyar költészet sokirányú elágazása az újabb költői eredményekben a befeléfordulás, az elmélyültebb szemlélésmód irá­nyában erősödik. Nagy László költészetén ezt szemmel láthatóan követni is tudjuk. Válogatott verseinek kötete (Deres majális, 1957) csak sejtette, de nem mutatta fel azokat az értékeket, melyek az új kötetben (Himnusz minden időben, 1965) már a költővé formálódás, a költészet kialakulásának lecsapódásai nélkül, mintegy kristálytisztán jelennek meg. Az út az új versekig hosszantartó volt: első „eredményei" alapján nem is feltételezhetnénk, hogy ekkora kálváriát kellett megjárnia, míg eljuthatott a költői kife­jezésnek egyénített megteremtéséiig. Lázas volt ez a buktatókkal teli út, mindenen keresztül; amit legnehezebb volt legyőzni, az egyrészt a külső kényszer, az irányítás, az, hogy ami értelmesnek látszik, egyáltalán nem biztos, hogy költészet, vagy ami éppen kell, az (a költészet szempontjából) nagyon szükséges; másrészt viszont nehezen szabadította fel kifejezését a hagyomány bélyege alól, illetve fáradságos és veszélyes munkálatokba került, amíg megtalálta a hagyománynak azt a vonatkozását, amelyre építhet.

Mégis az erjedés, bármennyi melléktermékkel indul, bármennyi mocskos lével és bűzzel is, tiszta termést hoz. Nincs tisztább öröme az erjedésnek, mint elfogadni, a gyümölcs nevében, mindazt, ami nem csapódik le. Az erjedésiben „a teremtés álma dőzsöl" (Asszonyfejű felleg). S ahogy „fertőzést lehel a rózsa", olyan súlyosan intenzív az erjedés titka. Bele lehet veszni. Elvéteni minden életbe torkolló hitet, elvéteni azt az utat, melyen képzeletvirágok teremtik meg a képet, eltévedni a rendek végtelen sorában. Nincs könnyebb halál az erjedés rózsa-leheleténél. Nem a betegség gyorsan győző ereje, nem a halálban való feloldozás... Csak valami láz-hiány, valami belenyugvás. Rózsában látni a fertőzést, s jogosnak vélni — ritkább lázadás aligha lehetséges. Csak a kijelölt lehetetlen, melybe az ember „képe belefehérül", teremthet nagyobb kínlódást, de ugyanakkor, az örökös paradox szerint, kiutat is, felszabadulást, a teremtés veszélyét szenvedéllyé váltó átformálást, olyant talán, mint Csontváryé. Mert:

Jaj annak aki a szörnyűt nem bírja kimondani,

aki nem bír sikoltani: sikátoron át a szél.

(A fekete költő)

Nagy László első verseiben, amíg nem érezte meg az erjedés vonzását, minden kész volt arra, hogy „magába roskodjon". Amíg nem látta meg, hogy „kemény számat angyal zabolázza", amíg az angyal még kardot viselt, amíg még segítőtársnak ajánlkozott, amíg zsenge volt a költői élmény, amíg nem bentről jött az, amit láthatott, hanem a külszínre dallamosodott, addig nem ismerhette fel a pokolra járást, az alászállás titkát. De érzi már: „S vasban vagyok, vasban vagyok / vasban csöngnek a dalok" ‒ szűkös számára az a világ, melyet magára erőszakolt, az idillikus lázongás, a szép képek dallamos egymásutánja, a népdali cimbalmozás, a tájélmény belső átélésének hiánya. Nem kerülhetett még sor a vers formális felszabadítására; elutasítja a mestert, hogy epigonjává válhasson, a népdal hat rá, még nem látta meg a bartóki áttételt. Dallamra épít, dallamos hangszínt teremt, és nem figyel fel a ritmusra, arra a mindent alakító ritmusra, mely elutasítja a dallamosságot, mert üresnek találja, és mélyebb rétegek felé irányít, a belső fokozások és rohamok, a szabadabb érzés- és gondolatközlések titka felé. Mégis ¡megindul az a felszabadulás, melyet erjedés­nek neveztünk, megindul azzal, hogy szűkösnek érzi versét, lerázni igyekszik magáról a vasat: „sárkánylovam haja vihar / a hasa hajnalpirkadás" (Karikáznak az ördögök), de ereje még nincs arra, hogy felmentse a verset is, hogy teremtésnek vegye azt. Van azonban ezekben az első versekben valami mitikus erő, valami súlyosság, valami, amit csak így lehet nevezni, aláhúzva, nehéz, de ezt a belső, néha felrémlő értelmet elrejti, mintha félne tőle, mintha szabadulni akarna attól, és így el is veszti ezt a súlyosságot, sokszor a formális kötöttség, a könnyedségre való törekvés, a kedves dallamosság nevében, melyen csak akkor látszik át ez a súly, az élménynek ez az intenzitása, amikor tagoltabb lesz a dallam, súlyosabb az ütem, amikor váratlanul és talán véletlenül is megtörik valamin a gyatra éneklés. Bármennyire is érzi a nyűgöt, még nem szabadulhat tőle. Ha ismerné a modern költészet eredményeit, akkor könnyebb lehetne a felszabadulás. Így továbbra is hajszolja magát a dallamba és néha, különös módon, olyan rejtett értékeket mutat fel, az ismeretlenebb hangzásokban, a dallam megtörésében, melyek érvényesíteni tudják, minden salak ellenére is, indulását. Még nem jelent meg az érzés intenzitása, ami szorongást vagy szenvedést mutathatna, még csak mellékzönge; valami istentől-félésbe menti magát az üresség elől. Belső tűz híján — dalolva, énekelve, dallamosan elhajlítva írja versét.

Félreértette talán a hagyományápolást, a kifejlesztést. Vég­zetes is lehetett volna ez, mert a dallamigényt nem a (kötött ritmusigényben látja, hanem a jó hangzásban. Hogy kiszabadíthassa versét a rabságból, ahhoz az érzés, a fájdalom, az öröm nem képpel, jellel, hanem emberrel mérhető intenzitása kell. Nem is a költői magatartásban, nem a költészet hitelességében látja verse funkcióját, hanem a szolgálásban, a szólammáváltásban. Mennyire naivan szégyellős, amikor először jelenik meg versiében a szerelem, s mégis, mert fokozottabb intenzitást rejt, irányt mutat a vers felszabadulásának: a sorok törtebbé válnak, a szótagszámolgatás szabad hangzók váltakozásává, a külszínt utánzó ritmus befelé fordul (Vasárnap este). De mindez csak arra szolgálhatott, hogy bevezethessen a „vasban vagyok" érzésébe. S első jele ennek a felmentésnek: megjelenik a vers balladás súlyosodása, a képek már nem a déli verőfényben ra­gyognak, hanem személyesebbé válnak, tiltottabb vizekre evez­nek, inkább vihart rejtő tavaszi felhang már a kép, az ég is felhősödik, mert: „Kapok ballagó sarut, / holló lovam rámszagol, / rámröhög egy iszonyút." (Szentpáli vers). S a táj élménye is, a vidék, a falu is, ahonnan a világba kiáltani készül, nyű­gössé válik számára, leszűkül, téhát nem váratlanul, inkább a költészetben olyannyira elmosódott logikai folytonosság követ­kezményeként egyszerre, mégsem feltörő lávaként csendül egy szabadabb hang. Megtört a költészetére már majdnem veszélyes dallamosság, a jólhangzás, a könnyen verselés csapda-szorítása. Felrémlik a harc, a küzdelem a szóért, a rím is biztosabbá válik, mert a versből következik, a képek gyorsabb, mértéktelenebb iramban váltják egymást, a jelzők is különösebbek, titkosabb tulajdonságokat mutatnak: „Lefröcskölik a partokat / kövér ten­gerek". A nyár emésztő forrósága, a mindent felégető, halállal és éhséggel fenyegető nyári hőség szinte pogány szitkot ad a költő szájába, és a szitok teszi aztán a verset intenzívebbé, képeit, ritmusát, szófűzését hitelesebbé. Talán erről, a Poklok tinója című versről mondhatjuk először: autentikus. Olyan teljes a „poklok tinója: a Nyár", a nagybetűs, mert szimbólummá váló, hogy a tények is, a valóságnak azok a tényei is, melyek mind­eddig foglalkoztatták a költőt, szinte csak az apokaliptikus álla­pot jellemvonásává válnak. Különös mód a Poklok tinója mint­egy lezárja Nagy László költészetének egy szakaszát, de még nem mutat egyéniséget formáló, alakító erővel utat, irányt is a köl­tőnek. Csak jóval később, újabb ilyen megrázó ráismerések árán jut el a Himnusz minden időben néhány valóban jelentős verséig. Hosszantartó ez az út az új versekig: még át kell esnie a szólamok fertőjén, meg is kell tagadnia azokat, fel kell ismer­nie a bolgár népköltészet költői eredményeit, hosszantartó ritmustanulmányokat kell folytatnia... Megérzi a tűz, a bűn, a gyász hármasának suhintását, belemar tisztaképű versébe a sej­tés, néha a misztikus izgalom és félelem is, máshol elhatalmaso­dik a látomás, költészetének nagy ismeretlene (Egy csillag halála), felismeri a későbbi költészetére annyira jellemző mon­datverset (Ballada), de még mindig nem teljes a kép. Megjelenik a halál képe is, rémiszt és ösztökél „a halál az alvót szereti" (Ősz van újra), de nem jutott még el a halálig költészet-közelbe. A halállal költészet-közeliben lenni nem annyi, mint lassú folya­matként vagy hirtelen ráismerésként elveszteni az életet, akár az életben való hitet is, mert a költészet úgysem lehet meg élet nélkül; a halál csak úgy jelenhet meg költészet-közelben, ha az élet révén objektivizálódik, az élet útján kerül be a költeménybe és a költemény lényegét is így teszi. „Szüleimben már a halál érik" ‒ mondja, de nem látja még tisztán a halált, csak az idő múlásában, az idő fogyatkozásában, a térben még nem, és ezért nem véletlen, de mennyire sekélyes búslakodása önmaga felett: „egyszer el kell esnem", sőt a halál még felszínes, legényes láza­dásra is ösztökéli: „ellenséged vagyok rendületlen / embereknek kell ez a merészség" (Ballada). S ahogy hiányzik korai költésze­téből a halál közelsége, térbeli megismerése, úgy hiányzik az erotika is. Semmi sem helyettesítheti azt a mindenség-izzást, amit az erotika jelent, az érintés, a szerelem gyönyörében a be­teljesülés fájdalma; ‒ de költő legyen az, aki eljut az erotikáig! S ismét csak lázadni tud verse ellen „ne ásíts; annyit ‒ tárd ki már csikorgó műhelyed", mert tudja: „cifrán esztergált vá­gyaid / esettek". S egyszerre:

megdermed a könnyem

mondja, és utána már elindulhat a teljesebb versek felé: A vasár­nap gyönyöre, Romantika nyolc versben. A megdermedés felol­dása közben felismeri a kifejezésnek egy érdekes vonását, melyet azonban nem mélyít el még a későbbi versekben sem: a Lássatok csodát című versben feltűnik a groteszk: „Lássatok csodát: az életre / mosolygok nyúzottan is." Ahogy a cirkuszi trombita bejelenti a nagy hamisító fellépését, a kígyónyelőt, ahogy bele­harsog a közönség felizgatott idegeibe, amikor zuhanni látszik a trapéztáncos, de már befejezte mutatványát, úgy csap bele a vers, az újabb vers, groteszk nyugalmával, de főnix-erővel az eddigi versek kongó jóhangzásába. S még egy fontos eredmény: megjelenik a nyugalom, az a látszatnyugalom, amit a semmi jelent, a nincs meglátása: „csönd van az égen, földön / homály van szikla-szobámban" (Csodák csodája). Olyan ez a csönd, mint néhány versében a tél, az acélos fényű, sejtelmes ragyogású tél, mintha a hócsillámok vérsejteket rejtegetnének, mintha a havas dombokról délutánonként lassan emelkedő köd idegszálakon ját­szana muzsikát. A Deres majális utolsó verseiben teljesedik az előbbiekben csak feltűnő balladai hanghordozás: mintha a teljes modern költészetből csak a balladai sejtés, a remegésnek ez a nagyon félelmes kifejezője érdekelné, annyira annak irányában hajlik el. Különösen érdekfeszítő ezekben a versekben a már majdnem teljesen letisztult kép; nem a szín festi a verset, ha­nem a csönd, a magányosság, a szikla, nem a szem előtt játszó­dik le a kép, hanem, a szupremantizmus módján, a szemben; valami különös, a költészetre nem veszélyes áttételként az érzé­seket és az érzelmet felváltja az értelem és a gondolat. Első versei csak részletképek, csodálkozások, de ebbe a nagyon ügye­sen szerkesztett áramkörbe csak ritkán okoz rezdülést a szellem beavatkozása (néhányra felhívtuk a figyelmet). A vers tények elé állítja a költőt, és a tények bárhonnan erednek is, csak képzelet-hímzetten tudnak kitörni a rossz varázslatából, olyan invo­kációszent, mint a Csönd van című vers két sora mutatja:

Gyönyörködj, s dalaid is megerednek

álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből.

A Deres majális csaknem tíz év költői termésének gyűjte­ménye, de azon kívül, hogy világosan mutatja, hova, merre fej­lődhet a költő (nem arra gondolok, hogy az indulás már mutat valamiféle eredményt, hanem arra, hogy a költői elemek fel­ismerhető sajátossága megteremtheti a költészetben azt, amit integritásnak nevezünk és nem tákolmánynak), csak részletei­ben, a ritkán felvillanó, kicsengő elmélyülésben jelent valódi költői sikert. Az egész élménye hiányzik ezekből a versekből, az a totalitás, mely végső fokon egyet jelent, az egy teljességét. Igaz, az izzás, csak ritkán, ritka nagy költők esetében lehet egy­úttal nyugalom is, Félő azonban, ha megszűnik az izzás, az első tíz év költői gyakorlatának iskolája után az újabb versek értéke nem lesz autentikus, hanem puszta mívesség. A forma szem­pontjából talán nyilvánvaló is költészetének ez a jegye, de a megismerés, az igazi rohanás az életbe, a mindenség közelébe jutás árnyékot vet arra, amit pusztán csak mívességnek látunk, munkának, megmunkálásnak, mert dolgozni, csak dolgozni, de ezt is az izzás jegyében, az egészre való törekvés jegyében lehet, s bármit is mutat, a forma eredetét e benső vers-felbontásban a költészet szintjén történő szintézisben találjuk meg. Nagy László hatalmas kitérőkkel és veszedelmes tévedések árán jutott el addig, hogy költeménye megtalálhassa, felfedezhesse azt, amit integritásnak nevezünk, azt a költői teljességet, ami csak úgy lelhet egész, ha egyúttal egy is. Egész nemzedékére vonatkozhat ez a meglátás (mennyire példamutatók Juhász Ferencnek nem­csak korábbi, de újabb bukásai is) ‒ Pilinszkyből csak egy lehet. S ha csak a Deres majális verseit ismernénk, ha a Himnusz minden időben nem jelentene néhány fontosabb költői sikert, akikor éppen olyan tragikusnak láthatnánk Nagy László példáját, ami­lyennek ő látja Kis Ferenc pályáját: tragikus módon a félúton maradni, a legsúlyosabb félúton aközött, amit akart, és amit tehetett volna, vagy még világosabban, aközött, amit tett, és amit tehetett volna. Mi hiányzott egy egész világot átformálható tízévnyi költői tevékenységből? Vagy tegyük fel így a kér­dést: mi kellett volna hozzá? S mert Nagy László költőegyéni­ségét nem csak valami szilárd, belső, emberi izzás alkotta meg csupán, valóban fontosnak látszik ez a kérdés, de ha az új ver­sekben egy másmilyen Nagy Lászlót ismerhetünk meg, akkor talán meg is kapjuk a feleletet, és megláthatjuk azt is, hogy mi hiányzik még mindig költészetéből, mert ott, ahol hiányt látunk, közvetve mindig a mi kérdése izgat.

„Poklok tudója magam is" (A város címere) ‒ így indul az új könyv; a „fekete katona" jegyét viseli magán. ,Egy súlyos, immár nemcsak balladás, de komor (lefékezett, nyugodt komorság ez) hangulatban, már nem a félelem, a rettegés tüze marja és sebzi verse indulatát, semmi sem félemlíti meg, hanem a félés is és a rettegés is állapottá válik, súlyos teherré, melyből nem me­nekvést keres a vers, hanem annak teljesebb befogadását, az állapot elismerését. S most már semmi sem véletlen, mert úgy csap fel a vers, olyan intenzíven, mint „a csendtől megőrült harangok". „Mivel itt minden tiltakozik" ‒ valami belső forron­gás van a versben, lázadással mérhető pokolra-megérettség, olyan gyötrő sirató vagy elsirató, mely megveti az intelmet, s mögötte a láz, az izzás munkálkodik. Tiltakozás, de szinte sors­szerűen nyilvánvaló: „eljön a fekete katona" (Himnusz minden időben). S úgy felel ez a refnén minden képre, minden sorra, mint a beteljesülés, de nem bíborba és nem örömbe, hanem emésztőn, megfogyatkoztatón a halálba, a félelem, a sírás álla­potába; úgy, ahogy a:

bronz-dizantéria befolyja

a köveket, forró falakat.

(A város címere)

Nem a szenvedés eljövetele, nem a fájdalomba való menekvés ‒ maga a szenvedés, a fájdalom, tisztán és teljesen.

S mégis, bármilyen világosain is látjuk, hogy emberközelben írja verseit, azzal a szerteágazó, de az egy felé törő izzással, melyet a lírai »alkat tudatosabb értelmezése fejezhet ki csupán, mégsem jut el a döntőbb kérdések értelmi-költői megoldásáig. Érezni tud, de csak palástoltan, elhomályosítva érteni is. „Vét­kek s rossz jelek rohamozva / édes húsomra idejárnák" (Én fek­szem itt) ‒ mondja, s ennek az érzelmi telítettségnek költésze­tében csak egy megfelelőjét fedezhetjük fel: „döglegyek dörmögve a szőlőt eszik" (A város címere), de ez is újabb érzés csupán, egy érzésének újabb vetülete. Nem mintha az értelem jogán elutasíthatnánk az érzést, inkább csak ezt állítjuk: az érzés teljessége nem a képszerű beszéd tökéletességében nyeri el a megfelelő kifejezést, bár minden esetre lényegbevágóan fel­tételezi azt, hanem egy újabb vetület jelenvalóságában: a jelen­tésben. S ha valami hiányzik Nagy László verseiből, az az in­tellektuális irány, a gondolati elhajlás. S ami legvilágosabban fejezi ki ezt az irányt, az a mikro- és makrokozmosz megférhetetlensége versében. Érzései aligha függnek egyenes arányban a világ magrázó tényeitől; ha egyáltalán az élet tényeiből indul ki, a fiatal Illyés Gyula módján, mindig lokalizálódik, nem az általánosabb a fontos; hanem a részlet indítja meg. Megdöbbentő, hogy ily módon egészen világossá válik az a törekvése, hogy a befeléfordulás bennmaradás legyen: „csírázik itt az átok átkot" (Vérugató tündér). S így valóban „érthető" az ilyen közlés is: „Forgok arcomon új pecséttel: / új tehetetlenség dühével". Ez az indulat, a tehetetlenségnek ez a marcangoló lázadásba irá­nyulása újabb kvalitást mutathatna fel versében, ha el tudná mélyíteni, illetve, ha el akarná fogadni, de inkább szabadulni akar tőle, mintha a vereség nem lelhetne beérés, tehát győzelem egyúttal, mintha a vereség puszta veszteség volna és nem nye­rés. Nem az érzés hiányának eredménye ez a felismerés, inkább az értelmi tisztánlátás hiánya. A világosság nem a fényt köve­teli meg, ahogy a megérthetőség sem a puszta jelentést; az a közvetlen kisugárzás, mely szuggesztíven (mert életközelben) kényszerűvé teszi, hogy ott is jelentést lássunk, ahol csak az érzések indulata csap fel. Ez a mély értelmű és nagy hatású költői kvalitás adhatná meg azt a mindent megrázó átformálást, mely az egyéniségre is hatni képes:

Fényleni éretted akartam,

te az észt rombolod agyamban!

(Vérugató tündér)

kiált fel mintegy lázadva-fenyegetve, s ezzel ítéletet mond az érzéskép felett is: a vérugató tündér szimbólumnak marad meg csupán, csak szimbólum, s nem andalít el az új erjedés felé, a ki­nyilatkoztatás, mely alászállás is lelhet, irányában. Én közel állok Gaétan Piconnak ahhoz a véleményéhez, hogy »a tudatos ész-beavatkozás csak akadályozza a költői feltárulkozást, de ugyanakkor ennek a belső szuggesztivitásnak fényében,, ismét Picon szerint, ott látom a mélyen munkálkodó tudatot, az aka­ratot, a felismerés hajlamát. Szimbólumért feláldozni az észt és az értelmet csak rövidlátóan lehet. Különös módon azonban Nagy László A fekete költő és a Csontváry című versekben eljut a feloldozás egy olyan fokára, mintha az első vers tragikum meglátásának hatására a másodikban érvényesülne az a „tisztán­látás" és láttatás, melyet T. S. Eliot így fejezett ki (az imént parafrazáltuk, most idézzük): „A világos vizuális képekben sok­kal több intenzitás van, ha valamiféle jelentésünk is van ‒ nem fontos, hogy ismerjük, mert ha a kép tudatában vagyunk, az is tudatos bennünk, hogy jelen van a jelentés." (Dante) Ennek a felismerésnek a hiánya jelenti a belefulladást, adja meg a tra­gikus „fekete görcs" szorításának körvonalait; a képek rendezetlen sora, ha hiányzik belőle a szuggesztív intenzitás csak képiszonyt szül, nem teremti meg bennünk azt a beleegyezést, amit az értelem, a jelentés tudatossága nyújt. Talán emberi gyarló­ságunk eredményezi azt, hogy a képeket is csak úgy fogadjuk el, ha nemcsak a kép maga van előttünk, hanem mi is ott állunk, pőrén és nyíltan, ha bennünk fogan meg a kép, illetve, ha ma­gunk termékenyítjük meg. De el kell fogadnunk ezt a gyarló­ságot, mert mi mást is követelne tőlünk a Csontváry című vers következő két sora:

Rikolthat a művész az égen kén s kobalt páváiból,

törvény, hogy cédrussá váljon a millió gyökű magány.

Talán az Én és a fájdalom című vers egy sora: „s értelme nincs nem is szabad" példázhatja azt, hogy megvan Nagy László köl­tészetében ez a felfedezés, de itt nem a közvetlen élménnyé válást látjuk meg, illetve nem az intellektuális meglátás költői felisme­rést eredményező hatását, inkább valamiféle programot, és mégis, mert a programot pozitív irányúnak látjuk, a törekvést is elismerjük. Természetesen az ilyen explicit állítások csak úgy lehetnek érvényesek, ha mögöttük az egyéniség működik, a költő személyes gyakorlata. Nagy László költői kvalitásai között már rámutattunk arra, amelyik példázhatja ezt az állítást. S első­sorban a Csontváry-vers az.

S mert szólnunk kell Nagy László költészetében a hivatás, az elhivatottság érzéséről is: a millió magány camus-i fogantatása nyilvánvaló (gondoljunk a Nyár című esszékötetre), de ez nem zavarhat meg bennünket, hiszen, ahogy a magány a cédrusban indult felmentést megvető állapottá, úgy látja meg a költő, szinte borzadva-súlyos intenzitással a megváltót is: a költeményt:

Süt a mindenség, szemembe úsznak

csillagok, vérdíjak, tünemények.

Hullt világokkal felcicomázva

állok, a megváltóm: csak az ének.

(Kék hegyek hidege)

Az „adhatunk" erkölcsi méretű felismerése ez a meglátás: ahogy a kép immár nem puszta képszerűség (ettől, sajnos, nem lehet nem félteni Juhász Ferenc költőbarátját), hanem belső, imma­nens kifejezése a költői láttatásnak, szinte megnemesítése a be­fogadásnak. A mindenség és a hullt világ talán egyenesen Juhász költészetéiből került Nagy Lászlóéba, de ha figyelmesen vizsgál­juk meg helyüket és jelentésüket, akkor mellékessé válik ez a hatás. A mindenség ott makrokozmosz, itt benső láng, tűz, itt szen­vedélyesen személyi. A Tűz című vers mutathatja meg legvilá­gosabban állításunk értelmét. A mozdony halála csak fokozása József Attila alagútból feltörő páncélszerelvényének, de itt ismét csak személyesen Nagy László méreteiben látjuk meg. A min­denség-gyökerű tűz kivirágzása azonban nem a főnix-álmú fel­támadás képe, hanem a tűz elfogadása, a tűznek személyes és éppen ezért egész világot ábrázoló kimutatása. A mindenség Nagy Lászlónál személyes, emberi méretű, nem fokozza ezt a látomást önmagán kívülre, világábrázolássá, legalábbis nem közvetlenül. „A hamuvá izzó csont" képe lehetne talán az alapja annak a megállapításnak, hogy a látomás közben a szem maga aligha lát... Mi nagyon megtanultunk szemmel látni, és ezért érezzük a látomást sokszor természetellenesnek. A veszély azonban csak akkor félemlít meg, ha szabadulni akarunk a szemmel­látás árán való látomástól. Nagy László elfogadja a látomást: elfogadja a tüzet, a nagy tüzet, és nem szimbólumként csupán, ahogy azt a Vérugató tündér példáján mutathattuk ki, hanem tovább fejlesztve azt, belső, személyes mindenség élményének mélyfúrású érzéskútjává alakítva. Költészetének ezek a ritka eredményei jelentik a csúcsokat.

A „magamat dúlva" kutatás eredményeit Nagy László néhány nagyobb versében is kimutathatjuk. A Búcsúzik a lovacska, a Menyegző, A forró szél imádata, de leginkább talán a Zöld angyal az eposszal és az epikával nem kacérkodó, de a halál állát ciró­gató nagyobb versek olyan hatást keltenek, mint a sok irányba rétegeződő kőtömb, melynek művészivé való átalakításához a vésőnek és a kéznek csak elenyésző beavatkozására van szükség. A versek nagy irama, szenvedélyes képláncolata, a költői szó­fűzés kiforrott gyakorlata olyan intenzitást és izzást kölcsönöz ezeknek a verseknek, hogy a nagy tűz mögött nem is keressük első pillanatban a forrást, a parazsat, mert elhisszük a költőnek, „jelen van a jelentés". Sőt nem is próbálkozunk azzal, hogy va­lamire is visszavezessük a képek sorát, hogy a képszerűség él­ményét levezessük valami hétköznappal csúfolódó eredőre, ahogy azt Illés Lajos tette, egyébként értékes meglátásokat közlő ta­nulmányában Nagy Lászlóról, az Új írásban. A képet képnek vesszük, a látomást látomásnak, mert a költemény szenzációja annyira szuggesztív, hogy bele kell egyeznünk mindabba a tö­résbe, amit az ember szellemi lustaságában okoz a vers irama, szenvedélye, a közlés anyaga. Itt nem veszélyeztet a tragikus szóhiány, itt inkább a lendület túlfokozása vezethetne tévútra.

Az említett versek figyelmesebb vizsgálása közben a mondat kérdése merül fel első pillanatra: nem a hosszú és a rövid mon­dat itt a kritérium, hanem a mondat belső felépítése, a szavak­nak olyan fűzése és telítése, a szavak olyan lázas előkészítése az új fogalmak, a költemény fogalmi érvényesítésére, mely telje­sen fölöslegessé teszi a puszta rövid vagy hosszú mondatok kér­dését, és ha ily módon bentről figyeljük a mondatot, az állítmányok és az állítmányos összetételek dinamikusságot teremtő, szinte a jelzőket is mozgásba hozó sajátossága fokozódik csupán, oly mértékben, hogy már a vessző is, az elválasztás egyetlen jele, ezekben a versekben, fékez, akadályoz, fölösleges tehát. Ha így tennénk fel a kérdést: hol?, mit?, miért?, akkor is csak a szavakat látnánk, és eltűnne a mondatigény (mint József Attila néhány expresszionista versében), de az az áldozás, érdekes módon, a ritmusigényt fejleszti tovább. S itt merül fel a kérdés: a szó szóra következik, s ez azt jelenti, hogy a jelek jelre épülnek, a világ így alakul ki, a fogalmak fogalmat követnek, s ez a belső hajszolás a vers indulatos dinamikája, melyet aligha lehetne másként követni, mint az állítmányok és összetételeinek példá­ján, kiharcol magának, elnyer egy olyan érintetlen területet, ahol az érzés már nem diktál iramot, hanem a szó maga, a szó lényege, a szavak fűzése. Nincs módunkban kimutatni Nagy László költői apparátusának, műhelyének minden vonatkozását, de figyeljük meg ennek a csak résziben stilisztikai állításnak lé­nyegbevágó, költeményt teremtő hatását. Az ódát és elégiát, bordalt és panegiriszt, groteszk hőskölteményt és lírai elmerengést, olyan intenzíven, ahogy egy öntvénybe kapcsoló költemé­nyek sajátosan mutatják a stilisztikai állítás, illetve a stilisztikai gyakorlat költészetbe való termékeny átcsapását:

villanykoronás fejemet hirtelen eloltja a bánat

s mert a romlásba nem avatkozik erős kezem

a zöld éj mindent bekerít, kerepelve kormot

a tűzvész biblikus malmai nem jöttek el.

(A zöld angyal)

A szavak szinte „a robusztus / növényi szabadság" szédületével növekszenek, érnek; jelentésük azonban kicsorbul, mint kemény kőbe mért penge, elvesztik a fogalmi kör szélességét, de ugyan­akkor kialakul egy másfajta, a költészethez inkább mérhető belső fogalomigény, kialakul, mint a dinamikus semmit képző biblikus malomkő, egy egzisztenciális méretű szenvedély, kihalt fényben is a világosság, a romlásba már nem avatkozható kéz mozdulatlansága. Különös módon értelmezhetjük a fejben kiol­tott villanyt és a mozdulatlan kezet; mi mást akarhat ez a ha­lállal érintkező lebecsülése a mozdulatnak, ha nem a zöld éjben mindent tovább dagasztó, élesztő-valóságú biblikus malomnak apokaliptikus (mert nem jött el!) tűzvészét? Valami főnix-szerűen csírázó reményt mutat, de „lóbéllel felkoronázva komornái mind a halálnak" (Menyegző), és ezzel már olyan mértéket ölt a hivatás érzése, az ének dicsérete, hogy a költemény kvalitá­sához aligha fér kétség.

A módszer és a költői magatartás találkozása: beteljesülés. Lassan szivárgott be versébe mindaz, amit kimutathattunk, ameddig költői méreteit felismerve Nagy László eljuthatott: köl­tői kvalitásait a meglepetés értékeivel kell mérni.

Nagy László megismerte azokat a méreteket, melyeket felmu­tathat versében (talán igazságtalanok lennénk, ha szűköseknek vélnénk ezeket a méreteket); a hiányok annyira meggyőzőek, hogy azok meglátását is a költő értékeinek köszönthetjük! Ha nem látnánk a hibákat, akkor verséről nem is szólhatnánk a kri­tika hanghordozásában. Én sokszor hajlamos vagyok arra, hogy megdöbbenjek a vers súlyától, és akarva-titkon fékezzem bele magam a mélyebb értelmezés örömébe, még ha ellentétes elő­jelű úton indulok is. Egyszer meg kellene már írni a rossz ver­sek dicséretét is.